Somogyi Néplap, 1976. május (32. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-23 / 121. szám

VÉGELADÁS r r ________9_____________ Á llami Aruház Állványán az Enterieur volt Czóbel kápolnatárlata A nvssían! évad utolsó be­mutatóját tartotta a Csi- ky Gergely Színház társulata a héten, előbb Nagykanizsán, majd »-hazai deszkákon«. Ke­rekes János—Barabás Tibor— Gádor Béla—Darvas Szilárd Állami Áruház című operett­jét választották, melyet a né­ző egy régi, kellemeske film­ről is ismer. Latabár Kál­mán, Feleki Kamill alakítása és két dal raktározódott el bennünk — meglehetősen mé­lyen, »porosodva«. Ezekre hangoltuk magunkat, legyűr­ve a »kell ez nekem?« érzést és kényelemszeretetünket, s beültünk a nézőtérre. Szinte bizonyosak lehettünk ugyanis abban, hogy ez az operett sem állta az eltelt évtizedek próbáját a maga gyengécske történetével. S ha csak két dal éled újra bennünk a sok közül, rossz omen ez is. Népszerű komi­kusainkat pedig pótolni tud­ják-e hasonlóan izgalmas ka­rakterű, valódi komédiás színészekkel — ez is kétsége­ket ébresztett bennünk. Ez a mostani Állami Áru­ház azonban nem az emlé­keimben nagyon megkopott j Állami Áruház. Annak paró- I diája. De aki három és fél órán át görbe tükröt tart a néző elé, annak el-elfárad a keze... Asher Tamás — érthetően — színházi élménnyé igyeke­zett avatni az általa rende­] zett darabot, amely, mint ki­derül »menet közben«: való­ban gyengécske operett. As­her »keze« pedig jó félórák­ra elfárad, s ilyenkor — néz­nivaló híján — unatkozunk. A fergeteges, sok ötlettel te­letűzdelt tömegjelenetek sem tudnak kárpótolni bennünket Egyáltalán: demítizálnunk kcll-e mindenáron azt, ami­ben — igenis ! — heroizmus is volt? Amiben — mind­amellett — a legnagyobb fel- hajtóenergia rejlett. A mese tehát ismert: egy .munkáskáder fiút áruhá­zi vezérigazgatóvá tesz a »fé­nyes szelek« világa. Rögtön próba elé állítja a sors. Meg kell fékeznie a manipulativ hisztériát, s tisztult szemmel kell szétválogatnia a tiszta búzától az ocsút. Ennyi a tör­ténél. Sematikus? Meglehető­sen. Lehet paródia tárgya? Lehet. Akkor, ha egy pilla­nata sem feledkezünk meg arról, hogy ha az ábrázolás sematikus is, az ábrázolt élet­halál harc nagyonis valódi volt! A mostani előadásban a i hangsúly — úgy vélem — rossz helyre került. Ez pedig egyensúlyvesztéshez vezetett. Kifejezetten kidolgozatlanok, elnagyoltak azok a jelenetek, amelyekben az »osztályellen­ség« jelen van. Csupa papri­kajancsi, gyermetegen szőtt intrikákkal. Írói ábrázolatlan­A világhírű somogyi festő 115 éve született Rippl-Rónai József 1861. május 23-án született a Rippl családban az első fiú, József; a Rónai nevet csak Párizsban vette föl. A gimnázium négy osztályának elvégzése után az Árany Oroszlán gyógyszertárba ke­rült inasnak. Vegyészi pályá­ra készült. Egy laboratóriumi robbanás azonban elvette a kedvét a kémiától, s hirtelen fordulattal nevelőnek ment gróf Zichy Ödönéihez. Napi munkája, utazási élményéi Során erősödött meg benne a festői hivatás gondolata. Eb­ben az időben írta haza: »Ha festés nem volna, talán már régen megszöktem volna.« Mindenképpen el akart jutni egy festőakadémiára. Döntő fordulatot hozott életében az 1883. év karácsonyi szünete: a grófnőtől kapott ajándékba egy festékdobozt és egy olaj­festésről szóló könyvet. 1884 februárjában vették föl a müncheni akadémiára; ott kapta meg művészetéhez az alapképzést. Herterich mester igaz szeretettel foglalkozott vele. Rippl egyszer nagy meg­lepetéssel hallotta, hogy egyik aktját látva így szólt hozzá a mentora: — Igen jó, de törölje le és rajzolja újra. Megtette kétszer, négyszer, de amikor már tizedszer is ugyanazt a modellt, ugyan­azon mozdulatban kellett megrajzolnia, türelmetlenül fölkiáltott: — De kérem mester, hiszen én ezt már kívülről tudom. — Éppen azt akarom. Ta­nuljon meg sokat, mindent kívülről, hogy azután szaba­don festhessen. Münchenből 1887 tavaszán Fárizsba vonzotta Munkácsy Mihály sikere. Munkácsy szí­vélyesen fogadta, műtermében helyet adott a fiatal festőnek; képeit eladta, másolnivalóval bízta meg. Rippl azonban észrevette, hogy a reá zúduló sok művészi hatás akadályoz­za egyéni fejlődését. Törek­vés szerint a dekoratív szem­pontokat, a nagy összefogla­lásokat és a lényeg kiemelé­sét tartotta fontosnak. Ezek­nek az elveknek Gauguin volt az első számú hirdetője, s mellette Puvis de Chavanne kérdőjelezte meg az impresz- szionizmust. 1889 őszén már Rippl-Rónal is a táborukhoz tartozott — annak ellenére, hogy impresszionistának je- l*7.te önmagát. Lázár Béla, festészetének kitűnő ismerője mutatott rá, hogy festőnket képzelete »anti-impresszio- nista« alkotóvá tét' e. »Velen­cében éreztem meg legelőbb — írja Tlázár —, rúko>* egy- gger e.kísértem a Cai Grande-ra festését látni, Néz­te, nézte a motívumát s hir­telen belefogott a festésbe. Egyenesen színekkel. Nem a fényben változó, mozgó, ele­ven. röpke színhangulatot les­te el, hanem a motívum szí­nétől független színrendszert, a saját maga színeit rakta a vásznára. Abban a harmóniá­ban, melyet festményén meg­talált, mégis volt valami Ve­lence hangulatából; nem az, amelyik ott élt, rezgett. csil­logott előttem, hanem az, amely ott lappangott a mű­vész szívében.« Méltatói közül többen absz­trakt képzeletű művésznek tartották Rippl-Rónait, akinek a valóság, a tárgyak csak al­kalmat teremtenek, hogy belső képei kialakuljanak. Ehhez alaposan el kellett mélyednie tárgyában, szinte »meg kel­lett tanulnia«, mielőtt képze­letében kísérletet tett átala­kítására. Rippl-Róniban mé­lyen gyökerezett például áz otthon szeretete. Ez irányítot­ta az otthon berendezésének gondjaihoz, az interieur- alakítás megoldásaihoz. Híve a rajzos, kontúro6 megoldásoknak: Az ágyban fekvő nő, A kuglizók, Maillol arckepe a lényeges vonalakat jelzik csupán. Művészetének nagyszerű­ségét nem csupán az a tény mutatja, hogy az úgynevezett Mars-mezei Szalon fiatal mű­vészei maguk közé fogadták, s hogy a Revue Balnche és a francia napilapok újra és új­ra foglalkoztak képeivel, ha­nem az is, hogy egyik 1907-es párizsi kiállításán felfigyelt képeire Ady Andre is, és az új törekvéseket egybefogó Nyugat munkatársai közé szá­mította. Szervező erejét bizo­nyítja, hogy a zene, az iroda­lom és a piktúra kiemelkedő alkotóit kapcsolta össze sze­mélyével. Az 1915-ös retro­spektív kiállítása alkalmából rendezett művészmatinén pél­dául együtt szerepelt Bartók Béla és Móricz Zsigmond. Ké­sőbb pedig kapcsolatot talált Babits Mihály, Karinthy Fri­gyes, Osvát Ernő, Szabó Lő­rinc, Kosztolányi Dezső vilá­gával. Érdeklődése sokfelé ága­zott, a báli meghívóktól a szobai faldíszekig. De minden munkájával, alkotásával arra készült, hogy eleget tehessen a művészet hívó szavának: mindegy, hogy mozaikban vagy freskóban, csak kifejez­hesse ólmait, duzzadó életked­vét — ragyogó színekkel. A sárga, a zöld, a vörös varián­sainak egy célja volt: meg­mutatni egy külön festői vi­lágot. Laczkj András sági elégtelenséget nem ellen­súlyozott — nem tudott el­lensúlyozni — a rendező mo­tiválási készsége. A szerelmi »bonyodalmak« — ez az ope­rett műfajának általános gyermekbetegsége — érdekte­lenségbe fulladnak. Főként a második felvonásban kellett erősen lepleznünk unalmun­kat. Még a máskor mindig kitűnő Csákányi Eszter sem bontakozhatott ki, nagy saj­nálatunkra. Hangsúlyeltolódásról, egyen­súlyvesztésről beszéltem az imént. Ez abból adódik, hogy a rendező helyenként sokkol bennünket avval, hogy nem várt — és tegyük hozzá: a darabtól idegen — elemeket »szerkeszt be«. Az atrocitást, a nyílt durvaságot, a félelem légkörét teremtve meg. Nem háttérként. S így — ha már József Attilát idézik a da­rabban — hadd kérjem szá­mon én is az igazat, a való­dival szemben. Mert az itt nem teljesértékűen van jelen. Mert az előadás idézte kor­ban mintha — épp áz emlí­tett egyensúly elvesztésétől — a gyengécskén ábrázolt bur- zsujfigurák helyett az igazi ellenfél maga a hatalom s an­nak drasztikusan támadó, fegyveres része lett volna. Ez így — a törvénytelenségek el­lenére, — sem igaz, mégcsak nem is valódi. Az a vélemé­nyem, hogy az adott korsza­kot teljességében felmutatni amúgy sem az operett felada­ta, hanem a Sánta Ferenci mélységű és összetettségü mű­veké (Húsz óra)! V ajda László igazi megle- peités volt bonvivánként. Szeretettel, idézőjeles gesztus- rendszerrel megjelenített Ko­csis Ferije képes érzékeltetni azt. hogy sematizmussal ábrá­zolt hőse mögött igazi, élő modellek állnak. Vajda kivá­lóan játszik, gyönyörű hang­anyagát is szépen bontja ki. Ve.e egy sorban csak Papé István »semmi emberét« í-i dóm felsorakoztatni. Kigyene- sedése, »emberré válása« fi­nom eszközű színészi remek • ies. Elismeréssel dolgozott a produkcióért Danffy Sándor, Somogyi Géza. Kiss Jenő, Sós László, Fekete Gizi főis­kolai hallgató, Komlós István, Balázs Andor, Lukács Andor, Beregszászi Olga, Réti Erika, Agárdi László, Farkas Rózsa és masok is. T.eskó László A nyitány a balatonboglári Kápolna-dombon: Czóbel Bé­lának a halála utáni első kiál­lítása. Mától a korábbról is­mert Kék Kápolna mellett kaput nyit a közönségnek az új Vörös Kápolna is, hol az év elején elhunyt kiváló festő utolsó, még nézőik elé nem tárt — alkotásai fogadják az ér­deklődőket. Műgyűjtők tulaj­donában levő művekből és az időskori gazdag termés műte­remben lelt hagyaték-anyagá­ból állította össze a kiállítást Kratochwill Mimi. Az első impressziót a mű­vészetnek szentelt kápolna­együttes ébreszti bennünk. Az új kiállítóterem a Kék Kápol­nával együtt a domb tetején harsányan kiemelkedve szinte lebeg. Ezt a hangulatot táplál­ják a Czóbel-festmények is — de már a nyarat idézve — izzó színeikkel. S mivel nem itt születtek, hanem Szentendrén és Budapesten, elgondolkod­tató, mennyire összetett Czóbel művészete. Sajátos törvénye van festészetének, amely a látványban gyökeredzik, de mire „törzset, koronát hajt, termést hoz”, gyümölcsét kü­lönös zamatéért keressük. Ezért szinte ismerősként fo­gadja a nézőt Czóbel-hagya- téka. Az 1973-as keltű Fekvő akt az öt évvel korábbi Szent­endrei Venus párja, de egy­más mellett említhetnénk az 1922-es Falu végét és a félév­századai később festett Kilátás a kelenhegyi műteremből cí­műt is. Ez a tény önmagában akár tévútra is vezethetné a nézőt, aki kevésbé ismeri Czóbel mű­vészetét. A mindig megújulni tudó czóbeli piktúra sajátossá­gával együtt kell értelmez­nünk előbbi megállapításun­kat, az önmagához és festői világához hű festészet mellett az újabb és újabb vásznak frissességén van a hangsúly. Czóbel ezerszer megfestett vi­rágai mind különböznek, de ha egyet megismer belőlük a néző, a festészet tarka virá­goskertjében, a gazdag csend­életek közül Czóbelét nyom­ban felismeri. Festőállványán az Enterieur volt, de a műteremben még maradtak elkezdett munkák is, amikor Czóbel Bélát kór­házba szállították. Kilencven- három éves volt, amikor meg­halt. De már egy évvel koráb­ban megnyílt Szentendrén az ő múzeuma. S még abban az évben Genfben is bemutatko- kozott. Már életében a kissz- szikusok közé sorolták. Philipp Clarisse, Czóbel jó ismerője írta róla: — Idáig úgyszólván már mindenfajta hivatalos el­ismerésben része volt. 1948- ban az első között kapta meg a legnagyobb állami kitünte­tést, a Kossuth-díjat, néhány év múlva a Magyar Népköz- társaság érdemes művésze, majd a kiváló művész címmel is kitüntették. 