Somogyi Néplap, 1976. június (32. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-11 / 137. szám

r A kultúra központjai K ewleSben -wjft a kultűr­ház, később kibővített épületekkel és feladat­körrel a művelődési ház, s napjainkban egyre több a művelődési központ. Ez utób­bi építészetileg is, funkciójá­ban is a közösségek megvál­tozott életformájából adódó, összetettebb igények kielégíté­sére szolgál. Ahhoz, hogy fel­adatát jól láthassa el, hozzá­járul a település közösségi igénye, a helyi vezetó testület szakértelme, és természetesen szükségesek bizonyos anyagi­tárgyi feltételek. Ez utóbbiak azonban korántsem olyan döntőek, mint ahogy — akár más létesítmények esetében is — hajlamosak vagyunk felté­telezni. Lelkes népművelők .dolgoznak megyénkben csak­úgy, mint országszerte, s a helyi tanács majd mindenütt mögöttük áll, segíti munkáju­kat, a dolgok anyagi oldalát tekintve sokszor erején felül is. Változó életformánkkal együtt azonban a kultúrköz­pontjaink is most vannak változóban, s a kiforrás, • át- alkaulás folyamata sokszor felszínre hozza a kapcsolódó örömöket-gondokat egyaránt. Érdekes megfigyelni, hogy a sikerek és a nehézségek csak nagyságban különböznek egy­mástól, fajtájuk, illetve meg­jelenési. módjuk azonos, akár kisebb, akár nagyobb telepü­lés kul túrközpont járói van szó. Vegyük sorra ezeket az azonosságokat. Művelődésügyi és építész szakemberek egyetértenek ab­ban, hogy nem szerencsés megoldás az »egy tanterem, kevés kisterem« forma, ahol a stabil válaszfalak és a rög­zített széksorok miatt a helyi­ségek csak előadások tartásá­ra alkalmasak. Ez sok esetben gátolja a klubszerű foglalko­zások, szakkörök munkájának eredményes összehangolását és szinte megakadályozza a csak beszélgetésre, gondolatcserére összejövök igazi klubéletét. Gondoljunk csak az egyre gyarapodó nyugdíjasklubokra, itt már csak az életkori sajá­tosságok miatt is helyénvaló a kényelmes ülőhely, a barát­ságos környezet, a kis csopor­tokba verődés lehetősége. Az ifjúsági kluboknak talán falun van a legnagyobb jelentősé­gük, hiszen a község fiataljai itt tudnak kortársaikkal talál­kozni, zenét hallgatni, kikap­csolódni úgy, hogy egyidejűleg szinte észrevétlen bekapcso­lódjanak a kultúra áramköré­be is. A közösség részvétele a kulturális élet alakulá­sában településenként hasonló. Érzékelhető bizonyos korosztályonkénti és foglalko­zási ágankénti tagozódás, mely egyrészt az eltérő érdeklődési körökkel magyarázható. Az azonban már elgondolkodtató, hogy nem egy helyen érzékel­hető az értelmiség bizonyos passzivitása. Van olyan helység a megyé­ben, ahol a művelődési köz­pont igazgatója örömmel be­szél arról, hogy a képzőművé­szeti tárlatokra, a komoly ze­nei rendezvényekre a fiatal szakmunkások és ipari tanu­lók eljárnak, s egyre inkább értő, művészetszerető kö­zösséggé válnak. Ugyanakkor kesernyés mosollyal jegyzi meg, hogy a helybeli diplomá­sok kevesebben és ritkábban jelemnek meg ezeken a ren­dezvényeken. Többnyire arra hivatkoznak, hogy egyrészt inkább a megyeszékhelyre vagy a fővárosba utaznak színházat, hangversenyt, elő­adóesteket látogatni. Ez ön­magában nem helyteleníthető, csak bizonyos elkülönüléshez vezethet, ami a közösség éle­tét tekintve semmiképpen sem egészséges. Arra a kérdésre, hogy »kul- túrélesztője«-e a falunak az értelmiség, egyik községünk művelődési házának a veze­tője ugyancsak hasonló ta­pasztalatokról számolt be. A közművelődés — mondta — náluk addig halad, ameddig a népművelők lelkesedése és tennivágyása tart. S bár ez nem csekélység, el kellene gondolkodnunk azon, vajon egy-két ember hivatástudata elégséges élesztő-e egy maga­sabb szellemi igény kialakítá­sához, formálásához a telepü­lések, közösségek életében. N em kell tehát mindenütt kultúrpalotákat építeni, vagy a nemrég elké­szült művelődési házakat ok­mód nélkül alakítgatni ahhoz, hogy eredményes munkát vé­gezhessenek ezek az intézmé­nyek. A lehetőségeket és az igényeket megfelelő összhang­ba hozni nagyon csekély vál­toztatásokkal is lehet, s ha a helyiség és a lelkes szakirá­nyítás adott, akkor már csak az érdeklődés és a közös rész­vétel szükséges ahhoz, hogy valóban kultúráiét legyen a kultúrközpontokban, városon és falun egyaránt. Bedő Ildikó A nagyatádi Sárga viharjelzésnél Volvóval a vísen Felbúg a motor. A százhar­minc lóerő könnyedén röpíti előre a csónaktestet. Vízhányó Imre főtörzsőrmester, első osztályú hajóvezető megszo­kottan kormányozza a Volvót, s közben figyeli a vizet, a ~fy' partot. Előttünk a Dunakeszi motoroshajó viszi füredi ki­rándulásra utasait. A fülledt meleg vihart sejtet. Egyre na­gyobbak a hullámok, erősebb a szél. A keszthelyi és a tiha­nyi öböl táján fekete, szin­te a vízbe érő felhők intik a fürdőző, csónakázó embereket óvatosságra. — Sajnos a sárga rakéta, az erősbödő szél, de még az is­mételt figyelmeztetés sem használ sok embernek. Vasár­nap két 14—15 éves német fiú az erős szélben 3—4 kilomé­terre merészkedett ki vitorlá­j sával, én magyaráztam el ne­kik, mit tegyenek. A hajó test félig megtelt vízzel, a partig kísértem őket. Sok gond lesz azokkal a vízről kitiltott mo­torosokkal, amelyekre tulaj­donosaik vitorlát szerelnek. Gyakorlatlanok. Vízhányó főtörzsőrmester nagyobb sebességre vált, mert távol tőlünk utasokkal teli evezőscsónak igyekszik egyre beljebb. Németek, három lány és egy fiú. Nem tudják, hogy sárga rakétajelzés van, s azt sem, hogy ilyenkor 100 méter­nél beljebb nem mehetnek. Újabb csónakok a láthatá­ron. A P 3-as jelzésűben négy dunaújvárosi fiú, az R 4-es- ben egy fiatal pár, az R 15- ösben pedig három fiú. — Most béreltük, a kölcsön­ző nem figyelmeztetett ben­nünket a tilalmi szabályokra — mondták, amikor 800 mé­terről udvariasan a partfelé irányították őket. Legközelebb bírságot fizetnek, ha megsze­gik a szabályokat. De jó len­ne, ha a csónakkölcsönzők fi­gyelmeztetnék a bérlőket, s- feliratokkal is felhívnák a csónakázók figyelmét a szabá­lyokra. Száguld a motoros, figyeljük a vizet. A levegőben repülő­gép kering. Gyakori, hogy a gép jelzése nyomán gyorsabb sebességre vált a motorcsó­nak, hogy életet menthessen. Nemrég egy osztrák házaspár — a piros jelzés ellenére — vízre merészkedett gumitutaj­jal. Elsodorta őket a víz. A repülő jelzésére mentették ki őket a vízi rendészet járőrei. — Szeretnénk, ha az idén kevesebb tragédia történne. A korábbiaknál több megelőző intézkedést tettünk. Előadáso­kat tartunk, filmvetítéseket rendezünk, motoros járőreink a strandokon figyelmeztetik a fürdőzőket. A Balaton menti iskolákban osztályfőnöki órá­kon ismertettük a vízi szabá­lyokat, s az úttörőtáborokat elláttuk olyan felhívással, mely a legfontosabb szabályo­kat ismerteti. Röplapokat adunk ki, s az önkéntes rend­őrök, a munkásőrség és az If­jú Gárda is részt vesznek a vízi ellenőrzésben, hogy meg­előzzük a szabálysértéseket, a tragédiákat — mondta Kúrái János aleredes, a vízi rendé­szet parancsnoka. Tavaly 30 áldozatot köve­telt a Balaton, illetve az em­berek figyelmetlensége^ fele­lőtlensége. Sztranyák József százados, parancsnokhelyettes elmondta, hogy vasárnapon­ként a rádió déhit.áni műsorá­ban tájékoztatják a tó vendé­geit, ezzel is a balesetek meg­előzését kívánják szolgálni. A motoros az Arany- és az Ezüstpart közelében suhant velünk. Ezrek napoztak gond­talanul a partokon, s csak kevesen voltak a víziben. Víz­hányó Imre főtörzsőrmester, miközben csökkentette a se­bességet, megjegyezte: — Ha fölmelegszik az idő, a víz, több lesz a fürdőző és a dolgunk is. Szál ai László ÁT eső dobo­iásának hangja oeszökik a nyi­tott ajtón. Két testvér ül az asztalnál; föl­elevenítik az elszállt éveket. Egy népes csa­lád tagjai ők, olyan családé, melyből min­den fiú az apa szakmáját ta­nulta meg, másfél évszá­zad óta. Persze ebben a szak­mában általá­ban csak egy gyermek dol­gozott. ö örö­költe a gépe­ket, övé, lett a műhely. Szé­kes kisiparosok a nagyatádi Hoffmanok 150 éve. A nagy­atádi jelző csak részben »áll«; hiszen Szülőkből költözött be a csa­lád, de ez még jóval Hoff­man Gyula születése előtt történt, aki ennek az ipar­nak utolsó művelője a csa­ládban. Most hatvanhárom éves, és ő áll annak a sor­nak a végén, melynek első tagja másfél száz évvel ez­előtt dolgozott. — Hoffman. Gyulának — csakúgy mint a testvérek mindegyikének — két szak­mája van. Az egyiket kita­nulta — kereskedő lett —, a másikat otthon sajátította el, egy kis túlzással ' mondhat­nánk, vele született. Már ap­ró gyermekként ott toporgott a műhelyben, és segített ap­jának. Ö maga sem vette ész­re, mikor tanulta meg a mes­terséget. Egyszer csak tudta. Kész szék került ki a keze alól, gyermeknek való ülőke. — Már nem is emlékszem rá, hány éves voltam, ami­kor az első széket készítet­tem, teljesen önállóan. Ta­lán nyolc lehettem, több semmi esetre sem. Ha zseb­pénzt akart az ember, csinált egy széket, ennek az árát az­után édesapám odaadta. Ezen vehettünk magunknak azt, amit akartunk. Később kita­nultam a kereskedőszakmát, majd visszatértem a székké­szítéshez. Én folytattam apánk mesterségét. Valaha a székes univerzá­lis embernek számított. ö maga szerezte be a fát vagy ő termelte ki az erdőn. Fű­részelte, darabolta, esztergál­ta; és ha készen voltak a szé­kek, felrakta a lovas kocsi­ra, és irány a vásár. Onnan általában mindig üres sze­kérrel tért haza a székes, de tele tárcával. Akkor még volt piaca az árunak, de manap­ság ... — Itt, Atádon egyáltalán nincs ksreslet a székek iránt. Egyszer bementem Kaposvár­ra is a vásárra, egyetlen da­rabot sem tudtam eladni. Most néhány környékbeli vá­sárra látogatok el, kettőre, háromra évente. Megélni már nem nagyon lehetne a szék­készftésből. Igaz; most csak egy típust csinálok. A fonott székek ideje rég lejárt Pedig azok voltak az igazán szépek. Gyékényből fonták az ülőkét, széthasított szalmából a mintát rá. Eh­hez kellett az ügyes kéz. Ilyen ma már nem készül a műhelyben. Az esztergán for­gó fadarab is mind ritkáb­ban veszi fel a székláb alak­ját. Inkább kerítéscsúcs, dísz­gomb készül belőle. Az esztergán alig látszik az idő nyoma. Pedig több mint 65 éve szolgálja a Hoffman család tagjait. Németország­ban, egy kiállításon látta meg Hoffman Gyula édes­apja, és rögtön meg is vásá­rolta. Persze akkor nem egé­szen így nézett ki, hiszen láb­bal kellett hajtani. 1926-ban villanyt kapott a ház, attól kezdve könnyebb lett a mun­ka. Ma már csak ritkán jár­nak a gépek. — Ki venne ilyen széket, amikor a boltokban sokfélét kaphat, olcsót és szépet Mi magunk is úgy vásároljuk a székeket a lakásba. Néha még forog az eszter­ga, de már egyre ritkábban. Eljön az az idő is, amikor a mester végleg bezárja a műhelyt, leveszi a cégtáblát a ház homlokzatáról. Mi pe­dig emlékezhetünk csupán, hogy valaha volt egy szakma, melynek mesterei székeket készítettek, sámlikat öreg anyókáknak, apró, támlás széket a gyerekeknek, nehéz, nagy székeket a pincésgaz- dáknak... D. T. Ellenőrzés nélkül »Eldorado!« — kiálthatnák a siófoki fuvarosok. De in­kább csak suttogják, akkor is csak egymás között, nehogy valaki meghallja és túl nagy legyen a koniburrencia. Az el­lenőrzástól nem félnek. Ahol építkeznek, ott szük­ség van a fuvarra. Bár ezt a tevékenységet — akár kisipa­ros végzi, akár vállalat — sok jogszabály részletesen rende­zi, azért bőven vannak héza­gok is... Elóg kiindulni a Siófoki Vá­rosi Tanács V. B. tegnapi ülé­sének egyik napirendi pontjá­ból, amelynek círrie: Tájékoz­tató jelentés a műszaki osz­tály intézményirányító és ár- ellenőrző tevékenységéről. Az utóbbiba tartozik 1— többek között — a fuvarosok ellenőr­GERENCSÉR MIKLÓS EMLÉKE TISZTA FORRÁS né, gonosz szerencse...** Bizalmas diplomáciai forrá­sokból értesült Rákóczi, hogy a labanc ofszág'gyűlést köve­tően három oldalról — a Vág völgye, a Dunántúl és Erdély felől — készítenek elő össze­hangolt támadást a császári seregek. Hadászatilag döntő­nek ígérkezett 1708 nyara. A gondoktól tépázott, kimerült­ségtől sínylődő kuruc ország nem gondolhatott másra, csak az okos védekezésre, noha Rákóczi titkon egy vakmerő hadmoadulatot készített elő, hogy felülkerekedjék a fenye­gető végveszélyen. Tervét a magyar trónkérdés megoldásához kapcsolta. A körülmények is, a vele rokon­szenvező külföldi tényezők is siettették, hogy rendeződjön Magyarországon az uralkodó személye körüli huzavona. So­kan őt akarták királynak. A protestáns angolok, hollandok, éppúgy kedvezően nyilatkoz­tak erről, mint Nagy _ Péter cár vagy a törökök, ö más­ként vélekedett. Ha magyar királlyá lesz, az semmit nem javít az ország kilátásain, csak a bonyodalmakat, veszélyeket tetézte volna. Ügy gondolko­dott, hogy a királykérdés megoldásával biztosítékokat kell szereznie az ország jövő­je számára. A fölmerülő lehe­tőségek közül Frigyes Vilmos trónörökös személye (a későb­bi nagy porosz király) kínál­kozott a legalkalmasabbnak. Ezt a tervet egyetlen külföldi hatalom sem kifogásolta, ter­mészetesen az osztrákok kivé­telével. Június elején Egerben ta­nácskozott a szenátus, megál­lapodtak, mi a teendő az or­szág védelme érdekében, s el­határolták magukat a labanc országgyűlés határozataitól. Az erők vészes megcsappanása el­lenére, az utolsó komoly tar­talékok összpontosításával im­pozáns sereget gyűjtött Eger alá a fejedelem. Tervét egye­lőre mindenki előtt titokban tartotta. Elképzelése arra épült, hogy Sziléziában lázon­gások törtek ki a bécsi ura­lom ellen. Széles körben ro­konszerveztek a fejedelemmel ebben a tartományban, amely határos volt Poroszországgal. Rákóczi Sziléziába vonult vol­na ütőképes seregével a felke­lőik megsegítésére, egyesül a reá várakozó Frigyes Vilmos hadával, és kívülről törve az országot szorongató császá­riakra, döntő győzelmet arat­nak. Június 15-én kelt útra az egri tábor, tízezer katonával. Jó fegyverek, remek ruhák, elegendő élelem, kitűnő han­gulat — maga a fejedelem is csupa bizakodás, fenntartás nélkül hisz a hadjárat sike­rében. Heister, a könyörtelen, kegyetlen császári generális a Csallóközben lapult tizennyolc ezredével. Senki sem tudta pontosan, mi a közelebbi szán­déka. Rákóczi kerülte a vele való találkozást, alvezérei fel­adata vöt, hogy a kuruc főse­regtől független csapataikkal tartsák szemmel az ellenséget. Közbe szólt a vak véletlen. A fejedelem — az örökös megerőltető munkától — be­teggé lett. Meg kellett állnia a Szilézia felé törekvő seregnek, míg alább nem hagytak Rá­kóczi súlyos szédülései, a reá támadó gyakori és hirtelen hőségek. Csak a vihnyei für­dők hoztak javulást, de amíg gyógyult, addig sem pihent, járta a közeli bányavárosokat, gazdasági ügyekkel foglalko­zott. Mihelyt jobban lett, jú­lius közepén visszatért seregé­hez a dél-nyitrai Mátyusföld- re. Érsekújváron; a legfonto­sabb kuruc erősségben tartott haditanácsot a nyugati or szágrész katonai eseményei ben érdekelt tábornokkal Rosszkedvűen vette tudomá sül, hogy a betegség miatti távolléte idején Viard császári generális könnyűszerrel meg' verte Ocskay Lászlót is, Pék ry Lőrincet is. Ugyanakkor Heister kimozdult Csallóköz­ből és észak felé, Trencsén irányába tört előre. Minden jel szerint a császáriak javára billent a túlsúly, annak elle­nére, hogy Rákóczi ipintasze- rűen szervezett, fegyelmezett serege ott tartózkodott a ve­szélybe került térségben. Épp emiatt elégedetlenkedtek a tábornokok. Ahelyett, hogy saját kínos kudarcaikat pró­bálták volna jóvátenni fele­lősségük őszinte tisztázásával, mindenáron azt firtatták, miért nem bocsátkozik harcba a fejedelem. Nógatták, küldje ütközetre erős, pihent seregét. Rákóczi kénytelen volt el­árulni legféltettebb hadititkát. A tanácskozás során módosí­tottak rajta, figyelembe véve a kényszerítő körülményeket. Ügy határoztak, el kell foglal­ni Lipótvárat, majd amellett csökönyösködött Ocskay és Pekry, hogy Trencsént kell bevenni. A fejedelem kényte­len volt engedni a közös aka­rat megőrzéséért, ezért bele­egyezett, hogy a Vág mellett végrehajtandó csapatmozdula­tokkal előnyös pozíciókhoz se­gíti tábornokait. Sokan tétavasággal, az al- vezérek iránti túlzott engedé­kenységgel vádolják a fejedel­met az érsekújvári huzavoná­ért. Nincs igazuk a merev bírálóknak. Miként vonulha­tott volna gond nélkül Szilé­ziába Rákóczi, amikor látnia kellett, hogy a hátra hagyan­dó kuruc csapatok — ponto­sabban azok vezetői — képte­lenek megtartani a Felvidék nyugati harmadát? (Folytatjuk.) A műszaki osztály — a kö­vet élményeknek megfelelően — az árellenőrzési munkáról félévemként tervet készít. A legutóbbi időszakban hatvan­négy kisiparosnál jártak, ezek alapján két esetben javasolták az ipari szakigazgatási szerv­nek, hogy a mulasztáson ka­pott kisiparost szigorúan fi­gyelmeztessék. A leggyakoribb szabályta­lanságot csak azért említjük, mert jellemző a fuvarozást végző, kisiparosokra is. Az el­lenőrzések során azt tapasz­talták, hogy az iparosok jó ré­sze nem vezet megfelelő bi­zonylatokat, így az ellenőrzés gyakorlatilag — mint ahogy ezt a jelentés megfogalmazta — »szinte leküzdhetetlen ne­hézségeket jelent«. Pedig a bi­zonylatok körébe fontos ira­tok tartoznak, ezek hiányában ugyan mit is nézhetnének meg az osztály szakemberei? Illetve: csak egy szakember. Legutóbb 1973-ban volt a me­gyei tanács ÉKV-osztályának egy rendelkezése arról, hogy az árellenőrzésd hatáskört a kisiparosok esetében a helyi tanácsok szakigazgatási szer­veire bízza. Ezt követően azon­ban Siófokon ilyen státust nem szerveztek. Ezt a feladatot az osztály egyik ügyintézője lát­ja el egyéb feladatai mellett. Ez azonban — különösén Sió­fokon — nagyon kevés. Ezért mondhatják a déli part fővárosában a fuvarosok: Eldorádó! Az ő ellenőrzésük ugyanis végképp megoldhatat­lan. Pénztárkönyv vezetésére, számlák adására nincsenek kötelezve. A hatóságok pedig csak a tüzelőanyagok fuvar­díját rendezték... Megfelelő bizonyítékok ese­tén a hatóságok — a lakosság közreműködésével — le tud­nák fülelni a túlzott árakat követelő fuvaros kisiparoso­kat (és a kontárokat). Nem nehéz elképzelni, hogy például mennyi építőanyagot szállíta­nak Siófokon. Az érdekéitek együttműködhetnének az ár­ellenőrzéseket végzőkkel, s ez sokat segítene a rendellenes­ségek megszüntetésében. Csakhogy ez elsősorban nem a lakosság, az építtetők, a fu­varoztatók feladata. Ha te­kintetbe vesszük a műszaki osztály nehézségeit, akkor is meglepő a tapasztalatunk: a jeLentés semmiféle megoldást nem javasol a hatékonyabb árellenőrziésre! M. A. Somogyi Néplap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom