Somogyi Néplap, 1975. május (31. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-04 / 103. szám

Szeretet és gondoskodás mások helyett is Puha szuszogással ‘ alszanak az apróságok az ebéd utáni csendes pihenő alatt. Kicsi barna asszony piciny széken ülve vigyázza álmukat. Egy nagy masnis kislány lerúgja takaróját, az asszony óvatosan betakargatja. Egy nyugtalan­kodó ..kisfiút halk csitítással térít szép álomba. Délután hat óráig érkeznek a szülők, s a Szigetvári utcai bölcsőde elnéptelenedik. A ki­csi barna asszony: Harmati Istvánná ilyenkor kerékpárra ül. Sok bejárnivalója van, ő nem várhat buszra, nem is sé­tálhat. Ellátja a családját: középis­kolás lányát, aki az ő hivatá­sát folytatja, egészségügyi szakközépiskolában tanul, és férjét, aki a pár hónappal ezelőtti műtét óta már járni tud. Harmatiné legnagyobb öröme ez. Miután mindent rendbe tesz, siet az öregjeihez. — Nem is tudom elmondani, hogy mennyire várnak — vall­ja csendesen. A városi főorvostól tudtam meg, hogy Harmati Istvánná mindig gondját viseli legalább négy—öt magányos, idős em­bernek. — Miért teszi7 Ennyi idős embernek a sorsát, gondját, bánatát a nyakába venni nem kimerítő ? — Az érettségi után, 1958 és 60 között az első általános egészségügyi tanfolyamon ta­nultam. Utána három műszak­ban kórházi nővérként mindig betegágy mellett, sokszor na kedvességgel fogja meg a ke-1 végeken ő szerzi be a kettő­jüknek szükséges húst. Mikor elbúcsúzunk, pillana­tok alatt elvész a tömegben, olyan kicsi és egyszerű. Töröm a fejem: honnan van benne ennyi erő? Gombos Jolán zét, hogy azzal mosollyá vál­toztatja a bánatot. Hamar kiderül, hogy a la­kás rendje, tisztasága a gon- ! dozónő kezenyomát őrzi, s ő ! fürdeti, kenegeti kenőccsel az | gyón elesett emberek között 1 idős néni fájó tagjait, és hét-1 dolgoztam. Azután a férjem --------------------------------------------------­b eteg lett: nem mehettem el : mellőle háromműszakozni, így kerültem bölcsődébe. Szeretem | a kicsinyeket, de mellettük j szükségem van arra is, hogy j segíteni akarásomat kiéljem. I Sok az elhagyott idős ember, j akire még az ajtót sem nyit- j ják rá. Nem lenne szabad lel- ] kileg is megkeseríteni őket, hi- j szén elég számukra a fizikai tehetetlenség, a betegségek gyötrelme. Az a véleményem, hogy sokkal lelkiismereteseb­ben kellene öregjeinkről gon­doskodnunk. Nem nagy dolog az, hiszen olyan kevéssel be­érik. Nem is annyira hivatalos intézkedések kellenek, sokkal inkább arra volna szükség, hogy az emberek a nagy roha­násban ne feledkezzenek meg az emberségről. Hiszen mi lesz a vége? Azt talán mondani sem kell: a mai fiatalok hol­nap éppúgy sóvárogják majd a törődést, mint azok az öregek, akikre ma nem gondolnak. Harmatinéval tartottam, amikor egyik védencéhez láto­gatott. A kopott vakolaté ház­ban egy fejkendős néni foga­dott bennünket háziasszony­ként, de nem volt egyedül. Aj­tószomszédjával, a szép arcú, hófehér hajú Bözsike nénivel osztja meg magányát. A barát­nők az esti lefekvésig együtt töltik idejüket: 1938 óta nem lehet elszakítani őket. Bözsike néni világéletében egyedül élt, s barátnője is majd húsz éve elvesztette férjét. Azóta neki is csak távoli rokonai vannak. Az asztalon egymás mellett két bögre, bennük