Somogyi Néplap, 1976. július (32. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-23 / 173. szám
A brigádéi et fényei, órnyal ELŐNYHÖZ JUTHATNAK Az öntevékenység forrásai _ Másfél milliót hoztunk a viálialatoak — méltatlankodik a fiatal hrigádvezető —, s mégis kevesebb jutalmat kaptunk, mint tavaly. — Miért? — Mert az idén több brigád érte el az arany fokozatot. A felosztható összeg pedig maradt a régi. A többi brigádnak így kevesebb jutott. Furcsa helyzet. Mindenkinek igaza Volna? A brigádnak mindenesetre, amikor átlagon felüli erőfeszítéséért átlagon felüli elismerést vár. De a vállalat vezetői se tudnak mást: ugyanazt az összeget próbálják igazságosan elosztani. Hol a hiba? Mert valahol logikai zavar van, bizonyos. Ha egy kis közösség erejiét megfeszítve dolgozik, s többet nyújt vállalatának, akkor ennek a gazdasági eredményben is realizálódnia kell. Ha több munkaközösség teszi ezt, még inkább. A vállalat könnyebben teljesíti éves tervét, nagyobb lesz a nyeresége, s nő a munka hatékonysága. Az már csak okos vállalati szabályozás kérdése, hogy e többletből valamilyen csatornán visszajuttassunk azoknak, aädk oroszlánrészt vállaltak a megteremtésében. Különleges erőfeszítést kérni a vállalat iránti szolidaritásra hivatkozva csak ideig-óráig lehet. Ezt állandósítani csak az a vállalat képes,, amelyik felismeri: a jó munka, a fokozott erőfeszítés és a közvetlen anyagi-erkölcsi elismerés között közvetlen összefüggés áll fenn. A mai vállalatok tevékenysége ugyanis eléggé bonyolult, s az eredmény realizálódásának útja kacskardn- gós, sokágú. Ne nyirbáljuk meg a közvetlen érdekeltséget ott, ahol éppen szélesíteni, erősíteni lehetne. A havi fizetés mellett az a fejenkénti 300—400 forintos többlet tulajdonképpen nem sok (jó néhány brigádnál ez a közös kirándulások alapja), s csak éppen annyira elég, hogy a brigád tagok érezzék: érdemes volt. A közvetlen érdekeltség szerepét tagadni oktalanság volna. S ez több egyszerű anyagi ösztönzésnél. Ä brigádoknak érezniük kell: számítanak rájuk, helyük van a vállalatnál. S ez az érzés nagyon jó, hegyeket rendítő. Gazdag tele- vónye a brigádok öntevékenységének. Nem tudom, gondolkodott-e már valaki azon, hogy miért lett olyan gyors, átütő sikere az »Egy brigád — egy iskola« mozgalomnak. Siófoktól Barcsig és Marcalitól Kaposvárig szinte egy-két év alatt kézzelfogható, nem ritkán tiszteletre méltó eredményeket hozott ez a gyorsan fejlődő patronáló mozgalom. A brigádok csakugyan azt adhatták, ami bennük volt: szakértelmüket, lelkesedésüket, akaratukat. »A gyerekért, az utcáért, a saját környezetért, a városért« — foglalja össze Horváth Bé- láné munkaversany-felelős tömören, amikor arról faggatom, miért dolgoznak az óvodáért a brigádok olyan ügybuzgón. Igen, mert sajátjuknak látják, érzik. Ügy, ahogy az építőimunkás a házat, amelyet ő épített, a szőlősgazda a gyarapodó, súlyos fürtöket, az autóbuszvezető a járművet, amelynek kormányánál éveket töltött. Az igazi közösséggé válásnak itt találhatjuk a kezdetét, de a továbbvezető út is erre kanyarog... Az ember csak saját környezete értékeinek felismerése, szerefce- te révén tud továbbhaladni a nagyobb távlatú közösségi eszmék, s közóletiség felé. A tavalyi kongresszusi munkaversenyben 2073 somogyi brigád 28 814 tagja vett részt. A foglalkoztatottaknak csaknem 30 százaléka. Nagyon szép szám. S a verseny bővelkedik a mélyen emberi mozzanatokban azóta is. A tabi Campíngcikk Vállalatnál dolgozó József Attila brigád — pedig itt alig vannak a brigádmozgalomnak hagyományai — külön, kirándulást szervez névadója szárszói múzeumához, a versolvasás, versmondás örömeiről beszélnek hosszasan, s ketten részt vesznek a társbrigád által szervezett Berzsenyi-szavalóversenyen. De másutt ugyanakkor pénzen váltják meg a társadalmi munkát, s kínos-pontos pontozásos rendszert vezetnek. A sok pont a végső helyezéseket látszólag »objektiven« tükröd, de a pontok és listák éppen az öntevékenységet, a munkaközösségnek ezt a pezsgő, életerős töltetét bürokratizálják agyon. Megint másutt: a brigádvezető, üzemvezető sfcb. javasol valamit (vállalást), s felszólítja a többieket: »Akinek más a véleménye, álljon föl!«. Persze, mindenki ülve marad. S azzal, hogy nem mozdul, elkötelezi magát. Egy életet le lehet élni így. Épen, erőiben, egészségben. A brigádok alakuló, formálódó közösségek. Életüket fények és árnyak jellemzik. Ha mindennapjaikat itt-ott átszövi is az egyoldalú, termelésközpontú szemlélet, a bürokratikus ügykezelés, a gyarapodó jó_ példák mégis azt sej- i tetik: *új, leendő életforma, emberi élet kiteljesítői lehetnek — lesznek — ők. Csupor Tibor Félidő a len betakarít ásában Félidejénél tartanak az országban a textilipari célokra termesztett len betakarításával. Az átlagosnál valamivel jobb termés 30 százalékát már át is vették a lenfonó és szövőipari vállalatok megbízottai. Csaknem 8000 hektáron termelik a rostlent. A hektáronkénti átlag 50 mázsás terméshozamon belül most is elsősorban a hagyományos termő- területek — Vas, Győr-Sop- ron, Tolna és Fejér megye — adják a legtöbb lent. A betakarítás nem okoz gondot, mivel azt 1976 nyarára szinte teljes egészében gépesítették. Tavaly még mintegy 90 százalékban kézzel szedték föl a rendet, s kézzel kötötték a kévéket is, az idén száz szovjet gyártmányú kötözőgép és 30 francia bálázógép mentes!,- tette a lenaratókat. Szalma nyolcszáz hektárról Szalmát kazlaznak a komiósdi Béke Tsz-bem. A 800 hektáron termett gabona szalmáját a közös és a háztáji állatok almozására használják. A vasöntödében V ékony dongájű, fél- ' meztelen férfi állít be az üzemvezetőhöz: — Főnök, én még nem kértem magától semmit, de most tegyen el a rázótói. Nem bírom ki ott a műszakot. Hosszú, alacsonynak tűnő óriás csarnok. Mindkét végében elhúzták a vasajtókat, hogy a huzat megmozgassa a levegőt. Félmeztelen, verejtéktől csillogó testek. Az- besztköitény, azbesztkesztyű csak azokon van, akik közvetlenül a folyékony vassal dolgoznak: a csapotokon és az öntőmunkásokon. Az olvasztótól síneken kerül a műhelybe az az üst, mely a folyékony vasat hozza. Hatalmas kerékkel és csigával a magasba emelik, az öntőformák fölé utaztatják. önkéntelenül a legtávolabbi sarokba húzódom. Rám szólnak: »Nem szabad félni! Legfőbb ellenségünk az ijedtség. Olyankor pánikba esik az ember, kapkod, fut, nem gondolkodik, és akkor vége mindennek. Higgadtan, nyugodtan ...« Szemkápráztató csík, tűzijáték. Kiürült 'egy üst. Laczkó Imre öntőmunkás a homlokára tolja védőszemüvegét, törölgeti arcát: —- Főnök, szóljon a kályhásoknak, mert rossz a vas! Nem elég meleg. — Egy élére állított faládára ül. Mérges. Sűrű a vas, belefagy az edénybe. Cigarettát kotor elő, a vörös, meg-megkövesedő vashoz érinti, rászippant. A VBKM Kaposvári Villamossági Gyárában egy műszakban 12—14 tonna vasat csapolnak, átlag 250 üstöt öntenek ki. Kapcsolószekrényeket, szigetelőaljzatokat készítenek. A cigaretta elfüstölt, az öntőmunkás kokillába önti a kelleténél sűrűbb anyagot. Közben egy szó sem esik, társával minden mozdulatát pontosan összehangolja. Csak amikor lerakják az edényt, akkor dönmögi: »Ennek úgy kéne folyni, mint a víznek.«. »Beugró« csapoló áll a magasban: Csonka József. Mellette a salakcsapoló: Herczeg Lajos. Az azbesztruházaton kívül kék védősisak is tartozik az öltözékükhöz. Ott már perzsel a tűz. Hosszú vasrúddal leszedik a folyékony vas tetejéről a salakot, azután gyors munkát kapnak az öntők. Az előbbi ideges hangulatot jóleső megnyugvás váltja föl: »Látod, Imre, látod, hogy javul, fiam?« — nyugtatja az üzemvezető az öntőt. Szó nélkül visszamosolyog, azután újabb nekilendülés. Az öntöde ötvenkét munkása kora reggeltől kora délutánig dolgozik. Kilenctől negyed tízig reggeliszünetet tartanak. Ezt a negyedórát leszámítva erős tempóban, nagy figyelemmel dolgoznak. Az olvasztónál hatalmas * lángnyelvek csapnak a magasba. Egy pillanatig elsötétülnek: az adagoló fölért, mészkő, koksz, nyers vas zúdul az olvasztóba. Ügy érzem, megnyílik alattam a föld, akkorát remeg az állvány. Derültséget csal az itt dolgozók arcára az idegen félelme. Magabiztosan mondják, hogy a hőség sem olyan nagy, mint ahogy azt a kívülállók gondolnák. A látvány megérte az ijedtséget: az apró, tenyérnyi ablakocskán betekintve az izzó gyöngyként pergő vas- cseppek gyönyörűek. Kék üveglapon keresztül már nézni is lehet. »Ez az, amiért rajongásig lehet szeretni ezt a szakmát« — mondja valaki mellettem. Míg az egyik olvasztó ontja az anyagot ée a hőséget, Tarlőszdntás, másodvetés Az aratás eddig eltelt időszakában elégedettek lehettünk a betakarítási munkák menetével. A gabona nagyobbik része azonban még lábon áll, és sokasodnak a tennivalók. A megüresedett táblákon ekét, tárcsát, vetőgépet vontató traktorok követelik a helyet, tehát a szalmát mielőbb le kell hordani a tarlóról. írtunk már róla, hogy az idei aratást minden eddiginél gondosabb felkészülés előzte meg, s szinte alig okoztak zökkenőt műszaki problémák, az üzemanyag-ellátás meg kiemelkedően jó volt, s ma is az. Mindezek a tényezők lehetővé teszik, hogy az aratás utómun- I kát. meggyorsuljanak. Még az aratás kezdete előtt jártunk jó néhány somogyi termelőszövetkezetben, s egyrészt az intézkedési terv felől, másrészt a műszaki ellátásról érdeklődtünk. Mindenütt együtt említették az aratással a tarlószántást, a másodvetést, mint kapcsolódó feladatot. A kaposvári járás termelő- szövetkezeteiben láttuk, miután már javában dolgoztak a kombájnok a határban: külön kazlakba rakatták a szakemberek az árpaszalmát, azzal számolva, hogy ehhez nyúlnak majd, ha kevesebb szálas takarmányuk terem a szükségesnél. És vetettek. Az osztopániak arra készültek, hogy 140—150 hektáron elvessék a búzatarlóba a fehérmustár magját (az árpa helyén már vetettek, s ahol repce volt, ott éppen a szántó traktorok rótták a köröket). A be- degkérieknél a napraforgót vetették ott, ahol előzőleg árpát aratott a kombájn. Több helyen porzott a föld az eke után. Sehol sem halogatják a talajmunkákat, a vetést, mert a szárazságban »kiszökhet« a talajból az a kevés nedvesség is, amely benne van, s kárba vész az elvetett mag. A háromfai Május 1. Termelőszövetkezetben 150 hektáron megkezdik a silónak szánt napraforgó vetését, hogy ha eső jön, a magot már a földben találja. Két nappal később megjött az eső. Igaz, nem volt kiadós és nem is jutott belőle mindenhova, de azokat igazolta, akik igyekszenek minél több másodvetéssel gondoskodni a kiesett — vagy várhatóan kieső — tömegtakarmány pótlásáról. Az aratás ütemének gyorsításával, a megüresedett táblák fölszántásával és bevetésével mindenképpen előnyre tehetnek szert a gazdaságok: egyrészt több idő marad az ősziek magágyának jó elkészítésére és a kalászosok elvetésére, másrészt a nyári vetések betakarítására is korábban kerülhet sor. Mindez az őszi időszak munkacsúcsát, a tennivalók torlódását csökkentheti, és gyarapíthatja a jelenleg gazdagnak egyáltalán nem mondható takarmányalapot. H. F. Túl a holtponton UTÖLAG KÖNNYŰ volna okosnak lenni a kaposvár— kaposmérői Latinca Tsz akkumulátorüzemének ügyében. Lehetne idézni a tsz- tagok gazdaságukért aggódó szavait: hogy kár volt a biztosat a bizonytalannal fölcserélni ... Lehetne közmondásokra hivatkozni: a suszter maradjon a kaptafánál, a tsz zöldség- vagy gabonatermeléssel foglalkozzon ... Tudni kell azonban, hogy mikor a szövetkezet elindult a gondok erdejébe vezető úton, még minden szépnek látszott. 1972-ben a Latinca Tsz akkori vezetői a Mernyén működő kis üzemet áttelepítették Kaposvárra azzal, hogy a Szolnok megyei Vasipari Vállalat részére tehergépkocsi-akkumulátorokat gyártanak bérmunkában. Egy éva másikat előkészítik a kővetkező napi »bevetésre«. Egy munkás belülről tűzálló masszával javítja a hideg kuppolót, társa egyre csak adogatja neki az anyagot. Naponta, mipden olvasztás után, újra meg újra meg kell tapasztani belülről az olvasztót. Ezért dolgozik felváltva a két torony. A végső műveletnél vi- " szontlátom vékony- dongájú ismerősünket. Valóban emberfelettinek tűnik a munkájuk. Dübörög a föld a rázó, az üresítő rács környékén. Futószalagon érkeznek a még forró öntvények, amelyek ezen a vonag- ló, rázkódó asztalon szabadulnak meg a műgyantás homokból összeálló héj magtól. Ismerősünk az utolsó, aki érinti az öntvényeket. Hatalmas vaskampókkal söpri vastalicskájába a kész darabokat, azután megfeszített izmokkal nekilódul, és futva viszi ki valameny- nyit az udvarra. Az udvaron pihen, kihűl az új alkatrész. Később tisztítják, csiszolják. Az üzem másik kijáratánál a forrón kiöntött kohósalak zöld üvegként buborékokat vet. Ha rálép az ember, csilingelve törik éles szilánkokká. Gombos Jolán vei később már önállósították magukat, és új szolgáltatásként megkezdték a lúgos akkumulátorok töltését és karbantartását. (Ezeket korábban Budapestre kellett szállítani.) 1975-ben a termelési érték elérte a 16 milliót. A gazdaság vezetői minden lehetséges támogatást megadtak a 14—16 főt foglalkoztató üzemnek. Támogatták például egy új ólomlemezrészleg építését. Egyik partnerük, a budapesti Unitechnika jelentkezett, hogy adja a technológiát, a tsz pedig vállalja az építkezést. Ugyancsak ez a cég ajánlotta, hogy gépestül, emberestül bérbe veszi az egész létesítményt évi 800 ezer forintért. Ezt a tsz vezetői örömmel fogadták, mert a terv mentesítette volna a gazdaságot az üzem fönntartásának gondjától. A helyzet azonban megváltozott. Amikor végre — több mint egymilliós költséggel — elkészült az új 620 négyzet- méteres üzemcsarnok, az Unitechnika gazdasági nehézségeire hivatkozva visszalépett. Tulajdonképpen csak az ekkor jelentkező gondok tették világossá, hogy hiba csúszott a gazdaság számításaiba. NEM SOKKAL ezután részletes revizori vizsgálat kiderítette, hogy miből származott az addigi nyereség. Például abból, hogy a gazdaság 1974 óta nem képezett műszaki fejlesztési alapot (a gyártott akkumulátor árának öt és fél százalékát). Ezt pótolnia kellett. Javította a gyártás »gazdaságosságát« az is, hogy az akkumulátorokba részben illegálisan fölvásárolt hulladékólmot építettek he. Az új szabályozók persze még élesebben rávilágítottak a mulasztásokra és ügyeskedésekre. Mindezek mellett t.öbb szerencsétlen körülmény is oka volt, hogy a gazdaság szekere egyre jobban beleragadt a sárba. Az időközben munkába álló új vezetőség már jól látta, hogy kény szer- pályára sodródtak. A nem termelő beruházás, a befizetendő csaknem kétmillió forint, az ügyeskedés nélkül egyre gazdaságtalanabbá váló akkumulátorgyártás veszélyeztette a szövetkezet pénzügyi egyensúlyát. Ekkor határozták el, hogy bezárják az üzemet. A telep állóeszközértéke ötmillió forint, úgy is mondhatnánk, ennyiért volt »eladó« az üzem. Ugyanekkora összegre lett volna szüksége a tsz-nek ahhoz, hogy »új életet« kezdjen. Érdeklődő volt, vevő azonban egy sem. Tárgyalások és egyre elkeseredettebb hangú levelek váltották egymást. Közben szaporodtak az 'de- ges telefonok: adjanak akkumulátort, mert állnak a gépek! Végül július 14-én, egy nappal az üzem tervezett bezárása előtt, 180 fokos fordulat következett be. Ezen a napon volt az a tárgyalás, melynek részvevői egyetértettek abban, hogy nem megoldás az üzem felszámolása. Az akkumulátorokra országszerte nagy szükség van. AZ ÉRTEKEZLETEN részt vettek a VBKM budapesti akkumulátorgyárának képviselői, akik elmondták, hogy az új ötéves tervben országszerte fejleszteni kívánják az akkumulátorgyártást, és hogy terveikbe jól beleillik a kaposvári üzem. Szívesen átvennék a telepet, s máris 15— 18 milliós fejlesztési programon gondolkodnak. A megkötött szerződésben — biztos, ami biztos — szerepel, hogy az üzem elsősorban a megye igényeit elégíti ki, és az is, hogy a már említett új élethez szükséges milliókat még a jövő nyár előtt kifizetik a tsz-nek. Ezzel a pénzzel és az állami támogatással építi majd meg a gazdaság azt a 10 ezer négyzetméteres üvegházat, melynek tanulmánytervei már készülnek, és amely Kaposvár zöldségellátását fogja javítani. Mindezek után már csak egyetlen kérdés foglalkoztat: miként lehet, hogy a több hónapi vajúdás után néhány nap alatt ilyen, »mesébe Illő« megoldás született. Csak egyetlen válasz lehetséges: a nyakatekert hivatalos levelek, hivatkozások és véget nem érő viták elfedték a 'lényeget. Azt, hogy ezúttal nagyon is egybeesik a szövetkezet, a megye és a népgazdaság érdeke. Bíró Ferenc
