Somogyi Néplap, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

Harminc éve történt A kastély ablakából messze láttunk 1945. április 4. I re óvtak bennünket még at- | — Ezen az ünnepen kapjá­Estére a kastélyba hívtak tói is, hogy barátkozzunk I tok meg a Magyar Kommu- néhányunkat, fiatal fiúkat. 1 olyan kommunistagyanús em- | nista Párt tagsági könyvét.. . Ott volt akkor a Magyar ! berek gyermekeivel, mint a 1 Legyetek mindenkor becsüle- Kommunista Párt felsőgödi Kovács, meg a Pánti fiúk? . tes, rendes emberek, éljetek székháza. Előtte néhány hét- ! _ Milyen embereknek tar­tel már jártunk ott, beszél- I tottak bennünket? I gettek velünk, s az akkor kommunisták­feltett kérdések azóta sem hagytak nyugodni. A kastély. Nyaranként min­dig ott jártunk el, ha a Du­nára mentünk fürdeni. S mi, faluvégi mezítlábas szegény- gyerekek ámuldozva nézeget­tük a kastély parkjában sé­tálgató, beszélgető felnőtte­ket, játszadozó fiatalokat, akik felsőbbrendű lényeknek látszottak jól öliözöttságük- ke], gondatlanságukkal. Az első alkalommal bizony egészen más embereket talál­hatunk ott, mint akiket a ko­rábbi években. Ott volt idős Pánti Béla és Medgyesi ±i- bor, mindketten az istván- telki vasúti főműhely laka­tosai, Gyura Lajos, Kovács Józsi bácsi mozdonyvezetőnk és más egyszerű emberek, akik ott laktak a családjuk­kal együtt a község munkás- negyedében. Am olyan ott­honosan ültek az emeleti tár­salgó hatalmas karosszékei­ben meg a falak mentén kör­befutó pamlagokon, mintha örök életükben ott foglaltak volna helyet. — Ügy hallottuk, ti is sze­retnétek kommunisták lenni... Mit tudtok a kommunisták­ról ? . Ott álltunk sorban, egy­más mellett: Gyura Feri, if­jú Kovács József, Kreigli Pista meg a két Pánti gye­rek, Béla és Gyuszi. S noha édesapjuk ott ült a kérdezők között, ők is zavartan hall­gattak. Hiszen mit is tudtunk akkor a kommunistákról? Ta­lán mondtuk volna el, hogy Bécsy Elemér iskolaigazgató, cserkészparancsnok meg vi­téz Csatár Bálint leventefő- oktató milyen gyűlölettel be­széltek a kommunistákról, a kommunizmusról és mennyi­Erre a kérdésre már tud­dolgozzatok 1 hoz méltóan! A kastély hatalmas abla­kából messze láttunk. Láttuk a néhány kilométerre ka­nyargó Dunát, a kertváros hatalmas villáit, ahonnan a tulajdonosok többsége elme­nekült, Nyugatra. Láttuk az ország egy darabkáját. És ha még akiror nem is tudtuk 1 határozottan, éreztük: ebben tunk válaszolni, hiszen mi is 1 az országban valami új, egé- ott éltünk a közelükben. Na- | szén más élet kezdődik, mint ponta láttuk őket fáradtan j ahogyan volt régebben. hazatérni a munkából, s lát­tuk, amint idős Pánti meg Kovács József és Gyura La­jos bácsi is azon szorgoskod­tak, hogy kis családi házu­kat otthonosabbá tegyék. De ha segíteni kellett valame­lyik szomszédnak, minden­Emlékként, ereklyeként őr­zöm ezt a piros könyvecskét. Április 4-e előtt egy héttel 1940. március 2#-án állították ki, s éppen harminc eszten­deje ve.tem át. Gyakran ol­vasgatom utolsó lapjait — a szervezeti szabályzatot — s Volt egyszer egy puszta.. kor keszsegesen vették a (főként az első bekezdésben szerszámot, es dolgoztak má- j található sorokat: »A Magyar sokért is. Kommunista Fárt... küzd a — Rendes, becsületes mun- j független, demokratikus, cépi kásembereknek tiszteljük j Magyarországért és azon túl őket... — ezt válaszoltuk, szinte egyszerre, s láttuk az elégedett mosolyt a munkától fáradt emberek arcán. És amikor azt kérdezték, hogy követnék-e példájukat, a kommunisták soraiba lép­nénk-e, arra is egyformán válaszoltuk: »Igen, ha erre érdemesnek tartanak . . .« És most újból ott állunk a a szocializmusért, a kommu­nizmusért.« Ilyenkor felidézem a felejt­hetetlen, harminc esztendővel ezelőtti napot meg az eltelt éveket. Azokat a fiatalokat, akikkel együtt kerültem a párt soraiba, akikkel nagyon sok közös munka fűz össze. A párt Rendező Gárdája, azután a falujárás, ismerke^ kastély hatalmas társalgójá- ' óés a marxismus—leninizmus ban. Vörös drapéria az egyik asztalon, és rajta néhány pi­ros könyvecske. Ma már nem emlékszem, hogy ki beszélt. Csak az örömtől 'sugárzó hang maradt meg emlékezetemben, amikor arról szólt: »A rádió hírül adta — kevés rádió ma­radt meg a községben, mert a nyilasok a legtöbbet elvit­ték —. hogy hazánkat a szov­jet hadsereg katonái felsza­badították, kiűzték a német és a nyilas hordákat.« Felszabadulási hét, KISZ-napok a középiskolákban Tartalmas programmal ké­szüljek a somogyi középisko­lák a felszabadulás harminca­dik évfordulójára. Az iskolai KISZ-bizottságok szervezték meg a KISZ-napokat, melyek a politikai előadások mellett vidám vetélkedőket, sportren­dezvényeket is tartalmaznak. . . . , ,, . , , . A gépipari szakközépiskola a ] , KISZ-napok keretében ren- pályázatok anyagait is. Ma- dezte meg a szakközépiskolá- gyárból, történelemből és föld­mint a csurgói gimnázium köz­ti kapcsolat: 3-án közös ün-, népségét és műsort rendeztek, melyen részt vett a Táncsics gimnázium mintegy harminc tanulója az iskola igazgatójá­nak és négy tanárának veze­tésével. Itt értékelték az elő­sok szavalóversenyét. Kaposváron, a Munkácsy Mihály Gimnáziumban három napón keresztül felszabadulási emlékműsort sugárzott az is- kplarádió, 29-én pedig kiállí­tás nyílt Hazánk 30 éves fej­lődése címmel. Április másodi- kán az iskolai ünnepély előtt még egy kiállítást nyitottak népművészeti alkotásokból. Az iskolai ünnepélyen föllépett a Fonómunkás Kisszínpad fel- szabadulási műsorával, majd KISZ—Komszomol találkozó következett. A diákok .megis­merkedtek Horváth Katalin­nal, aki megyénk küldötteként résztvett az MSZMP XI. kong­resszusán. Az eseményt tanár-— diák labdarúgó-mérkőzés, vi­dám sportvetélkedő tette még érdekesebbé. A rendezvényso­rozat harmadik napján képző- művészeti előadás, politikai vetélkedő, a Somogy Tánc- együttes élménybeszámolója, filmvetítés, szakköri foglalko­zás, irodalmi előadás tette gazdagabbá a programot. A mezőgazdasági szakközép- iskolában történelemből vetél­kedőt rendeztek. Az élelmi- szeripari szakközépiskola diák­jai az ÉDOSZ Művelődési Ott­honban tartották meg az ün­nepséget, ahol átadták a me­zőgazdasági és élelmezésügyi miniszter kitüntetéseit. Üj kezdeményezés a Tán­csics gimnázium és az óvónő­képző szakközépiskola, vala­rajzból vetélkedőt rendeztek. eszméivel, ezer és ezer gyak­ran nem könnyű feladat, mindaz, ami új történelmünk első lapjain szerepel. Eszembe jutnak a többi­ek, azok a kommunisták, akik akkor határoztak felvé­telünkről. Egy részük még ma is él, nyugdíjas, de éppen olyan tevékeny — ha nem is olyan erővel — dolgozik mint akkor. Néhányan sajnos, már nem élnek. És a fiatalok? Gyura Feri rendőrfőtiszt, Ko­vács József felelős beosztás­ban dolgozik az egykori gödi mocsár helyén épült villany­telepen, ifjú Pánti Béla a vasútnál van, ugyancsak fe­lelős beosztásban. Kreigli Pista azonban betegség. Pán­ti Gyuszi pedig tragikus körül­mények között életét vesztette. Tudom, idősek és fiatalok, I akik ott voltak a kastély tár­salgójában és ma élnek, büszkén köszöntik felszaba­dulásunk 30. évfordulóját. Büszkék vagyunk eredmé­nyeinkre, arra, hogy tagjai' lehetünk annak a pártryik, amely az első pillanattól a szocialista Magyarország fel­építését tűzte ki zászlajára. Szalai László Olyan mint egy népme­se. A pusztát három évtized­del ezelőtt Vorosilovnak ado­mányozták. A díszes oklevé­len az állt, hogy Martonpusz- ta 1945-ben őexellenciája Vo- rosilov marsallnak ajándékoz- íatott a magyar nép ószime megbecsülése jeleként. Úgy mondják, hogy a marsall jo- ízüt nevetett mindezen, s azt mondta a tiszteknek, hogy mindenre gondolt, csak arra nem, hogy egyszer majd a iöidesuraK számát gyarapít­ja Magyarországon. Az aján­dékozási okmányt visszaküld­te Martonpusztára, azzal, nogy a hajdani cselédek tölt­sék be azt a tisztet, amelyet neki szántak. S hogyan jutott el az adományozó oslevel Vo- rosiiovnoz? Állítólag Effendi kapitány — ez volt a fedőne­ve — juttatta el hozzá. Bármennyire szépen hang­zana is, hogy a cselédek gon­doltak az adományozásra, nem így történt. Amennyire ponto­san összeállítható a mozaik, az akkori főintéző, aztán a rész­vénytársaság igazgatója hatá­rozna el mindezt. A Vese melletti puszta akkor a Svéd Gyutaipari RT tulajdo­nában volt. Amikor közele­dett a front, semleges terület­nek kiáltották ki a pusztát. Van, aki úgy emlékszik, hogy a birtok sarkaira kitűzték a svéd zászlócskáttat. Ezt azon­ban megcáfolta Lóki Gyula traktoros, akinek az apja is — és ő maga is — Marton- puszíán született. Két éve költözött be Böhönyére. Gyer­mekkorában, amikor kiállt az iskolából, szamarasként kezd­te a birtokon, majd szilaj ökröket, bivalyokat hajtott. Most, mint a Böhönyei Álla­mi Gazdaság dolgozója a John Deere traktoron ül. — Kaszóból hoztak fenyőt, lekopasztották, s arra tették az orsót, rajta meg ott len­gett a svéd meg a magyar zászló. Az egészet a kastély kapujába állították .. . Volt itt vagy kétszáz szökött ka­tona: nappal bújtatták őket, éjjelre pedig kiállította őket j a főintéző fegyveres őrség- I be. Kutason volt akkor a front, a birtok meg amolyan mentsvár volt; ide jött az inkei I báró, a boronkai uraság ... ) Persz e ez se mentette őket. | Amikor a részvénytársaság | igazgatója elment, azt mond­ta: nem biztos, hogy nem jönnek vissza... — No, per­sze másképp alakult — mo­solyog. Grófok, bárók. Sok embert megkérdeztem: valamikor kié volt a puszta. Nem nagyon rémlenek már nevek. Azt vi­szont még a gyerekek is pon­tosan megmondják, hogy a Böhönyei Állami Gazdaság területe. Az is feledésbe megy. hogy ki volt cseléd, kinek a szülei voltak azok. Most bontják a pusztákon a régi házakat, s kíváncsi voltam, Lóki Gyula a pusztán szüléié tt. $ hogy a jelentkezők között akadnak-e egykori cselédek. Nagy István beruházási elő­adó, Pécsek Zsuzsa titkárnő még a gazdaság irodájába belépő »öregeket« is segítsé­gül hívta, mégsem kerekedett ki biztos válasz. S a pusztákon nemsokára csak a fák jelzik, hogy itt kastély, ott cselédház állt va­lamikor. A gazdaságban ki­osztották bontásra a házkat (Martonpusztán 24-et, Merkén 4-et, Istvánmajorban 5-öt, Rinyapusztán 5-öt, Gánapusz- tán 15-öt), a magtárak pedig a robbantáshoz előkészített fu­ratokkal várják a tűzszeré­szeket. Bihari A. Géza terme­lési igazgatóhelyettes megem­lítette, hogy Lóki Gyulára bízták a martonpusztai bon­tást, de nem vállalta. — így volt? — kérdeztem meg tőle a szántóföldön. — Nézze... a szülőháza­mat csak nem tépem szét géppel. — S ki döntötte le a háza­kat? — Nem is tudtam, hogy Tar-e vagy Karácsony Laci... Annak nem fűződött hozzá semmilyen emléke. Elnéz a távolba, amerre a most már néptelen telepü­lés fekszik. — Pocsék egy hely volt, mégis jó rá visszagondolni. Akármérre megyek a határ­ban, rfíindenhol van egy em­lékem: jó is, rossz is. Vése hat kilométer ide. Egyszer egy beteg asszonyt kellett kivin­nem a műúthoz, ott várt a mentő. Éjjel egykor indul­tam a Dutrával, s hajnali négyre értem oda! Képzelhe­ti, milyen volt itt télidőben. Valamikor száznegyven csa­lád élt itt a négy majorban. Martonpuszta volt; mindig a központ, itt 40—45 család élt a felszabadulás előtt, két év­vel ezelőtt tizennégy ... most senki. — Ki költözött el utolsó­nak? — Pintér János, a sógor­gyerekem. Tapsonyban vett házat. Ö éjjeliőr a gazdaság gépműhelyeben. Lóki Gyuláék élete sokat változott. Felesége most a böhönyei fonodában dolgozik, a fia autó-motorszerelőnek j tanul a gazdaságban, a kislá­nya óvodás. — Amikor megvettem a há­zat Böhönyen, a kislányom mindig aízal fogadott: apu, menjünk már. Most aztán boldog, jól érzi magát, mert itt oviba is járhat, fagylaltot is vehet. .. Martonpusztárá egy nyárban egyszer vetődött i el a fagyialtos. ; A másik két John Deere traktor is pihenőt tart. Oda­jönnek a traktorosok. Magyar István vőfársa Lokinak, gyer­mekkorában szintén cseléd volt. A gazdaságra terelődik a szó. Czink István növény- termesztési ágazatvezető — vele jöttünk ki a szántóföld­re — egy-egy számmal ma­gyarázza, ami elhangzik. Ló­ki Gyula feljebb tolja homlo- I kán a kifakult svájcisapkát, ; s megszólal: j — Hát ha a régiek föléb­rednének, nem ismernének rá > a határra. A gazdálkodásra sem. . . A négy zöld traktor folytat­ta a munkát, mi pedig elin­dultunk a GAZ-zal Marton­pusztára. Emberrel sehol sem találkoztunk, őzekkel, nyulak- kal, fácánokkal viszont lép- ten-nyomon. Sokáig járkáltunk az el­hagyott épületek között, jól megnéztük a lebontott kas­télyt. Ez volt sokáig a gazda­ság irodaháza, az adományo­zó levelet is itt nézhette meg, aki erre járt. Hol vannak az egykori cselédek? ök a gaz­dák, ahogy Vorosilov is kí­vánta. A megváltozott élet jelképe, hogy a harmincadik évfordulóra elnéptelenedett a puszta. Lajos Gcza (E Kinyíltak a park kapui A kastélyban, ahol szovjet katonákat gyógyítottak, ma a köz­ség gyerekei tanulják a történelmet. VAN, AKINEK AZ ELMŰ-1 kerül elő, a Várady Károly LÁS jut eszébe, amikor a te- | készítette. 1928. évi helység- metőt járja, és a sírkövek, fej- I névtár. (»1928. július 1-én le- fák feliratait böngészi. Én az | zárva.«) Ebben az áll, hogy az emberek emlékét igyekszem i 1920. évi népszámlálás 1925- összerakni, azokét, akiknek a ben részben helyesbített adatai Somogyi Néplap nevét kőbe vagy fába vésték, s akiket valamikor ismertem. A ladi temető része a domb­oldalon helyezkedik el. Nevek ... f Ez az ember — emlékszem — a falu bírója volt. Emez földet osztott. Az a | tanácsalakuláskor vezető volt. | amez meg. . . Hogy megfo- i gyatkoztunk! Egy régi könyv szerint az akkori Németiad 1048, Magyarlad pedig 283 lelket számlált. A két kisköz­ségből a felszabadulás után egy lett: Lad. Ennek a Ladnak 1970. január 1-én 1017 lakosa volt, vagyis jóval kevesebb, mint fél évszázaddal előbb csupán a németladi résznek ... A temető aljában elkülöní­tett sírhelye volt á szovjet ka­tonáknak: ide temették a há­ború halottait. A régi iskola kertjétől árok választotta el ezt a temetőrészt. A fejfákon vjörös csillag, némelyiken fény­kép is volt: tisztek, közkato­nák képe, messziről jött embe­reké, akik itt estek el, ezen a környéken. Egyikük — fiatal, barna hajú tiszt volt — akná­ra lépett, súlyosan sérült álla­potban került hozzánk. Né­hány napig tusakodott a ha­lállal, s mind gyengébben hal­latszott a szobából az az egyet­len szó, amelyet minduntalan ismételt: »Vöd a... voda ...« Társai és mi, a család szomo­rúan néztük-hallgattuk a re­ménytelen viaskodást. Aztán vörösre festett koporsót hozott egy szekér, s elindult a menet a temető felé. Gróf Hoyos Miksa egykori kastélyában 1944 végén kórhá­zat rendeztek be a felszabadító szovjet csapatok. A csodálato­san szép park akkor nyílt meg mindannyiunk előtt, s 1945 tavaszán gyönyörködhetett először a falu ritkaságszámba menő cserjékben, pompázó vi­rágokban. azelőtt soha nem látott fákban: a/, -ánglusban«. Este filmeket vetítettek a ka­tonáknak — a tucatnyi fajtájú fenyővel, platánokkal körül­ölelt tisztáson —, s ebből a látványosságból mi, gyerekek, ha csak tehettük, nem marad­tunk ki. S miközben a park­ban barangoltunk, titkolt kí­váncsisággal lestünk a kastély felé: tudtuk, hogy ott is harc folyik, az ágyak mellett embe­rek küzdenek emberekért. S ha láttuk, hogy az épületből szomorú szemű katonaorvosok vagy orvosnők jönnek a kavi­csos úton, sejtettük, hogy va­lakin nem sikerült segíteni... Ebben a kastélyban ma is­kola van, gyerekek tanulják a történelemkönyvből, hogyan szabadították fel hazánkat a szovjet katonák. A tantermek, a folyosók — az egész épület is —, tanúja annak, hogy ez a szabadság a legdrágább áldo­zatot követelte, az emberéle-, tét. A ladi temetőben ma már hiába keresnék a szovjet ka­tonák sírját: a holttesteket ké­sőbb kihantolták és más hely­ségben, emlékművel ellátott temetőben helyezték el, ahol rendre megemlékeznek az el­esett hősökről. A kastély a felszabadulás után a falu művelődési köz­pontja lett, a könyvtár kapott benne helyet, s itt tartották rendezvényeiket a fiatalok. A parkban szabadtéri színpád, kosárlabdapálya épült; a ha­talmas épület lett az akkori erdőgazdaság és a gépállomás központja. A KÖZELMÚLTBAN figyel­mes lettem egy beszélgetésre a Rinya menti Vízgazdálkodá­si és Talajvédelmi Társulatnál. Néhányan azt latolgatták, hogy tavaszi kirándulást kellene szervezni, s ennek során szóba jött úti célként a ladi kastély­park. Olvastak és hallottak róla. Mondták, hogy ott olyan faállomány van, amilyen ha­zánkban ritkán látható s min­dent összegezve: keresve sem találnának olyan kirándulóhe­lyet, mint ez. És ráadásul nincs is messze. Nos, úgy vélem, nem árt, ha a parkba látogatók azt is tud­ják erről a helyről, amit leír­tam. S ott, a faluban vannak, akik ezt kiegészíthetik. Tanúk, élő ismerői a történelem e kis darabkájának. De egyre kevesebben lesznek. Bizonyság erre a temető, amely új sírok­kal gyarapodott az elmúlt há­rom évtizedben. Hcrnesz Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom