Somogyi Néplap, 1975. december (31. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-09 / 288. szám

KATARZIS ÉS KÖZMŰVELŐDÉS A zok, akik ismerik az antik görögök katarzis- elméletét, tudják: a műalkotás úgy hat az ember­re, mint valami tisztítótűz. Az olvasó például megsiratja azt a regényhőst, aki elpusztul, megrendülése azonban nem hasonlítható ahhoz a gyászos érzéshez, amelyet egy hozzá közel álló, valóságos személy elvesztése vált ki belőle. A regényhős halála okozta fáj­dalom megtisztítja, fölmagasz- tosítja — megváltoztatja. Né­mi túlzással: más, értékesebb, gazdagabb lelkivilágú emberré teszi. Csakhogy aki némi életta­pasztalattal rendelkezik, na­gyon jól tudja, hogy a lélek gazdagodása nem ennyire egyszerű. S fölöttébb naivitás­ra vallana azt hinni, hogy a regényhősök szomorú sorsa nyomán keletkező katarzisok száma arányos az olvasók ne- mesedésével. Hiszen akad, akiről a világirodalom leg­csodálatosabb tragédiája is úgy pereg le, akár a falról a borsó. S van, aki olcsó törté­netekből olvas ki »megrenditő igazságokat«. Ne törjünk pál­cát egyikük fölött sem. Nincs kizárva, hogy az előbbi nem ostoba, nem menthetetlenül érzéketlen, hanem csupán nem a kellő pillanatban vette kezébe a még oly kitűnő könyvet: akkor, amikor vala­milyen oknál fogva épp hiányzott belőle a fogékony­ság a könyv mondandója iránt. S az sem kizárt, hogy valaki olcsó történetek igaz­ságain keresztül jut el az igé­nyes irodalomhoz. Mit akarok mindezzel mon­dani? Azt, hogy a kelleténél kevesebbet tudunk azokról a szellemi lépcsőfokokról, ame­lyeken az ember élete során mind magasabbra emelkedhet. Nemigen ismerjük a fölfelé haladás jellemzőit. Nincs fő­het jűk, igazíthatjuk ezt az [ ni az elolvasóttak emberfor- utak miféle kapaszkodókra, I máló hatásának minél erőtel- ösztönzőkre volna szüksége jesebb érvényesülését; mit te­E annak, aki elindult rajta. Közművelődésünk mintha beérné annyival: ki-ki olvas­son minél több könyvet, jár­jon tárlatra, múzeumba, nézze meg a művészileg értékes filmeket, színdarabokat, s ha módja van rá, ismerkedjen meg a zeneirodalom remekei­vel. A többi már úgyszólván jön magától. A remekművek hatása előbb-utóbb minden­képpen érvényesül. z azonban csak rész­igazság. Shakespeare, Tolsztoj, Solohov való­ban nem szorul mankóra, de az sem lehet vitás, hogy mű­veik emberformáló hatását elősegítheti vagy hátráltathat­ja az a közeg, mely az olvasót körülfogja. Innen származ­nak kétségei, fogékonyságai, érzékenységei, érzéketlenségei. Ez oltja belé azokat a tulaj­donságokat, amelyek olvasói énjét kialakítják. Pontosab­ban : alakítják, tudniillik ez a folyamat sohasem zárul le. Akár tudomást vesz róla köz- művelődésünk, akár nem. Mi energiáink java részét az indításra összpontosítjuk. Munkánk eredményességét a többi között azzal érzékeltet­jük, hogy például az ország lakosságának egyötöde könyv­tári olvasó, s a tavaly szóban forgó 2 millió 240 ezer ember mintegy 56 millió kötetet ol­vasott el. Arról azonban sej­telmünk sincs, hogy ez az 56 millió kötet miként hatott rá­juk, változtatott-e valamit gondolkodásmódjukon, sokan vagy kevesen voltak-e közöt­tük, akikben az olvasottak megindítottak bizonyos folya­matokat, s hányukról pergett le nyomtalanul mindaz, amit az írók szerettek volna meg­értetni velük. Még kevesebbet ( tudunk arról, hogy miféle galmunk róla, miként segít- úton-módon lehetne elősegíte­Falusi templomok A templom évszázadokon ■keresztül nemcsak a vallás szimbóluma vagy a vallásgya­korlás színhelye volt. A kö­zösségé vállás, az összefogás jelképe és védelmezője is egy­ben. Építésének, szentelésének évfordulója a legnagyobb ün­nepek közé tartozott. Tornyá­ból a falu birtokhatáráig le­hetett látni, harangja a delet és a veszélyt jelezte. Külső képe, nagysága, díszítése az egész faluképet is meghatároz­ta. Ha végigtekintjük az építé­szeti megoldásokat a közép­kortól, az első templomok építésétől napjainkig, láthat­juk, hogy hány fajta stílus határozta meg külső képüket. Hogyan változtatott rajtuk a vallásháború, hogyan vált a templom külsőségeiben is az egyház szolgálatán kívül az egyes földesurak, a helyi kis­királyok hatalmának megnyil­vánulási formájává. A falusi templom tulajdonképpen jel­kép. Sok minden leolvasható róla. S hogyan, miképp vál­tozott a középkortól napjain­kig, ezt mutatja be a Corvina Könyvkiadó új könyve, a Ma­gyar falusi templomok, mely az Építészeti hagyományok so­rozatban jelent meg Marosi Ernő tollából. Az első templomokat a XII —XIII. században építették. Ezek közül egy se maradt fönn, csupán néhány emlék alapján lehet következtetni arra, hogy milyenek is vol­tak. Feltehetően nem is tég­lából vagy kőből építették őket, hanem fából. Annyira nem volt állandó építmény, hogy a falu lakosságának el­menekülésekor előfordult: a templomot kerekekre rakták és magukkal vitték. A fa­templomokat később a kőből építettek követték. Először csak egyszerűbb megoldáso­kat választva, később több toronnyal, és a tornyok több szögűek lettek. A XIII. szá­zadból már van somogyi em­lék is: a somogyvámosi templom, amelynek nyolc­szögű tornya a legértékesebb műemlékeink közé tartozik. Ez a torony egyébként a tö­rök hódoltság idején elpusz­tult, később állították helyre. A XVI—-XVII. században a reformáció és az ellenrefor­máció harca a templomépí- , , , tésben is változásokat ho- ■ találékony, kísérletező kedv- aott. Katolikus, református. ' ve^ újszerű módon megújítani hetnénk azért, hogy a köny­vekben, festményekben, fil­mekben, színművekben' meg­fogalmazott művészi igazsá­gok mind több embert ösztö­nözzenek társadalmilag értel­mes cselekvésre. Tehát ne csak gyönyörködtessenek, ne csak az okos időtöltés — csöppet sem lebecsülendő! — eszközei legyenek, hanem en­nél sokkal többé váljanak: a közvetlen környezet átformá­lásának indítékaivá. Kár volna tagadni: közmű­velődésünk egyelőre nem tal- lálta meg a fönti, nehezen nyomon követhető folyamatok befolyásolásának módját. A többi között azért, mert nem is igen törekedett rá. Még mindig túlságosan leköti an­nak a feladatnak a megoldá­sa, amelynek célja a művészi értékek iránti érdeklődés föl­ébresztése. Holott napjaink­ban már kulturális forradal­munk túljutott a kezdet kez­detén, és hatékonysága mind­inkább attól függ, hogy a mil­liókban immár meglevő igé­nyesség kellőképp elősegíti-e szocialista szellemiségük ki- teljesedését. Ez, persze, nem jelenti a mindmáig föllelhető kulturális »fehér foltok« föl­számolásáért folytatott szívós munka szükségességének meg­kérdőjelezését. Csupán arra utal: időszerű volna fontolóra venni, ésszerű-e közművelő­dési energiáink jelenlegi föl- használásának rendszere. Nem volna-e gyümölcsözőbb, ha nagyobb gondot fordítanánk az olvasóklubokra, a különbö­ző művészetbarát körökre, s olyan közösségek létrehozásá­ra, amelyek tagjait nemcsak egy-egy kiállítás, film, szín­házi előadás megtekintésének élménye fűzi össze, hanem az utána következő kötetlen esz­mecsere is. ár az említett eszmecse­re bizonyos formái ki­alakultak, korántsem lehetünk elégedettek velük. Az író—olvasó találkozók, a munkások, parasztok és mű­vészek részvételével rendezett ankétok meglehetősen formá­lisak. Túl sok protokolláris udvariaskodás tapad hozzá­juk, s a kölcsönös feszélye- zettség is meggátolja azt, hogy ezek a találkozások — eredeti szerepüknek megfele­lően — hozzásegítsék a közön­séget a műalkotások lénye­gének megértéséhez. Szintén nem arról van szó, hogy fö­löslegesek, hanem arról, hogy többnyire egy kaptafára ren­dezik őket. Márpedig aligha kell bizonyítani: minden bi­zonnyal megérné a fáradságot, ha megpróbálkoznánk ötletes, Ember és étvágy B evangélikus templomok épül­tek, a vallásnak megfelelő díszített vagy éppen nagyon is puritán stílusban. Az épülete­ket ekkor kezdték kívül-belül díszíteni. Deszkamennyezet, festés került a templomba, és megjelent a festett fakazetta, mely a következő században érte el igazi fénykorát, meg­alapozta a népi díszítőművé­szetet. Festett fakazettával először Szabolcsban, díszítet­tek. Tákoson és Csengeren lát­ható a népi virágdíszekkel bo­rított szószékek, padok. Hama­rosan a Dunántúlra is eljutot­tak a festő »asztalosok«, és 1785-ben Nagy Vati János el­kezdte festeni fakazettás mennyezetét Szennában. A katolikus templomokban érte el igazi fénykorát az épí­tészet és a díszítőművészet. Képek, freskók kerültek a templomba. Ennek a gazdag­ságnak a somogyi falusi templomok között a balaton- keresztúriban találhatók leg­jobban nyomai. S. M. ezeket a találkozókat. Pszi citológusok, pedagógusok, szo­ciológusok és más szakembe­rek valószínűleg sok segítsé­get tudnának ehhez adni. Sőt, ahhoz is, hogy közműve­lődésünk a művészetek em­berformáló hatásának bonyo­lult folyamatát más, fejlet­tebb, eleddig nem ismert módszerekkel is befolyásol­hassa. Veszprémi Miklós Az oroszlánnak könnyű. Korgó gyomra fölveri álmá­ból, vadászatra indul. S ha kellőképpen megtöltötte ben- dőjéit, hús, árnyékos helyre vonul, ahol isimét lecsukód­nak királyi szempillái. Alszik, míg az emésztőnedvek újra nem jeleznek. S így megy ez már évezredek óta. Az orosz­lán mégsem hízik el. A med­ve is csak akkor, amikor a tél közeledtével szüksége van a »fölösleges« kilókra. A lo- boncos bunda alatt ősszel gyarapodó zsírpárna tulaj­donképpen nem fölösleges, pontosan meghatározott,1 a természet rendjéhez kapcso­lódó céLja van (kalóriatarta­lék). Az állat tehát mindig pon­tosan tudja — érzi —, hogy mennyi táplálékot kell fo­gyasztania. Kövér, elhízott ál­lat tulajdonképpen nincs is. Illetve van, ha istállóban, ól­ban tartják, vagyis mestersé­ges környezetben nevelik. Az emberi társadalomban már egészen más a helyzet. Nőnek a zsírpárnák, gyarapo­dik az asztmásán lihegő kö­vér emberek száma. Pedig — ma már a napnál is világo­sabb — az elhízás kóros je­lenség. Ha nem is betegség, mindenesetre kapu mindenfé­le betegség előtt. Megbízható orvosi statisztikák kimutatják a fölösleges energiák és a halálozási arányszám közötti szoros összefüggést. Igaz az a francia mondás, hogy »min­den egyes testsúlykilogramm többlet egy évet vesz el az ember életéből«. Így van ez Magyarországon is. A statisz­tikák szerint a normális test­súlytól való 5—14 százalékkal nagyobb eltérés 22, a 15—24 százalékos 44, s a 25 százalék feletti pedig 74 százalékkal növeli a korai elhalálozás ve­szélyét. S még nem is szól­tunk a hízás egyéb, káros hatásairól: a csökkent mun­kakedvről, a nagyobb fáradé­konyságról, az életkedv roha­mos apadásáról... Miért eszik többet a kelle­ténél a munkáját és környe­zetét magas fokú céltudatos­sággal formáló ember? Ho­gyan lehet, hogy az ember, bár tudatában van az elhízás veszélyeinek, csak nagyon lassan, nehezen képes ellene valamit is tenni? Fogyókúra, kocogás? Valljuk be, nem va­lami hatásos dolgok ezek. Az ember és az állat táp­lálkozását az étvágyközpont szabályozza. Amennyi a moz­gás (energialeadás), annyi új táplálékra van szüksége a szervezetnek. Az étvágyköz­pont tehát szorosan összefügg a mozgással. Az emberi társa­dalomban, a civilizáció előre­haladásával azonban a táp­lálkozásnak éppen ez az alap­ja rendül meg, amint a kom­fortosság fokozódik. Ha vala­kinek nagy-nagy akaraterővel sikerül a fölös kilókat lead­nia, az étvágyközpont szabá­lyozó szerepe újból érvénye­sül. A kérdés most már csak az, hogy miért kell ehhez nagy-nagy akarat? A táplálkozás fontossága miatt. Az élelem-utánpótlás biztosítása az ember ősi, ta­lán legfontosabb életfunkció­ja. Minden ezzel kapcsolatos változás mélyen érinti az em­bert és a társadalmat. Jó pél­da erre az 1847-es írországi éhínség, amikor a rossz ter­més miatt 2 millió ír polgár halt éhen. E szörnyű sokk miatt a népes ír családokat a későbbi házasságra, az önmeg­tartóztatásra, s így a népes­ség radikális csökkentésére kényszerítette a társadalom önszabályozó ereje. Ugyanez az értelmük a közgondolkodá­sunkban szívósan megtapadt köz'helybölcsességeknek is: »Csak az az enyém, amit megeszek. Szegények va­gyunk, de jól élünk« — • a többi ehhez hasonló, az ét­kezést befolyásoló egyéb vé­lekedés. Pedig má már ennek pontosan a fordítottja igaz. Faluhelyen még ma is sokfelé az egészség jelének tartják, ha a gyerek úgymond »jó húsban« van, ha karján, lá­bán dagad a háj. Pedig az el­hízott kisgyerek érrendszere, mozgásszervei éppen a kövér­ség miatt nem fejlődnek ki megfelelően, egészségesen. S a változás a közgondolkodás­ban éppen a táplálkozás te­rén a leglassúbb. Élelmezéstudománnyal fog­lalkozó szakemberek, vegyé­szék, technológusok ma már sokfelé — Magyarországon is — azon fáradoznak, hogy ka­lóriaszegény, illetve rosszul hasznosuló táplálékot kísérle­tezzenek ki és terjesszenek el. Ezek az új táplálékok nem hizlalnák a fogyasztóját. Két­ségkívül jó és hasznos — bár meglehetősen drágának látszó — kísérletek ezek. Mégsem jelentik a teljes megoldást. Vajon nem kellene-e földerí­teni az emberi táplálkozás egész, bonyolult rendszerét? S erre építeni ezeket a kísér­leteket? Cs. T. Lis&t-emlékssoha Fennállásának századik évfordulója alkalmából jubileumi ki­állítást rendezett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola. Ebből az alkalomból újjárendezték a képünkön látható Liszt-emlékszobát is. Formák között a lényeg A tantervben van, az órákról hiányzik A pórt ifjúságpolitikai ha­tározatának végrehajtására sokféle lehetőség kínálkozik. Ha csak a közoktatásban és a közművelődésben meghirde­tett akciók, programok számát nézzük, már akkor is igen változatos a kép. Kár, hogy ez a változatosság elsősorban a formákra, és nem a tarta­lomra vonatkozik. Pedig a tartalmi előrelépés sürgetőbb. Az ifjúságpolitikai feladatok többek között hangsúlyozzák a fiatalok hazaifiságra és pro­ffurttorfiesztivél ^abmvóban Konzerv- és hűtőipari általános műveletek A konzerv- és hűtőipar ter­vezett nagyarányú fejlesztése a konzervipar dolgozóinaik to­vábbképzését is feltételezi, hi­szel) minőségi termelés el­képzelhetetlen jó szakembe­rek nélkül. Nem állt azonban eddig rendelkezésünkre a to­vábbképzéshez olyan alapfokú ismeretanyag, melyet a szak­munkások kezébe adhatnánk. Ezért került most sor az élel­miszeripari szakiközép- és szakmunkásképző iskolások tankönyvének kereskedelmi forgalomban való megjelen­tetésére. A bulgáriai Gabrovóban rendezett humorfesztiválról írta Leonid Lenes szovjet iró: »Ősidők óta mindig hét csodája volt a világnak. Nem tudom, hogy ezekből mennyi maradt meg a mai napig, de számomra a gabrovói feszti­vál — kétségtelenül csoda!« Érdekes gondolatot hirde­tett az idei fesztivál jelsza­va: »A világ azért maradt fenn, mert nevetett/« A szocializmusnak sem a nevetés az ellensége — bizo­nyította a gabrovói fesztivál —, hanem a kishitű merev­ség. A szocialista ember ne­vetni akar, akár a saját hi­báin, és megérti, magáénak vallja a szatíraírókat. A fesztiválon részt vett szakértők, kritikusok egyön­tetűen megállapították, hogy az idei gabrovói szemlén nem az öncélú humor, ha­nem a haladást szolgáló, a rossz, az elavult ellen küz­dő szatírát népszerűsítették. Ezt igazolta a szatirikus kis­plasztikák és a karikatúrák gabrovói kiállítása, amelyen 52 országból 452 művész 610 alkotással versengett az »Arany Ezópusz«-ért és a »Gabrovói lánc«-ért. Különösen nagy visszhang­ja volt a »Nevető fényképek« című kiállításnak, valamint a szatirikus filmek repre­zentatív bemutatójának. A gabrovói humorfesztivál érdeme, hogy bebizonyította: ne féljünk a szatírától, bát­ran gúnyoljuk ki. tegyük ne­vetségessé a rosszat, a hala­dást megakadályozó erőket. Mint az Marx Károly klasz- szikus megfogalmazásából ki­derül: "A proletárforradal­mak ... folyamatosan bírál­ják önmagukat. .. kegyetle­nül és alaposan kigúnyolják első kísérleteik felemássá­gait. gyengeségeit és gyatra- ságait.« letár internacionalizmusra ne­velését. Ezt az eddiginél sok­kal jobban és sokszínűbben kellene megtölteni tartalom- j mai. A feladat megoldása azonban sokszor a fogalom magyarázatára korlátozódik. A témát szinte valamennyi tantárgy oktatásánál fel lehet tüntetni nevelési célként. El­sősorban a világnézetünk alapjai keretében igyekeznek tisztázni a fogalmakat. Ezt megelőzően bizonyára talál­kozott vele a tanuló a törté­nelem, az irodalom kereté­ben, s talán, az idegen nyel­vekkel kapcsolatban is. Félő azonban, hogy a világnézeti tárgy — a tapasztalat ezt mutatja — nem épít eléggé a korábbi ismeretekre. Az osz­tályfőnöki tanmenetekben természetesen, feladat a haza­fias és internacionalista ne­velés. De hogyan valósul meg? Egy pedagógus erre azt válaszolta: »Jobb híján be­szélgetünk a dologról, kiala­kul néha vita is. Természete­sen annak a tanulónak van igaza, aki egzakt fogalmi meg­határozásra képes«. Nem vagyok bizonyos ab­ban, hogy igazát átérzi és át is éli az a tanuló, aki »csak« egzakt fogalmi meghatározás­ra képes. S abban sem va­gyok bizonyos, hogy az osz­tályfőnöki óra eléri a célját, ha megelégednek a fogalmi meghatározással. Az iskolák »munka- és üzemszervezésé­nek« kellene következete­sebbnek, összehangoltabbnak lennie. Enélkül könnyen elő­fordulhat, hogy a diák több órán is ugyanazt az altalános »leckét« mondja fel. Tizenéveseink ezt igen talá­lóan szövegelésnek nevezik. Azt kellene kimondani, l hogy az eszmei-politikai fel­készítés nem a fogalmi isme­retanyag felhalmozását je­lenti. Nem a filozófiai igazsá­gok meghatározásával politi­zálunk, hanem ezek ismere­tében; tudatosan és érzelmi­leg elkötelezetten. A tan terv és a tanmenet általánosan fo­galmaz, de nem kötelező így fogalmazni az órákon is. A padokban fiatalok, kibomló egyéniségek ülnek. Nem elég, ha a hazafiságról és a prole­tár internacionalizmusról csak általában van fogalmuk. A belső meggyőződés ki­alakulásában ' természetesen nemcsak az iskolának van szerepe. Sokszor hangoztatott megállapítás, hogy a hazát szűkebb .szülőföldünk megis­merésével, az ehhez fűződő ragaszkodással szerethetjük meg igazán. Sajnos Somogy­bán még mindig nem áll megfelelő segédanyag a pe­dagógusok rendelkezésére. Például ahhoz, hogy a megye múltjába biztos kézzel és él­vezetesen visszavezessék ta­nulóikat. Pedig Somogynak változatos a történelmi múlt­ja. Nemcsak ismeretekben, hanem élményekben, az élet­korhoz illő romantikában le­hetne gazdagabb a kép, ame­lyet például a megye török korabeli állapotáról rajzolha­tunk. Mégis híjával vagyunk ennek. A levéltár, de még a köré tömörülő művelődéstöi'- téneti munkaközösség sem oldhatja meg ezt a feladatot. Helyettünk központilag sem oldhatja meg senki. T. T. ...üj . Somogyi Néplap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom