Somogyi Néplap, 1975. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-20 / 169. szám
Lengyei Józsefre emlékezünk 1. Gombán Ha Bal a bon kérész t ú m ál délre fordulunk a Böhönye felé vezető régi országúira, nem lehet az messzebb tíz- tizenkét kilométernél... aztán jobbra a dűlőút, fél kilométert se kell mennünk, elérünk a Berzsenyi-szőlőhöz. Nagyon pontosan tudom! Az egyik oldalon a Stephanich- kúria állt, ott a másik oldalon az egyetlen pléhfedelű ház az egész környéken. Hitvány kis kocsma és szegényes krájzleráj. Ha ugyan még megvan ... A régi országúinak most száma is van: 652. Háromjegyű, legalábbis harmadrendű. Ám jobb, mint a régi, ahol agyig süllyedt a kerék a hajdani Balaton-meder homokjában. Maga Keresztúr nem sokat változott erre, ahogy távolodtunk a partot szegélyező villáktól. Országút menti település, egyetlen hosszú utca. A következő falu Balatonúj- lak. Ez is és az utána következő Kéthely is ilyen szalagszerű, országút mentén húzódó falu. A különbség csak annyi, hogy Keresztúri még Festetich-, Kéthelyt már Hunyadi-birtok fogta körül. Űticélunk Gomba. Ez régen is másfajta volt. Szabad parasztok, kis- és középbirtokosok lakták a falut. Hogyne, itt is volt gróf, a Forgách. De a »gombai gróf« jócskán eladogatott birtokából, mert az nem volt hitbizomány; a For- gáchok hitbizománya a mesz- szi Gimes és Gács volt, melyet — mint az Arany-ballada is mondja — Zách Felicián meggyilkolásáért kaptak. De Gomba most valahogy nem ott kezdődik, ahol valaha. Gomba nincs is; közigazgatásilag és épületeivel is egyesült Marcalival. Üj házak épültek, dűlőút nem is egy van... Ügy látszik, autónkkal már el is hagytuk a keresett utat... Itt tovább volt, igen, de nincs itt a jegenyék sorfala... Itt lehetett valahol, igen, de nincs már meg a téglafalú vörös istálló, Széchenyi, »a marcali gróf« istállója. Ahol tizenkilencben annyi kommunistát kínoztak halálra... És a régi kis há-> zak mellett többemeletes lakóházak, üzemek, boltok — de most nem érdekel bennünket Marcali. S mivel az autó urai —és egyben szolgái is — vagyunk, az autótérképen jelzett műúton megyünk lel Horvátkútra, hogy innen kanyarodjunk majd vissza a gombai dombokhoz és ott le a Berzsenyi-szőlőhöz. Gyönyörű és jó az út Horvátkútig, a szőlők és fiatal tölgyesek között. De aztán Horvátkúttól a gombai szőlőkig kátyúkat kerülgetve érkezünk, a mélyútra, mely tulajdonképpen csak vízmosás. Hatvan év előtt pontosan ilyen volt Berzsenyi Dániel idejében se lehetett más. Legfeljebb — éppen mert agyagba vajúdott vízmosás \— talán kevésbé volt rosse, mert talán kevésbé volt mély... De itt vagyunk a régi úton, és elértünk oda,' ahol Berzsenyi kocsija befordult a szőlőjébe ... Lefestem szüretem estélyi óráit, Ha már cselédimet nyugodni eresztem. •Az őszinteség lépcsőin (Magvető, 1974.) című gyűjteményből. Bj csak alig hallom a vigság lármáit. Agg diófám alatt füzemet gerjesztem. Nincs már Berzsenyi-présház és -pince. Hogyan is lehetne? Itt, a somogyi földben, ahol a homokba — még itt fenn, ezen a dombon is — balatoni kagylók keverednek, és mélyebbre sincs kő, csak sárga és kék agyag, vályogból épültek a házak — melyek hamar összedűltek, és betemették a boltozatos téglapincéket. De aztán valahogy mégis meglelem Berzsenyi nyomdokát, amikor visszatérve a mélyútra, egy nagyon kedves idevalósi legénnyel találkoztunk. Mai népviseletbeöltözött legény: overall és gumicsizma. Arcomon láthatta csalódottságomat, és talán ezért mutatott egy présházat, melyről úgy hallotta, hogy ez volt a Berzsenyi-pince. Valóban a Berzsenyi-szőlővel egy magasságban áll, elhagyatott és szép. De ha az országúiról felfelé jövünk, a mélyút bal oldalán áll. Én-- viszont pontosan tudom (Niklán a Berzsenyi-dédunoka is megerősítette), hogy ezen az oldalon Berzsenyinek nem volt szőlője. Mindegy, a legény másképp tudta, vagy tiszta emberségből, vigasztalásul mutatta a présházat. Közelében mégis találtunk valamit a hagyatékból — egy gyönyörű, lugasos művelésű, öreg szőlőt. Amilyet Berzsenyi akart: »Nem látok semmi okot, hogy az olaszoknak ezen nagy Hasznú és földszebbítő szorgalmát honunkon divatba ne hozzuk.. .« Íme így, ezekben a lugasokban érezhető Berzsenyi nyomdoka. (És mellékesen megjegyzem, hogy a legutóbbi években új szőlőket is telepítenek, a gombai domb legjobb bortermő helyén. Fenn, közel Horvátkúthoz.) 2. Niklán Marcaliból vezet Boronkán át az út Niklára. Bernáth Aurél így írja le: »Szépségét az a két jegenyesor adta, mely* oldalait szegélyezte, s egész Boronkáig mint suhintás vágta ketté az eget. . Ha valaha szépségre fogékony voltam, először e jegenyékre gondolok mint nevelőre.« Nincs! »Ez a.zöld gótikus ka- tedrális«, ahogy Bernáth nevezi, éppúgy eltűnt, mint a jegenyék sorfala Gomba és Marcali közt. De szerencsére itt most pompázó vadgesztenyék állnak, ezernyi fehér gyertya mindegyiken. Más, új, de megint meghatóan szép. Nikla csinos, fejlődő falu, sok az új ház. Én csak a régi Niklát — vagy mint Berzsenyi sokszor írja: Mikiét — nem szerettem. Aminthogy Berzsenyi se szerette. Mert tőzeges, mocsaras, azaz marcalos volt itt akkor minden, és csak később, a Nagyberek lekapcso- lása javított Nikla vidékén. Néha — minden tárgyi ismeret nélkül — gyanakszom, hogy nem a niklai mocsaras, rossz levegő és — ami ugyanazt jelenti — a malária volt-é az oka, az egyik oka a zömök, nagy erejű Berzsenyi korai megrokkanásának, testi-lelki megtörtségének. Érdeklődtem. A legutóbbi húsz esztendőben már nem volt itt malária. De Berzsenyi idejében más volt ez a vidék. A Berzsenyi-ház: múzeum. Berzsenyi-dédunoka gondos keze-szeme vigyáz a Berzsenyi építette házra, az öreg gyümölcsösre és az életük vége felé járó szelídgesztenye- fákra, melyeket, a hagyomány szerint, Berzsenyi, Wesselényi és Döbrentei saját kezükkel ültettek. 3. Berzsenyi közelében Tiszteletben tartjuk Berzsenyi házát és Berzsenyi emlékét. Tudjuk: »Ö a magyar ódaköltészet legnagyobb mes~ tere.« Iskolában tanuljuk, hogy Horatius volt példaképe.-. Ideje volna azt is jobban észrevenni, hogy mennyire más is, mint mestere. Merj! a merészség a fene fátumok Mozdíthatatlan zárait átüti, S a mennybe gyémánt fegyverével Fényes utat tusakodva tör s nyit. Ilyen sorokat se magyarul, se latinul előtte nem írtak. ö hagyta őket örökül a magyar költészetnek és közvetlenül Vörösmartynak. És őket folytatja máig is a magyar költészet legnemesebb ága. De az irodalomtudomány vagy azt bizonygatta, hogy csak Horatius- és Marhisson- tanítvány, vagy — ha nem lehetett ráfogni, hogy csak tanítvány, akkor — »dagályos- nak« nevezte. Ilyen szakaszokért: Te, mint az orkán, s mint az olympi láng, Megráztad a gőztorlatok alpesit. S villámszavad megszégyeníté A gonoszok s cudarok dagályát. Az alpesek helyére »éjjelét« írtak. És ezt nevezték dagálynak. De Berzsenyi megfelelt nekik egy Kölcsey ellen írt — s sokban nem is szerencsés — vitairatban: *Az erőtlenek helytelen erőlködése a dagály.« Kitűnő gondolatok vannak ebben a sikerületlen vitairatban, bár máig is sajnálhatjuk, hogy éveket pazarolt erre az önvédelemre. 4. Ki volt ez az ember? Hol szűklátókörűnek és konzervatívnak nevezték, hol meg újabban, szinte a kollektív gazdálkodás prófétájának. Sőt, mindkét álláspontot idézettel tudjuk bizonyítani. Berzsenyi reakciósságának tanúja egy Kazinczyhoz 1809- ben intézett levél. »Berzevitzy balgatag és gonosz, nem méltó a karpatusi zabkenyérre sem ... A világpolgári gondolkodás Charaktere a németnek ... Minden jelesebb népalkotók a régit szentté tették, az újat pedig kitiltották.« Aztán találni írásaiban ilyet is: »Legszorosabb és legjobb egyesület lenne pedig az: midőn a nép nemcsak az egész gazdaságot közerővel űzné, de még konyhát és asztalt is közöset tartana, azáltal magából egy nagy háznépet formálnak ... hogy így az öregek figyelme alatt folyó nyájas életből oly patriarchális világ fejlődjék, melynél szebbet és jobbat képzelni sem lehet.« Ezt 1833-ban írta Berzsenyi: Széchenyi István Hitel-ének hatása — és továbbfejlesztése. Széchenyi sok érdeme közül bizony nem a legkisebb, hogy szép kísérőlevéllel küldte el művét az elhagyatott és fagyó szívű Berzsenyinek. De a legmagasabbra a költőt saját látnoki, költői ereje viszi. A »niklai remete« 1814- ben, jegyezzük meg: 1814-ben, a történetfilozófiának azt a sűrített lényegét adja, melyet a XIX. század legnagyobbjai jóval utána fedeznek fel. íme: Napóleonhoz Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság, Melynek zászlóit hordta dicső sereged. A népek fényes csalatásba merülve imádtak. S a szent emberiség sorsa kezedbe került. Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted, S isteni pálmádat váltja töviskoszorú,. Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag; Benned az emberiség ügye bosszulva vagyon. Nyolc sor, egy történelem- szemlélet kvinteszenciája — mindmáig. Ki volt ez, az ember, aki Niklán 1814. májú 15-én elküldi ezt a verset, s aztán leeresztett zsalugáteres ablakán át nézi a világot még több mint húsz esztendeig? Látom a dédunokáját. Láttam valamikor az unokáját, láttam a szőlejét, talán ugyanazt a diófát is. Járom a házat, amibe a takarékos gazda a pénzét ölte, kimegyek a kriptához. Itt vagyok a közelében. Igen, a lába nyomában, de mégis: ő nagyon messze van és nagyon magasan. Berzsenyi i yo mában* NEM! A szülőház előtt NE TŰL KORÁN — EZ VOLT A GYÖTRELEM NE TŰL KÉSÖN — EZ MA A FÉLELEM és hogy ne szélütötte kéz, lehervadt akarat őrizze eloszlástól tetemem, féltse nincsben tengődő életem, halálfélelem ne fogja marokra szívem, és merjem mondania NEM! VÉNSÉGEM HITVÁNY HAVAIT NE FÉLTSEM, ÉRTE AZ IFJÚ KATONÁT HARCBA NE KÜLDJEM és mondani merjem: mikor jövendöltem, tévedtem. Már egyetlen Igen van csak: A NEM A KÁRHOZAT: LÉT, MELYÉRT HAZUGSÁG A VÁLSÁG A nagy parázna nem a gyönyör forró combjai közt lakik, de a száj barlangjában, melyből Testvért kiált feléd, és nyála rpegvakít A KEGYELEM ne legyen kegyelem. Ó, félelem, ó, gyötrelem! JÖJJ, SZERELMEM — LÉTEM ELŐTT VOLT NEM! Az öreg platán mellett. Találkozás a szülőházzal F él évszázad múltán tért — térhetett — vissza szülőközségébe, láthatta meg ismét azt a tájat, mely a legutóbbi években is oly gyakran feltört a sok-sok idegen vidéket, várost idéző emlékei sokaságából. Tízéves kisdiákként hagyta el ezt a paraszti—kisipari—kereskedői—tisztviselői községet. Rossz érzéssel ment el. hiszen családja — apja könnyelmű, meggondolatlan gazdálkodása folytán — itt ment tönkre. Mégsem ezek a kellemetlen-kínos, családi perpatvart okozó feszültségek maradtak meg benne, hanem a hajdani utcák, egy-egy ház, még inkább a környék, a településtől nyugatra húzódó somogyi hátság változatos, bőven termő, enyhe ívű domboldalai: a gombai hegy, ahol apjának szép szőlője volt. Tulajdonképpen mégsem e soha nem felejtett táj vonzása hozta vissza éppen húsz évvel ezelőtt Marcaliba, hanem az anyagi szükség. Fillér nélkül állt a fővárosban, amikor a Szovjetunióból hazatért. Otthont kellett teremtenie az élet újrakezdéséhez. Akkor jött haza, hogy eladja az örökségből átmentődött gombai szőlőt. Ennek ára volt itthon az első nagyobb összeg a kezében, amellyel sikerült átvészelnie a hivatalos bizalmatlanság időszakát. Mondhatnánk tehát: üzleti ügy késztette az első hazautazásra, de mégsem ez volt a valódi ok. Hiszen a szülőföld ott élt benne az értelmetlen évtizedes fogság, majd a száműzetés magányának, megpróbáltatásainak kilátástalanságá- ban; a gombai szőlő zöld, majd sárgába hajló sorai, a gyermekkort idéző hatalmas platán a családjáról elnevezett Lengyelkert utcában melegítette, éltette, biztatta: hazajön még, méltó megbecsülést szerezve önmaga emberségének, művészetének. Így lett. És az első kényszerű látogatást több is követte. Hiszen irodalmi munkásságának egyik ösztönzője, Berzsenyi Dániel is e tájon élt, mi több: szőlője, ahol több verse született, Lengyeléké közelében feküdt. Elzarándokolt Niklára, emléksorokat rótt a vendégkönyvbe. Elidőzött a hajdani kúria sokszor megénekelt kertjében. Jött, néhány percre megállt Marcali forgalmas uctáin, de emlékezni segítők nélkül egy kicsit idegen maradt számára a városiasodó nagyközség. Lakóival — szerény ember lévén — nem keresett kapcsolatot; rokonai, ismerősei már nem élnek itt, a tanácshoz pedig nem nyitott be, hogy »itt vagyok, akiről bizonyára hallottak már, hiszen többször is kitüntettek«. A község vezetői azonban keresték a módját, hogy szót váltsanak, kapcsolatot teremtsenek vele, méltón köszönthessék, és elmondhassák szülőközsége fél évszázados sorsát, életét. A levélváltást személyes találkozás követte, a fővárosi kis, másfél szobás lakótelepi otthonának dolgozószobájában. Ott beszélt első, kilenc évvel korábbi marcali útjáról, és a vendég földiekkel próbálták közösen felidézni a szülőház képét. A Berzsenyi-ünnepségre azonban, amelyen őszintén szeretett volna részt venni 1966 májusában, betegsége miatt nem tudott eljönni. így csak köszöntő sorait küldte el, melyeket a niklai sírnál fel is olvastak. A találkozóra csak egy évvel ezelőtt került sor. Kis Fiat kocsijukkal hozta le felesége a tiszteletére rendezett ünnepségre, az olvasótalálkozóra. De az igazi élményt a szülőházra találás adta neki és a kíséretében lévő helybelieknek is. A Széchenyi utcai öreg, földszintes ház előtt megállva leírta az udvart, és úgy lépett be a kapuboltozat hűvösébe. Igen, ez az. Azután séta későbbi otthona, a hajdani gombai ház környékén, ahol egy tisztáson még ott emelkedik a fél évszázada emlékei közt őrzött hatalmas platánfa. Súlytalan, apró termetével lassan indult a vastag törzs felé, felnézett a széles lombsátorra, megtapogatta a tarka kérget. Kísérői illendően, kissé távolabb állva várták a simogató búcsútekintet. Mert tudta, érezte, hogy az utolsó valóságos találkozás ez a gyermekkorral, a szülőföld faival, dombjaival, szőlősorai vai. Paál László