1958-ban pedig egy egész teremmel adóztunk művészete bemutatásának a velencei Biennálé magyar pa­vilonjában. Kassák Lajos így jellemez­te: — Kétségtelen, aki beha­tóbban, készséges odaadással foglalkozik Czóbel képeivel, az előtt nemcsak felfoghatóvá, hanem szívbéli szerelemmé is válik ez a világ. A Kék Kápolna szentélyé­ben helyezték el a Varga Im­re szobrász készítette terra­kotta Czóbel-portrét. (Bronz­ból öntött mása a szentendrei Czóbel-múzeumban van.) Idős ember arcképe. De csak az idő telt el a festő feje felett, mert Czóbel megőrizte fiatalságát, csendes-lobbanékony természe­tét, melyet a „hópelyhes” folt- 1 hatású képek tesznek kifeje­zővé. Színei a sárgák, a piro­sak, a kékek és a zöldek. Ké­pein ezeket vibrál tatja köny- nyedén. Nőalakjain — férfit csak korábbi periódusaiban festett vásznaira — végül is csak a színek uralkodnak. S ezek a legemiberibbet fejezik ki Czóbel palettáján. Modelljeit sosem állította pózokba. Képcímei Ilyenek: — Kékkabátos Carola. Klári fe­hér fülbevalóval, Sárgakendös Klári, Klári pirosban, Akt pi­ros kendővel. ELkerüli a személyek kül­sődleges jegyeit is, mit sem tö­rődik a pszichológiai jellem­zéssel. Torzításai csak azért vannak, hogy tudomásul v#- tesse: a kép nem hasonlít senkire és semmire. Festmé­nyeinek önálló életük van. Végül egy különös kettős­ségre hívom fel a néző figyel­mét: Czóbel mindig frissen vitte élményét vászonra, de amikor a kép összeállt, nyug­tatóvá vált. Tehát aki Czóbel művészetéhez közel kíván jut­ni, az a friss reagálás mellett fogadja áhítattal a festő szív­hez szóló üzenetét. Herényi Barna Ok, ürügy, magyarázat E három iémert fogai­mat szívesen helyettesítjük egymással, különösen, ha nemkívánatos kérdésre kell válaszolni vágj’ valamilyen cselekvést, történést akarnak a valósággal ellentétes meg­világításba helyezni. Csak némi diplomáciai készség, ügyes zsonglőrködés kell a szavakkal ahhoz, hogy az okot az ürüggyel, a negatív vég­eredményt a magyarázkodás­sal alkalomadtán felcserélhes­sék. Maradjunk a klasszikus példáknál; így mindenki fel- mentvé érezheti magát, mi­velhogy ezek a dolgok régiek. Ugyanakkor akinek inge, észrevétlenül és sérelem nél­kül magára veheti. Beszél­jünk a nőkről, ahogy a fér­fiak szokták egyníás között mondani, csak most egy kicsit másképp. A szellemi képessé­geikről. lenne érdemes szót ejteni, mivel ez jó tulajdonsá­gaik gyakori és dicsérő felso­rolásakor ritkán hangzik el mint értékmérő vagy értéke­lő jelző. Van egy régi francia közmondás, mely szerint okos nőt csak akkor vesznek fele­ségül, ha butából éppen ki­fogy a készlet. Ez nem kizá­rólagos alapigazság, csak szó­lás, és ha van alapja, akkor sem a feleségre, hanem a férjre vet árnyékot. Ha a mondás igaz lenne, azt is je­lenthetné, hogy a »teremtés koronái« évezredek során sem okultak a tapasztalatból. Szókratész, a nagy görög böl­cselő hitvese, Xantippe még ma is a házisartos, elégedetlen­kedő, kellemetlen elet társ megszemélyesítője — talán azért, mert szellemi színvona­lát tekintve nagyon alatta állt a férj századokon átfény- lő zsenijének. És a másik nagy görög, Periklész? Ö ha nem is törvényes, de nagyon szoros kapcsolatban volt Asz- paziával. Egyenrangú szellemi partnerként éltek egymás mellett, s a városállam jog- és törvényalkotásában, a mű­vészetek pártolásában, a há­borúról és a békéről, az adó­zásról és egyebekről döntöt­tek együtt. A köztudat meny­nyit őrzött meg Aszpáziából? Hogy híres kurtizán volt, szép is persze, s nagy és nem mindig jó befolyással volt az ókor egyik legnagyobb gon­dolkodójára. Ennyi. És VII. Kleopatra, az egyiptomi királynő, akit emberi és uralko­dói helyzete is a római történelemhez kötött? Róla is annyi maradt fenn, hogy szép, szeszélyes nő, aki először Ju­lius Caesarral, később Marcus Antoniussal folytatott világ­botrányt okozó kapcsolatokat; pazarló volt, erkölcstelen és hiú. Holott: a belháborúk szaggatta országot ha kellett diplomáciával, ha kellett, fegyverrel egyesítette; szem­beszegült a terjeszkedő római birodalommal. A korai kereszténység szá­zadaiban az a tanítás ér­vényesült, hogy az asszony hallgasson — tudniillik a gyü- lekeztben. Talán csak a bi­zánci császár felesége, Theo­dora fütyült a kegyes mon­datra és egyéniségével, tekin-1 télyével egy ízben például palotaiorrad álmát csillapított le. A történészek és az iro-* dalmárok úgy értékelték Theodorát mint a hiúság és a gőg megszállottját. A reneszánsz századaiban | Caterina Sforza egymaga véd- I te várát és városát Cesare Borgia hadai ellen. Mikor a győzhetetlen hadvezérrel okos és józan fegyverszünetet kö­tött, híre ment, hogy a Bor­gia mint nőt késztette kapi­tulációra és ezért adta át ne­ki a várat, pusztán érzelmi alapon ... No és a híres­hírhedt Lucretia Borgia, aki­nek nevére ma is mindenki tőrt, gyilkot, mérget rimeltet? í Arról ritkán esik sző, hogy a rémtörténetek nem bizonyít­hatók, az viszont igen, hogy a ferrarai hercegség élére ke­rülve államügyekben és köz- gazdasági kérdésekben, mű­vészetben és politikában év­tizedekig egyedül és jól kor­mányzott, miközben férje a közeli erdőkben vadászott, mert járatlan volt az állam­tudományok minden művele­tében . Ha a közügyekben részt ve­vő nőket keressük a történe­lemben, a trónok árnyékában kell körülnéznie, mivel akito­riban az uralkodás és a had­viselés jelentette a közéletet. A hadviselés jelesei között kétségkívül kevesebb női stra­tégát találhatunk, de ez a do­log természetéből adódik. Feleségként még csak beoson­hattak a trónterembe, de nem kísérhették férjüket a hadjá­ratokba. Így aztán Jeanne d’Arc személye szinte egye­dülálló e térén. Meg is éget­ték — mint boszorkányt — annyi csata diadalmas hősét, hogy végül szentté avathas­sák. Ez a tudomány? Az iroda­lom, a költészet, a zene? Ál­talános vélemény, hogy a nők tudnak ügyesen reprodukálni, de nem képesek alkotni. S ezen nem változtat Sappho vagy M. Curie példája, mivel őket egyedi esetnek tekintik, mint ahogy bizonyos értelem­ben azok is. Ismérünk egy ta­nulmányt, melynek szerzője kifejti: mi lett volna a sorsa Shakespeare géniuszának, ha női testbe születik. Először is nem tanulhatott volna ir- ni-olvasni, hanem a kor szo­kása szerint csak fonásban- szövésben, házi munkában je­leskedhetett volna. Azután nem szökhetett volna el Lon­donba világot látni, élménye­ket gyűjteni, színházat tanul­mányozni. Tehát szellemóriás­sá semmiképp sem válhatott volna. Ezek a közismert és történelmi példák arra utal­nak, hogy milyen hajlamosak voltak évszázadokon át fel­cserélni az okot az okozattal. Napjainkban is nemegyszer ürügyet vagy magyarázatot keresünk ahhoz, hogy vajon alkotó szellemiséggel vesz­nek-e részt a nők a közélet­ben, amikor az egyenjogúság már lehetőséget ad rá. Az előítéleteket kell kinőnünk végre, melyeknek sok ezer éves hagyománya magyaráz­kodásra és ürügykeresésre késztet. Olyankor is, amikor a nőknek lehetőségük volna rá­termettségüket, képességeiket bizonyítani. Bedő Ildikó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom