Somogyi Néplap, 1976. március (32. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-24 / 71. szám
Sok a veszélyeztetett kiskorú Egy NEB-vizsgálat tapasztalatai Tartalmasabb az állami gondozás megyénkben a népi ellenőrök megállapítása szerint. Megvizsgálták a gyámhatóságok, a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet, több nevelőotthon, általános, kisegítő és középiskola, valamint néhány szakmunkásképző intézet munkáját, a kormányhatározatok végrehajtását. A tanácsok gondosan fölmérték, s jól ismerik területükön a gyermek- és ifjúságvédelmi feladatokat, főként a veszélyeztetett családi környezetben élő kiskorúak helyzetét. A gyámhatóságok megfelelő kapcsolatot tartanak a különböző intézményekkel, a patronáló társadalmi szervezetekkel. Barcson és Siófokon munkaértekezlet, Marcaliban és Kaposváron bizottság segíti a tanácsok e fontos tevékenységét. Tanácsüléseken, végrehajtó bizottsági üléseken rendszeresen értékelik ezt a munkát, meghatározzák a feladatokat. A gyámhatóságok túlterheltsége — megyénkben évente átlagosan 19 000 ügyiratot dolgoznak fel — nem teszi lehetővé a veszélyeztetett családok életének, illetve a kiskorú gyermekek sorsának rendszeres figyelemmel kísérését. Pedig erre — mint a népi ellenőrök megállapítottak — igen nagy szükség lenne, mert mindenütt emelkedik a veszélyeztetett kiskorúak száma Csak Kaposváron 456 ilyen gyermeket tartanak nyilván, s a vizsgált területeken 1974- ben e gyermekek száma 561 volt, tavaly pedig már 609. Ez a szám azonban nem teljes, ennél lényegesen több van. S ezért lenne fontos az is, hogy azokban az iskolákban, ahol különösen sok az ilyen gyermek, az őket figyelemmel kísérő, nevelésükért, a családok látogatásáért felelős tanárok órakedvezményben részesüljenek, mert jelenleg erre nincs lehetőség. A népi ellenőrök megállapították, hogy a megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet adottságai az állami gondozásban levő gyermekek átmeneti elhelyezésére nem felelnek meg. Kénytelenek a különböző korú, más-más okok miatt állami gondozásba vett gyermekeket közös termekben elhelyezni. A Zója talán az egyetlen a megye nevelőotthonai közül — nem szólva a megyénkben levő, hasonló fővárosi intézményekről —, ahol a gyermekek számára kiemelkedően jó feltételekről gondoskodnak. A szocialista brigádok — ők szerződésben vállalják, hogy az anyagi segítségen kívül pótolják a családot — sokat segítenek a gyermekek nevelésében. Megyénkben jelenleg 1337 állami gondozott gyermeket nevelnék otthonokban, intézetekben, nevelőszülőknél, s közülük mindössze 37 az árva! A többit a szülők helytelen, a gyermekek nevelésére alkalmatlan életvitele miatt kellett állami gondozásba venni. Aggasztó, hogy elsősorban az erkölcsi okok jelentik a gyermekeknél a legtöbb gondot. Egyetlen szám: a népi ellenőrök által vizsgált területen 1974-ben 637 állami gondozottból 386 fiatalnál állapíthattak meg erkölcsi kifogást. S ha csupán 37 gyermek árva az 1337 állami gondozottból, akkor bizony nagy a szülőik felelőssége. Az állami, s a társadalmi szervek, a hivatásos és a társadalmi pártfogók, az iskolák minden fáradozása hiábavaló, ha a szülők közömbösek gyermekük iránt, nem érzik a felelősséget. Különösen kirívó példával is találkoztak a népi ellenőrök. Egy 17 esztendős leányt elvált szülei szívesen örökbe adnának, csakhogy megszabaduljanak a gyermektartás anyagi következményeitől! A gyermek- és ifjúságvédelemben nagyon sok még a tennivalónk. Elsősorban a megfelelő tárgyi feltételekről kell gondoskodni, olyan lehetőségeket teremteni, hogy ezek a sérült, nemegyszer sok szenvedésen átment gyermekek megfelelő körülmények között nevelkedhessenek. A súlyos testi és' szellemi fogyatékos, vagy túlkoros gyermekek elhelyezésére alkalmas otthonra is szükség van. Fontos lenne felülvizsgálni a nevelőszülői hálózatot. Mind több fiatal családot be kellene vonni. Némelyek csupán nyugdíjuk kiegészítése miatt vállalják ezt a feladatot. Az a cél, hogy társadalmunk hasznos polgárává neveljünk minél több állami gondozott gyermeket. Éppen ezért, a nagykorúvá válásuk, a gondozásból való kikerülésük után sem szabad elhanyagolni őket. Akkor léphetünk előre — állapították meg a népi ellenőrök —, ha az állami és társadalmi szervezetek, a gyermek- és ifjúságvédő intézetek, otthonok között a korábbinál is tartalmasabb munkakapcsolat alakul ki. Szalai László Próbálnak a nyugdíjasok Rendszeresen próbál a tahi nyugdíjasklub citerazenekara és énekkara a művelődési központban. A tagok nagyon lelkesek, amióta szépen szerepeltek a körzeti szemlén, s megkapták a zsűri különdíját, azonkívül meghívták őket a járási szemlére is. A falugyűlésen szintén műsort adnak, most pedig a termelőszövetkezet várja őket az öregek napjára. A nagy tét azonban a járási szemle, ahol mindenképpen szeretnének a tahihoz hasonlóan sikert aratni. „Én, József Attila itt vagyok..:’ Jegyzetek egy rendhagyó irodalomóráról „Közelítő tél” — közelítő tavasz Berzsenyi-ünnepségekre készülnek Marcaliban iiiel Kollégium diákjai és nevelőtestülete készülődik a költő születése kétszázadik évfordulójának a megünneplésére. Május hatodikén és hetedikén irodalmi vetélkedővel, szavalóversennyel és az »Én Berzsenyim« című beküldött pályázati munkák elbírálásával, Niklára tervezett közös kirándulással ünnepük az évfordulót. A kétnapos programra meghívták azokat a társintézményeket, melyek ugyancsak Berzsenyi Dániel nevét viselik, valamint mindazokat a középfokú oktatási intézményeket, kollégiumokat és diákotthonokat, amelyek a pályázaton vagy a versenyek valamelyikén részt kívánnak venni. Kaposvárról már jelentkezett a Kállai Éva Leánykollégium és az 503. sz. Rippl-Rónai József Ipari Szakmunkásképző Intézet. Ezenkívül CeUdömölkről, Szombathelyről és az ország különböző városaiból várják szeretettel a részvevőket. A televízióból jól ismert Vargha Balázs elfogadta a felkérést, és vállalta a vetélkedő vezetését. Papp János, a Madách Színház elnöke lesz a zsűri elnöke, aki kétszeresen is kötődik a Berzsenyi programhoz: egyrészt ő is Niklán született, másrészt Marcaliban érettségizett — nemrégen. Dr. Grübl Lászlóné, a kollégium igazgatónője elmondta, hogy az ünnepségre való felkészülés a nevelőtestület és a diáktanács közös munkáján alapszik. — Ez a szó, hogy kollégium, magasabb és fejlettebb közösségi munkát feltételez. Olyan minőségi szintet jelez, ahol a tizenegy tagú diáktanács önállóan, segítőkészen és sok ötlettel vesz részt az önkormányzatban. A gyerekek ítéletében meg lehet bízni, diák- írsaik közül maguk választják szószólóikat, s ezek egyenrangú partnerek szervezésben, programtervezésben, fegyelmi ügyekben egyaránt. A marcalit Szó esett a gondokról, me- Berzsenyi Dá-1 lyek ugyancsak velejárói a munkának, tanulásnak, együtt- Épül lakásnak. Épül már az új kollégium, mely korszerűbb és kényelmesebb lesz a mostaninál. Jelenleg húszán, huszonnégyen is laknak egy szobában, s a szekrények a folyosókra szorultak. Szép könyvtára, magnója, televíziója van a klubnak — csak hát a hely itt is kevés. Tanulószoba nincs, így a diákok reggeltől estig az iskolában tartózkodnak. Ez önmagában nehezíti egy-egy kis közösség összeko- vácsolódását, mivel az osztályon belül megint egy szélesebb, több tagú kollektívával kell együtt dolgozniuk. — Berzsenyi kollégistának lenni rangot jelent — vallják büszkén a lányok. A közelmúltban terveztették meg a Berzsenyi-jelvényt, egyelőre még vitás, hogy mindenki hordja-e, vagy csak a közösségi munkában, tanulásban kiválóak, az arra különösen érdemesek. A kollégiumi diáktanács titkára, Szabó Mária harmadéves. Bölcsésznek készül, és Petőfit, József Attilát kedveli. A diáktanács többi tagja: Molnár Tűmre, Horváth Hajnalka, Kulcsár Anna és Pál Eleonóra ugyancsak a