Somogyi Néplap, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-13 / 191. szám

Oszlopsor a táblán

A szélrózsa minden Irányába rajzanak az emberek, fiatalok és idősebbek a nyári melegben: látogatni, dolgozni is olykor. Főként diákok bizonyára, mert a vakáció megsokszorozza az országjárás lehetőségeit. Mennek felnőttek is, nyári szabadságra vagy hétvégi utazásra. Országot, világot látni.

S mit látnak? Tájakat, városokat. Hegyeket és síkságot. Szántóföldet és erdőt. Tanyát és települést. Ödön házaikat és modern épületeket. Űton-útfélen találhatnak egy kék táblát is, rajta fehér oszlopsor, az oszlopokat fönt timpanon fogja össze, a klasz- szikus építészet szép háromszöge, alul meg. írás: Múzeum, s egy útmutató nyíl. Aki keresi, megtalálhatja így a múzeumokat, legalábbis ott, ahol út menti tábla tereli a vándor figyelmét a látnivalóra.

Szűkszavú az efféle tábla, még ha némely hasonló feltünteti a múzeum nevét is. Az emlékmúzeumé valamivel többet mond, hiszen az író, a művész neve tájékoztatja az utast, mit láthat majd a tárlaton. De a többi? Érdemes-e letérni az útról, odabóklászni, körbejárni a termeket, csak az tudhatja meg, aki rászánta magát a tapasztalásra.

Cégér kívánkoznék oda az1

útfélre, cégér, amely érzékeltetné, mit látni a múzeumban, a képtárban, a galériában. A város történetét, s abban miféle érdekességet, olyasmit talán, amit sehol másutt; vagy őstörténeti leletet, az élet jeleit ezredévek távolából? Netán, egy foglalkozás, ipar ismerhető meg ott a kiállításon, vagy népművészet, modern műalkotás?

Akit érdekel, megtudhatja az útikönyvekből (ha megvette), a prospektusokból (ha hozzájut ezekhez), esetleg érdeklődhet a járókelőktől (ha tudják csakugyan, mi látható lakhelyük környékén.) Akiben tehát már eleve erős,1 az igény, hogy a közvetlenül láthatón kívül megtekintse azt is, amit a kultúra története eléje tár, az megkeresheti és megtalálhatja a múzeumot, a kiállítást, a nevezetes látnivalókat.

De akit odacsalogatni kellene, akinek kedvét ébreszteni arra, ami mellett ma méa figyelmetlenül tovahalad? Bezzeg a gyümölcsárus, aki boltot akar csinálni kertje terméséből, asztalt tesz a kis- pad elé, s az asztalra ízelítőt a gyümölcsből. Bort kínál az út szélére készített hordó vagy demizson. A kultúra cégére meg csupán ez a timpa- nonos oszlopsor az út menti táblán.

Kellene a cégér, kellene a kedvcsináló ízelítő a felkínált

I kulturális élvezetből, hogy a nyaranta a szélrózsa minden irányába kirajzó emberek fölfigyeljenek rá. Fölfigyeljenek, hogy az országot járva, világlátást is kaphatni.

Ilyesmi persze elkelne a múzeumban, a kiállításon is. Kicsi katalógus, képekkel, s főként olvasmányos, élvezetes szöveggel, amely újabb érdeklődést kelt, s visszahívogat a látottak jobb megismerésére, vagy további kutatásra ösztökél. Tudálékosság helyett világos beszéd. Rövid szó, a leglényegesebbel azok számára, akiknek kevés az idejük vagy nehezebben birkóznak még az olvasással. Részletesebb leírás, jellemzés, elemzés, kisebb betűk nagyobb terjedelemben azoknak, akik tovább érdeklődnek.

A nyár az erőgyűjtés időszaka. A termés betakarítása, felkészülés a télre, a táplálék tartalékolása a további hónapokra. A napsütés, a természet, a levegő, a víz, az üdülés — testi erőink összegyűjtése, növelése, tartalékolása a munkaévre. Szellemi javakat is lehet aratni, begyűjteni, felhalmozni a nyáron. Megfogadva a táblák, plakátok hívogató útmutatását. Ehhez tábla és plakát kell, de szem is, amely észreveszi, igény és szándék, amely odavezet.

