Somogyi Néplap, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-13 / 37. szám

H arangozó Martka tizen­nyolc éves tsz-varrodai dolgozónő —KISZ-gaz- dasági felelős — nem ismeri a hathónapos summás fogalmá­nak jelentését. — Ki volt a kulák? — Nem tudom.. — Mi volt a beszolgáltatás? — Sajnálom, nem tudom. — Mondjon valamit a köz­ség első szövetkezetéről! — Volt a mostani előtt is? — Tudja-e, hogy ki volt Kéthely első vb-elnöke? Tsz- elnöke? Párttitkára? — Csak a mostaniakat is­merem. Egyik szemem nevet, a má­sik sír. Jó, hogy a »harango- zómáriák« — a mai tizen-, huszonévesek — kimaradtak harminc évünk megpróbáltató időszakaiból, a készet kapva: steril tisztaságú munkahelyet — tsz-varrodát —, táncházzal és könyvtárral »-hízó« műve­lődési otthont, presszót, ahova ha ma fehérszemély belép, már nem indul a pletyka, mint öt­hat évvel ezelőtt is még. De becsülni magunkat akkor tud­juk igazán, ha magunkban azokat is becsüliük. akiktől az vetnem. Egy lovunfc, egy tehe­nünk maradt a háború után. Így indult egy ezüstkalászos gazda élete. Ez a község mindig is ket­tészakadt település volt. Nem­csak amiatt, amiről a nevét kapta: Kéth^y két helyből, Magyariból és” Sári községből tevődött össze. A lakosság miatt is! A falu egyharmadát törpebirtokosok, a másik két­harmadát egy-kétholdasok — hathónapos surnmások — és grófi cselédek alkották. Ez a kettészakadj ság még ma is erezhető. 1948- oan megnősül­tem, lett négy gyerekünk. Egyedül dolgoz­tam a birtoko­mon a sok éhes szájnak. Epe nélkül viseltem volna el, hogy a pincétől a padlásig lesöpör- tettek. mindent? Hogy a két hízó közül az egyiket elvitték? A másik megdöglött. Az már a sors tréfája volt, hogy abban az évben, 52-ben volt a leg­jobb kukoricatermésem. »-Sze­rencsére-“ a górét is hamar üresre söpörhettem. Itt na­gyítóval kellett kulákot ke­resni! Húsz holdja nem volt senkinek; hát »csináltak-« há­rom tizenhat holdasból »kulá­kot«! Elvettek, dobra vertek mindenünket. Harangozó Marika életet kaptuk. A szabadság tel­jességét is csak akkor éljük, ha ismerjük a forrásvidékét. Ez a riport szabálytalan tör­ténelemóra fiataloknak azok­ról, s azokért szól, akik — Két- helyen csinálták a történelmet. Jól, rosszul. Mások ellenére olykor, maguk ellenére más­kor. Sebesítve és sebesedve. Önmaguk indulatát néha köz­érdeknek feltüntetve. Hány­ás hányfajta matériájú ember! Van, aki azóta elébe feküdt annak a szekérnek, melyet az­előtt húzott. Így vagy úgy: akkor, régen ők — akiket a közakarat, a felsőbb utasítás vagy hit késztetett — kezdték a szekér kerekeit negyed-, fél­körök fordulataira erőltetni. Mika Lajos — az 1960-ban alakult szövetkezet első elnöke — ma sértett ember. Hajdani »első gazda«, de legalábbis egy az elsők közül. Szürkülő, szálas haj alatt egy függőle­ges, mély árokkal, három ezt keresztező ránccal barázdált, boltozatos homlok. Gyakran összehúzódó szemek: újabb szem környéki, ormyergi rán­cok bizonyítják ezt. Darvas József elhunyt írónkra emlé­keztet külsőleg. S belsőleg? Darvas Kormos ég című drá­májának roppantó szenvedélyű hősére. Még a sorsában is ... — Amikor 1945 novemberé­ben hazaengedtek az ameri­kai fogságból, itthon már kész helyzet várt... A »kész helyzet«: a gróf »megpucolt«, megalakultak a pártok. A kisgazda, a nemzeti paraszt, a kommunista, a szo­ciáldemokrata és egy taggal(!) a polgári demokrata. Végbe­ment a földosztás. Háromszáz­húsz család jutott földhöz. — Tíz holdunk volt, nem igényelhettünk: törpebirto­kosnak számítódtunk. Az apám az ágyat nyomta, törött lábbal. Nekifeszültem a mun­kának; szárhordással kezd­tem. A vetés nem sikerült, ta­vasszal újra kellett szántanom, Szorult a hurok körülöttem is. Talán mert így is boldogul­tam, míg az első — a Petőfi — tsz, melyet volt szegényem­berek alakítottak főkent; hoz­zá nem éités miatt megbu­kott. Volt még egy ok, ami miatt majdnem »kulák« let­tem. Akkoriban »billent« á forint; gyorsan vettem ma­gamnak egy bőrkabátot. Iri­gyelték. Aztán elmúltak ezek az évek. Kezdték újra szer­vezni a tsz-t. Nem volt bizo- dalmunk, hisz tanúi voltunk a Petőfi bukásának. Eljött hoz­zám a tanácselnök. »Mi a szándéka?« Még nem döntöt­tem. Eljöttek hárman. Időt kértem. Adtak. Dur­ván én nem viselkedtem, ők sem velem. Amikor aláír­tam a lista vége felé jártak. Közvélemény-kutatáson bizo- nyosult be: az emberek engem akartak elnöknek. Kevés va­gyok én ehhez, mondtam. De ők: »Nem! És nem!« Egyhan­gúlag választottak. Nem akar­tam cserbenhagyni őket. So­kan megfutottak a tsz elől. A brigádvezetőket magam vá­logattam. Lófogatokkal, mar­hafogatokkal kezdtük. A vető­magot úgy adtuk össze. Agro- hómusunk, tanult szakembe­rünk nem volt. Néha Tapsony- ból átjött hozzánk az ottani mezőgazdász: »Lesz úgy, hogy petróleumra sem lesz pénze­tek!« — jósolta. Saját buk­szájából fizettem. A brigád­vezetők is kölcsönöztek a tsz- nek. A »gépállomány« nyáron született meg. Könnyen ösz- szeszámoltuk, hiszen egyetlen román kis traktorból állt. Ké­sőbb kiimádkoztam a nagybe- reki gazdaságtól néhány pufo- góst és pótkocsit is. Az iroda: két kis »lyuk« egy régi ház­ban. Három év múlva levál­tottak, vizsgálat folyt ellenem. Szabálytalanságok, bizonylati fegyelem hiánya, egyéni ér­dek előtérbe tolása miatt. Akinek ma megmutatom azt a jegyzőkönyvet, csodálkozik: < ’ ........................... b ért? Mert csirkéket vágattam a partnercég vezetőinek, hogy a közös lássa hasznát? Mert nem ismerték még a repre­zentáció fogalmát? Mert papír nélkül — gyorssegélyként — mérettem ki a krumplit a rá­szorulóknak? Mert akkor még nem volt felkészülve az ország megfelelő szakemberekkel a nagy feladatra? Én tehettem róla? Több tsz-ben volt laza a fegyelem; példát kellett sta­tuálni, én így értékelem ma az esetemet. Három hónap fel­függesztett, 3700 forint pénz- büntetés; ennyi volt az oko­zott kár. Sötét a háttér: a tsz- vizlgálatot ellenem egykori leventeoktatóm vezette. Aki miatt én leventekoromban — mint kommunistagyanús — húsz napot ültem. Menjünk tovább! Akkor engem a tsz­Nagy Imre 75 évéből jó negyvenig két állapotban élt: zaklatták, zaklatott. A kapu­ján parancs: »Ha zárva van, ne zavarják a szomszédokat!« Kemény szóhoz szokott em­ber. Két feleségét eltemette, három hónapja él a harma­dikkal. Testes alkatú, testes hangú ember, flanellingben. Lakásában jólétről semmi sem árukodik. Televíziója Mika Lajos bői hazaküldtek, és ma is hiá­ba jelentkezem munkára. A mostani elnök — aki még az én aláírásommal ment állat- tenyésztői iskolára — nem vesz vissza. Fölneveltem a gyerek- keimet becsületes embernek; az egyik áz NDK-ban dolgo­zik. De Kéthelyen nem be­csülik bennem az úttörőt, a kezdő embert... Kemény az arca, mint a kő. Kikísért bennünket a jómód­képzetet keltő házból. Kulcsra zárja magában újra a fekete­A tsz-varrodában. Nagy Imre nincs, ö. »söpörtette le a pad­lásokat«. Mika Lajosét. is. — Mikát itt szerették! az emberek. A gazdabarátaiból válogatott brigádvezetők azon­ban sokat ártottak ... De kezdjük az elején! '— 1919-ben kergettem a fehér bandát Szeged-Algyőnél, Paksnál, Solton, Tokajban. Nem adhattunk pardont az ellenforradalmároknak! A lé­tünkről volt szó! Amikor for­dult a kocka, bujkáltam a kéthelyi erdőben tizennegyed- magammal. Kettőt elfogtak — mártírt csináltak belőlük. 1933-ban letartóztattak röpcé- dulázás miatt. De nem talál­tak nálam egyet sem. Fölrúg­tak, pokrócot dobtak rám, gu­mibottal »simogattak«. A lé­tüket veszélyeztettem! A tár­sadalmi rendét', melyet képvi­seltek. A h'áború vége Mor­vaországban ért. Itthon nem léptem be a pártba. »Amíg vitézek, pénzes kocsmárosok is tagjai, nekem nincs ott a helyem!« Ki is tették őket, akkor beléptem. 1950-ben én lettem a község első tanácselnöke. Végigjártuk a falut a népnevelőkkel, és beszolgáltattuk, ami kötelező volt. A volt cselédek minta­szerűen beadtak mindent, a gazdák nem. Erőszakot nem alkalmaz­tattam. Kényszerített a be­osztásom, de hittem is abban, amit csináltam. A termés kel­lett az országnak, a munkás­ságnak. Dunaújváros, Komló építéséhez. Agitáltam a sári­pusztaiakat. Odasúgta nekem a járási titkár: »Hagy el, Nagy elvtárs! Nekik is igazuk van!« A három kulák — mert igenis azok voltak az akkori szabvány szerint! — vagyonát fölszámoltattam, igaz. Meg kellett szüntetnem á nagybir­tokot, ez volt a regula. Ma is itt élnek azok az emberek. Elmennek mellettem köszönés nélkül. Azt hiszik: én voltam az ok. Két év alatt elvégez­tem a kemény munkát. Az­tán : gazdálkodás az öt hol­don, portáskodás a szociális otthonban. 56-ban eljöttek ér­tem az elleriforradalmárok. Bedobták az ablakomat, el akartak vinni. Itt álltam az udvaron a fenyőfák alatt, majd megléptem hátra, a ker­tek alatt. A történelem embe­ri sorsokban személyesül meg. Sokat olvasok, hát tudom. A sorsok kuszák, folyondárosak. Tóth Lajos a 3400 lako­sú község ma is »munkásne­gyednek« emlegetett részében lakik második feleségével. Mintha öccse lenne Nagy Imrének. Pedig hitben, világ­látásban messze voltak ők egymástól, akárcsak Makó Jeruzsálemtől, ö a levente- oktató-egyházfiból lett párt­titkár. Válogassuk az ocsut a búzától! — Horthy-katona voltam ti­zenkét évig. Párttitkár vol­tam hat évig. Ellentmondás? Az! De gondolják csak meg: szegény emberek gyereke voltam. Házasódni nem tud­tam, mert sem nekem, sem a lánynak nem volt miből, mi­re. A katonaság, az altiszti iskola sok cselédgyereknek jelentette a kilábalást. Én mégsem lettem altiszt. Emiatt: itthon, szabadságon, benne voltam a »hagyomá­nyos« gazda—cselédgyerek ve­rekedésben. Gazda csak gaz­dával áll szóba komoly be­szélgetésre a világról ma is; ez a megfigyelésem. Igaz az is, hittem annak., amit belémsúlykoltak: »Mesz- sze Keletről véresen tör előre a kollektív.« Voltam karpa- szományos leventeoktató, vol­nék az a tudat, hogy fel kell nőnie a feladatokhoz. A tanult emberek partnere kell legyem Hányszor terveztünk éjjelbe nyúló időkig az elnökkel! És hajnalban már a földeken voltunk. Ezt nem tudták. Egyébként: én Mika Lajos­nak rosszakarója nem voltam, a salát retav.ttárnái támad­ták ... Életútjuk hurkai. egymás elieni csatáik ellenére köszö­nő, beszélő viszonyban van a három ember. A törtcnelem- csinálők nem mind hősből, hanem emberből vannak. Harangozó Marika már nem tudja, ki volt cseléd, ki gazda a községben. Szerencsés István volt cseléd új házba költözése előtt ezt mondja: — Egyformán mérik ma a tsz-ben egyiket is, másikat is. A munka ,a mérce. Fáró László a »lyukból« a volt grófi kastélyba települt irodán — faburkolatú, dús csillára helyiség, ahol vagyunk — megerősíti ezt. Hét éve is­merem. Látszatra változatlan. Csak a szemüvege dioptriái­nak változása juttatja eszem­be a múló időt. S talán az: többször oltja el a fényt sze­mében a csukódó pillája. Fá­radt? Nehéz évek állnak a tsz- elnök mögött. — Megfutott volna az indu­láskor? — Nem! Alapító tagja va­gyok a szövetkezetnek. — Mika Lajo6... — Nem vehetem vissza. A tsz ellen beszél, az emberek nem akarnak dolgozni vele. Azt mondják: akkor jelentke­zett újra, amikor már minden sínen volt nálunk. Igazuk van. — 1963. — Állattenyésztői szakisko­lán voltam, s közben megvá­lasztottak elnöknek. 1968-ban megteremtettük a nagyüzemi szőlészetet. Nem ment simán. A főagrqnómusra forró vizet loccsantottak. — Még egyszer: 1968. — Több, mint ötven tagnak köszöntem meg a munkát, kí­vánva másutt több szerencsét. Nem dolgoztak rendszeresen, rombolták a munkaerkölcsöt. — »Vaskéznek« emlegették a háta mögött. — Most sokan köszönik, • hogy az voltam. Ma ez a tsz a megye egyik legtöbbet emlegetett, gazdasá­ga. Megteremtették •á'iAágy üze­mi gazdálkodás feltételeit: Ke­resztúr, Somogyszentpál is együtt van velük. Beléptek a CPS kukoricatermesztési rend­szerbe. De náluk már előbb is hatvan mázsa volt az átlag­termés. Búzából pedig negy­venhat. 7050 hektáros nagy- gazdaság. Az egyesülés előtt a három tsz termelési értéke 96 millió forint volt, most a kö­zös év után 130 millió! Az éVi átlagjövedelem harmincezer forint körül van. Szakember- gárdát teremtettek: 23 mérnö­ki képzettségű ember dolgo­zik itt. S a kisugárzás? Negyven­ezer forinttal támogatják a művelődési otthont, segítik az .öregeket; egyre inkább ta­Tóth Lajos tam hadifogoly Dániában. Igaz az is: szedtem az egy­házi adót. Mi fordított a gon­dolkodásomon? A környező világ és a sok közhasznú munka. A legeltetési pénztá­rosság, a földművesszövetke­zet igazgatósági tagság, a ta­nácstagság. Nékem a beszol- gáltatási kötelezettség teljesí­téséről kilenc elismerő okle­velem van! De elmentem az egyik kuláknak kikiáltott csa­ládhoz. »Ne ríjanak! Ha Ca­to, a római tudós nem lett volna öngyilkos, megérhette volna a jobb időt« — így vi­gasztaltam őket. Mert sokat olvastam, olvasok. Párttitkárként, mely pozí­cióba egyhangúlag választot­tak, 1965-re emlékszem, mint nehéz időszakra. Az utolsó kézi kaszálásra. Akkor kaszát fogtak rám. Bende Feri emel­te, mert járási ukázra 150 he­lyett 120 mázsát tudtunk ki­mérni. Nem haragszom rá, rendesen dolgozik a tsz-ben azóta is. 1966 óta nem va­gyok titkár. Eljárt fölöttem az idő, elfáradtam. Az em­berek csak azt látták: »A párttitkárnak jó: nem dol­gozik!« — de nem tudták, hány álmatlan éjszakába 'ke­rült a kevés iskolájú ember­Fáró László pasztalják a közösségi érzés csírázását. Egymást keresztező, egy­mással feleselő életű embe­rek — botlottak is, mert a ká­tyúk méylyek voltak —t for­málták ezt a községet olyan­ná, amilyen. Magabiztossá, gazdaggá. E szabálytalan tör­ténelemóra célja az volt, hogy — József ztttila-i mértékkel — az igazat ismerjük meg, »ne csak a valódit«. Leskó László Fényképezte: Gyertyás László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom