Somogyi Néplap, 1976. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-09 / 7. szám

EGY VITA MARGÓJÁRA Hét bő után hét szűk esztendő? T éma lett a színház. Hosszú hónapok óta hol egyik, hol másik sajtófórumon, irodalmi lapban csap magasra a vita lángja kü­lönböző gondok miatt. Bizo­nyos, tisztázatlanságból eredő gyakori rossz közérzet diag­nosztizálható. Legutoljára a Népszabadságban olvashattunk kerekasztal-beszélgetési »-jegy­zőkönyvet«, mely sok szálat gombolyított végig, s a tisztá­zásban alapvetően, fontos sze­repet vállalt. Nem magáról a vitáról van szándékomban írni, s nem is »•hozzászólás« ez a cikk. Hi­szen a vitának sok olyan ösz- szetevője is van, melynek oka­it csak a színházat teremtők ismerhetnek. Egy aggodalma­mat próbálom papírra vetni, mintegy a vita margóján. Ebben a sokszemközti polé­miában ugyanis sokszor írták le Kaposvár nevét. Ügy vé­lem, az a tény, hogy az úgy­nevezett »szakmában« a Csiky Gergely Színház eddigi tevé­kenységét sokat emlegetik, az egyszerre jó és rossz. Jó, mert csak az válik témává, ami fel­hívja magára a figyelmet. Rossz, mert — mint az az utóbbi időben néhányszor elő­fordult — »szélfordultával« támadások céltáblájává vált a vidéki színház reprezentánsa­ként. Az elmúlt években tehát si­került a közvélemény figyel­mét egész sor kiugró teljesít­ménnyel, néhány együttessé forrt társulattal magára terel­nie néhány színházunknak, melyet addig meglehetősen rit­kán emlegettek. Szolnokra, Kecskemétre, Kaposvárra gon­dolok itt. Átlagot tekintve fia­tal rendezők, színészek, dísz­lettervezők közösségéről van szó. Emlékeztetőül idézem a Csiky Gergely Színház leg­utóbbi évadjának néhány 'ki­ugró sikerét. Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja, Ar­nold Wesker: A konyha, Dosz­tojevszkij—Wajda: ördögök. És minden kétely nélkül idéz­hető két remek stílusparódia címe is: A három testőr, Diák­szerelem. Ügyanígy emlékeztethetnénk a szolnoki színházban Székely Gábor rendezéseire. Vagy á kecskemétiben Rüszt Józsej munkásságára. A vidéki szín­ház fogalma végre más tarta­lommal telítődött. A bemuta­tókra egyre többen érkeztek más városokból, Budapestről is. Itt nemcsak a már egyszer emlegetett »szakmáról« van szó, hanem egyetemistákból, színházszerető fiatalokból álló közönségrétegről is. Egyértelmű, már-már ho­zsannázó kritikai visszhangja volt a vidéki színházi műhe­lyekben folyó alkotómunká­nak. A veszprémiben a magyar drámákat színre vajúdó soro­zatnak, a pécsi Illyés-bemuta- tóknak. Ugyanakkor a hang kevésbé volt lelkes, ha pesti színházakról esett szó. A múlt évadban a Nem­zeti Színház mindösz- sze két produkciójá­val aratott sikert a lapokban. (Ibsen—Miller: A nép ellen­sége, Katona József: Bánk bán.) A Vígszínház nem ka­pott »jelest«. A Madách Szín­ház Otellóját tudjuk ^kiemel­kedőnek. A Thália Színház László Bencsik Sándor: Törté­nelem alulnézetben című adaptációjával aratta legna­gyobb sikerét. Ä József Attila Színház új vezetőségének ed­dig nem sikerült igazán valóra váltania változtatási szándé­kát. Nem »légből kapott« ér­tékelés ez; Antal Gábor össze­gez így a Kritika című havilap tavaly decemberi számában. Nincs szándékomban élezni ezt a problémát. Törvény -van abban, hogy a fiatalabb — az idősebb generáció eredményei­nek figyelembevételével — megpróbálja megújítani azt, amin munkál. Éneikül a nagy egész, az emberi kultúra sem jutott volna oda, ahol most tartunk. A kritika felelősségéről | szándékozom néhány monda- I tot ejteni. Hogy úgy mondjam: Hagyomány és tájvédelem Jól sikerült cikkekét, dol­gozatokat, visszaemlékezése­ket közöl a somogyi tájról, a somogyi