Somogyi Néplap, 1976. május (32. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-01 / 103. szám

(Czinder Antal grafikája.)

Szép Ernő

MÁJUS

Május elseje,' vagyis első május <jgy ejtette a pesti r.ép- nyelv\ az a régi, Ferenc József alatti, azzal kezdődött, április utolsó éjszakájára ki- ára® egy vidám sereg a világos vurstlira, proletár, polgár meg a lutrip gróf is; az autók hűtői. Äafckerek, konflisok tevai fel voltak szalagozva, virágozva, forgott a ringllspdl, kelepeit a verkli, rotycagott a rezesbanda, visított a cigány a Zöld Vadász kertjében, ugattak lövölde putskái, az ifjúság denolt, kaparászott; havazott a konfetti, a virsli gőzölgőit az óriáskifli mellett, szédült a valceir és ömlött a bor, sör meg a pezsgő — tóvilágos tó-virradatig.

Elsején pedig vonultak, rpint gyalogos sötét feidegek a Liget felé a munkásnép dandárjai — zászlók, táblák, luft- ballonok alatt —, énekszóval és íelkiáltásotkikal, élükön a rendezőkkel, lovas rendőrökkel a hátuk mögött.

Ezen a mai május elsején megvendégelik az iskoláik minden, gyerekét a Ligetben.. Az összes színházak ingyen játszanak, az Opera is, kiirt a Városligetben. Híres énekesek, szimfonikus zenekarok élveztetiik a közönséget, ajándékba. Mintha nem a földön járnék, mintha felhőn lovagolnék, úgy pillantok ide le mindig, nézem fnegindultan a véres emberiség előre való vonaglását a Jövendő félé, a békesség és a megelégedés felé, a szabadság, a boldogság felé.

Nem az operai zenével kezdődik, nem: kezdődik azzal, hogy ingyen lehet majd iskolázni. Nemcsak fizikát meg más nyelvet, hegedűt és zongorát is. Ki emlékszik Tolsztojból az öreg béresre (Poli- kuska), az odalopózott egyszer az uraság zongorájához, nekiült, nyomkodta a klaviatúrát, míg csak el nem kezdett ríni, mért nem tanulhatott ő is zongorázni.

Elkezdhet skálázni majd a béresgyerek is. Hátha Rach* maninov lesz belőle.

£>, te messzi szépséges jövendő!

Nem lehet, ugye, nem lehet az soha többet, hogy olyan mennyei zenészt, mint Mozart, az a gyalázat érjen, hogy belerúgnak; ezt tette tudniillik Mozarttal a salzburgi érsek.

És nem eshetik meg többé, nem ugyebár, hogy az elátkozott Baudeláire-nek nincs egyetlenegy centime-ja, nem vehet papírost, hogy á versét megírja.

S nem lehet az, hogy nyomorúságában hiába könyörgi Petőfi végig Pest kiadóit, húsz pengő forintot se kap a kész János vitézért.

Az se, hogy Ferenczy István összezúzza kalapáccsal a szobrait, mert nem akad rendelője, pártfogója.

Se hogy Barabás Miklós Becsből elvándorol egy erdélyi magyúrhoz, annak a feleségét, lányát pingálni, s a nagyúr igás szekeret küld elébe, a botos ispánnál hálat- ja, s reggel, mikor a híres művész jelenti magát, kezet nem nyújt neki.

Se hogy egy Derkovftsnak éhen kell elpusztulni.

Hogy zseniális költőknek kölcsön kell kéregetni; operett- meg tánczeneiparosok milliomosok lesznek, örökszép vonósnégyesek szerzői meg kifordított öltönyben, f oszló ingben járnak.

Meg, hogy Lechner Ödönt, a magyar építőstil költőjét élete végéig üldözzék, csodás palotáit, mauzóleumait a kávéház márványasztalára rajzolja, s azokat a takarítóné mossa le onnét.

Hogy Semmelweis korlátoltság és irigység martaléka legyen, a nyomor sorvassza, s a téboly ölelje halálra.

Bátor tudósokat futóbolon- doknaik nézzenek, újító iparművészt, országosan hasznos gyáralapítót, egyéniségeket, nagyszerű embereket pusztulni engedjenek, öngyilkosságba kergessenek.

Növénynek szabad nőni, virágnak virítani, madárnak muzsikálni, lepkének lebegni, embernek eszmélni szabad, nevelődni, érteni, gyönyörködni, átszellemülni, a teremtés tanítványának, segédjének lenni. Elérni abba a nagyvilágnál nagyobb, mélyebb, szélesebb, magasabb világba, mely véghetetlenül szebbé, becsesebbé, kedvesebbé teszi az életet.

Semmi, de semmi szükségünk az örökélet álmára, ha ebben az egy életben kielé- güihetünk; gyerekkor, fiatalság, felnőttség, öregség, ez a tavasz, nyár, ősz, tél: teljes esztendő, annyi mint ezer, mint az örökkévalóság.

Nincs csak egyféle boldogság, barátom, az pedig, hogyha Te is boldog vagy, nemcsak én, ha minden teremtett lélek boldog e földön, egészséges és az élete kellemes. Amit boldogságnak sóvárogtál, bűn az és hamisság és hazugság, szerencsétlenség, kóstolhattad.

Fel mered az ujjad emelni, ha kérdem, ki az, aki nem bánja, ha éheznek, jajgatnak, pityeregnek mellette, s nem szégyelli magát embertársai butasága, vadsága miatt?

Ezen a május elsején nem a piros luftballonok, hanem a piros szívek emelkednek az ég felé. A jövendők ege ez, olyan tüneményes tündöklő, akár az Óceán felett.

Ó szerelmes Szabadság, áldott képzelet, őszinteség, emberség, álomnál álomabb valóság! Mindenki olyan szép lesz és olyan jó lesz mindenki, mint a jó gyerekek.

Hozd el ezt a világot, ezt az örök majálist minékünk te, május, te mosolygó május, te teremtő, te csudatévő, boldogító.

GARAI GÁBOR

C

sendes,' nyugodt tüzű a tó, amelyet körülölelnék az örökös hó borította hegyek, s a hegyek lábához kertek sötét vonala simul, s vonul le egész a víz széléig. A fehérre meszelt házikók, mintha cukorból lennének öntve. Néznek a partról a vízbe — és ez az egész olyan, mintha egy gyermek nyugout, békés álma volna...

Kora reggel van még. A hegyek lejtődről enyhe virágillat árad. Éppen feljött a nap. A fák levelein es a fűszálakon még csillognak a harmatcseppek. Mint valami hosszú-hosszú szalag,. kúszik az országút a hegy-szoroson, keres ztül.

Egy kavicshalom mellett poros arcú ember ül. Egy munkás. Mellén kitüntetés díszeleg. Az ember tekintete komoly, hűvös, de szelíd. Branzszínű kezei a térdén nyugosznak. Büszke arccal, magasra tartott fejjel néz a vándorra, aki előtt egy gesztenyefa alatt áll.

— Az érmet én, utam, a Simplonnál kaptam... a Simplon-alagút munkáinál...

Lehajtja a fejét, és megsimogatja a mellén a csillogó érmet.

— Igen ... minden munka nehéz, amíg kedvet nem okoz, de aztán biztat és ezáltal könyebbé válik. De mindemellett, nehéz munka volt...

Kicsit megbiccentette a fejét és felpillantott. Hirtelen élénkebb lett, kezével a levegőbe csapott, fekete szemei fénylettek.

— Sőt, néha egészen félelmetes volt! A föld is meg érez néha valamit, nem igaz? Mélyen behatoltunk már a hegy belsejébe, amikor egyik napon igen gonosz fogadtatásban részesített bennünket. Éreztük forró lehelletét, amely szinte elállitotta a szívünk verését... a fejünk nehéz lett és minden csontunk fájt. Aztán kövek zúdultak ránk és forró víz. ömlött a nyakunkba. Igen, ez félelmetes volt... egészen vörösnek látszott a víz is és apám akkor így szólt: „Megsebeztük a földet, most majd mind- annyiunkat eléget és a saját vérünkbe fojt bele. Csak várj!”

D

e 'ez persze, csak olyan beszéd volt. .. ám, ha az ember mélyen a föld alatt ilyesmire gondol, amikor a víz hangosain robaj lik, a vas felcsiikorog, könnyen elfelejti, hogy ez csak a fantázia szüleménye, mert ott minden fantasztikus! Kedves uram, mi emberek, olyan kicsinyek vagyunk, mégis mi kavarjuk föl az égig nyúló hegyek belsejét! Kell, hogy az ember mindent lásson, hogy ezt megértse! Kell, hogy lássuk a mi gépeinket, de kell az is, hogy lássuk a hegy komor arcát és belsejében halljuk a nyomasztó robajokat, és halljuk azokat a robajokat is, amelyek a robbantásoknál úgy hangzanak, mint az örültek kacagása...

Egy pillantást vetett a kezére, megigazította a kitüntetését a ’kék munikászuihbp- nyon, és felsóhajtott:

— Az ember megérti, hogy dolgozni kell... — folytatta. — És igen. uram, a kicsi eraŐértük szólok én..

A Vörös tér

Őértük szólok én,

kik dolgaink nehezét végzik e földön: répát egyelnek mély fekete sárban, barmok alól hordják saroglyán a trágyát, maltert cipelnek gémberedett kezekkel s betongerendákkal ducolják föl a mennyét;

őértük szólok én, akik a kibernetikus gépek alól egy fészek-alja friss képletet bölcs eszmék árnyába terelnek;

őértük. szólok én,

kik porló szenet lapátolnak a távfűtés kazánjaiba, kik az úszó-darukat vezérlik kemény figyelemmel, akiken csak a tett segít, nem a jámbor ima;

őértük szólok én,

kik értem szólnak, ámbár öntudatlan nyers kétségükben, bánatukban, kik életükkel kockáznak a hűvös halálos azúrban

egy köldök-zsinóron kilógva a meztelen űrbe, mint végtelen ingák — szívtől-szívig röpülve;

őértük szólok én, őértük, kik az egyetlen

cselekvést és az egyetlen jó-szót tudják bajunkra, akikben együtt lélegzik szülőnk és gyermekünk, az állandó meg az új,

az elhervadt s a folyton fölvirágzó, a földre tiport és ismét égbe szálló, a fogyhatatlan örömöt sugárzó vigasztalás:

• m unka.

különleges optikával

(Fotó—TASZSZ—MTI—KS)

her legyőzhetetlen hatalom;

ha jól csinálja a dolgát. Es •higgye el, ez a kicsi ember- manó mindent teljesíteni tud végül, amit csak altar. Apám előbb nem akarta elhinni, hegy lehetséges; keresztülfúrni egy hegyet...' átfutni egyik országból a másikba . .. „Éz ellentmond az Isten akaratának, aki az országokat elválasztotta egymástól... Látni fogjátok, hogy az Isten anyja megtagadja a segítségét ..,” — mondogatta. De tévedett, mert a Madonna amellé áll, akit szeret. Később sokat gondolkodott még ezen apám és végül már erőMakszim Gorkij

Az

alagút

sebbnek és nagyobbnak képzelte magát a hegynél, de sokáig tartott, amíg ide jutott ... „Isten gyermeke .. volt aá apám kedvenc szava- járása ... mert jó ember és istenfélő ember volt. Igen, így mondta: „Isten gyermeke, nem szabad a fold ellen harcolni... Bosszút fog állni a sebért, amit az ember rajta üt, és ő marad a győztes... Meglátjátok...

H

alkan fölnevetett, és két . kezével megsodorta a bajuszai — Ügy történt, hogy minél beljebb haladtunk, annál forróbb lett az alagút, annál több munkás betegedett meg és rogyott össze. Éjjel pedig lázálmában ide-oda hánykolódott a barakkban ... Nyögtek ezek az emberek és valami rémület gyötörte őket, kiugrottak az ágyukból... „Nincs igazam?” — kérdezte az apám, aki egyre erősebben köhögött, tompán. és aggodalommal teljesen esengett. „Nincs igazam? A föld legyőzhetetlen!” Végül ágynak dőlt, hogy soha többé föl ne keljen. Ö erős ember volt, több mint három hétig küzdött a halállal, makacsul, panasz nélkül, mint egv igazi férfi, aki ismeri a saját erejét és értékét. ..Bevégeztem a munkát, Pauló ...” — szólott hozzám egyik éjszaka. „Figyelj ide és térj vissza a házadba ... Segítsen a Madonna!”

A mesélő felállt, egy pillantást vetett a hegyre, úgy nyújtózkodott, hogy a csontjai is megropogtak. Azután tovább beszélt:

— De hirtelen megragadta a kezemet és azt mondta nekem: „Pauló! Én mégis hiszem, hogy sikerülni fog! Mi és a többiek, akik a túlsó oldalról jönnek, a hegy belsejében találkozni fogunk. Hiszed te ezt?” Be kellett vallanom, hogy hiszek ebben.

— Jól van, fiam! Ügy kell ennek lennie, mindeanoen. hinni kell, amit az ember csinál, hinni benne, hogy az jól végződik. Kérlek téged, fiam, ha ■elérkezik az a pillanat, amikor az emberek a hegy belsejében találkozni fognak, gyere el a síromhoz es mondd: Apám, ibereljesisdett!

— Az ígéretem megnyugtatta. öt nap múlva meghalt. Két nappal a halála előtt még arra kért engem és a többieket, hogy őt az alagút- ban ott temessük el, ahol dolgozott.

— És tizenhárom hét múlva találkoztunk a hegy belsejében: mi, és azok, akik a túloldalról jöttek ... Féktelen, veszett nap volt ez, uram! Amikor mi ott a. föld alatt, a sötétben, hallottuk a túloldalon dolgozó munkásokat, a kopogást, a kopácsolást, pedig nehéz sziklatomegek választottak még el egymástól... De akkor győzelmi mámor ragadott el minket és dolgoztunk, mint valami gonosz szellemek, mintha testünk se lenne, anélkül, hogy bármi fáradtságot éreztünk volna. Föiségesebb volt, mint egy ünnepség fenn a napfényen 1 Becsületemre mondom.

— Mi valamennyien oly jók és becsületesek voltunk, mint a gyermekek... Ah, ha tudná, . mily erős és kibírhatatlan a nyomorúság ott, a sötétben, a föld alatt, ahol hónapokon keresztül eltemetve él az ember, mint a vakondok, és nem találkozik senki mással, csali akikkel együtt dolgozik...

Elbeszélése közben egészen tűzbe jött. A vándor mellé lépett, mélyen a szemébe nézett, és folytatta, de most már egészen halkan:

— Amikor végre az utolsó kővágatot is áttörtük, egy fáklya vörös fénye lángolt föl a nyílásban, s örömköny- nyektől és izzadságtól átitatott, feketén barázdált arc vált láthatóvá, amit még több ilyen arc és fáklya követett... GyőzeLmi kiáltások, hangos öromlárma hangzott...

Ez volt a legszebb napja életemnek! Ha erre emlékezem, érzem és .tudom, hogy nem hiába éltem. Ez igazi munka, s,zent „munka volt.. Mondhatom önnek, uram! Es amikor az alagútból kiléptünk a szabadba, sokan közülünk leborultak a földre, és csókolták, és sírtak ... Valódi mese voi.t ez! Igen, uram, csókolták a földet és a legyőzött hegyet, ez volt az első nap, amikor megértettem, mit jelent a föld nekünk és olyan szeretettel üdvözöltem, mint egy hűséges asszonyt...

T

ermészetesen, elmentem az apám sírjához, bár tudtam, hogy a halottak nem hallanak. De igen, odamentem, mert kell, hogy az emberek kívánságát tiszteljük. Különösen azokét az emberekét, akik értünk éltek és dolgoztak és nem szenvedtek kevesebbet, mint mi. Nem igaz?! Ezért mentem el a sírjához. A lábammal dobbantottam a földön és ezt mondtam: „Apám, elintéztük! Az emberek győztek! Teljesítettük a munkát? apám!”

Antalfy István fordítása

Erich Kästner*

v

i4 fizikus válasza

Harminc évvel ezelőtt még dörögtek a fegyverek Németország szívében és elvétve a japani szigeteken, de a katonai szakértők már pontosan tudták, hogy a győzelem a nagyhatalmak kezében van, s véget ér a II. világháború. Amikor az első amerikai atombombát előállították, az amerikai kongresszus szélső- jobboldala javasolta, hogy ha többet nem is, de legalább egyetlen atombombát dobjanak le élő településre, azáltal az ellenfelet megfélemlíthetnék.

A szélső jobboldaliak javaslatuktól nem álltak el, sőt már erélyesen követelték az atombomba bevetését. Mivel a vita feszültté vált, felállt Doktor Robert Oppenheimer amerikai atomkutató, a demokrata párt vezetőségi tagja, és megmagyarázta — világosan, érthetően — az atomfegyver rettenetes kihatását, majd kifejtette, hegy annak bevetése teljesen indioko* Erich Kästner haladó szellemű német író tavaly halt meg — 76 éves korában — az NSZK-ban. írásait a náci Németországban a 30-as évek elején betiltottak.

latiam és törvénytelen, hiszen a háborúnak nélküle is vége lesz, napok múlva. Egyébként — tette hozzá az atomikutató —, mi, amerikaiak is kaphatunk egy atombombát, mert ki tudja, hol s kinek a birtokában van még. Nem tartom például kizártnak, hogy partnerünk, a Szovjetunió is rendelkezik vele.

A felszólaló szavai után síri csend lett a teremben. A kongresszus elnöke végre megtörte a csendet.

— És ön szerint, Oppenheimer úr, egy esetleges ellenünk használt atomfegyverrel szemben mi, amerikaik rendelkezünk-e valamiféle eszközzel, amellyel megvédhetnénk magunkat?

Az atomkutató Oppenheimer ismét fölállt, végignézett a teremben ülőkön, aztán a szélsőjobboldal felé fordulva nyomatékkai ezt mondta:

— Igen, elnök úr, igen, uraim! Mi, amerikaiak is rendelkezünk ilyen eszközzel. Ilyen eszköz csak egy van a világon. Ez az eszköz pedig: a BÉKE!

Dénes Géza fordítása