Z. L.

Késsülődés az új tanévre

Tanévnyitó szeptember 6-án, az első tanítási nap szeptember 7-e

Bár még javálban tart a vakáció, mind több diák gondol a közelgő tanévre — különösen azok, akik tavaly eredménytelen tanulásuk

miatt a javítóvizsgára készülnek. A javítóvizsgákat az iskolákban áltálában augusztus végén tartják, a pontos időpontot az igazgatók jelölik meg.

Az idén a tanévnyitó ünnepélyeket — mind az általános, iriind a középiskolákban — szeptember 6-án, hétfőn tartják, az első tanítási nap pedig szeptember 7-e, kedd. Az 1976—77-es tanév utolsó tanítási napja az általános iskolákban 1977. június 4-e, a középiskolák IV. osztályosainak május 14-e, az I —-III. osztályosainak június 11-e. A tanévzáró ünnepélyeket az általános és középiskolákban 1977. június 12—

20-a között, az igazgatók által megjelölt napokon tartják.

A tanév eredményes lezárásához az általános iskolákban 198 tanítási nap szükséges. Ha valamelyik iskolában vagy osztályban előreláthatólag nem érik el az előírt szorgalmi idő végéig a kötelező tanítási napok számát, az igazgató — legföljebb június 20-ig — meghosszabbíthatja a tanítás idejét.

A középiskolák I—ni. osztályaiban 192, a IV. osztályokban 174 a kötelező tanítási napok száma. Ha ez valamilyen oknál fogva előreláthatólag az utolsó tanítási napig nem teljesíthető, az igazgató a tavaszi szünet terhére, vagy a tanév végéig, legföljebb június 20-ig meghosszabbíthatja a tanítás idejét.

A rendtartások intézkednek a tanítási szünetekről is. A téli szünet az általános és a középiskolákban egységesen december 22-től január 2-ig tart. A szünet első napja december 22-e, a tanítás 1977. január 3-án, hétfőn kezdődik. A tavaszi szünet április 5-től

13-ig tart, a szünet első napja április 5-e, az első tanítási nap április 14-e, csütörtök.

Az iskolákban a tanítás november 7-én, március 15-én, március 21-én, április 4-én. húsvéthétfőn és május 1-én* szünetel.

A pedagógusok a tanév folyamán kétszer, novemberben és áprilisban nevelési értekezleten vesznek részt.

Az 1976—77-es tanévben vezetik be először az általános iskolák alsó tagozataiban a 11 napos tanítási ciklust. Ezáltal lehetővé válik, hogy a 12. napokon az iskolások együtt lehessenek szüleikkel, és a tanítók nagy többsége is szabad szombatos legyen. Ezeken a szombatokon ugyanakkor minden iskolában gondoskodni kell a napközi ügyeletről. A szülők többségének véleményét is meghallgatva minden /iskola maga határozza meg, hogy melyik héten tartja a tanításmentes szombatot.

I Szeberényi Lehel |

TOém

Felérve a motor átkapcsolt

lehetkömnyű duruzsolásra, s az autóbusz negyven percen át gurult a sötét erdőben. Csendesen, óvatosan, alig engedő fékek között. A kanyarokban néha elővillantak a háromszög alakú táblák, futó szarvasokkal. Máskor egy híd korlátja fehérlett a vizes árok fölött, hogy utána megint a fák sűrű sötétje következzék.

Mindezt csak az elöl ülők látták, a többiek csak tudták, akiket hátrább ringatott a busz, a vaksi ablakok között, honnan visszaverődött a lámpák gyér világa. Fák szerint tudták, merre járnak, mint a vakok ismerik az untig ko- cogtatott út köveit.

Negyvenpercnyi gurulás után szétcsattantak az ajtók. Néhány ostornyeles lámpa birkózott a sötéttel, az aszfalt csak kihaltabb volt tőlük, s a város már behúzódott a házakba. De az autóbuszból kiugráló lányok és menyecskék jói tudták, ha nem is gondoltak rá, hogy mily messzire kerültek otthonuktól.

Helyi vonat zakatolt velük keveset, s újra, leszálltak. A sínek túloldalán a sárga falat

éles fények világították meg; a távoli hegyek felől hűvös szél fújt. Anyicska összehúzta magán a kardigánt.

A kiskapun még együtt mentek be, sorban blokkoltak, de a tágas udvaron, hol a lámpák félgömbjei minden fényt a földre vertek, a bálahegyekre — elváltak egymástól, ki erre, ki arra tért.

A szövődébe meg a cémá- zóba mentek a legtöbben. Anyicska a fonodában dolgozott.

De az öltözőből nem egyenest ment be, hanem hátulról. Csak úgy meggondolta magát. »Szeretem itt a színeket« — mondta. S kíváncsian tekergette a fejét, míg áthaladt a bűzös festődén, az örökös hurcolkodásra emlékeztető előkészítőn, a bálák közt.

Mivel hiába tekergette a fejét, váratlanul érte a hang. Megrezzent tőle, de nem nagyon, a szív kis kalimpálása erejéig.

Pedig tudhatta volna, hogy közelben van. A lányok és asszonyok csiklandós vihogása jelezte.

— Méltóztassanak a tépett kötöttet a farkasolóba bekészíteni! — hallatszott. Kellem és finomság muzsikált a hangjában.

Anyicska fejét a világértse tekergette tovább. Léptei szaporák lettek.

— Annuska! Szép jó estét! — iramodott utána a hang.

Anyicska röptiből visszadobta. A szép, nevető fogairól szelesen visszadobta:

— Jó estét!

Már a kártológépek közt

járt. A fonodában. Ä legszebb színek közt, melyek a bundázón vagy a fátyolozón születtek, és amelyek a gépek csattogásai között is hallga- tag-meghazudtolón mosolyogtak Anyicskára.

Pillanatra leálltak a gépek. Váltás.

Lonci már ott volt a hetesnél. Kendőjét igazította éppen, meghúzta még a tarkóján.

— Annus, szia! — kiáltott, megcsókolta Anyácskát. — Tedd le gyorsan a cuccod, és spuri a valcokért!

Anyicska egy fölfordított ládára tette a holmiját, Lonci táskája mellé. Igyekezett a valcért.

— De szép lilával dolgozunk — mondta, mikor a hengert karja közé vette.

Lonci is vitt egy hengert. Fekete haja és sárga kendője volt Loncinak, s a fonál a hengeren lila.

Anyicska látta a feketét, a sárgát és a lilát; nagyon vidám lett, fürge ujjakkal végezte a bekötést. A lelke is csuda könnyű volt, elfelejtett mindent, ami otthon volt. Az első ásítás kényszere is elmúlt.

— Mióta is vagy nálunk?

— kérdezte Lonci.

— Két hónapja — mondta Anyicska.

— Elmehetsz már vizsgázni.

Odajött a segédmester is,

hogy segítsen a hüvelyezés- ben.

— Hüvelyezzünk egy kicsit

— mondta, és vigyorgott.

— Köszönöm, van segítségem — csattant Lonci nyelve, kétféleképp is lehetett érteni. De hogy a segédmestemek

„Volt egy ismerősöm a gépházban”

— Harminc év alatt melyek voltak a legnagyobb filmélményei?

— A komoly filmek. A vád tanúja, a Patyomkin páncélos, a Szibériai rapszódia.

Miközben beszélgetünk, időnként kiabálni kell, hogy értsük egymást. Fölerősödik a zene. jobban surrog a gép. Idegesítő. Balogh Józsefet nem zavarja.

— Meg lehet ezt szokni. Leül az ember a gép mellé. Egyik szeme a vetítőnyíláson,

a másik a gépen. Hallgatja a hangot, hogyha valami zavar ran, közbeléphessen. Figyeli a gép zaját, mert az is elárulja, ha valami nem úgy működik, mint ahogy kellene. Sokan azt hjszik, hogy egy tekercsről megy a film, pedig nem így van. Figyeljen, most váltok. A vászon jobb sarkán lehet észrevenni. Látja?

— Nem láttam.

— Nem baj. Az a jó. A közönségnek sem szabad ész- revennie.

S. M.

Magunknak,

magunkért

— Én már csak innen szeretek filmet nézni — mondta Balogh József gépész, a Szabad Ifjúság mozi gépházában. — A hosszú évek alatt —melyeket a vetítőgép mellett töltöttem — annyira kialakult bennem ez a szokás, hogy ha véletlenül beülünk a feleségemmel a nézőtérre, nem érzem jól magam.

Jövőre lesz negyven éve, hogy először kezelte a vetítőt Nagykanizsán, a városi moziban.

— Hogyan kezdődött? Volt egy ismerősöm a gépházban, bementem hozzá, megtetszett, amit csinált, én Is megtanultam a szakmát. Azután jött a háború, kivittek a frontra. Amikor' visszajöttem, azt mondták, Kaposváron van mozigépészi állás. Hát így kerültem ide. Először a Vörös Csillag moziba, utána a kicsibe.

— Nem únja többször megnézni ugyanazt?

— Nem. Különben is, először csak azt figyeli az ember, hogy műszakilag jól menjen minden. A második, harmadik vetítés után figyelek csak a játékra. Általában hatszor vetítünk egyet-egyet. Délelőtt más a műsor. Nem lehet ezt megunni, kérem.

— Mi okozza a gépésznek a legnagyobb bosszúságot?

— Ha régi, kopott a szalag. Mi százalékot számolunk. A legjobb, még soha nem játszott film kilencvenöt százalékos, az alsó határ pedig harmincöt. Azt aztán elő kell készíteni, hogy a közönség ne nagyon vegye észre: elhasznált a kópia.

— Melyik volt a legroszszabb állapotban levő film mostanában?

— A Ne hagyd magad, Pitkin ... Persze nem is csoda, mert agyonjátszottuk.

— Mennyi időt tölt a moziban? “

— Többet, mint amennyi kijön, ha összeadja a vetítési időket. Mindig van tennivaló a gépházban. Sokszor mérgelődött a feleségem, amikor délelőtt nem volt előadás, mégis befelé indultam. Nézze, itt vannak ezek a kerekek, melyeken a szalag megy. Olajozni, gondozni kell őket.

kétségei ne legyenek, Anyicskát kezdte dicsérni, hogy soha ilyen jobb keze nem volt.

— Elpirulok — mondta Anyicska —, ha mindig dicsérsz.

— Bánom is én — felelte Lonci. A keze járt, egy-egy takácscsomót hagyott maga után, míg szeme föl-fölragyo- gott Anyicskára. — Ez az igazság. Ügyes vagy, dolgos vagy, édesem. Egy kicsit még tahó vagy persze, de mit várjon az ember?

Mindezt nevetve mondta Lonci, az igazmondó szerepében, Anyicska kedvesen mosolygott hozzá.

A négyszázhúsz fonál, ahogy a kocsi elindult, és kiny&lva megpergett az orsók és cnin- derek között, olyan volt, mint egy lila árnyék. Ráhúzódott Anyicska arcára.

Múltkor Lonci végignézett rajta, és azt mondta:

»Olyan vagy, mint a régi tót cselédlányok. Vegyél magadra egy normális darabot, egy kardigánt!« Anyicska most emlékezett erre. Az is eszébe jutott, hogy aztán Lonci odajött hozzá, és megcsókolta. »Nehogy félreérts, csacsikéin, nem úgy értettem.«

»Biztosan látszott az arcomon, hogy rosszul esik« — gondolta Anyicska, a kocsi után lépegetve, kötözgette a szakadt szálakat.

Ha összeadnák, tizennégy kilométer is kijönne, amit nyolc óra alatt lábujjhegyen járt a kocsival, oda-vissza.

(FolytatjukJ

»Az ifjúsági klub hasonló vagy azonos érdeklődésű fiatalok társas együttlétét, szocialista nevelését, művelődését, kulturált szórakozását segítő olyan tevékenységi farma, amely programjainak kialakítását és azok végrehajtását a klubtagság öntevékenységével és aktív közreműködésével valósítja meg ...« —

ezek a sorok az Országos Ifjúságpolitikai és oktatási Tanács — ma: Állami Ifjúsági

Bizottság — 15/1972. számú határozatában olvashatók. Meghatározás, mely a valóságot takarja, mégis kevés ahhoz, hogy megmagyarázza, mit jelent ez az intémény a fiataloknak.

Sokszor írtuk már mi Is: a fiatalok társadalmi munkával, vállalati, termelőszövetkezeti támogatással elérték, hogy klubjuk, saját otthonuk legyen. Ez idáig rendben is lenne. Csakhogy a társadalmi munkával, a kiharcolással gyakran véget ér a dolog. A néhány lelkes fiatal, a »harcosok« belefáradnak a munkába, s a klub tartalom, illetve komolyabb tratalom nélkül marad. Sok vidéki ifjúsági klubnál így van ez. Bár lehet, hogy a papírokon, a szépen rajzolt betűkkel teleírt naplókban más szerepel, a valóság mégis ez.

Hogy miért? Nemrégiben a megyeszékhelytől távol eső kis faluba, Darányba hívtak klubnézőbe. Szívesen vállalkoztam az útra, de végül is csalódtam: a darányi ifjúsági klub se jobb, se roszabb az átlagosnál.

Ki jár a klubba?

A vidéki fiatalok nagyobb része vagy a közeli városban tanul, vagy — kis községekről lévén szó — naponta utazik valamelyik környező településre dolgozni. Így van ez Darányban is. Bár előny, hogy sok fiatal dolgozik a termelő- szövetkezetben, s így otthon éL A klubban még sincs élet. Klubvezetőségi tagokat, klubtagokat, népművelőt, yb-titkárt vallattam. A válaszok

meglepőek. Azaz megszokhattuk volna: a tagságot a zenén kívül nem érdekli semmi. Vagy legalábbis nem mondják ki, hogy mi az, amire szívesen elmennének a klubba. Ha van program, az is jó, ha nincs, az is jó — valahogy így lehetne megfogalmazni az uralkodóvá lett »elméletet«. Darányban Is tálcán kínainak minden lehetőséget. Vannak játékok, lemezek, magnetofonszalagok, van diavetítő, televízió ... A megyei klubtanácstól tizenötezer forint támogatást kaptak, szépen berendezkedtek, csakhogy a tartalom hiányzik. A lelkesebb fiatalok elmondták, próbálkoztak azzal is, hogy mindenki írja le az igényét egy papírlapra, hogy jó programot állíthassanak össze. A legtöbb lapot üresen kapták vissza. Ismételjük? Nemcsak Darányban van ez

így.

A megoldást keresni kell

A darányi példa felszínes tanulsága: a fiatalok nem érdeklődnek az őket körülvevő világ iránt. Felszínes tanulsága. Magam is fiatal vagyok, gyakran fordulok meg ifjúsági klubokban, az egyikben tagként is. Meggyőződésem, g azt hiszem ebben nem vagyok egyedül: az »érdektelenség« megszüntethető. Igaz, ehhez munkára van szükség. A fiataloknak segítség is kelL A darányiak helyzete szerencsés, fiatal vezetői vannak. Bár náluk is gond az értelmiség bevonása.

Senki se tagadja; szükség van az ifjúsági klubokra, de nem csupán a létesítményekre, hanem a benne folyó életre. A klubhelyiségeket magunknak harcoljuk ki, magunkért kell tartalmasabbá tenni hétköznapjait.

N. J.