Somogyi Néplap, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-12 / 190. szám

Ütitársunk, Bergman I mgtmar Bergman Jelene­tek, egy házasságból című filmjét először folytatásokban közvetítette a svéd televízió. Azután Európa és a világ mozinézőiből vál­tott ki vegyes fogadtatást. A kritikák egy része az égig di­cséri, mások megkérdőjelezik igazságait. Dániában ráfog­ták, hogy vetítése idején/ ’ emelkedett a válások' szá­ma ... Bergman •— ahogy filmjei nagy részében — az emberi kapcsolatokat boncolgatja. Csakhogy amíg utóbbi alko­tásaiban kevésbé megfogható jelképekben beszél az elide­genedésről, az érzések zűrza­varáról, addig ebben a film­ben egyetlen konkrét tényre összpontosít: a házasságra. A kétrészes film két szereplője lelki és testi pokoljárásának bemutatásával igyekszik szól­ni mindenről, ami előfordul­hat egy kapcsolatban. A rendező azt nyilatkozta, hogy filmje nem tanmese a házasságról, csupán egy há­zasságot akart megvilágítani. Ám ez a történet — Johan és Marianne keringése a kö­teléken belül és kívül — sok­kal több, mint egy kapcsolat kórképe. Bergman végigviszi a nézőt a közeledés, a távo­lodás állomásain. Az első képsorok az újságírónak nyi­latkozó mintaházaspárt mu­tatnak, akik megbotrénkoz- nak az átlagházaspár civako- dásán, kifröccsenő gyűlöletén. Szavaikban vagy ki nem mon­dott összenézésükben ott van a kérdés: hogy lehet így él­ni? Azután néhány ártatlan­nak tűnő megjegyzés, csírá­jába fulladt vita után a férj a feleség számára teljesen ért­hetetlen módon közli, hogy el­költözik. Talált egy lányt, akibe szerelmes, elhagyja a családját. A kálváriajárás ettől kezd­ve a nyílt színen történik, a mintaházasság zománca mö­gött ugyanis ott volt az elfoj­tott kitörni vágyás. Bergman végigveszi a le­hetőségeiket. A nő összetörik, de lassan-lassan magára ta­lál. Közben a férfi félfelé ívelő karrierje lefelé csúszik. Amikor Marianne fölkeresi férjét a hivatalban, hogy vá­lásukat megbeszéljék, már teljesen ura kettőjük kapcso­latának. A férj — akiből né­hány pillanatra egy szeren­csétlen hülye lesz — legszí­vesebben visszakönyörögné magát. Marianne visszaven­né? Nem? Ki tudja. Minden­esetre a fejére olvassa a bű­neit. Érzelmek, indulatok törnek a felszínre, lehull a megszokott jó modor, az ud­variasság mindkettőjükről, és amíg néhány perccel az­előtt a hivatali padlószőnyeg vad ölelkezésük színhelye volt, ott a férj most véresre veri a nőt. A volt mintahá­zaspár közjátéka. Kifele me­net azt mondja férjének: — »■Már régen kellett volna kez­denünk a verekedést. Minden sokkal jobban ment volna.« Bergman nagy szerepet szán az asszonynak. Érzelmi­leg, akaratilag fokozatosan fölébe kerekedik a férjnek. Vajon mi indította ilyen nő­központúság megvalósítására? A férj gúnyosan emlegeti a feminista mozgalmat, az egyenjogúságot, de tulajdon­képpen elismeri a maga gyengeségét. Állandóan retteg például az új kapcsolat, a fiatal Paula esetleges leleple­zése miatt. Egyik kelepcéből a másik­ba vándorol. Bergman házas­pár-hőse. Közelednék, távo­lodnak, összeütköznek, rob­bannak. Kitárulkoznak a né­ző előtt. A lelket ilyen pőré­re vétkőztetni kevesen tud­ják, mint Bergman. A pszi­chológus férj mondta ki pár­beszédük során, hogy »min­dent tudunk a világról, csak önmagunkat nem ismerjük«. A háromórás filmben azon­ban lehull a lepel a gondo­san titkolt érzelmekről, és el­fojtott, már-már freudi jelen­ségek törnek a felszínre. A házasság mint téma úgy­szólván elcsépelt az irodalom­ban, sokat elmondtak róla fil­men is. Mélységéről Berg­man is közölt egyet és mást. A Jelenetek egy házasságból nem ad tanácsot, nem ír re­ceptet a megoldatlan, zavaros kapcsolatok helyrehozására. A megoldás sokféle lehetne. A rendező maga sem hisz ab­ban, hogy talált megoldást házaspárja számára azzal, hogy húsz év után, elválva, újra házasodva egymás kar­jaiba szaladnak egy halászta­nyán. M iért remekmű mégis ez a film? Mert beszél a taburól. Mert végigkí­sér embereket a zűrzavaron; belső és külső tévelygéseik krónikása, mert a rohanó hu­szadik század második felé­ben — ha egy-egy villanás­ban is — rátalál a valóságra. Megoldást valóban nem lelt De nem is ez volt a célja. Simon Márta Láíosrafc&s " Alacsony, idős ember néze­geti élérzékenyülve a Kapos­vári Cukorgyár hatalmas épü­leteit. Emlékeket idézve ke­resi az egykori Baross-lakta- nyát, a Meggyes és a Zárda ' utcát, a Cseri dűlőt, meg a valamikor erdővel borított Kecel-hegyet öregesen, meg­megpihenve járja az utcákat, elidőz néhány percig a Má­jus 1. utca elején lévő diák- kollégiumnál. — Ide jártunk inasfekolába, ez valamikor polgári iskola volt. A század első éveiben, pontosan 1903 elején szegőd­tem kovácsinasnak a Pálfy- féle hintógyárfca, s éppen 70 esztendeje, 1906 tavaszán kaptam meg a segédlevelemet, és'mentem dolgozni- a cukor­gyárba kazánkovácsnak, mert édesapám is ott volt gépkeze­lő. 1906 őszén tagja lettem a Vas- és Fémmunkások Szak- szervezetének. Kilencven év... Ennyi nyom­ja Kovács József — Józsi bá­csi vállát. Mintha tegnap tör­tént eseményeket elevenítene föl, úgy idéz életútjából: — Batéban születtem 1887­ben. Kaposvárra jártam, a Virág utca sarkán lévő Cig- li-iskolába. Inas lettem a Pálfy-hintógyárhan. Ala­csony termetem és fiatalsá­gom miatt én voltam a kis inas. Nekem mindenki pa­rancsolt: az idősebb inasok, a segédek, mesterek, meg a tu­lajdonos. Fát vágtam, taka­rítottam, vizet hordtam, tü­zet raktam, a segédek keze alá készítettem a szerszámo­kat. Bizony, hónapok eltel­tek, amíg szerszámot is ve­hettem a kezembe. Patkoltuk a Baross-laktanya katonalo­vait, csináltuk a hintókat a Kaposvár környékén élő földbirtokosoknak. . Tizenkilenc évesen a cu­korgyárban lett szervezett munkás. Másokat is arra buzdított, hogy lépjenek be a szakszervezetbe, fizessenek elő a Népszavára. Nem so­káig tűrték el tevékenységét, hívatta az igazgató: — Az ilyen szocialista em­bernek nincs nálunk helye veheted a munkakönyve­det ... Vette, és spent Budapestre. Ganz-gyár, új környezet, s még szorosabb kapcsolat a szakszervezettel. Ide követbe őt a cukor­gyárból Potó János eszter­gályos és Győrfi György rézműves, majd édesap­ja, akinek ugyancsak ki­adták a mun­kakönyvét. Se­gített nekik munkát keres­ni, azután is­mét ő lett munkanél­küli. Így ke­rült 1913-ban a vasúthoz. A Nyugati pá­lyaudvaron volt tűzi kovács, Ismerkedett meg a szakszervezetben Há- mán Katóval, aki ugyancsak ezen a pályaudvaron dolgo­zott pénztárosként. A követ­kező állomás a MÁV