emberről, környeze­téről, hagyományainak ápolá­sáról a Somogyi Honismereti Híradó tavalyi utolsó száma. A helytörténetírás szolgála" iában című rovat egy régi nagyatádi tanító — Rutner Andor — visszaemlékezéseit közli Laczkó András tollából. A cikk Nagyatád nehéz nap­jait eleveníti föl a háború végóráiban. Az andocsi Má- ria-templom történetét és a hozzá fűződő néprajzi emlé­keket gyűjtötte csokorba dol­gozatában Kaposvári Mária. Fölsorolja a hiedelmeket és a búcsúi szokásokat. Külön fe­jezetet szentel a búcsú tör­ténetében a büssüi procesz- sziónak és cigányok búcsújá­nak. Savanyóleves, kukoricagom­bóc, gánica, hajdinaleves — valamikor a somogyiak fő táplálékai közé tartoztak. Ma már lassan »kivesznek« — talán azért is, mert ezek a meglehetősen olcsó ételek a szegények eledelei voltak. Me­lyik milyen volt, miből ké­szült? — ezt gyűjtötte össze tanulmányában Gyarmati Erzsébet mosdóéi pedagógus. Tanulmányából részleteket közöl a híradó. Beszédes Jó­zsefnek 1835-ben megjelent »Kaposvíz tárgyú értekezésé­hez« fűz gondolatokat és lát­ja el magyarázó szöveggel Bencze Géza. A szőlősgyöröki természet- védelmi park értékes fáit Koltay Péter ismerteti, és fölhívja a figyelmet arra, hogy több gondoskodást ki« vannak az értékes növények. Somogy ma már országos hír­névre tesz szert a városok, la­kóterületek körül létesített parkerdeivel. Vajon »rendel­tetésszerűen« használjuk eze­ket a kiránduló- és pihenő­helyeket? Sajnos, nem. Lévai József a leggyakrabban elő­forduló »vétkeket« sorolja föl, de így is több oldalra rúg az erdei »illemszabályok« meg­sértésének leírása. A gallytör- delők, hangoskodók, gondatla­nul tüzelök, szemetelők, ku­tyát forrásvízben fürdetök nemcsak a többi embert bosz- szantják, de a természet rend­jét is veszélyeztetik. Jó lenne, ha minél többen megszívlel­nék a szerző észrevételeit. • S. M. • a közönség soraiból. Közelebb- I ről: a Csiky Gergely Színház tavalyi baráti körének tagja­ként. Tanúja voltam annak, hogy a színház vezetősége már-már elzárkózott az ün­neplés elől. Lehet, hogy nekik volt igazuk. A hét bő eszten­dőre hét szűk, böjti következ­het — talán így gondolkodtak. S valóban, a már-már kriti- kátlan hangnem mintha kez­dene ellenkező előjelűvé for­dulni. Mi, akik minden bemu­tatót láttunk, korábban is tud­tuk, hogy — megfeszített mun­ka, túlterhelés miatt — nem volt problémátlan minden elő­adás. A — nagyon jó arány! — négy vagy öt sikeres bemu­tató árnyékában megbújt né­hány »keletien« produkció is. Újabban viszont mintha csak ezeket venné észre a kritika. De az is előfordul, hogy a valós értékekről is felkészületlenül szól. mondhatni hányaveti módra. Gondolok itt — hogy példát is hozzak — a Film, Színház, Muzsika »értékelésé­re« Euripidész Bakkhánsnők- jének bemutatójáról. (Elég csak összevetni a Magyar Nemzetben megjelent kritiká­val!) Igen, voltak kudarcok is eb­ben a félévadnyi időszakban. Ezekről majd a színházi idény befejezésekor beszélünk. A lé­nyeg az, hogy — s ez eredmé­nye lehet a vitának — etikus magatartás a kívánatos. Egyet­len értékelésnél sem szabad egyetlen színházban gondol­kodni, hanem az egészben — a magyar színházban. Hiszen vi­déki színház és pesti színház egyetlen összképet ad: a ma­gyar színházi élet tablóját. Hol itt, hol ott sikerül megújulni. S ez inspiráló hatású — ha be­vallják az alkotók, ha nem — minden társulatra. Egészséges versenyszellemnek kell kiala­kulnia! A közművelődéspolitikai célokat csak ez segít­heti beteljesedéshez. Megújulási alkalom lehetne, ha Budapest és a vidék között csere indulna meg. Alkotómű­vészek bizonyíthatnának több­ször, mint eddig, ott és itt. | Rendezők és színészek vendé- I geskednének. dolgoznának egymás »műhelyében«. A fő­városiak vidéken, a vidékiek Budapesten. A példák még fe­hér holló ritkaságúak. Nagyon reméljük, hogy az egészben gondolkodva, nem következik a vidéki színházak­ra értékelési apály. S az is ter­mészetes, *hogy a sikertelenség elkerülése továbbra is nagy­részt a színházak feladata! Leskó László Neurózis Az TTj Magyar Lexikon szűkszavúan fogalmaz: a ma­gasabb idegtevékenység funk­cionális megbetegedése. Nem véletlen ez a rövidség, any- nyiféle okból és annyiféle­képpen jön létre a betegség, hogy vagy »elintézzük« egy mondattal, vagy több — eset­leg több száz — oldalt kell írnunk róla. Sok kérdés, töb- bé-kevésbé tudományos kuta­tómunka után, most a teljes­ség igénye nélkül próbálok szólni korunk egyik betegsé­géről. A kiindulási alap tehát — mindannyian tapasztaljuk —, hogy idegesek az embe­rek. Miért? Összhang belül és kívül »Az élet szép, tenéked ma­gyarázzam?« Az élet talán valóban szép, talán nagyon sok szépség van benne. De szépségét olykor rengeteg ne­héz feladat, akadály, buktató takarja el. Mennyire látunk^ ki a réseken? Hogyan sikerül ellensúlyoznunk az erőkifej­tést a megfelelő nyugalom­mal? Mennyit tudunk »kihoz­ni« magunkból? Mikor érzi úgy az ember, hogy több a követel, mint a tartozik? A XX. százédra kemény munkával, óriási tettekkel fel­építettük a magunk techniká­ját, megalkottuk életkörülmé­nyeinket. Gyorsan, hősi erő­feszítéssel. Az összerakott vi­lággal együtt, észrevétlenül új követelményrendszert állí­tottunk magunk elé. Amíg a belső harmónia összhangban volt a külső követelmények­kel, a neurózis nem okozott gondot. Nem kellett orvoshoz fordulni, az emberi szervezet és az agy önmaga oldotta föl a feszültséget. Az új »épület« azonban gyorsabban fogyasz­totta a tartalék erőt. A külső követelmények gyorsabban növekedtek, mint mi belül. Ma is lehet egy teljesen egész­séges embernek pillanatnyi neurotikus időszaka. A baj akkor kezdődik, amikor nem sikerül mozgósítani a tártalé- kait, és a panaszok állandó­sulnak. A megoldás pedig nem egy újabb neurózist — esetleg tö­meghisztériát — kiváltó ka­tasztrófaelmélet. Meg kell ta­lálnunk a magunk teremtette követelmények teljesítésének módját. A megoldás itt már nem az egyéneken múlik, ha­nem csakis a társadalom egé­sze képes já. Egyéni feladatok a társadalomban Ha váratlanul nagy telje- sítményre van »rendelése« valakinek, minden esetben megpróbálja. Közben fo­gyasztja tartalékait. Ha nem pótolja, ideges lesz. S meg­indulhat a láncreakció. Any- nyiféle okból! Az egyszerű emberi szó is kiválthatja a betegséget. Egy ember többet, több még többet... Egy kö­zösség neurotizálódik. Időkö­zönként önkontrollal, önfe­gyelmezéssel összegyűjtheti mindenki saját tartalékait, és önmagában mint okot “meg­szüntetheti«. Saját érdeke is. A felépített új megszünte­tett egy sor régi beidegződést, társadalmi kapcsolatot. Az egyén kontaktusai a szűkebb rokoni, baráti körre korláto­zódnak. Ez nem mindig ké­pes a segítségadásra, nem len­díti az >-eröfeltöltést«. A be­felé fordultság, az önmegfi­gyelés — az azonnal bekalku­lálható elfogultsági hibákkal — sok felfedezéssel jár. Töb­bek között az észrevétlen — maguktól megoldódó — pana­szokat is megerősítheti, állan­dósíthatja. Az »én« feladata, hogy áz önmegfigyelés marad­jon a szigorú önkontroll szint­jén. A másik feladat pedig az: ha már a segítséget nem tud­juk felajánlani valakinek mert egyszerűen nem ismer­jük, mert többen vagyunk, mint régen, mert elveszítettük az érintkézési formákat —, legalább ne lökjük a neurózis felé azokat az ismeretleneket, akikkel nap nap után az ut­cán vagy bárhol találkozunk. Ez lenne a pillanatnyi legna­gyobb segítség. Ha ez már si­került — hosszú idő kell hoz­zá —, újra ékíthetünk. Ezút­tal új társadalmi kapcsolato­kat, új formákat. Üj külső követelményt, amely össz­hangban van a belső élettel. Orvosok, betegek, kérdezettek A váróban négyen ültünk. Utolsónak maradtam. A ki­szűrődő hangokból megtud­tam: négyünk közül kettőnél neurózist állapított meg az orvos. A rendelőintézet ideg- gyógyászati szakrendelésén 120—140 beteg fordyl meg naponta. Nagy részük neuró­zissal küszködik. Hajlamosak vagyunk lenézni ezt a beteg­séget: ideges, menjen, alud­jon egyet. A neurotikus pana­szokkal érkezők közül sokan fiatalok. Tizen- és huszonéve­sek. Az orvos küzd, harcol. Hozzá nem juthat el minden­ki. A társadalom tagjainak »orvossá« kell válniuk. A tár­sadalom felelős a következő nemzedékért. Leírhattam vol­na száz — az utcán megkér­dezett — ismeretlen pana­szát. gondját, örömét. Véle­ményük — a maguk megfo- galmázási módján — meg­egyezett az ideggyógyász szak­szerű leírásával. Tudjuk, mi a baj. Tudjunk tenni is! Luthár Péter A kaposvári állomás környékén Korlátozzák a szesz árusítását Szerdai lapunkban ismer­tettük Vámos Istvánnak, a MÁV Utasellátó kereskedelmi igazgatójának nyilatkozatát, s abban a kaposvári várótermi bisztró üzemelésével kapcso­latos intézkedéseiket. A nyi­latkozat végén arra hívtuk fel a figyelmeit, hogy az állomás környékén még több olyan vendéglő és élelmiszerüzlet van, ahol az italozni kívánók már kora reggel kedvükre válogathatnak. Dr. Fűzi István, a Kapos- j vári Városi Tanács termelés- | ellátásfelügyeleti osztályának j vezetője az Utasellátó intéz­kedésével. valamint a cikk 1 ben említettekkel kapcsolat­ban a következőket mondot­ta: — Az Utasellátó intézkedé­sével — amely szerint reggel 5 és 7 óra között megtiltották a szesz árusítását — nem ér­tünk egyet. Helyesnek tartjuk viszont az üzemi pártbizott­As előmunhá-H — Fogás .. .1 i A felszólításra egyszerre ha- | jóinak le az emberek, meg­markolják a lábuknál heverő jókora síndarabot, s várják a következő vezényszót. — Emeld föl... ! Megfeszülnek az izmok, egy­szerre mozdulnak a karok, a lábak, és a sín néhány pilla­nat múlva a közeli pályako­csin fekszik, várva, hogy el­szállítsák. Áz irányító vasu­tas, Langstadler Ottó, a pá­lyafenntartás csapatvezető elő- munkása éppen úgy viszi a terhet, mint a többi társa, s i közben 'nagy gonddal ügyel arra, nehogy baleset történ­jen. — Harminc- három évvel ezelőtt, 17 éves koromban kezd­tem ezt a mun­kát, itt a ka­posvári pálya­fenntartásnál. Huszonhat éve vagyok csapat- vezető előmun- kás. Valamikor csak a tízki­lós alávérő csákányt, a tíz- ágú villát meg a sín- és talp­fafogó szerszá­mokat ismertük és használ­tuk. Ma aláverő és rostálógé­pek, daruk állnak rendelkezé­sünkre, könnyítik meg a munkánkat. A kisebb síncse­réknél vagy egy-két talpfa cseréjénél azonban még szük­ség van a fizikai munkára. Nem könnyű feladat ez, s igen nagy a felelősségünk. Az utas néha talán bosszús, ha azt tapasztalja, hogy a vasúti pályatest javítása miatt késik a vonat. Egyszerű fel­adatnak gondolja' a pálya­munkások tevékenységét. — Munka bizony a krampáesolás, és nem is egy­szerű! Az eltelt években a vasúti személy- és teherforga­lom óriási mértékben megnö­vekedett. Ha nem az előírá­sok szerint végeznénk mun­kánkat, annak beláthatatlan következményei lennének. Csak úgy tudjuk biztosítani a zavartalan forgalmat, a bal­eset nélküli közlekedés fölté­teleit, ha mindenkor kifogásta­lan a pályafenntartás. Langstadler Ottó szavaiból a foglalkozás szeretető csen­dül ki, s az a felelősség, amellyel — mint 1945-ös kommunista — társai nevelé­séért, formálásáért tartozik. ■ — A csapatomban dolgozók valamennyien érzik a felelős­ségüket munkájukért. Ezért alakítottunk szocialista bri­gádot. Elnyertük a bronz és az ezüst fokozatot, most az aranykoszorú megszerzése a célunk. Olyan emberek dol­goznak velem, mint Bizderi Lajos, aki csaknem három év­tizede pályamunkás; Balogh József és Kivés Mátyás, ők több mint húsz esztendeje vannak a csapatomban. Jó velük dolgozni, összetartunk valamennyien. A Kossuth brigád élére Langstadler Ottót választották meg társai. Másfél évtizede tevékenykedik a pártalapszer- vezet vezetőségében, haszno­sítja tapasztalatait — Ilyenkor, télen nagyon sok a munkánk. Minden pilla­natban számítanunk kell a hóesésre vagy a nagyobb hi­degre. Volt olyan tél, hogy húsz pályamunkás társammal meg 150 katonával alig tud­tuk megtisztítani az állomást a méteres hótól. Máskor egy teljes napot és éjszakát szü­net nélkül dolgoztunk, hogy a Répáspüsztánál elakadt sze­relvényt kiszabadítsuk a hó­ból. Ilyenkor nincs nyolcórás munkaidő, állandóan készen­létben kell lennünk, nehogy a havas, jeges váltók balesetet idézzenek elő. Most készü­lünk a beszámoló taggyűlés­re és a párttagsági könyvek cseréjére. Ez minden kommu­nista számára igen nagy fel­adatot jelent. Langstadler Ottó elmondta, hogy e pártfeladatok nem­csak az állomás kommunistáit érdeklik. Nagy érdeklődéssel kísérik a kommunisták készü­lődését a párton kívüli vasu­tasok is. Mint ahogyan min­denkor nagy figyelemmel kí­sérik a kommunisták munká­ját, napi szolgálati tevékeny­ségét is. Langstadler Ottó a vasútnál dolgozó kommunisták egyike, aki a fiatalabbak példaképe lehet. Harminchárom eszten­dőt töltött el igen nehéz mun­kával, s megkapta az érdemes és a kiváló vasutas kitünteté- tést. Szalai László ság álláspontját, hogy a váró­tenni bisztró legyen teljesen szeszmentes. Ugyanis nem­csak a reggeli, hanem az esti órákban és napközben is olyan állapotok uralkodnak a várótermi bisztróban, mint egy elhanyagolt italboltban Ezért olyan határozatot hoz­tunk, hogy január 31-től a várótermi bisztróban, vala­mint a buszpályaudvaron ti­los a szeszes italok árusítása. Tudjuk, hogy ez jelentős for­galomkiesést okoz, ám ezt az intézned est a több tízezer utas érdeke, a kulturált uta­zás föltételeinek biztosítása indokolja. — Más véndéglátóhelyeken is lesz korlátozás? — Igen. Az érdekelt válla­latok, szövetkezetek vezetői már megkapták a határoza­tunkat. Január 21-től reggel 8 óráig tilos szeszes italt árusí­tani az áfész Badacsony sö­rözőjében — az állomással szemben —, a Rákóczi téri bisztróban, a Zalka Máté ut­cai Kapos borozóban, vala­mint a vásárcsarnokban lévő italboltban és cukrászdában. E naptól kezdve a Rákóczi téri Delicatesse élelmiszer- bolt, valamint a vásárcsar­nokban lévő élelmiszerbolt mem árusíthat 0,5 1, illetve 2 deciliteres üvegekben szeszes italt, a legkisebb mennyiség 0,5 liter lehet. Dr. Fűzi István elmondta még, hogy a városi tanács ezzel nem fejezte be az alko­holfogyasztás visszaszorítá­sára hozott intézkedéseit. Fe­lülvizsgálják a nagyobb üze­mekbe vezető utak mentén levő vendéglők reggeli for­galmát. Ahol arra szükség lesz, ugyancsak korlátozó in­tézkedéseket Vezetnek be. Tervezik, hogy bezárnak több olyan korszerűtlen italboltot, utcai pavilont, amelyek mű­ködtetése ma már indokolat­lan. A városi tanács a szeszáru­sítás korlátozását elrendelő határozatával egyidejűleg fel­hívta az érintett vállalatok, szövetkezetek vezetőit, hogy egységeikben gondoskodja­nak meleg reggeli árusításá­ról. Sz. L

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom