Somogyi Néplap, 1976. június (32. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-26 / 150. szám
Hétköznapjain A Kis-Balaíonről HÉT VÉG! Jttntns felemás hónap. Már nem tavasz és még nem is nyár mindaddig, míg csak matúrán*. Tavasz! szeplő je is akad, és megtréfálja olykor néhány kamaszpattanás. Az idén 21-én jelesen érett, és így beköszöntött véle a csillagászati nyár. Június már ifjú véndiák, aki nem gyerek többé, de még nem is »ember«. Június a véndiákok hónapja. Az iskola kapuján kilépőknek neve egyet jelént a szabadsággal. A tegnapi bal- lagóknak neve egy az ifjúsággal. Az alma mater elszáradt virágaival hazatérő fiait várja. Csapatunk már nem tölti meg a kiürült osztálytermet. Visszihangosan szólal meg hervadtvirág-szagú falai közt az emlékezés, de nosztalgiánk erejét veszti, amint beülünk régi helyünkre. Ügy tetszik onnan, hogy csak álom volt mindaz, ami velünk iskolapadunkon kívül történt, és most fölébredtünk. Osztályfőnökünk nyakkendője most is félrecsúszik, és ha C. tanár úr már nincs is velünk, tudjuk, hogy ahol van, ott is gondosan csokorra kötötte bokáján a hófehér kimondhatatlanjának madzagját. Most sem kedveljük B. osztálytársunkat, és most sem gondolkozunk azon, miért? Változatlanul imádjuk A.-t, még akkor is, ha tudjuk, miért? Most sem értjük, hogyan lehettek ők ketten el- válhatatlan barátnők? Bosz- szant hogy meghitten homályos folyosónk falán ablaksort törtek. Felháborít, hogy osztályajtónkat valósággal arrébb tolták, és minket meg sem kérdeztek! Emlékeink szemellenzősen bigottak, miként a megmerevedett dogmák; hittételeik számunkra tilalmasán szentek, nem lehetséges se visz- szavonásuk, se új kinyilatkoz- . tatásuk. Senki se merészeljen hozzájuk nyúlni! Belőlük dagasztjuk majdan a mindennapi kenyerünket, mikor mi leszünk a modell az »Aki az emlékeiből él« című képhez. Diákidőnk emléke örök, és úgy örök benne A. is, ahogy most beszél. Dehogyis beszél! Beszélt valaha is A.? A. mesél! Most sem hisszük egy szavát sem, mégis,' míg mesél, igazság minden ige száján, és még mindig nem másoltuk le miatta a matekot pedig mindjárt ránk csöngetnek. Most is Don Quijote-i bús képpel mesél, és most is változatlan hársánysággal »röhög« rajta az osztály. Idegen ezt nem érti. — Nemrégiben levelet kaptam! — mondja bússal A, és röhög az osztály. — Értésemre adta valaki, ha már firkálok, miért nem írom ki az egész nevem? Netán baj van a kurázsimmal, vagy csak szégyellem a remekművem? — mondja búsan A., és röhög az osztály. — Igazat adtam olvasómnak, még akkor is, ha megmaradt névtelen jegyzőnek, neki azt is szabad! — mondja búsan A., és röhög az osztály. — Kevés idő múltán ismét levelet kaptam! — mondja búsan A., és röhög az osztály. — Ugyanaz a kéz vetette papírra, hogy még nem láttam a nevem eleget? Más fir- kásznak elég a neve két betűje? Talán elfelejtem, hogyan hívnak, ha nem látom minden nap kiírva becses nevem? — mondja búsan A., és váratlanul közbeszól. B. Kisül, hogy ez a történet megesett, és mi magunkban azonnal tiltakozunk a rendhagyó módon ránk törő fordulat miatt, és kábán utána- kérdeztük a többinek is; lehetséges, hogy azok is? B.! Nahát, gyerekek, ez a B.! Hirtelenjében nem tud vele mit kezdeni az osztály, mert B., a humortalan, az örökszervező B. követte el a stik- lit zsinatunk egybehívása közben, mint mondja azért, hogy kipuhatolja, csak nem lett filiszter magá is? Száraz tömörséggel közli még, akár hajdanán az osztálypénztárjelentést; csak azon csodálkozik, hogy »néhai« testi-lelki barátnője már nem ismert rá a kezeírására! — Ráismertem! — röhög A., és megkövültén hallgat az osztály. — Gyerekek, mi még mindig nem ismerjük egymást! — röhög A., és kesernyés szájízzel hallgat az osztály. Mihályi Margit Szivébe zárta a tájat A vörsl iskola falán lóét emléktábla látható. Váth Jánosé, a kenéséi születésű balatoni íróé az egyik, aki ott tanított, a másik Borsi Darázs Józsefé (1898—1968), aki Varsón, pás ztorcsaládból származott, és minden őse a Kis-Ba- laton térségét járta. Senki oly szépen az ősi balatom nádas j világáról nem tudott írni, mint ő. Gyermekkorában minden zegét-zugát bejárta, ismerője volt a csatornáknak, a szigeteknek, lápoknak, a nádas, sáA sebesség „démonjai ft Ki hinné a képen látható három »kis macskáról«, hogy felnőve félelmetes ragadozók lesznek? És ők az őserdőben a sebesség »démonjai«? E kis macskák gepárdkölykek a híres kaliforniai San Diego állatkertből. A gepárdok — bár vérengző ragadozók — fogságban rövid idő alatt megszelídülnek, sőt ragaszkodó állattá válnak. Épp ezért még vadászatra is használhatók, hasonlóan a sólyomhoz. Idomított gepárdokkal már az ősidőkben is vadásztak. Rövid távon ugyanis elérik az óránkénti 120 kilométeres sebességet. Vadászatkor bőrsapkát húznak a fejére — akár a sólyomnak—, és így viszik kocsin a vadászterületre. Ha a vadász megpillantja a vadat, leveszi a sapkát a gepárd fejéről, és megmutatja a célt. A gepárd leugrik a kocsiról, s minden fedezéket fölhasználva »becserkészi« a vadat; ha már eléggé megközelítette, hirtelen fölugrik és ráront áldozatára. Nagyon ritkán téveszti el célját. see, kákás, csuhés világnak, madarainak, de elsősorban a nádas lakóinak: pásztoroknak, pákászokmak, halászoknak, arvhalászoknak és a nádas bujdosóinak. Később az élet elsodorta a Balaton és a nádi világ mellől, de költeményeiben, írásaiban mindig felsír a vágyakozás az eltűnt táj után. A távolban a Pogányvár csúcsaival koronázott hátteret, a lassan folydogáló Zaláit, amely egykor elöntve tartotta a Kis-Ba- Laton medencéjét, a széleken húzódó dús legelőket, a félelmetes ingoványt mindig élőnek, jelenva.lának örökíti meg írásaiban. Képzelete ott csa- pong e táj fölött, amelytől elszakadni sohasem tudott. Hogy mennyire szerette, tanúsítják e sorok, azokból a munkáiból válogattam össze, amelyeket nekem adott és nyomtatásban még nem jelentek meg »Hajnalban, amikor már a nap a legkisebb szélre is hullámzó zöld rengeteg fölé, a nádat ringató ősmocsár fölé érkezett és átragyogja a végtelent, akkor a legszebb ez az évezredek óta egyforma tájék, amely ha fogy is, zsugorodik is, egyben: csendjében, hangulataiban örök! Ez az ősi nádas valóságos madárbirodalom. Csendes, sejtelmes, holdvilágos éjszaka után, csodaszép hajnalra virradtam. Már az udvarról látom az üdezöld, hatalmas berek ébredését. Először a minidig, minden, kora hajnalon jelenlevő párázat sejlik, aztán ahogyan élesedik a nap fénye, sugara, úgy oszlik-foszlik széjjel a sűrű púra: először a tó körüli nádas, aztán a mögötte magasodó dombok körvonalai, majd a tetejükben, az oldalakban lévő falvak házai, tornyai jelentkeznek, és felettük, vagy közelebb az égen megjelennek a korán kelő madarak. Hangjuk nincsen, csak szállnak némán és tűnnek el, meg jelentkeznek újabbak: kicsinyek, nagyok, karcsúnk, frissek, lassúak, fehérek, tarkák, a messzeség miatt ködszerflek, csak a fátyolnak, selymes tülinek tűnő áiommadárból nem. látni egyet sem, pedig reggeledik. A szigeten már künn legel néhány tehén, és ballag a berekbe vivő úton egy öregember. Én is a szigeten áft indulok, ahol még gyermekkoromban öl-mély víz borította a maradék tavat, és csak nyélre erősített rostával’lehetett a fekete sárból kimenni a tekergő csíkot, amely aztán otthon kétségbeesetten nyihogott, ha anyánk nyakon öntötte forró vízzel. Amikor én ezen a tájon gye- j'eke.s.kedtom, a Simon-, a Pogány- meg a Nyires-szigeten is még villás&zarvú, fehórszür- ke magyar gulya, meg kormos nyakú bilcacsorda legelt. Pásztoraik faragták a tükörfát, a balaska-, a fokos- meg a bizsóknyelekét, a mángor- lólapiakát, a facsutorát, és csontba karcolták pásztor, menyecske, betyár meg pandúr alakját és közben nótáz- gattak is. Valamikor halászok, pákászok, csikaszok lakták a környékét. Ök sincsenek már régen. Ezelőtt harminc-negyven esztendővel még akadt egy- kettő, a legtöbb Vöraön. Az öreg Szita Sándor bácsi, az utolsó bodonihajós is érmék a hírében állt, de ma már talán hala sincsen a mocsárnak. Pedig valaha — még a századforduló táján is, ennek a vidéknek a legfőbb kereseti forrása a Kis-Balaton hala, madara volt.« Egy naplementéről így írt »Tenyérnyi kis felhők, mint valami végtelen, finomságú habok fehérlettek a liláskékre sötétülő hegyek felett, aztán lassan gyengéd rózsaszínre változtak, majd bíborodni kezdtek és mintha izzó piros tűzbe hullott volna alá a nap. Nem! Ilyen naplemente nem lehet máshol a világon.« Haláláig ragaszkodott ehhez a tájhoz. Zákonyi Ferenc (Folytatjuk) Víz alatti régészet Római lasijófonesoí találtak A víz alatti régészet érdekes ága a hajóroncsrégészet. Minden víz alatti lelet mond valamit az utókornak, de a régész számára a hajóroncsok felkutatása mindig a legizgalmasabb feladatnak számít. Hűen tükrzik a leletek azt a kort és azt a civilizációt, amelynek szolgálatában a hajó ilyen vagy olyan okból a hullámsírba került. Port Vendre* földközitengeri kikötő Dél-Franciaor- szágban, közvetlenül a spanyol határ mellett fekszik. Halászok első ízben 1972-ben jeleztek víz alatti hajóroncsot a kikötő külső részén. A francia régész-búvárok tüstént megkezdték a víz alatti kutatást. Merüléseik során megállapították, hogy az ókori római gálya ónt szállított, amikor utolsó útján a hullámsírba került. Az ón mellett az amforákban olajat is találtak. I. e. az 1. századiban az Ibér-félsziget jelentős nyersanyagbázisa volt a római birodalomnak. Élelmiszereket és nyersanyagot szállítottak a gályák innét a birodalom különböző térségeibe. Az amforákban szállított olaj a Guadalquivir völgyének vidékéről származott, míg a szintén rakományt képző . szárított halat annak idején Spanyolország déli partjain fogták ki a tengerből. A régészek az élelmiszerekből következtették ki, hogy a hajó valamelyik spanyolországi kikötőből indult, és Galliában kellett Az amforákban olajat Is találtak. volna kirakodnia. Port-Vendres vizein érte a hajótörés. Az amforák korát a formai és típusjegyek alapján i. u. 20—50 évre becsülték. A leletek közül az ónrudak keltettek legnagyobb érdeklődést. Egyes rudakon a bélyegzés szövegét el lehetett olvasni. Az ókori római tengeri expedíciót egy Valerius nevű állami hivatalnok vezette. Hivatalos címe »commitaris« volt a birodalmi ranglistán. A régészek és a történészek elemzései szerint a hajótörés i. u. 41—42-ben, vagy i. u. 48-ban következett be Port-Vendres kikötő közelében. Sikerül-e az átültetés? Irha jófölszerelés a koraszülött-gyógyászaiban Az űrhajókban használatos oxigénsátort felhasználták a Minnesota Egyetemen a koraszülöttek inkubátorához. A készülék a űrt rendszer elve szerint működik, gondoskodik az inkubátor megfelelő oxigénkoncentrációjáról, és méri a koraszülött oxigénfogyasztását. A philadelphiai Wills szemészeti klinika egyik orvosa, Peter R. Daibson szemátültetést kísérelt meg — jelentette az UPI. A páciens vak bal szeme helyére a tizenhárom nappal korábban elhunyt édesanyja szemét ültették be. A tudományos világ nagy érdeklődéssel várja a beteg sorsáról szóló további híreket, mivel a szemgolyó-átültetés- nek ma még nincs bevált gyakorlata. Ugyanis nem csupán a szemgolyótól függ a vak ember látóvá tételének a sikere; hanem annak az agyterületnek az állapotától is, ahova a látóideg által továbbított jelek »befutnak«. De talán a legnehezebb feladat a kettő közötti hibátlan ösz- szeköttetés megteremtése. Átültetéseket és beültetéseket már eddig Is végeztek a szemsebészek, de ezek csupán a szaruhártyára korlátozódtak. A szaruhártya a szemgolyó egyik legfontosabb része, azt az óraüveghez hasonlóan borítja, védi. Megbetegedései eléggé elterjedtek, elszürkü- lése még a század elején is egyet jelentett a végleges vaksággal. Ma már műtéti úton sok esetben megoldható a pótlása, részint emberi holttestekből származó, részint állati eredetű szaruhártyával. Az előbbinek Ceylon a legnagyobb exportálója, ahonnan naponta kb. 200 szemet szállítanak mélyhűtött állapotban a világ minden tájára. Az utóbbi pótlási lehetőségeiről azt kell tudni, hogy jugoszláv tudósok néhány évvel ezelőtt egy olyan pisztrángfajt találtak, amelynek szaruhártyája alkalmasnak mutatkozott az emberi szembe való beültetésre. Ne nyaljuk a bélyeget! Az edinburghi egyetem bakteriológusai megviszgál- ták: milyen veszélyt jelent a vírusfertőzések terjedése szempontjából az a szokás, hogy a bélyegeket és a borítékokat a nyelvünkkel nedvesítjük meg. Ámbár nem tudtak fertőző vírusokat vagy baktériumokat kimutatni a megvizsgált mintákból, megállapították, hogy a ragasztóoldatban elég sokáig életképesen konzerválódnak a mikroorganizmusok. A papírra kent fertőzött ragasztóban a megszáradás után hónapokkal is még életképes, Staphylococcus aureust, Salmonella paratyphy B-t találtak. A echovírus 30, az adenovíru6 10 napig marad életben a ragasztóréteg kiszáradása után. Felhívták a figyelmet arra is, hogy a bélyegre gyakran az elárusító kezétől tapadnak kórokozók, melyeket a vásárló csakhamar lenyal. Art Buchwald A tv áldása Egy napon az elektromosipari dolgozók sztrájkja miatt elsötétültek New Yorkban a tv-képernyők. Milliók verték dühükben az asztalt készülékük előtt, Barkins úr viszont a haját tépte a hallban, miközben szidta tv-masináját, meccset volt kénytelen nélkülözni, s azt hitte, ez a készüléke elromlott. Átrohant a hálószobájába, hogy az ottani készülékét is bekapcsolja, de a felesége rászólt: — Nem akar működni az itteni készüléked, egyszerre sötét lett. Talán a hallban még működik. Vagy az antennával volna baj? Egyáltalán van-e áram? — ön kicsoda? — kérdezte meglepődve Barkins úr. — Ugyan. Hát Edit vagyok, a feleséged. — Ahá — nyugodott meg Barkins —, akkor ezek a gyerekek az enyéim! Nahát, hogy megnőttek. Nemrég alig 2—3 kilós kis fasírthúsoknak láttam őket. — Pedig már 13 és 15 évesek — mondta a felesége. — Nagyszerű! Üdvözöllek benneteket, gyerekek! \ — Helól — mosolyogtak azok vissza. Aztán az egyik gyerek odasúgta az anyjának: — Ki ez a pohos alak? — Hallgas, Henrik! Az apád! Barkins úr kissé kínos helyzetben folytatta: — Emlékszem, még a »Háromszor megölve, mégsem megelégedve« című filmsorozat idején volt egy kislányom, aki tudott gitározni. Most gitározhatna az elmaradt műsor helyett. — O, az Suzy volt! — felelte a felesége. — Már rég férjhez ment. Az esküvőre nem emlékezhetsz, mert akkor kivételesen éppen valami fontos műsort néztél a tv-ben. — Mi a csoda? — lepődött meg Barkins úr. — Remélem, ezek után jó ideig eltart ez az áramhiány, és nem lesz tv-adás. ördögien érdekes, becsületemre, megismerkedni az embernek közelebbről is a saját családjával. Fordította: Dénes Géza