kiskanál. Az egész lakás csendes, csak a vekker hangoskodik. A két néni öröme alig el­mondható, mikor gondozóju­kat megpillantják, pedig egyi­kük azonnal dorgálást kap. — Miért nem a szép ruhá­ban tetszik lenni? — Ma olyan munkát végez­tem, amihez sajnáltam. Ami van, azt meg akarom kímélni, nem akarok már újat venni... — Holnap délelőtt eljövök bevásárolni, akkor a szépben szeretném viszontlátni. Meg tetszett találni azt az igazol­ványt, amit kértem? Sajnos, a néni nehezen em­lékszik egyes dolgokra, tehát ismét együtt keresik a segély­hez szükséges igazolványt, hogy holnap Harmatiné to­vább 'kilincselhessen, talpal­hasson: kell a tüzelő és még néhány nélkülözhetetlen cikk. Sor kerül az aznapi, a más­napi ebéd megbeszélésére, a gyógyszerszedés ellenőrzésé­re. Ahogy a fájdalomról kérde­zik, az idősebb néni néki- búsúl, majdnem elpityergi ma­gát. Harmatiné olyan csendes o döntötte el. Nyugodtan, lassan dől- I ci félelem, gozott. Az íróasztalon halkan zümmögött a ventillátor, kellemesen megmozgatta a levegőt. A szál­lítók elmentek, most a bizony­latok kitöltésével bíbelődött, ellenőrizte a számokat. Így délutánra minden elcsendese­dett a raktár körül, megszűnt a nyüzsgés, az idegeskedés. A keze biztosan vezette a tollat, határozott, egyenes betűket rajzolt a papírra. A feje fájt. Nem értette mitől. A melegre gyanakodott, meg a káposzta, milieu tiszta •7 az arcotok... mely a gyomrot 1 megromlott. Egy méterről sem kínozza meg leginkább. Nem í ismerte föl a lányát, csak szí- foglalkozom magammal — j nes foltokat látott. Zöldet, pi­Nézzük ezt a rosat, a házfalak sárgáját. tételt. Három ... Három mi- | Dolgozni bejárt ugyan, de ha csoda? Mi lehet. Nem értem. I nem segítettek neki, semmire Hiszen nincs is olyan apró be­tűvel írva. Arra gondolt bizto­san a szemüveg koszos, azért van ott ez a fátyol. Levette, megtörölte az üvegét. Hiába. A fátyol csak nem oszlott. Mint amikor víz folyik az ember szemébe, hártyát von a pupilla elé. Dörzsölte két ök­lével, de hiába. Kis időre fel­a zöldség, az ételmaradék sza-j adta.^ Kiállt az ajtó elégés várt. gára, mely ide érződött a kony- * tt hából. Az ajtót nem lehet be­tenni a meleg miatt. Majd el­múlik — legyintett egyet a fejfájásra — estére biztosan elmúlik. Az egyik apró betűs számla átnézése után égni kezdett a szeme. Levette orráról a pápa­szemét, ujjaival megnyomkod­ta a szemgolyókat. Azután már így ment egész délután. Szem­üveg le, majd újra fel. Ideges lett. Valami furcsa szorongást érzett. Pihennem kéne — haj­togatta egyre, és elhatározta, kivesz pár nap szabadságot! Bezárta az íróasztalt, kezébe akadt a szemüvege. Magával vigye? Ugyan minek7 De gyorsan elmúlt a pár A köd lassan eloszlott, mar el tudta olvasni a falra sze­gezett tábla betűit. Visszament a raktárba, de csak azért, hogy rendet csináljon, már nem dolgozott. Lassan bandukolt hazafelé a napos utcákon. Vállát húzta a szatyor, meg-megállt pihen­ni. Újra a fátyolra gondolt, a mindent eltakaró szürkeségre, mely egy pillanat alatt elvág­ta a világtól. Alighogy hazaért, hívta a férjét: nézd meg, mi ment a szemembe. — Semmit nem találok, talán már kiköny- nyezted — hangzott a válasz. Másnap elölről kezdődött minden. A betűk, a számsorok és a szem közé egyszer csak függöny ereszkedett. Gyenge nekem ez a szemüveg — gon­© dolta, és pár nap múlva el- nap. Újra a munkahely i ment az orvoshoz. Ott sokáig nyüzsgése, aztán a dél- ] vizsgálgatták, azután közölték: | kezdődő szürkehályog. Erő­utáni csend a számiak­kal. És újra a. fejfájás, a szem- j sebb szemüveget rendeltek. golyók újra égnek. Valami pi­Egyszerű szavakkal, igazat NEHÉZ kérdésekre kértem választ egy fiatal maróstól. Olyanokra, amelyekre csak műszak közi cigarettaszünetek­ben vagy brigádgyűléseken könnyű válaszolni, ott, ahol nem kell keresni a leghelyén­valóbb kifejezést, ahol min­denki ugyanabban él, és nincs mit félre érteni. Kandiké Zoltán már ötödik éve dolgozik a Budapesti Fi­nommechanikai Vállalat 3. számú Kaposvári Gyárának alkatrészüzemében. Nyíltszavú és öntudatos munkás. — Napokig beszéltek az em­berek itt nálunk is arról a kongresszusi hozzászólásról.. . Emlékszem, még egészen új voltam itt a gyárban, mikor egyszer valamiért ki kellett volna ugrani egy másik fiúval a villamossági boltba. A tár­sam nem volt hajlandó addig jönni, amíg át nem öltözött ... Nem akart egyszerű munkás~ nak látszani... Úgy gondolom, sok száz ilyen történet alapján fogalmazódott meg az a hoz­zászólás. Sokan még ma is csak kala­ki rajz alapján folyik a mun­ka, aligha lehetne valamire menni magas fokon képzett, sokoldalú szakemberek nél­kül. Én a gépipari technikumban tanulok, mert nem szeretnék elmaradni a gyár követelmé­ni. Nemrég az egyik ifjúsági fórumunkon például egysze­rűen »lelőtték« az efféle »szó­nokot«. Újságolvasó ember vagyok. Természetes, hogy legszíveseb­ben a hozzám hasonló munká­sokról szóló írásokat keresem. Találok is gyakran. Nekem például az ad örö­nyeitől, és mert jobb szakmai met, ha egy bonyolultabb al­katreszt sikerül jól megcsinál­tudásban egy kicsit a követel~ menyek előtt járni. Hogy nem mindenki ezért vállalja a munka melletti ta­nulást? Az előrelépés náluk ni. Az ilyen sikerélmény azon­ban csak ideig-óráig tárt. Az ember sokszor észrevétlenül emeli a saját maga elé tett mércét. Nagy öröm volt pél­dául, mikor elkészítettem az annyit jelent: a gépet fölcse- első elfogadott munkadarabot. Mást nem lehet tenni, várni kell, míg a hályog beérik. És addig? Mi lesz addig? Nem fogok látni, megvakulok, nem fogok látni semmit, nem tu­dok dolgozni, soha többet nem látok majd, semmit, semmit... Otthon végre kisírhatta ma­gát. Könnypatakok indultak a kék szemgolyóktól, melyeket kezdett felfalni az a kis szür­ke fátyolos valami. o rélni az íróasztallal. Ide tar­toznak, akik csak »jobb híján« tanultak szakmát, vagy akiket belekényszerítettek egy szak­mába. Aki igazán szereti a szakmáját, annak a továbbta­nulás nem »létra«. Egyszerűen _____ a zért tanul, mert úgy jobban ! akar lemaradni... Az ide ke­Ha mo6t olyan kerülne le a gépemről, inkább bosszankod­nék, mint örülnék ... A MIENK valódi munkáskö­zösség, amelyiknek a mércéje sokszor ösztönzőbb, mint egy művezetői utasítás. Senki sem dolgozhat. Jól dolgozni érdemes a di­cséretért, a prémimért, szak­mai büszkeségből, és mert a munkás azzal szerez maftának valódi beleszólási jogot a gyár dolgaiba, ha kifogástalanul . dolgozik. Aki nem így tesz, ar- t páccsal a kezében tudják »a j ra előbb utóbb rásütik, hogy munkást« elképzelni, és talán j csak a száját jártatja. Aki ezert gondoljak, hogy a mun- | ja kivívni az lgazat Az embe^ kás és munkája »egyszerű«. A j szeretik, ha egy ilyen mi gyárunkban 80 ezer műsza- í valaki akar a szószólójuk len­rülő fiatalok is hamar megér­tik az íratlan szabályokat, pél­dául, hogy az a fontos: »mit tesz le az asztalra«. Kandikó Zoltán közösségi ember. Hosszú volna felsorol­ni társadalmi munkáit. Néha talán erején felül is vállal. Két hónapja üzemrészének KISZ fiataljai titkárukká vá­lasztották. Bíró Ferenc Teltek a hónapok, a látása egyre romlott. Az utcán nem ismerte föl a túloldalon menők arcát, csak a körvonalakat lát­ta. A szemüveget is újra kel­lett cserélni, de már ez sem volt a legjobb. Az úton nem vette észre a sunyi gödröket, meg-meg bicsaklott, néha el­esett. Máskor ott is lépcsőt gyanított, ahol sima volt a ce­mentlap. De várnia kell: még nem lehet műteni. Várni, csak ^árni, közben egyre ke­vesebbet fogadnak be a sze­mek a világból. Könyvet he­tek óta nem vett a kezébe. Az apró betűket már a legerő- sem szemüveg sem tette lát­hatóvá. Az újságban csak a címeket tudta elolvasni. Amikor kiderült, hogy Ó néra lehet operálni, cukorbeteg, és talán nem sírt. Egyszerre va­lami halálos nyugalom szállta meg, a lelkére ráült a csend. Agyában még ott zsongtak a szavak: várni, egyre várni, várni, de ez csak a megszo­kástól volt. A látása teljesen se ment. A lány, aki mellette volt, odatette a vonalra a tol­lat: ide írja. Így múltak a na­pok. A szürkehályog beérett. Azután mégis kiderült: le­het műteni. Szeptemberre ka­pott helyet a kórházban. Több mint háromnegyed év. Mi legyen addig? Amikor átvette a kiváló dol­gozó kitüntetést, nem látta, hova kell aláírni a nevét. Csak odakanyarította a papír aljára, úgy sejtette, olvashatóan. Ta­lán. Fojtogatta valami a tor­kát, sírni nem szabad. o Végre kijött a kliniká­ról. Nehéz volt meg­szokni, hogy mindkét szemét kötés borít ja. Lassan, csoszogva rakosgatta a lábait, ahogy az autóhoz ve­zették. A bőrén érezte ,a napot, azt hitte látja, ahogy csillog a a templom kupolája. Otthon csak üldögélt, azután megta­nulta érzékelni hova lépjen, és akkor már jobb volt. Egye­dül közlekedett a lakásban, és nem lökte fel a széket. Az első szemüveg egyik üve­ge tejüveg volt, azt a szemét még kímélni kellett. De a má­sik, jaj, az valódi! Ahogy or­rára biggyesztette, hát ott áll­tak előtte mind. A gyerekek, a férje, és csak nézték, mit szól.' Mit szólhatna. Maga elé emelte a kezeit, forgatta, cso­dálta, mint a csecsemő, aki felfedezi saját magát. Lassan végigsimította a szék karfáját, azután csak ült szótlanul. A család részéről záporoztak a kérdések. Nem is értette őket, csak hordozta a tekintetét egyikről a másikra. — Gyerekek, hát... mit szóltok? Hogy milyen szépek vagytok. Milyen tiszta az ar­cotok ... Képzeljétek, látok. — Azután halkan'hozzásóhaj­totta: — Az arcotokat újra lá­tom, az arcotokat. Dán Tibor 1975. április 28-án elveszett a „SOMOGY MEGYEI TANÁCS V. B. KÖRHÁZA KAPOSVÁR 8“ feliratú, középen a népköztársaság címerével ellátott körbélyegzöje A fenti naptól a bélyegző használata érvénytelen. (388087) ŐSZ FERENC R :ózsi Elgondolkozva bámult a lángokba, és halkan dudorá- szott. Közben így okoskodott magában: legföljebb kót-há- rom napig tarthat az egész. Köpetzyék megpróbálnak ki­tömi. Nem volna jó, ha sike­rülne nekik. Nem volt bosszúálló, de Kö- petzyt nem szerette volna sza­badnak tudni. Az ilyen embe­reket ártalmatlanná kell ten­ni. Testvérei gyermekkorukban ki az igazi bűnös... Itt van ez a Tószeghy. Nyilaskarsza- laggal, géppisztollyal csörtet, de látszik rajta, hogy úgy cseppent bele az egészbe, mint Pilátus a krédóba. Egy gond­ja van csak: Krisztina. Egy kéz simította végig a hátát. Rózsi megfordult. — Maga az, méltóságos úr? — kérdezte, de ezúttal nem volt a hangjában harag. — Ne legyél ilyen velem, Rózsi! — Már megint kezdi? Mi­kor nő be a feje lágya? — mondta, mintha egy kamasz­hoz beszélne. — Figyelj ide! Ha egyszer vége lesz ennek nak, magammal viszlek. Nem cselédnek; úriasszonynak. A feleségem leszel. . . — Most már tényleg meg­hibbant — fordult meg Rózsi. , . . Ezek után már csak az hi­Rozsi elmosolyodott. Nem is ányzik, hogy megígérje: a lennének csúnya pár. Mind a méltóságos asszonyt meg oda- ketto sápadt, egyszálbélű, de vesszük cselednek. azért olyan finomak. Szép ,. ’ ’ ’ , hosszú kezük van, vékony bő- ~ Ne "ccelj velem '' ’ rükön atsejlik az erek kékje ... Nekem ele§er" ,toU------------- „„----------------------- Haszontalan fajta, de talán kol, a nemes kék vérből. Bor­m indenféle állaitokkal hada- nem kártékony ... Nehéz dől- z.adok, ha ragondolok ... De kozitak. Rózsi a mókust, a ma- guk lesz itt Simóéknak... szerencsére nem lesz vele , darakat mindig megvédte tő- Csak megérjék ... Istenem, gondom. Vala™^y _,Y™1 bőgni. Maga mégis csak férfi... Csak te voltál jó hozzám, egész életemben ... — nyöször­zal, hogy ki szeretnék mente­ni az irhájukat a gyűrűből Tudod, milyen lesz az urak nagy kitörése? Mint az a haj- I tóvadászat, amit Köpetzy úr annyira szeretett. Csakhogy most ő lesz a nyúl... És őnagy- sága pedig a nyúlná . . . — Azért így nem beszélhet a feleségéről . . . — Nem? Hát tudod, miért könyörögtem neked, hogy éj­a borzalom- szakánként kijöhessek hozzád beszélgetni? Már nem bírtam elviselni, hogy a bárónő őnagy- sága a szomszéd ágyban hem­pereg a szeretőjével, és tudja, hogy a férje, meg a lánya min­dent hall. Napok óta altatót keverek Kriszti teájába, hogy legalább ő ne hallja s ne tud­jon semmiről.... Rózsi észrevette, hogy Eöt­vös sír. — Jól van no — mondta, és önkéntelenül megsimogatta a férfi fejét. — Nem köll azért lüik, de amik >• rókafogásra add, hogy .megérjék... kor Köpetzy nála volt, hallot­mentek, velük tartott és ő _ . tam, hogy azt suttogták:, ma­örült a legjob. ...í, ha hurokra Elmosolyodott, amikor esz- o^val viszi a kitöréskor. Ezt került a csirketolvaj. Csakhogy revette, hogy imádkozik. Majd pedig úgysem ússzak meg el­ás emberek közül sokkal ne- adna neki Simó, ha megtud- ve... A nagy hadfi azt hiszi, heaebb lesz kiválogatni, hogy ná.„ az oroszok nem számolnak az­gött, és csókolni kezdte a ke­zét. (Folytatjuk.) A lakosság részére vállalónk üvegezést, valamint víz- és csatorna­szerelési, illetve javítási munkákat. Kőműveseket, festőket, segédmunkásokat fölveszünk. MARCALI JÁRÁSI ÉPÍTŐ- ÉS SZAKIPARI SZÖVETKEZET, MARCALI. (10252)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom