Somogyi Néplap, 1975. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-27 / 98. szám
Horváth János: Az »Érintés«« c. sorozatból. 1975. A csendőrlaktanya az utcánk végében volt, s a szomszédban egy szabóműhely, ahol a »törzsurak«« zubbonyait szabták és gombolták. Mit tudtam én akkoriban, négy-öt esztendős gyerek fejjel, miért fordítja el apám a fejét, ha a kerítés tetején kéken, kevélyen lobogni kezd a kakastoll? A céhmester hajnalra csendített azután egy Magyarász Pali nevezetű gyerek tehenei kolompoltak. A számban az álom édességével arra lettem figyelmes, hogy apám egy öl orgonával nyit be az ajtón. Fehér volt az inge, fehér a köténye. Szeme kéken, vidáman villámlott s hogy a virágokat anyám feje mellé hullatta, kivett a kredencből egy hasas, formás kis üveget. Mézesen csillant a benn- való. Szikrát vetett a parányi kupica, mikor apám teletöltöt- te, s mivel a szívem is majd kiesett a nagy kívánkozástól, nekem is az orrom alá dugott pár cseppett kóstolónak. — Császárkörte, finom császárkörte — magyarázta, és hamiskásan hunyorított hozzá. Később cigányok álltak meg a verandán. Nagyokat hajbókoltak, s bár apám bosszúsan legyintett, hogy nem olyan világot élünk, Jóska, a cigányok azért szép halkan rázendítettek. Magasba szegte a nyakát a prímás, álmosan reszelte a brácsás. Nekem legjobban a bőgős tetszett, mert az úgy hányta ide-oda a farát, mint-, ha nem is a karjával, hanem a hátsó felével rángatta volna a vonót. L ajos bátyámmal szoktunk tejért járni Péntekfalu- ba, meg Tizenháromvárosba. Zúgott a cserebogár, csattogott az üllő a kovács- műhelyben, és a sarki kereszttel szemközt égig érő fenyő Urbán Ern6 MAGYAR MÁJUS ágaskodott. Meztelen volt a törzse, ág csak a tetején bok- rosodott. Szalagok zizegtek rajta, a legalsó ágán borosüveg hintáit, s a zöld tűlevelek közül messzire lángolt egy tűzvörös kendő. — Májusfa, szép májusfá — oktatott kedvesen Lajos bátyám. De hogy mire való a fa és miért éppen május elsejére ásták a földbe, azt már Búza Magda öreganyám magyarázta meg. — A legszebb lány szokta kapni, kis unokám — simogatta meg százráncú kezével a fejemet. — A Farkas-erdőn vágják, s vállori hozzák haza a legények. Föl is díszítik, föl is cicomázzák, hadd legyen büszke a lány, akinek az ablaka alá állítják ... S mintha legjobban a nóta magyarázná meg, mire való a fa, öreges, üvegtiszta hangon danolni kezdte: Kedvesemnek háza előtt Az éjszaka magas fa nőtt, Gyenge szellő lágy szárnyain Piros kendő leng ágain. Azt is megtudtam öreganyámtól, . hogy a legények nem mennek mindjárt feküdni, ha már a fát fölállították. »Szomorú királyt«« választanak a kocsmában, s végigjárják a lányos házakat. Mókáznak, heccelődnek. Majd meg- csikkannak a nagy nevetéstől, csak éppen a szomorú királynak kell gyászos képpel ülni a megvetemedett gyülekezetben. Orosz László A cserfa halála Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy cserfa. Ez a mi kedves öreg fánk épp a Perc utca és a Lajos utca találkozásánál magaslott. Valamikor régen talán egy kert sarkában vagy az is lehet, hogy egy tor- nácos családi ház előtt díszelgett. De előbb a ház, majd később a kert is eltűnt körülötte. Csak ő maradt ott azon a helyen — múltat idézőn, magányosan. Szemben vele nagy, magas lakóházak emelkedtek, és ha eljött az este, ablakszemükben fények gyúltak. Az öreg cser ilyenkor kíváncsian ágaskodott, de