Somogyi Néplap, 1976. február (32. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-01 / 27. szám

A z öreg a fain utolsó Ká- zában lakott. A házra már ráfért volna a tatarozás, de ő mindig azt mondta:

— Az én házaim, velem öregszik.

Ezért, meg másért is, mindenki félvállról vette egy kicsit, pedig nem volt hóbortos. csak magányé«. A felesége régen meghalt. Tízéves korától egyedül nevelgette késői gyermeküket, egy kislányt. Éjjel-nappal dolgozott. Mire a lánya felnőtt, az öreg megfáradt, beletörődött a szenvedésbe. A lány a városba ment, s ő teljesen ma- — gára maradt.

Volt egy kutyája, azzal beszélgetett.

Ki is röhögték érte.

na. Végül az egyik nem akart közelebb jönni.

Pihenni kell — gondolta, és leült az út szélére. A »kutyája is odaheveredett.

— No, mi az, te is fáradt vaigy? — kérdezte, és meg- simogatta a fejét. Elővett egy darab szalonnát, lefaragott belőle a bicskájával, beleharapott.

— Hm, elég avas — bosz- szankodott. — De ha más nincs. jó.

A felét odaadta a kutyának:

— Egyél, te is, megszolgál-' tad.

utána. A férfi nézte, de nem szólt semmit.

— Hát lányom.. . jöttem,

— Minek jött? Pénzt küldtem. Nem volt elég?

— Nem volt jó a faluban, de erről ne beszéljünk.

— A férjem — mutatott ■ a lány a férfira. Az öreg

először nem tudta, mát is mondott, amikor fölfogta, felállt és jobbját a férfi felé nyújtotta. Némán fogtak kezet. öt percig, vagy tízig csend volt. majd az öreg lassan. mintha nem volna lényeges, csak ennyit mondott:

— Azért

Luthár Péter

AZ ÖREQ

Néha

ment

elhozzá

egy kisfiú. Csak ő szerette az öreget. Ritkán mehetett, mert tiltották tőle. Az öreg mesélt neki fiatal koráról. Gör- nyedten ült, miközben szakadozottan fűzte a mondatokat. Szeme fiatalosan csillogott. Azután mikor a kisfiú elment, újra csak a kutyájával beszélt. Néha jött egy- egy levél a lányától, néha meg egy kis pénz. A pénzt mindig eltette.

Nem haragudott a lányra, amiért elment.

— Ennek így kell lennie — mondogatta magának, de azért nagyon vágyott rá, hogy ketten legyenek a házban.

— Ha visszajönne, még ki is festetnék — dünnyögte sokszor.

Egyszer amikor elment a kocsma előtt, becipelték és leitatták. Nem akarta, de erőszakkal töltötték szájába a nohát, amit feketén árult a kocsmáros. Közben azt kiabálták: »Sose iszol velünk. Nem akarsz közénk tartozni ... Majd mi megmutatjuk, hogy érünk annyit, mint te! És te is olyan vagy, mint mindenki!«

Mikor berúgott, bedobták az álokba. Másnap ott ébredt föl. Kimászott. Az utca végigröhögte, csak a kisfiú dúgta lei az arcát, sírásra görbülő , szájjal. a kerítés lécei között. Akkor elhatározta, hogy elmegy a faluból, Egy spárgára kötötte a kutyáját, bezárta a házat, és elindult az országúton a város felé. A lánya pénzét betette egy zacskóba, és jó erősen a kutya nyakába kötötte.

Clment jó darabig, visz- szafordult a falu felé. Köpött egyet, de azután szégyenkezve dörmögte maga elé:

— No. mégis csak ott éltem. — És megemelte a kalapját.

Vonatra nem tellett. A lánya pénzéből nem ákartegy fillért sem elkölteni.

— Nem az enyém, egészben adom vissza — ehhez nyakasan, ragaszkodott. Különben sem szerette a vonatot. Inkább ment gyalog az országúton. Számolta a villanydúcokat. Először közel voltak egymáshoz, majd mintha egyre távolodtak volEgy óra telhetett el, amikor fölállt és továbbindult. Kicsit gyorsabban ment, és újra számolta a vilianydúcokat. Nem tudta pontosan hányadiknál hagyta abba, amikor leült. Elkezdte találomra.

Késő délután meglátta a várost. Aickor már nagyon lassan ment, az utolsó villanydúcok már messze voltak egymástól.

— Most már nem állsz meg! — parancsolt magára.

Beért a városba. Megbámulták, kinevették. Félénken takintgetett jobbra-balra, a kutyát maga mellé parancsolta. és görcsösen szorította a madzagot. Aztán nem bírta tovább. Leült egy kőre, és néha segélykérőn körülnézett. Egy idétlen társaság körüljárta, vihogott rajta. Amikor a kutya fölállt, elszaladtak. Az öreg lehor- gasztotta a fejét, és nem nézett föl sokáig. Egy fiatal lány megszólította:

— Valami baj van, bácsi?

A

z első emberi hang ez volt. Fölnézett az öreg, egy kicsit gyanakodva, mert félt, hogy megint kicsú- folják.

— B'áradt vagyok — mondta lassan.

— Hol tetszik lakni?

— Messze. Egy faluban. Most ide jöttem. A lányomhoz.

— Hol lakik a lánya?

— A Rákóczi út 56-ban . .. De nem tudom merre van az.

— Jöjjön bácsi, megmutatom.

A kutya morgott.

— Csend! Jó ember — zör- rent rá az öreg.

A lány elvezette a ház elé: — Innen már megtalálja, bácsi.

— Köszönöm — felelte, és megindult befelé. Az egyik ajtón meglátta a lánya nevét, becsengetett. Egy férfi

jött ki.

— Kit keress?

' — A lányomat. Az ő neve van itt — bökött a táblára.

— Maris! Megjött az apád — kiabált be a férfi.

— Na még csak ez kellett. Azért engedd be.

Az öreg ezt sem hallotta, csak bement. A kutya

Szinészarc közelről

Az ismeretlen ismerős

szólhattatok volna.-r Miért szóltunk volna? Mi köze magának ehhez? — kér- 1 * dezte durván a lánya. Az öreg meghökkent, de lassan megnyugodott. És maga sem tudta miért, egyre jobban örült annak, hogy nem költötte el a pénzt.

— Elhoztam, amit apránként küldítél. "'kom nem kell. — Lesz*, is a zacskó százforintost a kutya nyakáról. Odanyúj totta a lányának. és száraz, eres keze remegett. A lány megszámolta. Megcsókolta az apját.

— Itt maradhatok-e, lányom?

— Hát... no majd megférünk. *— Közben azt gondolta: hasznot hozhat az

öreg, ahogy hozott is. Az 5600 forintból kikerül egy új tévé.

Egy hónapig ott is lakott az öreg,, a konyhában, a kutya meg az ajtó előtt. De érezte, hogy egyre kelletlenebb ü 1 tartják. Pedig amit tudott, segített nekik. Sokat veszekedett a lánya a férjével és mindig az öreg fejéhez vágta, hogy ez vitatta van. Egyik nap megmondta neki, hogy menjen haza.

A z öreg nagyon szomorú lett. Megfényesed bek

a szemei. talán sírt is. De összepakolta, ami kevés holmija voJt. A lánya elkísérte a buszig, s a kezébe nyomott ötven forintot, hogy ne menjen gyalog. Az öreg felült a buszra. 1 A kutyát is vitte, először nem akarták fölengedni vele, de aztán mégis lefektethette az ülés alá. Néha kinézett az ablakon. Kezét a kutya fején nyugtatta.

— Visszamegyünk — mondogatta neki.

Hosszú döcögős út után megérkezett a faluba. Kinyitotta a kis házat, kitette a kasszákét az udvarra, s leült. J

A faluban híre ment, hogy (visszajött. A kisfiú terjesztette el. A falubeliek elhatározták; hogy elmennek az öreghez, beszélgetnek vele. és bocsánatot kérnek. Aztán csak két ember ment oda, megálltak a kapu előtt, s azt mondták:

— Megjöttél?

Az öreg pedig már vasárnap mesélni kezdett a kisfiúnak:

— A város... A város csodálatos hely...

Megvan! Az éjfél utáni első óra tulajdonképpen több mint féléves — időnként előtolakodó — »dója vu« érzet végére tett felkiáltójelet. Annak a jelen esetben nem is csalóka hitnek, hogy »én ezt az arcot ismerem, láttam már valahol«. Helyey Lászlót — furcsa leírni — tulajdonképpen/ már akkor ismertem, amikor még nem is láttam. Bizonyság rá talán a két kép.

A lőcsei festő-szobrász, Pál mester gyönyörű betlehemi csoportjának első pásztora mellett a fiatal színész portréja. Gótikus arcok. Az első

lai felvételi bizottság elé. j ötödszörre Békés András, későbbi osztályfőnöke 'bizalmat j szavazott neki. Akkor, ami- j kor — Verebes István tanú- | csára — III. Richard mono- I lógja utón Moliere-t is mondott. Talán magának is várat- j jlanul kiderült: »otthon van« j Ja vígjátékban.

— Az öt meddő év alatt j j nem jelentkezett más főiskolára, egyetemre?

— Fel sem vetődött ben- j [nem. Dolgoztam a Vígszínházban díszítőként, voltam laboJráns kutatóintézetben, pince«, idénymunkás a tsz-ben. És

a megvalósult csoda. Szobrásztunk nagy pillanata: a

magyarországi művészet története, során először »szólal meg« az arc, először önti el az értelem és az érzelem fénye. Olvassunk róla! Messiás- várásban érlelődött, férfiaso- dott arc ez. Lerí róla az öröm, hogy végre eljött a várva várt, de ott ül rajta az »amíg eljött« pillanatáig átélt, küzdelmes Várakozás nyoma is.

Beszélgetésünk kezdetén kiderül: nem jártam messze az igazságtól. Helyey László is messiásváró volt. A pályát vágyta — várta, és sorsának azt a fordulatát, amelyet az idei színházi évad elején, még inkább a múlt évad végén Kaposváron vendégként megkezdett. Ötször állt a főiskojátszottam az Egyetemi Színpadon !

Ezt a kemény sorsvállalást, tudatosságot érezhettük meg alakításai mögött, amikor főiskolásként a Csiky Gergely Színházban elját- tta az Úrhatnám polgár Lorante grófját. S azokban a napokban mutatta be a Televízió a Fehér György rendezte, Volpone című kitűnő Ben Jonson-vígjátékot, amelyben Helyey László a ravasznál is ravaszabb Moscát alakította. Fölfigyeltek rá. Major Tamás és Kállai Ferenc mellett nem maradt árnyékban. A törökje jes köp ja és a Végűi című filmek epizódja után főszerepet kínáltak neki.. A közönség azóta láthatta is Bacsó Péter filmjét, az

Kólái János

TÉLI FELJEGYZÉS

Teszi a tél a dolgát.

Csupa hó minden sík és dombhát ezen a kicsi,

de éppen ezért könnyen szívre-szorítható Magyarországon, főleg azonban az úgynevezett „bögötei kővidéken”, > a föl-alá futó, napfényemlékű tájon, a majdnem-pöre, észrevétlen — szép lejtön,

ahol a közelmúlt idő adta járnom; ahol néhány fa s egy-egy halkan-zengö bokorsor tűnődik ^ csupán

megbújva szerényen az árokszegélyen;

ahol sok-sok sarga virág ég — még most is! — a hó alatt mélyen lenge lánggal,

arra tanítva a búsulót, hogy reméljen; ahonnan anyám lábnyomai — mint halványkék lepkék — elszálltak rég az őszi szélben.

Ereszd el a szakállamat címűt.

— Nem volt siker ...

— Tudom. Ügy gondolom, álő gondot ragadott meg, de nem megfelelő eszközökkel.

— Hogyan került Kaposvárra ?

— Baharczy főrendező látott egy vizsgaelőadáson. Hívtak. Akkoriban éppel együtt filmeztem Gazdag Gyula Bástyasétány 74-ében Csákányi Eszterrel, Pogány Judittal, Koltay Robival. »Nem jössz te Kaposvárra«, mondták. Tudták, hogy előszerződésem van a Nemzeti Színházzal. Pedig engem nem kellett biztatni, jöttem szive- sen. Sokszor láttam már őket játszani, örültem, hogy »egy csapatban« lehetek velük.

— Milyen most a kapcsolata fél évad elteltével, mondjuk, a »nagyokkal«?

k.

— Ügy érzem, a kapcsolat alapja a kölcsönös tisztelet.

Mondják: szemérmes színész. Az a fajta, aki az első próbákon — s ezt már maga fogalmazta így — »hülyül«, hogy ne »adja ki« magát. Mi, nézők vagyunk a tanúi, hogy a fergeteges Őrület vagy más előadásain a »hülyülés«' mint nemesült vérbő humorrá.

— Olyan szerep volt, amit nem lehet rosszul eljátszani. Éreztem, hogy »ott vagyok«.

Miközben szerénységét

hangoztatnám, már új témába kap. »Élni kezd« a szeme.

— Most már színésznek kell lennem a Godot-ban. Pocakos, kövér figurát játszom. Pozzót.

A gyerekkoráról faggatom. Tom Sawyer temperamentu- mú fiú lehetett, akit folyton Sid úrfi-féle »jógyerekké« béklyóztak a szülői parancsok. Ha jól olvasok ki nem mondott szavaiból: a főiskolán teljesedett ki egyénisége. Az A osztályban tízen tanultak, közössé forrtak. Velez Olivia, Kiss Mari, Menszátor Magdolna, Gyabronka József, Masz- lay István és a többiek szintén sikeresen kezdték pálya-, jukat.

— Maszlay Pista volt a barátom, ő Miskolcra került. A távolság, sajnos, már módosított valamennyit a viszonyunkon.

— Szerepálmai vannak?

— Amit rám bíznak, mindent el fogok játszani.

De — lehet, hogy újra csak »kihallom« a szavak mögül? — III. Richárd izgathatja színészi fantáziáját. A televízió produkciójában ő volt Catesby, s közelről figyelhette Haumann és Latinovics jáA párduc

Téli napsütés

(MTI — fotó — KS)

Giuseppe Tomasi di Lampedusa egykönyves író. Regénye, A párduc csak halála után jelent meg, és osztatlan sikert aratott. A közvélemény és az irodalomkritika a világ- irodalom jelentős alkotásai közt tartja számon. Középpontjában a Salina-család áll: az események velük és általuk történnek, a párbeszédek és hosszabb lélegzetű eszme- futtatások szorosan a szereplők magánéletének mozzanataihoz kötődnek, s ez a könyv mégsem családregény. Időben Szicília történelmének azt a félévszázadát öleli fel, amely alatt a Garibaldi vezette szabadságharc lángja végigsöpört Itálián, és létrejött az egységes Olaszország. Ez azonban sem az olasz nép, sem a regényben szereplő szicíliai szegényparasztság számára nem hozta meg a várt és áhított jobb életkörülményeket, demokratikusabb közéletet.

Az események kezdetén — a regény elején — az ifjú herceg. aki maga is arra készül,

| 'fogy beálljon közkatonának

Garibaldi csapatába, így érvel a szándéka ellen tiltakozó nagybátyja, Salina herceg, a vidék leggazdagabb és leggőgösebb oligarchája előtt: »Ha mi nem vagyunk ott, ezek majd ránk húzzák a köztársaságot! Ha azt altarjak, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia«. A külsőségeknek, a társadalmi formáknak és szabályoknak, az osztályok átrétegeződésének. Szükségszerűen — a történelmi körülmények hatására. De hogy minden úgy maradjon — vagyis a hatalom továbbra is a kiválasztott kevesek kezébe összpontosuljon —, ezt nyílt és őszinte cinizmussal fogalmazza paradoxonná a regény egyik kulcsmondata.

Salina hercegének nemcsak címerállata a regény címéül választott párduc; személyiségében, lényében is ott ágaskodik a fékezhetetlen, szeszélyes és ravasz ragadozó. Érti és érzékeli; a történelem sodrával szemben az ő párduci mivolta már kevés, gyenge és anakronisztikus ellenpont. Tudja és helyesli, hogy Tanc- redi meg a hozzá hasonlóan gondolkodók ideig-óráig lefogják, esetleg lassíthatják a történelmi fejlődés folyamatát, s ez az ő társadalmi osztályuk számára néhány ge- nerációnyi időnyereséget jelent.

Az idős herceg, a regény központi figurája az író remek ábrázolókészségére vall. Az események során még akkor is érezzük egyéniségének súlyát, szinte testi jelenlétét, amikor — a történet szerint — már halott. Az öreg emberek fanyar életbölcsességével és a kiművelt emberfő kristálytiszta ítélőképességével látja és láttatja a körülötte zajló eseményeket. Családi kapcsolatai révén rokonságba kerül a feltörekvő, újgazdag polgársággal — a fakuló címert velük aranyoztatja be. Ugyanakkor lenézi az új rokon, a polgármester megvesztegethetőségét és kegyetlen törtetését — éppúgy, mint a rosszul szabott frakkot vagy a modorbeli hiányosságait...

Tancredi könyörtelen és ki- számítottan ravasz eszközökkel, morál és érzelem nélkül tör célja felé. Következetességével és céltudatosságával mégis imponál Salinának. Arisztokrata fajtájának életképes példányát látja benne, saját »párduci« tulajdonságait szereti az új lehetőségek adta zsákmányt mohón leteperő, ifjú ragadozóban.

A könyv egyszerre társadalomkritika, történelmi dokumentum és nem utolsósorban a táj. a vidék megkapó, rajza is. Egy régmúlt életforma visszfénye a jelenben, a szikrázó szicíliai napfény örökkévalóságában. Ahol időleges a bizánci adószedők, berber emírek, spanyol alkirályok és a salinák uralma, de időtlen a tenger, a sziklák és a szegény ség. ^ ,

Bedő Ildikó

— A főiskolán játszottam

Shakespeare-nek ezt a figuráját. Kiss Mari volt Lady Anna. Ügy átélete a szerepét, hogy amikor leköpött, az erőteljes rándulástól kiesett a színpadról. Nekem éppen azt kellett volna mondanom: »De miért köpsz le, mondd ?« Gyorsan ki kellett igazítanom Shakespeare szövegét: »De

miért mész el, mondd?«

— Olvasmányélményei?

— Dosztojevzskij, Franz Kafka, Thomas Mann, Beckett.

Lehet, hogy udvariatlan vagyok:

— A jövő évadra előszerződése van a Nemzeti Színházzal ...

— Otthon érzem itt maéam. Az a valószínű, hogy maradok.

Elnézést a rossz szójátékért: Helyey nek helye van színházunkban.

Leskó László

(