Somogyi Néplap, 1975. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-08 / 185. szám

Museum a lakásban Kiál Irtás titán kiált Simon Mihálynak, a siófoki állami zeneiskola igazgatójának laká­sa. Több mint kedvtelés az, ahogy ő a régebbi korok tár­gyait, könyveit, zeneszerszá­mait, idegen világok rekvizí- tumait gyűjti. Tudása nem esetleges; szakmunkákból meg. alapozott. — Hogyan kezdődött? — Apám régészt akart ne­velni belőlem. Nem lettem az, mert amikor a középiskolát elvégeztem, éppen nem indult képzés. De jómagam nagyon megszerettem a régi korok em­lékeit. — Hogyan jut egynek-egy­nek a birtokába? • — Tulajdonképpen mind­egyiknek története van. — Ott, annak a kora barokk faszobornak? — Ez az egyik legérdekesebb és legfárasztóbb »gyűjtésem«. A Balaton mellett kérdeztem, kutattam. Budai ismerősbe botlottam. »Van nekem otthon egy« — mondta. Volt, csak­ugyan. A fáskamrában tizenöt mázsa tüzelő alól »bányásztuk« elő a feleségemmel. De nagyon 1 boldogok voltunk, amikor meg. találtuk. Ruhába csavarva, széltől is óva hoztuk haza. Es itt van ez a Korán-tartó áll­vány! Régiségkereskedőnél vettem, elég olcsón. Nem is­merte föl a kereskedmő. hogy mi lehet, mert ez volt kiírva a cédulájára: »Régi faragott szék«. Együtt tekintjük át a szép gyűjteményt, amely különle­ges hangulatot ad a lakásnak. Külön falrészt foglal el a fegy­vergyűjtemény: régi kardok, tőrök, pajzs, pisztolyok, lőpor­tartók. A sarok más világot idéz: egzotikusabbat, titokza­| tosabbat. Háremlámpa világít, | mérgezett maláj tőr lóg a fa- | Ion, japán — vagy talán kínai I — gong szólal meg, ha ráütnek. ! Itt a Korán-állvány is, amely- ; ről már szó esett. Fajanszok, orosz szamovár, sokfajta régi vagy különleges hangszer. Citerák, tamburák, fuvolák, furulyák, doromb, »körtemuzsikák« — a zene kez­detének darabjai. És ki tudja 1 még, mi nem. — Svédországban, a Német Demokratikus Köztársaságban, Bulgáriában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Romániában jártunk. Mindig áldoztunk ar­ra, hogy különleges hangsze­reket hozzunk haza. Hosszabb idejű »búvárko­dást« igényelne a könyvek ta­nulmányozása. Csak mutatóba jegyeztünk föl néhányat. 1704- es bibliát, XVIII. század eleji debreceni énekeskönyvet, Mo­zart hegedűiskoláját, francia szolfézstant, amelyről Simon Mihály azt mondta: — Alapmű. Oly magas szintű anyagot tartalmaz, hogy ma is tanítható lenne. A cifra .mintáival gyönyör­ködtető ülőpad mellett — a múlt században készült, a ma­gyar iparost dicséri ma is — és a ritka szép pipatartó alatt (csak három az ilyen fajtából az országban) búcsúzunk: — A szakmunkásképző igaz­gatója számot tart arra, hogy a gyűjteményemből kiállítást rendezzünk az intézetben... L. L. Diákújsúgírók és rádiósscrkesztök tábora Középiskolás „kollégák” Korpádon Bármikor tervezem, hogy meglátogatom szüléimét, a »látástól-vakulásig« idősza­ka, az emberi test szüntelen őrlését, száradását mérséklő körmös traktorok kora, a me­zőgazdaság mai fejlett gépe­sítettsége, a tehénfogatát macfcagostorral biztató, temp­lomjáró nagyapám, a tóparti tölgyes téli hóvlrágszíne, majd gyöngyvirág illata, az utca jú­liusi porának mezítláb-melege, az olajszagú iskolapadló, a verítékszívó aratás sültszalon­na- és aludttejíze, Szabolcs- Szatmárból származó szom­szédunk csodálatos izgató di­alektusa mellett mindig köve­tel emlékeimben egy pici kis helyet Józsi bácsi, az »öreg. suszter«. Nyolcvanéves, nyugdíjas. Életének csaknem kétharmad részét abban a korban hagy­ta, amelyben mesterpofonok csattogtak az inasokon, a ci- pészműhelyekbem meg a szíj is állandóan kéznél volt. A »megszokni-megszökni« közül bárhogy választott is, sorsa jobbra sehogy sem fordult. Abban az időben, amikor a béremelést követelőket nem­csak a mester kínozta, ami­kor főbb mint egymillió cse­lédnek, bérmunkásnak nem volt földje, a katolikus egy­ház pedig több mint egymil­Józsi bácsi lió hold földdel rendelkezett ahhoz, hogy megőrizhesse az olyan feudalists maradványo­kat, mint a ledolgozás és a részes művelés. Amikor 1934 —36-ban a bőrösök és a sza­bászok sztrájkjai akadályoz­ták meg a Gömbös-kormány munkáselLenes törvényeinek megvalósítását, amikor a gon­dolkodás produktuma az ész ellen fordult, »mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad­kény szerképzetek.« Most, a harmadik harmad vége félé 6em tétlenkedik. Lószerszámokat toldogat, var- rogat, s ha az utcabeli gyere­kek közül 'valamelyik lefociz­za cipőjének a talpát, s félén­ken bekopog a »suszter bácsi­hoz«, miközben a tátogató ci­pőt a háta mögött tartja, az öreg rádörmög, hogy »me­gint te vagy az, Jani?«, de a lábbeli húsz perc múlva már nem hasonlít az éhes kroko­dilhoz. Jani kap egy barac­kot a fejére, s mindkét cipő­Újabb férőm az ismeretszerzésre Megjelent a Somogyi Műszaki Szemle A Műszaki és Természettu- [ dományi Egyesületek Szövetsé­ge Somogy megyei szervezeté­nek 'múlt év végi küldöttköz­gyűlésén megkülönböztetett hangsúlyt kapott az a kívána­lom, mely szerint szükség van olyan tájékoztató folyóiratra Somogybán, amelyből rendsze­resen új ismereteket, követés­re méltó szakmai tapasztalato­kat szerezhetnek a műszaki te­rületeken dolgozó értelmisé­giek. Az elhatározást alapos előké­születek után a Somogyi Mű­szaki Szemle megjelenése kö­vette: ebben a hónapban már kézbe vehették a kiadvány első számát az érdeklődők. A har­minckét oldalon közölt számos, különböző témával foglalkozó írás — ábrával, illetve képpel illusztrálva — megismertet például a kaposvári új kenyér­gyárral, a Balaton vízjárási, vízháztartási jellemzőivel, a Pamutíonó-ipari Vállalat Ka­posvári Gyárának negyedszá­zados történetével. A MTESZ Somogy megyei Szervezetének kiadványában Sugár Imre, a Somogy megyei Tanács általá­nos elnökhelyettese, a megyei szervezet elnöke írt köszöntőt, s első cikként közli a lap Var­ga Péternek, a megyei pártbi- j zottság első titkárának azt a j beszédét, melyet ez év április | 21-én Kaposváron, a műszakij és gazdasági értelmiségiek ak­tívaülésén mondott a műszála és gazdasági értelmiségnek a j XI. pártkongresszus utáni fel­adatairól. ’Szeretnénk, ha e kiadvány színvonalas fóruma lenne a 1 megye értelmiségének .. 1 Is­mereteket adni és kapni: ez viheti előbbre még gyorsabb ütemben életünket...« — írja 5=>ugár Imre a köszöntőjében. Ennek a célnak a szolgálatá­ban értékes segítőtárs lehet az új kiadvány. jét kezében fogva rohan ha­za; nem húzná fel semmi pén­zért, hiszen egy hete kapta (inkább megkeresi tornacipő­jét). Józsi bácsi ujjai közt már lassabban pörög, sodródik a fonal, amint szurkozza, via- szozza, az árak közül pedig a véle együtt megöregedett, drótozott szárú okuláréja fö­lött kipislantva a legvasta­gabbat választja: ezt kívánja a tű mérete. A Népszavát járatja több mint húsz éve. Ha betérek hozzá, előszedi a kivágott, összegyűjtött cikkeket. Lelke­sen mutogatja az első űrre­pülőt, Kádár elvtárs kong­resszusi beszédeit. Megsérte­ném, ha nem fogadnék el tő­le egy pohár vörös bort, mi­közben a Brezsnyev—Nixon tárgyalások jelentőségét, az atomenergia békés felhasz­nálásának előnyeit elemez­geti. Annak, hogy megérte: em­ber járt a Holdon — úgy örült, mint a gyerekek, ha si­került a sárkányeresztés. Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor Józsi bácsi megtaní­tott foltot verni széttaposott cipőm talpára. Gyermeki cso­dálattal lestem legapróbb mozdulatait, szívtam magam­ba magyarázatát. Még most is hallom mesteri határozottság­gal kiejtett szavait, amint egy-egy csillogó, új cipőt tar­tott a fény felé: »Cipő lesz ez, Lackóm, még tíz év múl­va is!« Nem tagadhatom: az öreg- urat m/a is éppeit- úgy csodá­lom, mint húsz évvel ezelőtt; ■ meggyőződéséért, rendíthe- j tetten hitéért, humanizmu- I sáért, szép-akarásáért. J Ahányszor csak találkozom j vele, beszélgetésünk végén ! mindenkor ugyanazt a kövat- keztetést vonorti le: érdemes élnie az utolsó harmadért! j A fejét fogja, jajong, visít, I biztató szavakat liheg. Először \ arra gondolok, ez egy Szepesi- . paródia, de nem. ez egy iga­zi labdarúgómérkőzés-közve- títés, s ott a házikó tetején fölállított mikrofonnál reme­kül érzi magát a tizenéves ri­porter. Cseppet sem zavarja, hogy a közvetítésre egyedül ő figyel, ez még jól is jön, me­net közben csiszolgaihatja a jelzőket, ismételgetheti, izlel- g3theti a szavakat. Előtte a nagy ábránd: valaha valóban j millióknak közvetíteni, nem i úgy ám. mint a Szepesi, ha- I nem iskolát teremteni. Azt hiszem, ebben a tábor- ! ban majdnem mindenki ha- i sonlóról ábrándozik, hogy egy- | szer újságíróként, riporterként | teremt kapcsolatot az embe­rekkel. A többségük e szándé­kot szemérmesen fogalmazza meg, mentegetőzve teszi hoz­zá: »no persze, ha minden ösz- szejön«, de akadnak »nagy­menők« is, mint amilyen a nyíregyházi Friderikusz Sán­dor. Öt esztendeje stúdiókban, szerkesztőségekben lebzsel, s az első öt pert? után megmu­tatja, rendelkezik minden kül­sőséggel, mely a közfelfogás szerint egy újságírót jellemez. Hogy is fogalma zzak ? Túlon­túl magabiztos.. elkapkodott általánosításért sem megy a szomszédba. Ám aki mindezek A pécsi rádió felszerelésével az esti híradóba készül tel. felvé­Egy kis elmélet. után azt hiszi, hogy a Sanyi gyereknek nincsenek az átla­gosnál jobb képességei, az té­ved. Az ifjú kolléga ugyanis gyakran megszólal az ifjúsági műsorokban, a nyíregyházi rádióstúdióban pedig otthono- j san mozog, minden héten j »előfordul« valamelyik adás- | ban. Ennek ellenére számára | is sokat nyújthat a diáikújság- 1 írók és rádiószerkesztők ne- ! gyedik országos — ez alka­lommal kiskorpádi — tábora. Például ízelítőt adhat társai tiszteletének »tantárgyából«, szerénységből, és egyebekből. Nem folytatom, mert valaki­nek még eszébe jut mindezt egy újságírótól, mondjuk e so­rok írójától is számon kérni... Odor László j a mezőberényi Butsi Erika a Tollhegy című iskolaújság i A diákújságírók kiskorpádi számára gyűjtögeti a beszá; j táborában feszes a napi prog- molni valót, és följegyzi a ram, egy hét alatt sok témá- sok-sok jó példát, amellyel a j nak kell helyet szorítani. Ve- társai — százharminc közép- i zető újságírók, ifjúsági .moz­galmi vezetők tartanak elő­adásokat és adnak képet arról, mi mindenre érdemes manap­ság különleges figyelmet for­dítani — szó esik a műfaji is­meretektől a KISZ feladataiig sok mindenről. A tábor gazdája, a KISZ központi bizottsága gondosko­dott arról, hogy ne pusztán az elmélet töltse ki a napokat. A tábori rádió reggeltől estig szól, s napnyugtakor a tizen­éves riporterek híradóban fog­lalják össze az eseményeket. (Kintjártunkkor főnököm volt a »nagy szám«, általános meg­lepetést keltett, hogy fényké­pezőgéppel érkezett, furcsa módon a diákújságírók úgy gondolták, egy lap irányítója nem végez ilyen munkát, sőt----»■-—— . másmilyet sem. De erről majd m áskor; prémiumosztás előtt iskolás - gazdagítják. A ti- óllunfc> megértik, ugye...) zenhat éves, szegedi Trenka Cáaba eddig jobbára novellá­kat írt. Itt, a táborban azon­ban egyre inkább rájön, nem alantas dolog tudósítást vagy egy hírt megfogalmazni, mert ezekre igen nagy szüksége van egy diáklapnak is, például a szegedi Ságvári Híradónak, a gimnázium újságának. (Hogy a mi lapunkról ne is beszél­jünk, mert igaz, ami igaz, mi is szívesen bontunk fel olyan borítékot, amelyben tudósító­inktól, külső munkatársaink­tól, levélíróinktól színes tudó­sítás vagy hír érkezik. Világ­megváltó, szívfacsaró írások megalkotására ott vagyunk mi, belső munkatársak ...) Pásztor Ferenc FIUK A LESHEGYEN — Béla, aki sír, attól el kell venni. — Ez meg mi! — pattan fel a főhadnagy, mert látja, hogy Golubics lábához egy tanka, lompos, kövérre hizlalt macs­ka dörgölőzik. — Ez a ronda jószág hogyan került ide? — Jelentem, engem követ, mint az árnyék. Ez az én sa­ját macskám — jelenti Golu­bics, egyszeriben olyan kato­nássá, olyan feszessé vált, mintha bronzból öntötték vol­na, mintha ő lenne a város fő­terén az ismeretlen katona. — Egy macska, egy igazi ronda -házi cica a járőrrel. No, ilyet még soha életemben nem pipáltam, mióta kétágú va­gyok. Hogyan jutott eszébe, Golubics Béla? — Jelentem, az a története, hogy én már kértem a törzs- őrmester elvtárstól, hogy ku­tyás lehessek, mert igen-igen kedvelem az állatokat. Kisko­romban volt kanárim, volt arany hörcsögöm, volt idomí­tott csókám, baglyom, és volt egy törzskönyvezett japán pa­lotapincsim. —- Innen származik az a névkártya, hogy Golubics Bé­la magánzó és kutyasétáltató! — nevet rajta Takács Lajos, mert ő tudja, együtt jártak a Toldi gimnáziumba. Akkori­ban nyomatott7 Golubics név­kártyát, amire ő csak azt Írat­ta, hogy magánzó, de valame­lyik mókáskedvű osztálytársa száz névkártyára rábélyegezte a »kutyasétáltató« rangot is. — Ne személyeskedj, Ta­kács. — Mondja csak. Golubics elvtárs, ez igazán érdekel. — Mondanám, főhadnagy elvtárs, de tetszik látni, Ta­kács mindig belekever. Az úgy volt, hogy a törzsőrmester elvtárs azt mondta, hogy ilyen szépléleknek, mint én vagyok, nem való egy komoly harci kutya. A palotapincsi az nem is kutya, inkább csak majom­nak lehetne nevezni, követke­zésképpen Golubics sem kap kutyát, ha előző életében ele­fántidomár volt. Ezt mondta, szó szerint ezt mondta, erre tanúim vannak. Arra hivatko­zott, hogy ölebet nevelnék Sátánból is. Az pedig tetszik tudni milyen, mint a tigris. Hát így volt. Akkor én elha­tároztam, hogy mégsem lehe­tek meg kutya nélkül, van bennem valami olthatatlan vágy arra, hogy foglalkozzam ezekkel a kedves, oktalan ál­latokkal. Ekkor a kesergés napjaiban akarta az őrnagy elvtárs mégnyuvasztani a macskájuk kölykeit. Szapora fajta az ő Cirmijük. Mondtam, legalább egyet hagyjanak meg, majd én törődök vele. Ügy is volt. Etettem, gondoz­tam, felneveltem, magamhoz édesgettem. Még az egérhús­hoz is hozzászoktattam. Azt tetszik hinni, hogy az olyan könnyű volt. Napokig vártam, hogy rákapjanak az egerek az egérfogóra. Ez a bolond meg csak játszott vele, nem akarta felfalni. Most már az üregi egereket is kihajtja a földből. Hozzászokott, kitart mellet­tem. Éjjel-nappal követ. — Tulajdonképpen milyen macska ez, Golubics? •— Jelentem,' az első idomí­tott járőrmacska. — Sajnos, már kőre« eset. Ezt a macskát elkergetni se lehet mellőle. Én már kísér­leteztem, dobáltam kővel, rö­gökkel, ijesztgettem kutyával, lövéssel. Nem megy. Kitart Golubics mellett. Vagy bele­nyugszunk, vagy napiparancs­ban kell kiadni, hogy járőr­macska, mint olyan, nincs a határőrizeti utasításban, és nem szabad kivinni a szolgá­lati helyre. Fogós jogi eset! — Golubics, Golubics, maga nem hal meg vízszintesen! Magának nem lesz hosszú és nyugalmas öregsége. Magának nem lesznek kedves kis uno­kái, mert agyoncsapom, mint a vasutasok a kék legyet, — szavalja Golubics. — Jelen­tem, kívülről tudom az egé­szet, idézet a törzsőrmester elvtárs kedvességeinek máso­dik kötetéből, az első fejezet, harmadik bekezdés. Hát lehet ezen bosszankod­ni, lehet Golubicsra haragud­ni. Ez javíthatatlan, megmá­síthatatlan, játékos kamasz. Rá kell hagyni. Soha ne le­gyen nagyobb gond a többiek­kel sem. (Folytatjuk.) i I Meccset közvetít az alkalmi ri­porter. Szóval Korpádon szépen tel­nek a napok meg a tervezett tábori újság oldalai, mert ki akarnak rukkolni a diálcújság- ! írók és ráúiószerkesztők ne- ! gyedik országos táborának la- I kői. Nem titkoljuk, a jót el­lesni jártunk náluk, s ami a lelkesedést illeti, néhányuktól volt is mit Pintér Dezső Somogyi Néplap r

Next

/
Oldalképek
Tartalom