pedagóguspályát választja élethivatásul. Egy közülük tanácsakadémiára kíván menni érettségi után, azt mondja: emberekkel, ügyes-bajos gondjaikkal foglalkozni érdekes, szép hivatás. Kollégiumuk névadóját, Berzsenyi Dánielt, a »niklai remetét« szeretnék az ünnepség- sorozat révén bemutatni diáktársaiknak, más megyék küldötteinek úgy is, mint a felvilágosodás áramkörének egyik jelentős alakját, s úgy is, mint Somogy egyik szellemi büszkeségét. — Verseinek súlyos veretű sorai, horáciuszi ihletésű mondanivalója korban és térben egy kissé távol van tőlünk — mondja Szabó Marika a többiek nevében is. — Igyekszünk azonban az irodalomórákon és a honismereti kör foglalkozásain belül megismerni műveiben, levelezésében, a kortársak megnyilatkozásában Berzsenyit, az embert is. A költő halhatatlan sorai: »Partra szállók, levonom vitorlám« — még a nemesi gondolkodás befeléfordulását tükrözi. »Az ész az Isten, mely minket vezet« — írj a később, s ez már az elmélyült áletbölcselet végkövetkeztetése. A Berzsenyi-évforduló ünnepivé tételéhez hozzá tartozik a tanulmányokon és verselemzésen kívül az irodalom- értés — és mindez, fiatalokról lévén szó, a játékosság jegyében. A vetélkedőt a járási könyvtár helyiségeiben készülnek megtartani. Bedő Ildikó A hatvanas évek gimnáziumában már az is »rendhagyónak« számított, hogy ha akadt olyan tanár, aki az egyetemi évei alatt, vagy még korábbi időkben szerzett diák- színjátszói tapasztalatait kamatoztatta az irodalomórán. Diákköri emlékeim jutottak az eszembe a minap, mikor a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban részt vettem egy rendhagyó irodalomórán, melyet a gimnázium irodalmi színpada a szomszédos köz- gazdasági szakközépiskola egyik negyedik osztálya tanulóinak tartott az alma mater közművelődési központjában, a pinceklubban. Az irodalmi színpad Klujber László összeállításában József Attila- műsort mutatott be a negyedikes szakközépiskolásoknak. A műsor eddigi bemutatóinak a sikere közismert, hiszen a Táncsics irodalmi színpad ezzel az előadással a rádióban is szerepelt, s többször láthatták a fiatalok. Erre az összeállításra, előadásra eddig úgy figyeltünk, mint a tanulók öntevékenységének magas fokú megnyilvánulására. A rendhagyó irodalomórán, melyen a József Attila-mű- sor tantervi anyaghoz kapcsolódott, vajon nem változott-e meg az amatőr előadás? Az volt a feladata, hogy a József Attiláról tanultakat mintegy összefoglalja. A tanulókra mély benyomást tett az irodalmi színpadi előadás, mert egyszeriben élővé tette mindazt, amit eddig az órákon hallottak, megtanultak. Érzékelhető volt a légkörből az is, hogy a megszemélyesített költővel szoros kapcsolatba kerültek a szakközépiskolások. A dinamikus, sok mozgással megteremtett előadás elhitette a tanulókban, hogy a József Attila személyét megtestesítő tanuló átváltozott, s a költő hangján szól. Jól érzékeltette az előadás a kor tömegének, József Attila munkásosztályának a hevét is, »Munkát, kenyeret!« — zúgták együtt az irodalmi színpad tagjai, s ebben életre kelt maga a történelem is. Tehát az amatőr előadásnak tulajdonképpen nem kellett úgy megváltoznia, hogy egy irodalomóra illusztrációjaként hasson. Ennyiben több az amatőr művészet jelenléte az iskolában a szemelvények puszta bemutatásánál. Ma már ez sem lehet idegen az oktatásban. Értékes tapasztalásokhoz vezetett a rendhagyó irodalomóra azért is, mert újabb lehetőségek kiaknázását vetette föl. A szakközépiskolások elmondták, hogy tíz-tíz József Attila-verset kellett kötelezően megtanulniuk. Kérdésünkre, hogy ki vállalkozna közülük az égyik vers elmondására, hallgatás volt a válasz. Nemcsak azért, mert az irodalmi színpad tagjai a rendszeres versmondásból fakadóan előnyt élveztek, hanem arra is visszavezethető az ilyen bátortalanság, hogy az irodalomórán a verseket csupán felmondani kötelesség. Szép elmondásra nem sarkallja a tanulókat a tanári ösztönzés. Az így felmondott vers valójában nem kerülhet közel a tanulókhoz, s számukra csak terhet jelent. Olyan terhet, amelynek csupán súlya van, örömöt fakasztó szépsége pedig elsikkad. A rendhagyó irodalomóra olyan művészeti lehetőségek bevonulását jelenti az iskolákban, melyek közül válogatni lehet. Nincs mód arra, hogy minden órát irodalmi színpadi segítséggel tartsanak meg iskoláink, de az sem elveszett idő, ha a tananyaghoz megfelelő és rendelkezésre álló művészi eszközöknek is szerepet szánnák. Az élő előadás fejtheti ki a legnagyobb hatást, bár nem lehet mellőzni a technikai segítséget sem, a rádiót, a televíziót és a lemezjátszót, magnót. S ezek nemcsak szemléltető szerepet játszanak, hanem élmények hordozói is lehetnek. így valójában csaknem minden óra »rendhagyó« lehet. Korányi Barna Békés Sándor Egy baráber élete — A Nádor utcában volt a — Nem, úgy emlékszem, tepártközpont. Nagyon el voltam giezett. keseredve és nagyon dühös — És, amikor hazaért? Nyil- voltam, így aztán nem gon- ván megtudták, hol járt? dolkoztam sokat. Vonatra ül- — Ez az utazás egy osü- tem, s beállítottam a titkár- törtöki napon történt. Péntesagra. — A fogadtatás? — Mondtam a titkárnak: Molnár vagyok Komlóról. »A százméteres Molnár?« — kérdezte. »Az.« Eltűnt egy ajtó mögött, majd visszajött. »Most sajnos nem lehet, szovjet vendégek vannak odabent, de fél kettőkor várjuk önt...« — Mit érzett, amikor szem- től-szemben álltak? — Csak az volt bennem: igazam van, jót akarok, tehát segítenie kell. — Hogy zajlott a találkozás? — Elébem jött, s két kézzel szorította a kezemet. — Magázta? ken már korán reggel jött nagy izgatottan az aknász: »Szállj ki, Pista, várnak az irodában«. »Most? Nem látod, hogy megsérült egy ember?« Dühbe gurult, alig bírtuk lecsillapítani. »Én átadtam! Hallották, emberek, megmondtam világosan. Kiszállni azonnal...! Bn megmondtam...« — Végül is kiszállt.. 1 — Kettőkor. Már várt a párttitkár, a DISZ-titkár. Menjünk Vas Zoltán elé. Nem is köszönt. »Mit pletykált maga?« »Amit maguknak is sokszor megmondtam már, Vas elvtárs.« »És miért nem a megyéhez ment?« »Mert a megyénél is a maga szava szent.« »Maga le akar engem járatni, Molnár«. »Félek, előbb-utóbb maguk járatnak le engem. De ezt nem várom meg. Itt vannak az igazolványaim. Minden. Holnap reggeltől kőműves vagyok...« »Maradjon Molnár, s rakja el a papírokat. Halnap reggel választ adok: visszaengedem-e?« »Nem holnap, Vas elvtárs. Most.« »Rendben van, 1-én visszamegy az Aknamélyítőkhöz.« — Rettenetes percek voltak, én mégis úgy távoztam, mint a legboldogabb ember. Vas Zoltánt is a legszívesebben megcsókoltam volna. Megértett. Engedett. Volt ereje hozzá. Alig vártam az elsejét. A hónap utolsó napján bemegyek a bányamesterhez, gondoltam, elbúcsúzok, de az nagyon savanyú képpel hallgatott. »Valami baj van«? »Vas elvtáns telefonált: maradnod kell.« »Nem. Inkább nem szállók le többet...« — Visszamegyek az emberekhez. Kálóczi vár. Na, mi van? Semmi, te itt maradsz, mert most kaptál lakást, te ne ugrálj, mi meg megyünk a régi vállalatunkhoz, s dolgozunk, ingyen ... Át is mentünk. összeszedtük a cókmó- kunkat, s elvonultunk, mint egy nyomorult, tönkrevert sereg. — S tényleg elkezdték dolgozni, engedély nélkül, ingyen? — Tényleg. Kilenc óra felé jön a felügyelő, régi aknamé- lyítős kolléga: »Vas Zoltán azt üzeni, azonnal menjetek vissza.« »Akkor inkább leszámolunk, komám.« Felcsillant a szeme. »Rendben. Számoljatok ott le, mi meg szépen felveszünk benneteket...« — Öt-hat napig tartott ez az idegháború. , Egy hónap alatt akkor 40 méter, hat méter átmérőjű falazott vágatot csináltunk, fejünkhöz vágták ezt is: Ez nem 100 méter, Molnár! Hát persze, hogy nem száz méter volt, de hát ki törődött azzal, hogy ez hatméteres, s falazni is kellett... — Ez mikor történt egészen pontosan ? (Folytatjuk) Somogyi Néplap
