Somogyi Néplap, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-13 / 163. szám

Zámbó István alkotása. (A balatonboglárl szoborpark anyagából.) Simon István Égzengésben Nézd, villám; a villám gyönyörű szép cikázása, s az éjféli ütést tornyok helyett elkongó döreje, a lapuló táj megzendül bele; ragyog a villám, suttyan úgy szeli keresztül-kasul az éj dzsungelt fülledtségét, mint kaszahegy hajol ki a föléje sodort rend alól; hallani, ahogy fűmagként pereg az eső, mert a zápor megeredt; és csap a villám, csapdos fényesen, nem tudom levenni szemem mintha valami tiltott ördögi kéjjel tűrném, hogy vonzza és löki reszketteti és gyönyörködteti bennem azt ami még ősemberi, amit éreznek tán a gyerekek, ha babrálgatják a fegyvereket, s legyűrhetetlen szenvedély miatt kockázatot vállaló férfiak és mind, akik a vak. véletlenek esélyével néznek farkasszemet; ez a borzongás tarthat fogva most, hogy túléltem, hogy nem belém csapott, föllélegezve várom már az új ragyogását és hallom, elgurul M'"’’ a hangja, el, a semmibe zuhan, *1 s átérzem, de ezt már szomorúan] hogy így vész el, mert amire leírnám, hanggá foszlik csak távolba halón az is, ami a tündökletes villám mása: a legfénylőbb gondolatom; Gyógyuló A burgenlandi Mogersdorf (a hajdani Nagyfalu) lakossága a szentgotthárdi csata (1664) 300. évfordulóját ünnepelve elhatározta, hogy az ütközet évről étfre visszatérő jubi­leumait a pannon térség bé­kés és jószomszédi törekvé­seinek a szolgálatába állítja. Később, 1969-ben pedig már azt is elhatározták, hogy évente — felváltva — egy-egy hetes nemzetközi kultúrtörté­neti szimpozion keretében tudományos tanácskozást szerveznek, amelyen az itt élő népek a múlt eltorzított történetírása helyett egy új I hangú történetkutatás ered­ményeiről számolnak be. A fő téma A térség politikusainak a találkozóit is segítő törté­nésztalálkozó azóta már ter­mékeny ülésszakot bonyolí­tott le Kőszegen (1972), a szlovéniai Mariborban (1973), a horvát Sziszeken (1974) és a burgenlandi Mogersdorf- ban az idén. E tanácskozáson az előre meghatározott prog­ram szerint " .4 pannon tér­ség iskola- és művelődés- ügye 1918-ig, különös tekin­tettel az alsófokú iskolákra« című fő téma került napi­rendre. A burgenlandi isko­laügy referensei az eisen- stadti (Kismarton) Láng László dr és a bécsi Rudolf Wassitzky volt. Figyelemre­méltó referátumot tartott Stájerország népiskoláiról Fritz Posch grazi professzor is. A szlovén népiskolázás történetéből Guido Stress és Miroszláv Kokolj lajbachi professzorok adtak elő. A horvátországi elemi iskolák­ról pedig Jaroslav Sidak zág­rábi professzor tartott elő­adást. A magyar előadók két kor­szakra tagolták mondanivaló­jukat. Vörös Károly, az MTA Történettudományi Intézeté­nek főmunkatársa a két Ra­tio Educationisról és a nép­iskolaügyről (1777—1867), az Eötvös-féle népoktatásügyről — különösképp annak Vas megyei vetületéről pedig Horváth Ferenc szombathelyi levéltárigazgató. Különösképpen nagy ér­deklődésre tartott számot Vörös Károly előadása, amely megkísérelte szám­szerű adatokkal ábrázolni a népiskolák helyzetét az Ausztriával szomszédos ma­gyar vármegyékben is. Sze­rencsés módon tudta érzékel­tetni a népoktatási szervezet­nek az 1777 és 1867 közötti kilenc évtized alatti fejlődé­sét — a korszak kezdő és zá­rópontján készült országos összeírások alapján. A Lexi­con Locorum szerint 1772/73- ban Magyarország összeírt te­rületén 4414 tanító működött, gyakorlatilag ugyanennyi is­kola is, az egy tanítóra jutó népesség átlagos létszáma 1279 volt A Dunántúlon azonban már 1041 főre jutott egy tanító, ezen belül Győr, Moson, Sopron, Vas, Zala és Somogy megyék területén pe­dig 1001. Az ország többi ré­szén, az átlag mór jóval ked­vezőtlenebb volt: már csak 1389 főnyi népességre jutott egy tanító. ségükben; igen hiányosak az iskolamesterek képzettségét és műveltségét illetően, mégis tanultak és tanítottak ben­nük. Hogy a töröktől éppen hogy csak felszabadult So­mogybán mit talált a Ratio Educationis (1777) annak fel­mérésére elegendő említe­nünk, hogy a megye 263 fa­lujának 57 százalékában — — azaz 150-ben — volt már iskola a Ratio életbeléptetése előtt. Az egyházak által fenntar­tott népiskolák tekintetében megállapíthatjuk, hogy az is­kolalátogatás a megyei átlag­Mogersdorfi szimpozion Pannónia művelődéstörténete Ezek a számok tehát bizo­nyítják Dunántúl nyugati és délnyugati részének kétségte­lenül meglevő, kedvezőbb tanügyi helyzetét, amelyet még a következő 9 évtized alatt is meg tudott őrizni. Bár ez az előny némileg csök­kent, az 1864/65-ös tanévtől felvett országos tanügyi sta­tisztika adatai szerint — a nagyjából azonos nagyságú államterületeken — már csak 917 főre jutott egy iskola. Ugyanazokban a megyékben, amelyeket már felsoroltunk, az akkori egy tanítóra jutó 1389 fő helyett már csak 1023 jutott. E reformátumhoz fűzte mon­danivalóját e sorok írója is a XVIII. század somogyi nép­iskoláiról. A mondanivaló főbb tézisei az alábbiak vol­tak. Somogyi népiskolák A népiskola a feudalizmus téli iskolája volt, amelybe a mezőgazdasági munkák idő­szakában senki, de télen is csak alig egyharmada járt a tanulóknak, az igen szegé­nyeknek pedig mindössze tíz százaléka. E népiskolai rend­szerben, amelyben az még nem találta meg a társada­lom legalsó régióiban élő pa­rasztok nevelésének és okta­tásának a legkedvezőbb mó­dozatait, amelyek rendkívül szegényesek voltak felszerelt­nél jobb volt a protestánsok körében, rosszabb a katoli­kus népiskolákban. Míg a század első felében a római katolikus egyház állott előbb lábra az egyházszervezésben is, de az iskolázásban is, a század második felében már az iskoláztatás növekedése és intenzitása a protestantiz­mus javára tolódott el. E második időszakban a protes­táns iskoláztatás fejlődésének az üteme kereken húszszoro­sa volt a korábbinak. A bécsi udvar kultúrpoliti­kája: a Ratioval csakúgy, mint a józsefi iskolareformok el­sőrendben csak a kulturális felemelkedés elveinek a meghirdetésével törődtek és csak másodsorban gondoltak a népre, a nemzetre. Ezért érezte a magyar árukapcso­lásszerűnek e tanügyi refor­mokat is. Az előbbinek: a Rationnak a modern elvei is akkor váltak gyanússá, amikor a tereziánus politika a rekatolizáció szolgálatába szegődött, a józsefi iskolare­formok pedig dúgáruként hozták magukkal a német nyelv kötelező tudásának a népiskofa útján való fejlesz­tését, amelyet a nemzet el­utasított magától. Jobbágyi tudat A XVIII. század, de még a XIX. század külföldi utazói is: -iskoláztátíianníak«, »ször­nyen tudatlannak« nevezték Bába Mihály Tíz medencehossz M egállt a korlát mellett, rákönyökölt a vasrúd- ra és sokáig nézte a medence kékes vízét. Tudta, hogy a víznek ez a kellemes, nyugodt színe, amely mindig olyan jó hatással van az idegeire, hamis: a medence színes betonfala tükröződik vissza a vízben. Hátrasimította őszes haját, bal lábára nehezedett, nem volt kedve a vízbe menni. — Majd később — gondolta — olyan jó itt álldogálni, nézelődni. A medencében gyerekek ficánkoltak: fröcs­költék egymásra a vizet, vi- songattak, kiabáltak, kerge- tőztek. Mosolygott ügyetlen mozdulataikon, merev csapá­saik, kapáló lábaik láttán. Tekintete ide-oda röppent, néhány méteren el-elkísért egy-egy gyereket, aztán ke­resett egy másikat és azt nézte. Már harmadszor fi­gyelte meg az egyik kislány könnyed, játékos karcsapá­sait, hevesen előre sikló ék­alakú testét, amikor öreg úszómester barátja megállt mellette. — Na, mi van,' Fricikém? Miért lógatod a fejed? — Bámészkodom. A te cso­portod ? — Aha. Ügyes kis békák, mi? — Hm. Mondd csak, azt a fehérsapkást régen ismered? — Melyiket? — Most emelkedik ki a vízből. — Á, a Nusit? Három hó­napja. Ügyes. — Azelőtt tudott úszni? — Még vizet se látott — ^ nevetett az öreg úszómester. — Két hétig nem merte elen­gedni a korlátot. Egyszer az­tán bedobtam a vízbe; visí­tott, mint a malac, ha a far­kát, csavargatják. De azóta nincs vele baj. Ügyes. Somogyi Néplap *..7 * ,v* < . . Äz edző megsimogatta az állát, tekintetét sokáig nem vette le a kislány karcsú alakjáról. Az úszómesterhez fordult: — Megkérhetnéd valami­re? — Parancsolj, Fricikém! — Üsszon tíz medencehosz- szat; szeretném megnézni. — Kérlek, ennek semmi akadálya... — Tóth! — ha­jolt a víz fölé. — Szólj Nusi- nak. Egy tüskés hajú fiú lebu­kott a vízbe, aztán eltűnt. Nusi mellett bukkant föl, va­lamit mondott neki, a kislány a két férfi felé fordult, és már tempózott is hozzájuk. — Tessék, Sanyi bácsi — emelkedett ki a vízből. — Lubickolj tíz medence­hosszat! — Oda-vissza? — kérdezte a kislány, arcáról törölgetve a vizet. — Lehet vissza és oda, ahogy tetszik — tapsolt ne­vetve úszómestere. — Na, raj­ta! A kislány felvonta a szem­öldökét, huncutkodva félre­billentette a fejét, aztán el­rúgta magát a faltól. Lassan, tempósan úszott végig a me­dencén, aztán vissza. ■ Az edző a korlátra könyö­költ, állát a tenyerébe ejtet­te, és feszülten figyelte a kislány minden mozdulatát. Az ötödik hossznál megkérte Sanyi bácsit, szóljon a gye­reknek, hogy fokozza a tem­pót.' Sanyi bácsi kettőt tap­solt és hullámzó mozdulatot tett a kezével. A kislány megértette, mert fokozta a tempót, gyorsabban hagyta maga mögött a métereket. Szinte ráfeküdt a vízre, és siklott, mintha nem is karjá­nak mozdulatai vinnék előre.’ Az edző homlokán két ránc jelent meg. Kiegyenesedett, le­engedte hosszú karjait, de egy pillanat múlva bal kezé­vel elkapta az állát, és nem engedte el. — Mondd neki, hogy vissza­felé finiseljen! Sanyi bácsi leguggolt, töl­csért csinált a tenyeréből: — Utolsó két hossz! Vissza­felé hajrázz! Fokozd a tem­pót! Érted? A kislány csak egyszer pil­lantott föl, hogy érti. Amikor elrúgta magát a faltól, mint a kilőtt nyíl szelte a vizet. Az edző az állát csavargatta, s mint a medve, egyik lábáról a másikra nehezedett. Tíz medencehossz, hm, az ördög vigye el, hogy ilyenkor nincs itt az órám! — mérgelődött magában. Nusi megfordult, rákap­csolt, a medence közepétől úgy erősített, mintha akkor ugrott volna vízbe. M egütötte a betonfalat, aztán elkapta a rudat, és kiemelkedett a víz­ből. Pihegett. — Sanyi bácsi, jól csinál­tam? — kérdezte kapkodva a levegőt. — Jól, kislányom. Jól. — Gyere csak ki! — intett neki az edző. — Megenge­ded ? Szeretnék elbeszélgetni vele. — Parancsolj — mondta mosolyogva az úszómester. — Én úgyis megyek a srácok­hoz ... Az öltözőben vagy a hallban találkozunk. A kislány kijött a vízből és odaszaladt az edzőhöz. — Szervusz — nyújtotta a kezét —, Géresi Ferenc ed­ző vagyok. — Nusi — pislogott a kis-' Ián* • magas, vállas férfira. i — Mióta tanulsz úszni? — Három hónapja. — Apukád tud úszni? — Nem. — És anyukád? — Nem, az sem. Félnek a víztől... Csuda murisok, ugye? — Valóban... Mondd csak; a nagyapád mi volt? — Nagypapa? Nyugdíjas. — De hol dolgozott? — Otthon. Földje volt, tet­szik tudni: paraszt. Most a tsz-től kap nyugdíjat, de apu azt mondja, hogy az csak a dohányra elég neki — nevetett a kislány —, mert nagyapa még most is dohányzik, pe­dig neki már árt. — Árt? — Hát persze. Nyolcvanhá­rom éves. Tessék elképzelni. Az edző mosolygott. — Elképzelem ... Szeretsz úszni? — Szeretek. Ha levágok húsz—harminc medence­hosszat akkor olyan jó; akkor tetszik tudni, olyan könnyű­nek érzem magamat, és tet­szik tudni, olyan fürgének, mint a gyík. Tetszik tudni? — Hm — dörzsölgette az állát az edző. — Hányadikos vagy? — Hetedikes. — Hm. Na, jól van, menj csak úszkálni! Ha felöltöztél, megvárunk Sanyi bácsival. Szervusz! — Csókolom! Szinte elröppent mellőle a kislány, figyelte a mozdula­tait. Nem, ezt nem szabad itthagyni. Két év se kell, és ifibajnok lesz — gondolta az öltözőbe menet. A hallban — a nagy váró­csarnokban — várta meg a kis csoportot. Sanyi bácsi együtt jött a kislánnyal. — Nos, Fricikém, mit sü­töttél ki? Na, látom az arco­don, csak ki vele! — Menjünk — mondta mo­solyogva az edző. — Sándor bátyám — for­dult az öreg úszómesterhez, amikor a sziget fái alatt lép­kedtek —, add át nekem ezt a kislányt. Most elmegyek, és beszélek a szüleivel. Az olimpiai dobogón fog állni. Hidd el, Sándor bátyám, én addig nem engedem el a ke­zét. Akkor vette észre, hogy már kézen fogva vezeti a kis­lányt, aki ide-oda pislogva hallgatta a felnőtteket. Sándor bácsi arca megrán­dult — Látod, Fricikém, ez bánt engem a legjobban. Ha rá­akadok egy jó úszóra, ti rög­tön jöttök és elhappoljátok. Így jártam a Katókkal is. Hiába, kiöregedtem; én már csak arra vagyok jó, hogy megtanítsam őket lubickol­ni... — Ejnye, Sándor bátyám, hát nem te dobtál engem is a vízbe, mint ezt a kislányt? Mi? És elfelejtettelek én? — Te nem ... De a többiek. — Azok se. Akiket te indí­tottál el, azok csak rólad beszélnek. Olvasd el figyel­mesebben az újságot, no !... Hm. — És ha ő, érted, Sándor bátyám, ha egyszer befut — mondta halkan ő is csak azt fogja mondani, hogy te voltál az első oktatója. E gyütt mentek föl Nusi szüleihez, és a kislány egy hét múlva már az egyesület tagjaival tempózott a medence kékes vízében. Sanyi bácsi néha elment, megnézte a kislányt. Ilyen­kor rákönyökölt a korlátra, mint Frici az edző, amikor elhalászta tőle a legfiatalabb úszójelölt csillagot. a somogyi jobbágyot. Ha as iskolai alapműveltség hiánya népünknél sok kívánnivalót hagyott is maga után, mind­azonáltal -tudatlannak« ne-, vezni a somogyi jobbágyot, túlzásnak kell tartanunk, a tudatlanság elmarasztaló jel­zőjét rávonatkozóan csak az iskolai alapműveltség hiá­nyosságaira utalóan fogad­hatjuk el. Aligha kell azonban elfo­gadnunk az elmarasztaló jel­zőt a szó anyagi-műveltségi jelentésének értelmében, hisz a jobbágyparaszt, aki a XVIII. században jeles és te­nyésztő állattartást folytatott, irtásföldjén különféle kultú­rákat honosított meg és raj­ta eredményesen termelt két­vagy háromnyíjmásos váltó­gazdasági rendszerében (ilyen volt a megye területének 80 százaléka!) fonta és szőtte házában a fehérneműjét és végszámra vásznait, hajtotta és vitte vásárra eladó állatait, termelvényeit, háziipari cik­keit, konzerválta, tartósította étkezése számára a húst, vé­gezte a XVIII. század kemi- zációját, védekezve az állati kártevők ellen, másik kezé­vel pedig gyűjtögetve a gyógyfüveket, az aligha ne­vezhető és mondható -tudat-; lannak«. De az is köztudott, hogy a kétnyomásos gazdálkodás mindig magasabb szintű ag­rárműveltséget feltételez, az állattartó tenyésztést is már jelentős termelés tapasztala­ti — iskolán kívül szerzett — ismeretanyag előzte meg. Ma­gyarán szólva, amit a XVIII. század népiskolája még nem tudott hatékonyságában elérni, azt a század iskolán kívüli közművelődésének kel­lett elvégezni. A jobbágy-paraszti olvasás- és írástudás igen alacsony ré­szesedésű századában a köz- művelődés fellegvárai, a szá­zad népművelésének a pia­cai: a templomok, a vásárok, a csárdák, az ünnepi társas összejövetelek (lakodalom, keresztelő, temetés stb.) vol­tak, amikor is a nép előremoz­dulhatott az új irányába, ér­tesüléseit, információit, ha­gyományos és újra tekintő gazdálkodási és egészségügyi ismereteit megbeszélhette. Á mondottakkal összefüg­gésben mindazonáltal arra is rá kell kérdeznünk: vajon a XVIII. század népiskolája megfelelt-e egzisztenciálisán a hazai jobbágy-paraszti élet és társadalom követelmé­nyeinek! Nem volt-e más az -elvárás« a kor népiskolai rendszerétől, mind a hivata­los államigazgatási szervek­nek, mind pedig a jobbágy­paraszti népességnek? Nem érezte-e azt jobbágyságunk, hogy olyanra tanítják fiait az iskolában, amelyre nincs is szüksége az életben? A könyv nélkül ledarált, sok­szor nem is értett imádságo­kat, idegen nyelvű, liturgiális fogalmakat nem is tudta megtanulni, nyelvi idiómáira átalakítva megérteni, ahogy ennek hátrányait nem ki­sebb szakemberek, mint Ma- róthi György, Losonczi Ist­ván és Tessedik Sámuel is szóvá tették. Mindezek ellenére azonban ezek az ismeretek az anya­nyelvi műveltség elsajátítása ' terén igen jelentősek voltak, hisz a régi magyar költészet­ben is fontos helyet elfoglaló, s a közösséghez kötődő zsol­tárok és dicséretek, imaszö­vegek, prédikációs részletek, hitvallási, káté és bibliai szö­vegtöredékek ekkor ivódtak be és szívódtak fel népünk tudati világába: népnek és a nemzetnek is kultúrkincsévé válva. E könyvek voltak — a lelkészek, tanítók és a job- , bágyok kezében egyaránt — a magyar műveltség -sine qua non« kötetei. Népiskolázá­sunk történetében egyfajta kettősség mutatkozott. Egy­felől látnunk kell népünk századokon keresztüli töme­ges iskolakerülését is, más­felől azonban észre kell ven­nünk az emelkedettséget is, azokat az iskolaépítési, isko­lafenntartási és iskoláztatási eredményeket is, amelynek következtében, ha nem is vol­tak nagy és kiemelkedő isko­láink, mindazonáltal -a kul­túrának nem a legalsó lép-, csőjén állt« a megye a XVIIL században.’ Kanyar József

Next

/
Oldalképek
Tartalom