bárhogy is erőlködött, még a párkányig sem ért föl. Ezért hát bosszús lett, de csak magában zsörtölődött: Hová nőnek ezek a házak? Bezeg a régiek még az ágai alatt lapultak meg! Az új házak lakói reggelente — munkába indulva — aggódva fürkészték az öreg csert, vajon meddig hagyják ott az utca közepén. Este pedig munkából jövet megköny- nyebbülten látták, hogy háborítatlanul él még szokott helyén. Széles törzsével dacosan elállta az utat, megálljt parancsolva az arra haladó autóknak. Tél utóján, az agyagos föld fölengedett és a félbehagyott utak építését tovább folytatták. Egyik délelőtt fűrésszel, csákánnyal és még sokféle □ Somogyi Néplap szerszámmal fölszerelt munkások népesítették be a környéket. Az öreg cser csendes közömbösséggel szemlélte őket. Hisz volt ideje megszokni a körülötte zajló világban sürgő- forgó embereket. De most valami más készült. Hipp-hopp és két munkás máris az ágai között termett. Mit akarhatnak ezek? — hökkent meg. Néhány pillanat, és szép, díszes koronája a földre zuhant. Mint egy agg király, kinek leütötték fejéről fénylő koronáját, hajadonfőit diderget t a hűvös szélben. De ezzel még nem érték be. Csákánnyal törték körötte a földet, láncot kötöttek törzsére, majd rángatni kezdték — egyszer jobbra, másszor balra. A rángatástól szédülés fogta el. Majd egyszer csak iszonyú fájdalmat érzett. Még látta a suhanó toronyházakat, és a szomszédos gyárkéményböl fölszálló füstöt... Este a lakók — hazaérve — fáradt tekintettel keresték a cserfát. S meghökkenve vették észre, hogy annak már hűlt helye. Az utat továbbépítették, fekete fényes szalag, friss bitumen ragyogott a higanygőzlámpák fényében. Távolról földübörgött egy későig dolgozó buldózer motorja, amint egy üszkös gerendajú, földszintes ház falát döntötte be. A hegyek fölött telihold ragyogott és az utak mellett sorakozó gyönyörű, modern házakban vacsorához ültek a családok. — Mikor a dédapád kerülő volt, a Farkas-erdőn — tette ujját az ajkára öreganyám —, a pásztorok a száz tűfok hosz- szát is megugrottak. Akkora tüzet gyújtottak, hogy toronymagasra vert föl a lángja, s azon versengtek, melyikük tud a legmesszebb ugrani hátrafelé. Aki győzött, keze közé kaphatta a legszebb lányt. Szegény dédapád, Isten nyugosztalja, olyan jó ugró volt, hogy száz tűfok hosszán nyerte el dédanyádat. Májusfa, szomorú király, száz tűfok hossza! Ügy emlékszem rájuk, mintha rég feledett mesét hallgatnék. R ég a sírban fekszik öreganyám, régen nem játszanak már felénk szomorú királyt. Egy fénykép azonban még mindig megvan, amelyik a régi májusokra emlékeztet. Csaknem harminc esztendőn át apám őrizte anyám menyasszonyi ruhája alatt. Piros zászlót lobogtat rajta a szél, s a zászló tövében ém- bererdő közepén pólyásbabát szőrit a szívéhez egy fiatalasz- szony. 1919 május elseje a Szat- márerdőn. S még egy kép! Sótony, Nyögér, Gérce, Paty, Uraifalu, Bejegyertyán parasztjai állnak fedetlen fejjel a patakzó májusi fellegek alatt. Bevégezték a földosztást, elvetették a magot, s mintha templomi dicséret volna, nyakukat szegve, teli torokkal harsogják: Rabságunknak vége már! Weöres Sándor KEK A HAJNAL Kék a hajnal, kék, harmat hinti még. Éledező tarka mező tavaszi csokra szép! Kék fönn az ég! Kék fönn az ég! Tavaszi szellő fújja hátunk, ragyog a kikelet, örül a lég! Nóta, meg ne állj, szállj te, szállj te, szállj! Fütty kanyarul, arc kipirul, szapora móka vár! Zeng, zsong a táj! Zeng, zsong a táj! Viola-kedvünk, szöcske-lábunk, röpül a cinege, dalol a száj'. Vaszilij Kazin MUNKÁS MÁJUS Vasat, vasat kalapálok, Csövet csavarok vascsipesszel — Levegő dübörög, minden házból Visszahang szállong, a szívem szisszen. Ollóm csőre kemény vasat Harapdál, vadász sugár Forgácsot visz lábam alatt, • Egyiket a másik után. S az udvaron is, mennyi munka, Télutáni nagy sürgés-forgás. Hány és hány májusi tócsa — Mennyi halványkék égforgács. S mintha zenére kalapálna Nótát ver a víz a csövön. Zengő trillák! Pacsirták bája Harsog hordókon, vödrökön. Művészet és közönség Mióta művészetet produkál az ember, az volt a célja, hogy másokhoz szóljon általa. A többiekhez: a közönséghez. A két fogalom tehát elválaszthatatlan egység — ezt, úgy gondolom, fölösleges bizonyítani. Lényegesebb annak vizsgálata, hogy ma és nálunk mit kell — mit lehet — tenni, hogy a művészet és a közönség kapcsolata erősödjék. Imponáló statisztikai adatok szólnak arról, hogy a legutóbbi években mennyiivei növekedett a könyvvásárlók és a könyvtári tagok, a koncertlátogatók, a kiállítások látogatóinak száma. De hát adatok nélkül is tudjuk, hogy ez így van, ha figyelmesen körülpillantunk a környezetünkbe, valamennyien tapasztalhatjuk. Mégsem mondhatjuk el, hogy a társadalom számára hasznos művészet és a közönség kapcsolata kielégítő« hogy a művek sima úton jutnak el azokhoz, akikhez szólnak. Bizonyos mértékig ez az »akadályozott- ság« természetes is, hiszen aligha volt arra példa a művészetek történetében, hogy egy-egy mű megszületése után azonnal belekerült a köztudatba, hatást váltott ki, alakította az emberek gondolkodását. Folyamat ez, s bármely oldalról közelítjük meg, erre mindig gondolnunk kell. Hogy csak a legegyszerűbb példát említsük: a televízióadaptációk sorsát. Gondolhatunk A fekete városra, a Forsyte Sagára, vagy akár a Feleletre, amely most milliók élménye. Megszületésekor szű- kebb körben hatott mind- :gyik, s csak lassan-lassan jutott el odáig, hogy a legszélesebb fórum elé került. Nem mintha egy klasszikus mű számára a képernyő volna a karriercsúcs; erről szó sincs. Éppen azért került oda, mert könyvként — vagyis eredeti formájában — kiállta az idők próbáját. Nem tűnt el a múló idővel, megmaradt szellemi kincsnek. A televízió révén milliók ismerkednek vele, de lényegében irodalmi alkotásként él majd ezután is. Maradjunk még ateieviziónál, amely hatalmas erejű fórum, tevékenységével ízlést emelhet, gondolkodást befolyásolhat. Véletlen-e, hogy a televízió elterjedésével egybeesik a művelődési, tanulási kedv növekedése? Nyilván nem véletlen: a világgal nagyobb felületen találkozik a néző — s nagyobb felületen az ismeretlennel, miáltal rádöbben ismereteinek korlátáira. Ha jól gondolkodik, fölébred benne a természetes ambíció — jobban megismerni, jobban megérteni embert, kör nyezetet, társadalmat, múltat és jelent. Mű és közönség kapcsolata ez is — mit sem jelent, hogy a »mű« ebben az értelemben nem mindig művészeti alkotás, hanem egy-egy tudományos vívmány, technikai siker, újdonság, stb. A közművelődés irányítóinak e kapcsolat szilárdításán kell munkálkodHorváth János: »Suttogások, sikolyok« c. sorozatból. niok. S nemcsak a televízió segítségével, természetesen. Művészet és közönség kapcsolatának sok-sok új formáját láthatjuk manapság. Hogy — társadalmunkban — a »legősibb formát említsük: író— olvasó találkozók. Mennyit kárhoztatták — kiváltképp a hatvanas évek derekán — ezt a kapcsolatformát, és mégis él. Sőt, napjainkban mintha reneszánsza kezdődne: gyárakba, vállalatokhoz, szövetkezetekbe mind gyakrabban hívnak meg írókat, művészeket, hogy elbeszélgessenek az összegyűltekkel egy-egy könyvről, sikeres műsorról, színészi alakításról. Ezeket a találkozókat azok szervezik, akiket időszerű — vagy örök érvényű, tehát mindig időszerű — művészeti problémák érdekelnek. A részvételt nem írja elő senki. Sokszor kevesebben — jóval kevesebben — vannak, mint amikor a találkozó még »rendezvény«. volt, amelyre »illett« elmenni. De akik ott vannak, azok nem azért ülnek a széksorokban, hogy őket lássák, hanem azért, mert kérdéseik vannak, kérdéseikre választ várnak, érdeklődnek. Ök: a közönség. S így van ez más művészeti ágaknál is. Elsősorban akkor, ha a környezetben olyan közművelődési aktivisták vannak, akik fölfigyelnek az embereknek erre az igényére és a lehetőség szerint igyekeznek kedvükre tenni. Aközönség és a művészek kapcsolatának erősítésére a művek érdekében van szükség, pontosabban: a művek hatásának érdekében. Minden, amit az emberek egy- egy mű keletkezésének körülményeiről, egykori és mai fogadtatásáról, utóéletéről, kritikai visszhangjáról tudnak, közrejátszik abban, hogy nagyobb érdeklődéssel fogadják. S abban is, hogy eljusson azokhoz, akiknek »több közük van hozzá«. Mit jelent ez a kifejezés? Nagyon egyszerű dolgot: nyilvánvaló, hogy a közönség érdeklődés tekintetében is rétegezett; ízlésvilágában, iskolázottságban sem azonos, tehát a művek, művészek ismertetésével mindenkihez fordulni nem lehet. Sokan emlékeznek még, milyen vadhajtásai nőttek egykor az erőszakoskodó, műveltségterjesztésnek: előadássorozatokon, előadóesteken ültek olyanok, akiket más dolog jobban érdekelt volna, csak azért, hogy illetékesek »kipipálhassák« a részvételi százalékot. Erre semmi szükség nincs, mert látszat, öncsalás. Inkább rontja, mint javítja a kapcsolatot. Szóljon egy-egy mű kevesebb emberhez, de azok értsék meg jobban, éljék mélyebben át! — Ez az igazi hatás. Hajlékony, szervezőkész közművelődési munkások erre mindenkor tekintettel vannak. S nem toboroznak közönséget a létszám kedvéért. Terjedőben vannak az úgynevezett »kiskörök«. Egy-egy művelődési központban összehívják azokat, akikről biztosan tudják, hogy valamely, a közeljövőben sorra kerülő előadó-est, megjelenő könyv, koncert, színházi előadás érdekli őket. Meghívják a produkció valamely részvevőjét, adott esetben az írót, s elbeszélgetnek vele. A beszélgetésen elhangzottak továbbgyűrűznek. Van olyan klub, ahol a filmekről megjelent kritikákat tárgyalják meg rendszeresen. Egyetértőleg vagy elma- rasztalólag — de hát nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy foglalkoznak vele, s elemzés során közelebb kerülnek az alkotáshoz. Számos más, űj, sarjadozó formát említhetnénk, amely mind segíti a művészet és a közönség kapcsolatának erősödését. Nem véletlen, hogy ez a napirendre került, mert nem kevesebbről van szó, mint, hogy milyen szellemi közeg fogadja a műalkotásokat. Amelyeknek nem jár ««eleve tisztelet« kritikátlan elismerés — szó sincs erről —, de az igen, hogy értékeiket, vagy hibáikat tájékozott közönség fogadja. Ezért fontos a kapcsolat erősítése. T. I.