Északi Fűtőház — ma Hannán Kató Járműjavító —, ahol 1923-tól 1946 decemberéig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Így telt el 33 év a vasútnál. Józsi bácsit gyerekfejjel is­mertem meg. Ott élt ő is Felsőgödön — 1922-ben köl­tözött oda — a vasút által kettéosztott, a fővárostól 27 kilométerre lévő település munkásnegyedében. Vasúti dolgozók, gyári munkások, sokgyerekes családok éltek itt. A vasút túloldalán,, a Széchy-telepen meg a kert­városban bankárok, gyárosok és más tehetős emberek vil­lái büszkélkedtek. Iskolába menet gyakran ta­lálkoztam vele, ő hazafelé tartott. Olajos ruhája, az éj­szakai munkától fáradt, meg­viselt arca ma is előttem van. Láttam őt a község felsza­badulásának első napján, 1944. december 9-én is. Két fiával, Tiborral — ma a kaposvári gépészeti szakközépiskola szakoktatója — és Józseffel — az ÖVIG gödi telepén la­katos csoportvezető — az el­ső pillanattól kezdve a kom­munisták soraiban tevékeny­kedett az új élet megterem­téséért. Ott, abban a Széchy- kastélyban alakították meg a kommunista pártot, ahova ko­rábban nem léphettek be. S velük együtt vette át 1970- ben a Felszabadulási Jubi­leumi Emlékérmet, 1 Meghatottan nézi a somogyi megyeszékhelyet, amely gyer­mekkora óta hatalmasat vál­tozott, fejlődött. Régi házak tűntek el; rétek, ahol gyerek­ként játszadozott. Hiába ke­resi egykori pajtásait, a cu­korgyárban akkor vele együtt dolgozókat. — Boldog vagyok, hogy lát­hatom a mai Kaposvárt. Jár­tam a Balatonon, voltam Szombathelyen, mindenütt a fejlődést, a gazdagodást ta­pasztaltam. Olyan emberi életnek lehetek ma tanúja, amelyről egykor mi, munká­sok csak álmodoztunk. A krajcáros, a nélkülözéssel te­li világban nőttem fel, örü­lök, hogy megértem ezt a má­sik világot is! Szalai László „álmokat festek, mini a szegények Bálint Endre kiállítása a Somogyi Képtárban Triptichon. Bálint Endre versei — Lel­tár és lamantáció — a lélek útjainak bazaltkövei. Nem­csak festményeinek álomvilá­gához vezetnek, hanem segít­ségükkel tényszerűbbé válnak előttünk azok az élmények, melyek Bálint vásznain sejtet­ve »foszforeszkálnak«. S fel­idézik Vajda Lajos művésze­tét, melynek hatásáról hall­juk ismét a költőt: »Szólítsz és jövök utánad / Hiszek majd szavaidnak / követlek uta­don« ... Bálint annál tölbb, minthogy csupán a halott mester köve­tőjeként beszéljünk róla, fes­tészetéről. — Művészete a magyar fes­tészet egyik legeredetibb és népművészeti ihletettsége mel­lett is egyik leginkább nyu­gat-európai hagyományának, a szentendrei iskolának a ré­sze és folytatása — írja mél­tatása, Szabadi Judit. Az olvasó ezeken a beve­zető sorokon felbuzdulva se a Bálint-irodalmat keresse előbb azért, hogy utat vágjon a ki­állításhoz, a művekhez. Ugyan­is nem lehetünk eléggé fel­vértezve ezek segítségével sem a befogadásra. Erre egye­dül a festmények képesek, s bennünk az a finom érzékeny­ség, melyet »megszólít« a mű­vész. Félelem, szorongás, nosztal­gia — a pszichológia kifeje­zéseivel summázhatjuk a képi hatásokat, melyeket festői eszközökkel, a láttatás művé­szetével tár fel Bálint. Művei ilyen állapotokat fe­jeznek ki (egyedüli témája ez), eszköziei pedig vissza­visszatérő motívumok, tehát lényegbevágóan fogalmaz. A látvány akkor