Somogyi Néplap, 1976. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-22 / 18. szám

Színes ruhák Yisszamennek a kismamák Elmenőben Az Újpesti Cérnagyár nagy­atádi telepén dolgozók túl­nyomó többsége nő. — Érdekes jelenség — mondja Torják Vincéné párt­titkár —, hogy ahol három műszak van, az rendszerint »női üzem« ... A három műszak — mint mindenütt — itt is a feszült­ségek »kútfője«. Egyben azt is meghatározza, milyen in­tézkedéseket, munka- és üzemszervezési megoldásokat kell bevezetniük annak érde­kében, hogy könnyítsenek a nők helyzetén.. Az éjszakai műszakba beiktattak — a fél­időben — egy félórás szünetet, amely azonban csak az egyik jele a gondoskodásnak. A gárda fiatal, a gyárban csaknem 400 harminc éven aluli nő dolgozik. így külö­nösen fontos volt az orvosi ellátás biztosítása. A nagyatá­di cérnagyárban hetente két­szer van nő- és belgyógyá­szati, illetve fogászati szak- rendelés. A dolgozók többsége sokkal szívesebben megy itt vizsgálatra, mint a körzeti or­vosi rendelőben. Az egészségügyi ellátás már csak a szülőképes korban le­vő nők nagy száma miatt is rendkívül fontos. Jelenleg gyermekgondozási segélyen 124-en, szülési szabadságon pedig 27-en vannak. A sok kismama legnagyobb gondja a gyermekek elhelyezése. Ez Nagyatádon még mindig nincs teljesen megoldva. Pedig a gyár és szocialista brigádjai kitettek magukért. A múlt év őszén nyílt meg közvetlenül a telep szomszédságában egy óvoda, amelynek felépítését a cérnagyár jelentős összeggel segítette, a brigádok pedig társadalmi munkájukkal gyor­sították. Ennek eredménye­ként az üzemben dolgozó kis­mamák gyermekei a felvétel­nél előnyben vannak a töb­biekkel szemben. Az utóbbi időben gyakran esik szó arról, hogy a gyer­mekgondozási segélyen levők élnek-e a felkínált lehetőség­gel, és tanulnak-e a három év alatt. A kérdést feltettük Torják Vincénének is: — Sok dolgozónknak nem volt meg a nyolc általános osztálya sem. A gyárban kihe­lyezett oktatás folyt, ám a je­lentkezők létszáma mindig ke~ vesebb lett. Az idősebbek már nemigen akartak belefogni, az évtizedek alatt beléjük rögző­dött életritmusukba nem tud­ták beilleszteni a tanuláshoz szükséges időt. Most például mindössze tízen tanúinak az általános iskola hetedik osz­tályában. Vannak természete­sen magasabb szinten tanuló dolgozóink .is. Külön kell szólni a szakmai továbbkép­zésről. Itt, a cérnagyárban nem tudnák szakmát tanulni, nincsen rá lehetőség. Pedig a fiatalok egyre céltudatosab­bak, előrelátóbbak: nem akar­ják egész életüket betanított munkásként leélni. De olyan szakmát, melyet a gyárban is hasznosítani tudnának, nem tanulhatnak, mert egyszerűen nincsen ilyen oktatás. Ráadá­sul sehol az országban nincs lehetőség a textilipari szak­ma tanulására. Ez az ipar nincs »szakmásítva«. így a gyár nem is tudja támogatni a tovább tanulni szándékozók törekvéseit... Az egyik városi vezető — amikor a gyár szocialista bri­gádjaihoz látogat — soha nem mulasztja el megjegyez­ni: — Itt minden barátságos, tiszta és rendezett. A nők keze a gyáron is meglátszik. De nemcsak ebben nyilvánul meg az, hogy »női üzem«. Ha egy-egy munka- szervezési intézkedést beve­zetnek, abban már óhatatla­nul »benne van«, hogy első­sorban nőket érint. Ennek megfelelően épültek fel a szo­ciális helyiségek, szereltek föl porelszívókat a motringolóban, vagy hűtőpultokat a perzselő­ben. Ami megkapja a láto­gató szemét, az a sok, külön­böző színű munkaruha. — /Megszűnt az egységes, kék köpeny viselése — mond­ják a gyárban. A közösség erejének nagy hatása, van a gyermekgondo­zási segélyen levőkre. Általá­nos tapasztalat, hogy igazán szoros, összeforrott közössé­gekről csak a nők brigádjai­nál lehet beszélni. Van közöt­tük nyolc-tízszeres, sőt tizen­kétszeres szocialista brigád is. Szívesen jönnek, vissza dol­gozni a kismamák a megszo­kott társaságba, bár igényük az,' hogy egy vagy két mű­szakban foglalkoztassák őket. — A végleges megoldást — mondja a párttitkárnő — még meg kell találnunk. Űjabban sok olyan munkahely van Nagyatádon, ahol szükség van a munkaerőkre. Így nekünk nagyobb gondot kell fordíta­nunk a nálunk dolgozó lá­nyokra, asszonyokra. Talán a munkaidő-beosztás megvál­toztatása eredményezné, hogy lényegesen csökkenjen a ván­dorlás; és még jobban meg­erősödjön a törzsgárdánk. M. A. Völgy a világ' végén A fenti címmel jelent meg 1973-ban a' Magvető Könyv­kiadó gondozásában Szerb Antalné válogatása alapján Lénárd Sándor könyve, mely nemcsak fordulatos stílusú, ugyanakkor élményt adó szép­prózai remek, hanem — en­gedtessék meg ennyi szubjek­tivitás: számomra évek óta az egyik legkedvesebb olvas­mány. Műfaiját csak kizárásos ala­pon lehet meghatározni. Nem regény, nem novellagyűjte­mény, nem esszé és tanul­mány, nem memoár és nem kortörténeti dokumentum.. Mindez együtt. Az íré Budapesten született 1910-ben, s az első elemi is­kola elvégzése után szüleivel Bécsibe, majd Rómába költö­zött. A század ötvenes évei­nek elején kivándorolt Bra­zíliába, ahol egy világvégi kis -település orvosiaként halt mag 1972-ben. Mintegy _ fél évszázadot töltött távol szülő­hazájától, s már önmagában az szokatlan dolog, hogy ennyi idő eltelte után is szí­nesen, könnyedén, fordulatos stílusban írt — magyarul. Hogy ezenkívül több európai nyelven is írt szintén anya­nyelvi fokon, az már tehetsé­gének egy má-siik oldalát, a született nyelvzseni magas szintű képességét mutatja. Hatalmas kultúráján, mű­veltségén, mély emberismere­tén és esszenciává párolódott, szűrt életbölcsességén valami­lyen, szinte klasszikus formá­tumú derű sugárzik át. Túl azon, hogy mondanivalója mindig érdekes, tömör, rövid történetek és megfigyelések egymásutánja, a leg egyénibb mégis a derűje. Néhol meg­értő, másutt megbocsátó, he­lyenként gúnyoros vagy csak • cseppet kétkedő a mosoly, de mindig jelen van és hat. Ki tilthatja meg, hogy ne­vetve mondjuk ki az igazsá­got? — kérdezték a rómaiak hajdanán. S valóban: mennyi­vel könnyebb szinkronba hoz­ni önmagunkat a világgal, elemezni a mindenséget és parányi magunkat úgy, hogy közbe ne váljék tragikussá a hangvétel. Ha igaz, hogy a stílus az ember, akkor Lénáird már csak azért is utánozhatatlan, mert stílusa mély humanitás­ból fakad, átélt és megélt em­berségről tanúskodik. Tolak­szanak toliam alá a tőle ta­nult mondatok: »A jó dolgo­kat meg kell élni, a rosszakat át és túl keli élni«. Milyen kifejező játék ez az igeikötők­kel. Átélni és túlélni, vagyis átélve -tapasztalatot gyűjteni, és túlélve csak az utóbbit rög­zíteni. Történetei ben megidézi a reneszánsz Itáliának, az antik Rómának széles ívű, alkotó és műkincseket teremtő hangu­latát. Ellenpontként szerepel­teti a harmincas évek politi­kai személyiségeit, jelensé­geit, szűklátókörű, kicsinyes, törpe formátumokat az egye­temes emberi -nagyság impo­náló díszletei között, több száz éves kutak, kertok, mű­emlékek árnyékában. Az el­lenpontozásnak Lénárd éppen úgy mestere, mint a hozzá oly közel álló, művében sokat és sokszor idézett nagy zeneszer­ző, Bach. Ha a kertjéről írt, az föld- művelési és életbölcseleü ta­nulmány növénynemesítési és akklimatizációs kísérletekkel és kultúrtörténeti históriák­kal. (Michelangelo mint kert­tervező! Melyikünk tudott énről?) Amikor elvonult a husza­dik század zajától a brazil őserdő szélére, a magányt, csendet és a természetszerű életmódot választotta. Életvi­teléből szinte erővel zárta ki a technika és a civilizáció mind-en vívmányát: szelleme­sen csipkelődik a mai város­lakó ember abszurd életfor­májául. A nagy városi ember — írja — megbotlik, ha el­fogy az aszfalt a talpa alól, nem érzékéld a napszakok változásait, mivel mesterséges betonodújában éjjel-nappal neon világít, méltatlankodik, ha a falból mem folyik víz csöveken és csapokon. Hétvé­gén büdös bádogska-tulyákban kizötyögnek a legközelebbi füves-fás helyre, s ott benzin­gőzzel rongálják a friss le­vegőt és sajtpapírral a pázsi­tot. A milliós hangyabolyok lakója megijed, ha nem nyü- szöghet valahol egyszerre so­kadmagával ... Lénárd érdeikiesen tudja lát­tatni még a kisarkított mon­datok mögött is a lényeget: nem a közösségi életforma a rossz, és a remete magány a jó, hanem a megtalált har­mónia a fontos a civilizáció mai fokán; az életmód, a kul­túra igénye, az egyén szemé­lyisége és a közösség között. Ez az egyensúly keresés pe­dig mindannyiunk mindenna­pi , feladata. Ezért nemcsak nagy művészi élmény, hanem hasznos olvasmány is e könyv. Szívesen látnánk ismét a könyvesboltok polcain ... Bedé Ildikó Nem a hideg telek lop­ják az öregembert, hanem az ilyenek. Hát! A semmilyenek. Temetünk, meg temetünk. Csalfa egy idő. Persze, nem is ez a baj — ezt gondoltam egyik éjjelen, almáikor az álom nem fogta a szememet —, hanem az, hogy az ember feje fölött eLsizálltbaik az évek, azután mint a héjamadár az aprójószágot, úgy elvitték róla azt a kis hajat is. Mert sokat viirgolódom én éjszakánként. Nappal meg bóhisikálnék. Ilyen megfordított életet él az öregember. A nevemet minek írná be abba az irkába? Szabóból, Nagyból, Kistsbőt, Kovácsból születik a legtöbb ebben a szép hazában. Én meg egy volnék közülük. Meg az asz- szony. Kettecskén éldöglődünk itt. A rossz hangulat olyan viccelődésbe izéli, szóval viszi az embert, amilyen íze leg­följebb a mácsonyának van a földeken. Ügy vagyunk itt mink, eb­ben a faluban, mint az a nö­vény, amelyik kiszakad a szü­lőföldjéből, s csak röpíti, rö­píti az a nagy, orkáni szél messzire. Aztán egyszer csak leteszi. Az eső meg belepaszé- rulja az idegén talajba. Min­ket északról hozott ide az az orkáni szél, nem is tudom mi. Tíz esztendeje. De bár ne hagytuk volna ott azt a szép hegy völgyet! Nincs az ember­nek magához való esze öreg­fejjel sem. Jöttünk az édes- gyerekünk után. Vettük ezt a portát, nem messze az övéké­től. Hogy egymás közelében élhessünk, csaknem mint az­előtt, családiasán. Hát nem sikerült. Rossz életet élt a mi gyerekünk a menyünkkel, az­tán egyezer csak elemésztette magát. Az a sok rossz kötél, minek is gyártják! Megátkoztam én még a cukorspárgát iá. Pedig de kedves volt énelőttiem az­előtt! Az. Mennyi ágat, gallyat összehordtam én a hátamon egy-egy terére! Szépen átkö­töttem, aztán föl a hátamra. De itt még ezt sem lehet. Jön a mezőőr: — Mit visz, öreg- apám? Pedig egyidős velem. Nem az, hogy az a kis geze- rniize köti nekem. A menés. Mozgalmas ember voltam én világéletemben. Jártam-kel- tem. Ügyes kezem volt, ösz- szeszerikesztettem én mindent. A parasztembernek nem köl- lött javítóba adnia semmilyen házbéli szerszámját. Én úgy, de úgy megireperáltam, hogy jobb volt, mint újkorában.' Higgye meg! Itt nem kell a munkám. A szövetkezetben mindenre van mester. Én ugye, beszédes ember voltam világéletemben, rám nem lehetett azt monda­ni, hogy még a bű-t vagy a bá-t sem tudom kinyögni. Itt só.talan, szótalan ember let­tem. Megütő. Mert itt az em­berek nem érnek rá beszél­getni. Reggel a tehenet fejik. Nappal dolgoznak. Este a te­henet fejik. Meg is mondta a szomszéd:'"— Nézze, mink nem érünk rá pletykázni. Mintha a világ csak pletykázásból áll­na. Vannak másfajta beszé­dek is. Elvadultunk itt az asszonnyal a többiektől. Ügy ám. Ha tik így, mink is. Csak hát az em­ber azt sem bírja soká, hogy egymást bámulja a négy fal között. Az erdőbe, a mezőre meg hiába is mennék. Mind azt lesi, mind azt fir­tatja: mi tapad a kazeinhoz. Isten lássa a leJkemet, nem köll nekem az ő meigezmeg- azuk. Nem. Már a jó szavukat sem óhajtom. Köszönök tisz­tességgel, becsülettel. Ennyi az egész. Aztán valamelyik éjjél, hogy virgoJódok — az álom kerül­get, mint a megvert macska a sajtárt —, egyszer csali meg­világosodik előttem az a nagy valami, amit tennem köll. Az Asszony már alszik, fölébresz­tem: — Te, Terus. Se kutyánk, se macskánk, se keresnivalónk nekünk már ebben a faluban. Mit szólnál, ha kérnénk ma­gunkat az otthonba. Moccan az asszony, ellenkezik mindjárt. Nem is asszony az, aki nem ellenkezik az urával, ha az valamit akar! Azt mondja: — A szegényházat gondo­lod? Mondom neki: —; Te, ej- szen nem szegényház az, jól tudod. Más már a lecke. Be­csület, koszt, társaság a ma­gunkfajta öregeknek. Reggelre megálmodta, hogy mégiscsak jó eszme volt ez. Így is történedett minden. Beadtuk a papírt, ment min­den a maga partja között. Az­tán most, lássa-e, várjuk a szombatot. Akkorra hívtak, akkorra várnák bennünket Voltunk már ott háztűznéző- ben. Szép hely, kastély volt. Az uraság dehogy gondolta, hogy a szegényembereknek építi! Följ egyezte: Leskó László Fotó: Gyertyás László Levél, üdvözlet nélkül Más dolgom volt a község­ben, de úgy terveztem, föl­kereslek. Régen láttuk egy­mást, inkább csak futólag ta­lálkoztunk, gondoltam cseve­günk egy órácskát a főiskolai évekről, társainkról, taná­rainkról. És persze arról: ho­gyan élünk. De megvallom, nemcsak ezért határoztam el a látoga­tást. Fél évvel ezelőtt a pesti gyorson megismerkedtem egy falubeliddel. Ügy is mondhat­nám: gyerekkori pajtásoddal. Együtt jártatok iskolába, még inas korotokban is tartottátok a barátságot. Jó haver vol­tál, bár nem afféle vezértí­pus, akire fenntartás nélkül hallgatnak a társai. De nem húztad ki magad semmiből: az ifjúsági munkákból sem, meg a nagy ivászatokból sem. Beléptél a színjátszók 'közé, ha kellett, táncoltál a cso­portban, ügyesen citeráztál, a gyűléseken mindig hozzá­szóltál. Barátod szerelő lett, a tsz-ben dolgozik, te meg szakérettségire jelentkeztél és tanári diplomát szereztél. Tíz éve a szülőfaludban dolgo­zol. Iskolaigazgató vagy, húszegynéhány nevelő főnö­ke. Azt kérdeztem az útitár­samtól, milyen viszonyban vagytok. — Semmilyenben — mondta. — Én szülő vagyok, két gyerekem jár iskolába, ő pedig igazgató. Ha találko­zunk, szervusz, de több nem. Tolakodni nem akarok. Én többet tudok róla, de nagy­jából ő is ismeri a családi helyzetemet, úgy, mint a töb­bi szülőét. Azután elmondta, hogy jól élsz, kocsid, villád vari és egy csodálatosan berendezett la­kásod. A község építtette né­hány éve, egyedi terv alap­ján, tágas terasszal, pincével, húszegynéhány négyzetmé­teres konyhával, páraelszívó­val, almazöld csempével a fürdőszobában. Ami persze nem lenne baj. Csak először nem kaptak ilyet, és amíg nem voltál otthon, fölrakták a kéket. Te meg kiabáltál, amikor megláttad, és lesze­detted az egészet. Lehet, hogy nem.igaz, de ez a szóbeszéd járja. Az emberek annyi mindent mondanak, ki tudja kibogozni az igazságot? Mert az igazán nem jelenthet sem­mit, hogy éppen a tanácsel­nök felesége a helyettesed. Bizonyára ő a legalkalmasabb erre a beosztásra, a maga négyéves pedagógiai gyakor­latával. Benneteket, férfiakat meg a vadászat szenvedélye hozott össze egymással és az erdészet vezetőjével is, bár azt rebesgetik, hogy szaglász­nak utánatok: nem tartjátok be pontosan a játékszabályo­kat. Szóval mindezeket fino­man, évődve, viccelődve sze­rettem volna megtudni a leg­illetékesebbtől: tőled. Nem azért, hogy cikket írjak belő­le. Inkább titkon reményked­tem: fele sem igaz annak, amit a vonatban hallottam. Az emberek fölnagyítják az eseteket, rosszindulatú követ­keztetéseket vonnak le talán a legártatlanabb kapcsolatok­ból is. Lehet, hogy az új la­kásodban sem tudtam volna meg az igazságot, de valószí­nűleg közelebb jutottam vol­na hozzá. És mégsem kopogtam be hozzád. Pedig lett volna időm a rendezvény után. Va­lamiért beléptem a boltba, és ott összeakadtam az' egyik kolléganőddel, ha úgy tetszik: beosztottaddal. Meglepődtem,, mert nem tudtam, hogy itt dolgozik. Együtt jártunk gim­náziumba. Nyomban meghí­vott a lakására. Ha csak tíz percre is, de feltétlen menjek el vele. Férje ötven év körüli, idő előtt nyugdíjba kényszerült, beteg ember. Nem írom le az évszázados épületből átalakí­tott lakásukat. Hiszen né­hány héttel előbb magad is ott jártál az elnökkel együtt, miután már a tantestület tet­te szóvá a család helyzetét. Ígértetek is némi bontási anyagot, másutt fölszedett tö­redezett cementlapot, kopott parkettát. Szegény ember nyomban nekiállt, fölfesze­gette és kihordta a korhadt padlót. Azután idestova más­fél hónapja nem történt sem­mi. Ott zsúfolódtak egy szo­bában, konyhaként meg a fo­lyosó sarkát használták. Még akkor el akartam menni hozzád. Hogy kiabálok veled, szavaimat nem válo­gatva. Csak később változtat­tam meg elhatározásomat. Amikor kartársnőd egy mon­datából azt hallottam rólad: megvárod, amíg a beosztottak előre köszönnek. Kortól és nemtől függetlenül. Igen, a nők is! Mert te vagy a főnö­kük. A rangot tisztelik, nem a személyt — ez az elved. A többit, amit a zsúfolt szobában hallottam, nem mondom el. Lehet, hogy a tö­redéke sem igaz. De ez az egyetlen megjegyzés is elég volt ahhoz, ogy lemondjak a látogatásról. A kolléganőd la­kásügyén azonban próbáltam segíteni, lehet, hogy észre is vetted. De neked — ha örök­re megharagszol is — ezúton nem küldöm üdvözletemet. Paál László Somogyi Néplap a

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom