Somogyi Néplap, 1975. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-15 / 139. szám
G izi a délelőtti gyorssal hazajött Pestről. Megint új gyűrű szikrázik az ujján, Mariska néni, a nagynénje nem tudja róla levenni a szemét. A konyhaasztal mellett ülnek, a két lekopott festésű hokedlin. Már sötétedik, Gizi föláll, hogy villanyt gyújtson. — Minek még? Hagyd! — állítja meg Mariska néni hangja. — Árt a szememnek a fény. Aztán a számlát is hozzák... Néha azt se tudom, hol áill a fejem: ide is fizetni, oda is. Mióta az én Vilmosom itthagyott bennünket... — Hát Lacus? — kérdezi Gizi. — Ilyen későig dolgozik? — Dolgozik a szerencsétlen, de ő sincs jóL Gyógyszert szed, most is a gyomra fáj; kénytelen volt könnyebb munkára kérni magát. Tu--- dód, jó helye lenne az állami gazdaságban, csakhogy diétás kasztot nem főznek az üzemi konyhán. Mindennap hús. Nem bírja a gyomra ... Mondtam is neki, ne fizessen be, majd pakolok én neki. — Mit tud pakolni? Hogyan győzi? — Egy kis sajtot, üveg tejet. Kislábasban, amit én főzök. Hirtelen elhallgat Fony- nyadt-szürke bőralmaarcán mintha a ráncokat igazgatná, simogatja-nyomkodja csontos ujjaival. Nézi a nővére lányát: ezen a Gizin minden világít, csupa feszesség, pedig maholnap negyvenéves lesz, mint Lacus. Egy évben születtek Micsoda nyár volt az: Vilmost szabadságra engedték, feszített a szaka szvezető i sarzsival. Farkas méltóságos behívta egy pohár pálinkára, s azt mondta, maga a legjobb gépészem, számítok magára, ha leszerel... Ó, mi volt az akkor: uradalmi gépésznek lenni! A méltóságos asszony egyszerre három levetett ru- hátját is nekiadta. De szép volt az a rózsás krepdesin! — Dacosnak pedig jól kellene étkezni. Különben nem bírja a munkát. Meginni egy- egy pohár bort is, ha jólesik, a kevés nem árt — mondja Gizi. — Az én Józsimtól soha nem sajnálom. — Bort?! Még az hiányozna a beteg gyomrának! — ször- nyülködik Mariska néni. — Jól néznék én ki, ha nem tudnék az egyetlen fiamra vigyázni. G izi a gyerekkorukra gondol. Őrzi a libákat, játszanak Dacossal. A kert végéből Mariska néni kiabál: hívja a fiát Lacus nem megy, visszakiált: majd mindjárt Szíjjal jön elébe az anyja, s hazáig üti, ahol éri; a gyerek üvölt, ahogy a torkán kifér. A szomszédok tudják: Kallóné csépeli az egyszem fiát Már ki sem néznek a zajra. — Mikor akar ez a gyerek megnősülni ? — Megnősülni? Még az kellene! Más nem is hiányzik nekünk. Beteg ember ne vegyen a nyakába külön terhet! —- csattan Mariska néni hangja. — Hátha azért beteg. mert nem udvarol. —■ Ugyan menj már, hisz* ideje se lenne rá! Már én is gyámolításra szorulok. Mi lenne énvelem, ha nem adná a kezem alá, ami kell? Többét fekszem, mint fenn vagyok. Vilmos bátyád szegény azért kérte magát éjjelesnek a malomban, hogy nappal vigyázhasson rám. Éjszaka meg I,acus. Nincs az a kórházi nővér, aki azt meg tudta volna csinálni. Csak szólnom kellett: mosd meg a hátamat, kisfiam, már jött Minek szégyellném magam előtte? A konyhában, a házban minden az elhalt gazdára emlékeztette Gizi nénit. Meg kell adni: a malomgépész teljes és befejezett munkát végzett. Ezt a faluszéli házat annak idején félig romos állapotban vették. Valósággal újra kellett építeni. Vilmos bátya bontástéglából nagyobbí- totta. Tornácot sikerített hozzá, lugassal. A nádtetőt kicserélte szürke palára, a padlást is megnagyobbította. Széles ablakokat vágott a tenyérnyi helyébe, bentről a kemencét kidobta, helyébe cserépkályhát rakott. A döngölt földre padlót tett, követ a konyhába ... — Egy szavam se lehet az uramra — mondja Mariska néni, mintha eltalálná Gizi gondolatait. — Hányszor előfordult, hogy befejeztük a vasárnapi ebédet, ültünk az asztalnál, készülődött kifelé rágyújtani, mert én azt nem engedtem, fiam, hogy telefüstölje a lakást, aztán elég volt ránéznem a piszkos edényre, és szó nélkül zsebre tette a dózniját. nekilátott mosogatni. Ügy, bizony. M ár azt várja Gizi, hogy nagynénje — jó özvegyek szokása szerint — mindjárt sírva fakad. De ez nem következik be. Száraz szemmel, dicsekvőn beszél elhalt férjéről, mint akinek az emlék is önigazolás. — Akikor vasárnap is, jaj, sose felejtem el. Azt mondja: ő rágyújt idebenn, hideg van kinn, esik is. Ezen összeszólalkoztunk. Jó, mondom, majd én megyek ki akkor. Letette a dóznrt, nagyot koppant az asztalon, de nem szólt semmit. Bement a szobába, azt mondta: szédül. Lacus mosogatott el helyette, aztán bement utána. Én még nem nagyon mozoghattam fiam, akkor voltam épp lábadozóban; rátéri tette a nagy kabátot is, mert fázott a takaró alatt. Kijött, felmosta a konyhát. Fénylett a kő, még mondtam is neki; úgy, úgy Lacuskájyi, tudod te, hogyan szereti anyád; ragyogjon az a kő, ha már annyit vesződött vele apád, míg lerakta. Lacus kinagyított katonaképe a falon. Hosszúkás arca kétoldalt pirosra retusálva. Apró bajuszka hegyeskedik az orra alatt, mosolygásféle a szemében. Gizi nézi a barna keretes képet, s eszébe jut: nem sokkal leszerelése előtt járt náluk egy ízben, s amint ott poharazgatnak vacsora után, egyszerre elerednek a könnyei, úgy mondta félrészegen: anyám azt mondja, látni se akar a bajusszal... Meg kéne szökni, ki kéne szökni a világból Gizikém, az istenit! összesereglett a fél utca, amikor Kalló Vilmost a kórházba vitték. A mentők hétfőn mentek érte. Amikor meglátta, hogy a hordággyal közelednek, elkezdte lefelé hányni magáról a ruhát; ott állt egy szál alsóneműben, már pedig ő innen nem megy sehova. Belekapaszkodik a két ember, ne csináljon már cirkuszt, Vili bátyám, de csak köti magát, ordít, ahogy a torkán kifér: ő aztán nem, innen ugyan egy tapodtat se... Belekapaszkodott a tornác tég- iaoszlopába, azt is majd kirángatta a helyéből. IVIég a mentőkocsiban is azt kiabálta: A ház! Nem adom a házamat! Tizenegynéhánv napig tartott az útja az idegosztálytól a dühöngőig a megyei kórházban. A felesége egyszer járt benn nála, de nem ismerte meg. — Vénasszony, vén- asszony — ezt mondogatta és nagyokat nevetett. Gizit a hideg rázza, amint ezekre a szóbeszédekre visszagondol. Odakint nyikordul a kis kapu. Fáradt léptek. — Ez Lacus lesz — réved föl Mariska néni. Gizi fölkattintja a villanyt. Amikor a nyitott ajtóban megjelenik Lacus nyurga, pu- fajkás alakja, játékosan odalibben, s arcon csókolja kétféléi : — Na nézd már, Lacus, te megint nőttél! — Hát nyurgulunk, nyurguA zt nézi, hová üthetne. Anyja elkapja a pillantását. — Lacuska, kisfiam — mondja hirtelen —, szaladj már el a kútra; nézd csak, kifogyott a vizünk. Fát is vágni kell még, a szobába bekészíteni, meggyújtani a tüzet, az éjjel is fáztam. Abból a jó tuskóból apríts, az nem lobban el olya- hamar! A malacnak is lökni kell, fiam, de a darával spórolj, fogytán az is ... Várj csak! — kiabál utána, amikor a kannákkal a keiében Lacus már az udvaron jár. — A boltba is ugorj el, fogytán a kenyér!... Látod, mindenre nekem kell gondolni — fordul panaszos arccal Gizi felém —, magától nem jutna ám az eszébe semVacsoráig Lacusnak fölnézni is alig van ideje. Amikor elvégzi, amit anyja megparancsolt, már leülne végre, akkor is megáll benne a mozdulat. — Lacus! A botomat! — éleskedik Mariska néni hangja. Giziben felgyűlik a méreg. Hányszor fölállt délután, járkált a konyhában föl-le — jut eszébe ingerülten —, akkor nem kellett neki a bot. Legszívesebben az asztalra ütne. Ez mégsem járja, ennek a szerencsétlennek idehaza még lélegzetet venni sem jut ideje. Ebbe bele lehet bolondulni. Itt tenni kellene valamit. De mit? Vacsora után Lacus és Mariska néni azt nézik, mit akar Gizi az útitáskájával.. Ilyenkor szokott következni látogatásainak fénypontja, az ajándékozás. Mindig hoz valamit. Nem is olyan apróságokat. Már amennyire a pénztárcája engedi. Átkötött fehér doboz: házicipő Mariska néninek. Vastag szálú harisnyák télire, a meteorológusok azt mondják, hosszú lesz az idei tél; köszönöm lányom — viselje egészséggel Mariska néni __Ezeket a nyakkendőket p edig Kisjózsi küldi neked, Lacus, meg ezt az inget is hozzá. Pesten most divatos az ilyen kockás... Elszorul a szí»ÄÄTiivcvxiia, iiauykWN | sírásukat a télen, hajnali öt- j kor, mert az erdészek korán kelnek. A körfűrészek jaj - , gattak, persze, de egész Fü- ! red a fák hangjának vélte őket. Egész Füred és a fél magyar irodalom. Fasirató- 1 kát írtunk, éveken át, elő- ; szőr cikkekben, azután fel- i jegyzésekben a helyi és az országos hatalmasságokhoz: a négyes füredi fasort, a Ba- láton-part ékessérét, a gyógyulok enyhelyét, a kirándulók pihenőjét, minden szem gyönyörűségét meg kell menteni! A csatát elvesztettük. A nyárfákat januárban kivágták. A csatát megnyertük. Megnyerte az irodalom, mert , a méltóságosan lehanyatló fák látványa nélkül nem született volna meg Keresztúry egyik szép verse. És megnyertük mi mind, élet és irodalom, mert márciusban elültették az új fákat. Szebve, látva, ahogyan Lacus utánakap az ingnek, valósággal, mint egy gyerek, egy sápadt, öreg kisfiú, mintha kérdezné; ez tényleg az enyém ... No- hát, milyen klassz ing, szebb, mint apáméi, mert én az apám ingeit hordom, a foszló nyakukkal, már vasalni sem lehet, nem lehet azokat, kimosni még csak kimosom, hanem a vasalás... szívesebben hordok betont talicskán. Végül a bukszáját veszi elő Gizi, Lila hasú bankót emel ki belőle: — Ez a tied, Lacus — mondja emelt hangon. — Ezt pénzt úgy mulasd el, ahogy van... Húzasd a cigánnyal, iogj nőt, mit tudom én ... Legszívesebben azt mondaná neki: menekülj innét. Éld a magad életét, elég öreg vagy hozzá. Keress magadnak valakit, nősülj meg, hozz asszonyt a házhoz, még nem késő. De nem szól, mert amúgy is sűrűi a levegő a konyhában; látja, amint nagynénje feje inogni kezd: — Nem lehet! Ennyi pénzt nem lehet a kezébe adni — lihegi Mariska néni, mint akit rosszullét környékez. — Még mit nem! A múltkor is, fizetéskor, fűnek-fának fizetett az egyesben, a végén ösz- szeverve jött haza ... Ugye, Lacuskám — fogja könyörgésre —, nem mégy sehová? — Utánakap a pénznek: — Majd veszünk, neked veszünk valamit abból á pénzből. Üj nadrágot az új inghez... Ugye, jó lesz? Lacus nem szól semmit. Háta tfordít mindkettőjüknek. A háta görbületében látszik a megalázás szomorúsága. Elhúzódik, azután szótlan. Csöndesen vetkőződni kezd. A lavórba meleg vizet önt lassan, végigsimít az állán. — Tán még borotválkozni Is kellene — mondja. — Ugyan már! Ráérsz szombaton — inti le az anyja —, hiszen még csak szar da van. — Gyorsabban nő, vagy mi — morogja. L acus már rég lefeküdt, horkolva alszik odabenn. Mariska néni azt mondja Gizinek: — Élhetetlenek voltak vi- lágéletüktoen. Az apja is. ., úgy hidd el, ahogy mondom... Rágondolni is rossz, mi lett volna velük, ha én nem állok a sarkukban. — Mély lélegzetet vesz. — Tudod, Gizikém, én már csak akkor leszek nyugodt, ha az én Lacuská- mat is letehetem... Oda. Az apja mellé. Gizi a szája elé kapja a kezét, hogy ne kiáltson. Föláll. Szemében az iszonyat szikrái. Hátrál az ajtó felé. Kabátja már a karján, s fölemeli az fák fekve érkeznek, vízszintesen hevernek néhány óráig a víz mellett, magukba szívják a Balaton leheletét, azután egykettőre kiegyenesednek. Az ifjú platánok a mohácsi állami gazdaságból érkeztek, Alsó-Dédéről, a határszélről. Hat-hét-nyolc éve nevelték őket a faiskolában. Teherautóin érkeznek Bala- tonfüredre, naponta tizenöt. Ennyi fér rá »labdástul«, a kocsira, és ennyit tudnak beültetni egy nap alatt a füredi erdészmunkások. A kivágott fák helyén még a télen okos gépekkel nemcsak mély lyukat ástak, de összemorzsolták a halott fák gyökereit is. Ami bennmaradt a földben. nem akadályozza, hanem táplálja a fiatal nemzedéket. A nyárfagyökér hamar korhad, tanultam meg a füredi parton. mi. Imre László Egyetlen fiam útitáskát. El innét! A fák valóban. áHva hal- BOLDIZSÁR IVÁN nak meg. Láttam őket, a füredi sétány fáit, áliitutoban kilunk — mondja Lacus, kicsit az orrából, mint kicsi gyermekkora óta mindig. Sápadt, sovány, borostás férfiarcán odakövült félszegség a moso- i lya. — Melyik vonattal érkeztél? A gyorssal? Az a legjobb. Egyszer én is ültem beket, tartósabbakat, nemesebbeket. Platánokat. Megint hálás vagyok időnként rakoncátlankodó szívemnek, hogy a fahalál után a faszületésnél is jelen lehettem. Tanúsíthatom: a fák állva születnek is. A két méter mély, négyszögletes gödrökbe alul puha föld -derekai jat vetnek a fagyerekeknek. Mindjárt otthonosan érzik magukat: a zsíros, sötétbarna földet is kocsi hozza Alsó-Dédéről. A csecsemő is az anyja mellén érzi magát legjobban. gyorsvonaton — s fölcsillan a szeme. — Szaladnak mellette a fák. Hihi! Szaladnak, igaz-e? Születésük éppen fordítottja haláluknak. Az öreg fák álltak, eldőlték, vízszintesen feküdtek a parton. A fiatal A kis platánt beállítják a gödörbe, óvatos kezű i'agondo- zók ügyelnek arra, hogy függőlegesen álljon. A labda alja természetesen nem laSomogyi József szobrai Falusi emlék. Pannon álom. rr pos, hanem gömbölyű vagy tojásdad. Ezért a fadajkák egy ideig egyensúlyozzák a fácskát, ide-oda mozgatják, amíg a labda alja jól beleilleszkedik a puha földbe. Aztán 'ketten támogatják a még gyenge fát, jaj, csak el ne dőljön, de ettől nem fél más, csak az egykori fasirató, a mai faköszöntő, mert az erdészek keze biztos. Ketten ráhányják a hazai földet, magasabbra, mint a talaj szintje, mert a föld majd megsüpped, amikor a labda és az alsó- dédei laza talaj, meg a füredi befogadó föld egybeolvad. Addig még, majd egy hét múlva eliszaposítják: öntözőkocsi halad végig lassan az újjászületett fasorban és bőven meglocsolja a fák alját. Ez a kis platán tíz perc alatt született meg. Már áll egyenesen, peckesen, háromméteresen. Kopaszok még a fák, de a füredi sétány már nem -kopár. A négy sor karcsú platán már lombtalanul is ígéri a nyár hűvös árnyékosságát. Az erdészek nem hagyják magukra a kétszázkilencven újszülöttet. Mindegyik köré három vaskos póznából védőőrséget állítanak, ezt majd bedrótozzák. Nézegetem a fácskámat, az enyémet, mert láttam születését. Olajbarna a kérge; fényes, csillog a fiatalságtól. Mellmagasságban aranysárga foltot festettek rá. Így jelölték meg Alsó-Dédén azokat a kiváltságosakat, amelyek a Balaton partjára kerülnek. Mint kitüntetést, úgy viseli a kis piatan. Törzse nem vastagabb, mint egy fiatal lány lábszára, de olyan vonzó is. Megsimogatom. Sokszor fogom látnj, remélem még, a következő években, mert ha merőlegesen egyenest húzok szokásos szívkórházbeli szobám ablakából a Balaton- partra, a fát a vonal éppen érinti. Rálátok majd, figyelem. Ha megered. „Biztosan”, nyugtat meg az erdészfőnök. »Kilencvenöt százalékra kezességet vállaltunk. ...« Igen, a platán sokáig él. Hatvannyolc májusában, a párizsi zavargásokkor, a Szent Mihály útján kidöntöttek olyan platánokat, melyeket már Robespierre is láthatott. Az ő korában akkorák lehettek. mint ezek most. »Elélnek százötven évig«, mondja a íőerdész. Biztos? »Biztos. Győződjék meg róla, ha nem hiszi!« Elhiszem, hogyne hinném. Mindenesetre megállapodtunk abban, hogy százötvenegy év múlva megmeózzuk a füredi platánfasort.