sem érde­kelte, amikor 1936-ban (korai művei közül a Csendélet sze­repel Kaposváron, s ennek ke­letkezési éve 1936) Aba Kovák Vilmos magániskolájában ta­nult. Hiszen előtte — húsz­éves korában — Párizsban Modigliani, Braque, Picasso művei nemcsak az elhatáro­zást erősítik meg benne, hogy festő lesz, hanem támpontul is szolgálnak ahhoz, miként tár­hatja fel önmagát és sokszo­rozhatja meg alkotó énjét a művészet segítségével. Ebben erősítette meg Bálintot Vajda Lajos. A kaposvári kiállítás jól mutatja be Bálint Endre fes­tészetét. Azokat a műveket láthatjuk, melyek legendát is vontak alkotójuk köré. Közü­lük nem lehet kiragadni egyet sem ügy, hogy ne kelljen be­szélni valamennyi öszetartozá- sáról. Műveinek építkezése a pszichológiai jellemzést nem­csak hitelessé teszi, hanem a tudatosság mellett is szól. Az elmondottakhoz példá­nak csupán: az 1975-ös, ki­lenc lapból álló Szertartás egy év múlva fekete-fehérben, már tizenkét lappal, a Re- quicmmel folytatódik, mint egy történés. A történés fon­tos eleme ennek a festészet­nek, mert a belső állapotok szinte filmszerűen vagy ka- leidoszkópszerűen peregnek, a lényeg az, hogy mozgásban jelennek meg előttünk. Különös esetet festett meg Szent Flóriánnal kapcsolatban. Szent Flórián igazi drámája (1976) címmel a védőszent egyéni sorsát ábrázolja; kés­sel megölik. Nem szoktunk ilyenhez, talán extrémnek is tűnne, de hiszünk Bálintnak, mert a kegyetlenséget úgy mutatja be, mint aki szembe is nézett vele. Hitelt érdem­lően. Bálintnak is lehetnek té­vedései. Ilyen például, hogy nem hisz a közönségben, ezt le is írta, de a néző aligha osztja ezt a véleményét. Szin­te sugárzik képeiről, hogy »közvetít«, valaki — valakik számára, s nem magának önti formába nézetét, ítéletét. Nemcsak a maga számára fon­tos, hogy sajátos motívumok­kal teremtsen »szótárat«, ha­nem emögött közösségi igény is van. Az ember önmaga szá­mára nem teremt ilyet. Nem lennének ennyire szókimon- dóak és lelket tépőek ezek a festmények, ha nem hinne Bá­lint bennünk is. Azért nosztal­gikus, szorongásos, mert él­ményei tették ilyenné, nem a közösség megtagadása, hanem egyéniségének tudatos válla­lása vezette erre az útra. Horányi Barna Több, mint mesejáték Na'a király története a siófoki színpadon Telt ház várt kedden este a művészeti különlegességre Siófokon, a művelődési köz­pont és könyvtár színházter­mében. Mondhatni, nemzet­közi nézőközönséget vonzott a program: az indiai Kerala Kálámandalam — a Keralai Állami Művészeti Akadémia — kathakali együttesére vol­tak kíváncsiak, a siófokiak, meg a hazai és külföldi üdü­lők. Az előadók — valameny- nyien férfiak — India leg­jobb ilyen jellegű együttesét alkotják, közülük jó néhá­nyon az akadémia tanárai. Másfél óra zene, ének, tánc — szünet nélkül. S ez is csak töredéke a teljes prog­ramnak, hiszen az eredeti előadás egész éjszakát betölt. A siófoki színpadon ezúttal a Nálacsaritát, azaz Nála ki­rály történetét mutatták be, sajátos eszközökkel, a katha­kali műfajának megfelelő feldolgozásban. Mi is az a kathakali? Az előadást lát­va hol a balett, hol a pan­tomim, azután a misztérium­játék helyébe lehetett volna illeszteni, de korántsem meg­A kis tott..,l más hazalátoga­I. Diordiev Tökéletes szolgáltatás A villanyszerelő kicserélte kapcsolót és fölgyújtotta a Átnyújtottam neki egy ru­belt. Megköszönte, és újra villanyt. Fáradozását hálásan fixírozni kezdte a kapcsolót. megköszöntem, s elismerésem jeléül átnyújtottam 15 kopej­kát. Figyelmességemet ő is il­lendően megköszönte, majd hirtelen rosszalló pillantást vetett az új kapcsolóra, ame­lyen egy icipici, halvány fe­hér foltocska éktelenkedett. — Az az érzésem, másikat kell fölszerelnem — mondta —, és matatni kezdett a szer- számostáskájában. A foltosat levette, újat sze­relt föl helyette. — Nos, ez már egészen más — mondta, és fölkattintotta a villanyt. — Nem mondom, jól kap­csol, de valami furcsa patto­gással. Ki kell cserélnem ... Elővett egy újabb kapcsolót. Fölszerelte. Benyomta a gom­bot, s a fény elárasztotta a szobát. — Nem látom, mivel jobb ez az előzőnél — kockáztat­tam meg elégedetlenül. — Hogyhogy nem látja?! — csodálkozott sértődötten. — Ha jól tudom, maga nem szakember. Megköszöntem szolgálat­készségét, és behívtam a konyhába. Megivott néhány pohár bort, majd így szólt: — Az az érzésem, hogy ez a kapcsoló sem a legtökélete­sebb. Elővette szerszámos táská­ját, és bement a szobába. Föl­rakta a negyedik kapcsolót, és megkért: gyújtsam föl a vil­lanyt. — Nagyon köszönöm — — mondtam. — Igazán töké­letes! — Ugyan kérem. Hisz el­sődleges kötelességünk a tö­kéletes szolgáltatás — sza­badkozott nyájasan, és zsong­lőrmozdulattal vágta zsebre a 3 rubelt. Amikor elment, fölkattin­tottam a villanyt, s észrevet­tem: a negyedjére fölszerelt kapcsolón egy icipici, hal­vány fehér foltocska éktelen­kedik ... Baraté Rozália fordítása győző tökéllyel. Mesejátéknál is több. Valami olyat kap­tunk a keralai művészektől csupán ebben az egyetlen — »kivonatos« — királytörténet­ben is, amilyen élményhez csak nagyon ritkán jutha­tunk hozzá. Dobok, csörgők, gong, visz- sza-visszatérő dallaimú ének: dél-indiai zenei motívumok hangulatteremtő keretébe il­leszkedett a tánc. A tánc, melynek kifejező mozgásská­lája korántsem korlátozódott csupán a zene és a dal ritmu­sára, hiszen a mondandót arcjátékkal, a kéz és a láb megannyi jelével, ősi öltözé­kükkel és maszkjaikkal hoz­ták tudomásunkra. így kere­kedett ki mindannyiunk előtt Nalának, Nisada királyának színes története. A »hol volt, hol nem volt« mesékhez szokott magyar né­ző előtt ezúttal az ókori epo­szok különleges világa tárult fel. A király beleszeret egy általa még soha nem látott királylányba. Aranyhattyú »közvetít« a két fiatal között, miután a királylánynak, Da- majantinak a vonzalma is nyilvánvaló. Sőt olyannyira az, hogy senki máshoz nem hajlandó feleségül menni, csak Nalához. Még az istene­ket is »kikosarazza«, mire ezek néfhéz próbatétel elé ál­lítják: Nala alakját öltik fel mind a négyen, s a király­lánynak most már öt Nala közül kell kiválasztania az igazit. A választás sikerül, ál­dást kapnak a fiatalok... Sokáig emlékezetes estéhez, különleges gazdagságú művé­szi élményhez jutottak azok, akik kedden este ott ültek a siófoki színházteremben, s akiknek dr. Váradi György be­vezetője nyitott ablakot a ke­ralai akadémisták kathakali együttesének előadására. H. F. Somogyi Néplap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom