Somogyi Néplap, 1975. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-12 / 36. szám
Moliére reneszánsza Az Úrhatnám polgár Kaposváron A gróf és a grófnő: Helyey László főiskolai hallgató és Horváth Zsuzsa. Sürgés-forgás, kavaíkád jellemezte tegnap a Csiky Gergely Színház színpadát, amely még a forgószínpad elnevezést is megérdemelte volna. ,A társulat egy része Bábarczy László vezetésével a Moliére- darab pénteki bemutatójára készült A jelmezes próbának azonban kettőre vége kellett legyen, mert a színház udvarán már ott álltak a televíziósok, készen az Egy lócsiszár virágvasárnapja tévéfelvételére. Ugyanakkor előkészületek zajlottak egy másik darab, a Pinokkio felvételére is. Pénteken bemutató lesz. Moliére Űrhatnám polgára érkezik a kaposvári deszkákra, hogy mint már annyiszor születése óta, példát statuáljon emberi gyengékről, butaságról, felkapaszkodásról, s nevetségessé váljon, mint ahogy Moliére kora óta oly sokszor nevetségessé váltak urak és polgárok. A nézőtéri székeken csendben meghúzódó látogató elhitte, hogy ez már maga a játék, amelynek ő is részese, ám akkor a rendező tapsa megállította a cselekményt, a szereplőgárda háromszor, négyszer is visszaállt egy-egy jelenetre. Itt már »koreográfiája-« van annak, hogy a terített asztalt milyen sorrendben szedik le, a fényűző ebéd színhelye miként tűnik el pillanatok alatt, s az asztalból hogyan válik sok-sok lámpából álló csillár. Babarczy László szereti Mo- liéret, s látszik jól érzi magát a Moliére teremtette világiban, 1968-ban a Nemzeti Színházban rendezte a Tartuffe-öt. Ezért is nem változtatott semmit az eredeti szövegkönyvön, nem vett el belőle és nem »aktualizálta«. — Nem tartottam szükségesnek, hiszen véleményem szerint a nagy francia drámaíró nagyon aktuális ma is. Sorolhatnám a példákat külföldről, akár a francia, akár a szovjet színpadokról, ahol reneszánszát élik darabjai. Egy ideig kevesebbet játszották nálunk, most ismét előkerült. Az a világ, amelyet ő ábrázol, már erősen közelít az abszurditáshoz. A mai darabok pedig ugyancsak magukban hordoznak ilyen elemeket — mondta abban a tíz percben, melyet a próba közben szakítani tudott. — Az Úrhatnám polgár megoldása különbözik az iró többi drámájától, de az általában komédiának nevezett többi darabtól is. Itt ugyanis elmarad a félreértések sorozatának leleplezése. A történet végén sem derül ki, hogy igazából ki kit csapott be, legalábbis mindenki azt hiszi, hogy ő járt túl a másik eszén. Ugyanakkor tragikomédia is ez a javából, j A fölkapaszkodva előkelős- köd ni akaró polgár tragiko- i médiája. A szerep parádés le- j hetőséget enged a. játékra a j címszereplő Koltai Róbertnek. S. M. Iskolák — iskolások M anapság sokan fáradoznak azon, hogy az általános iskolát mindenki befejezze. Mert ijesztőnek tartják, hogy a tanköteles korúaknak mintegy tíz százaléka csak a hatodik-hetedik osztályig jut el. A KISZ központi bizottsága akciót hirdetett »Minden KISZ-tag fejezze be az általános iskolát« jelszóval. A felnőttoktatásban részt vevők újabb kedvezményeket kaptak. Személyes érdek és köztjgy a tanulás, mindenekelőtt az alapműveltség megszerzése. Meglepődünk, ha olykor írás- tudatlan emberrel találkozunk. Hogyan, ez még lehetséges? — kérdésünkben nemcsak a korszerű gondolkodás- mód rejlik, hanem az elmúlt harminc év oktatáspolitikai eredményeinek hatása is. Ezek az eredmények oly gyors ütemben jöttek, hogy jogosnak érezzük mai türelmetlenségünket. De hát honnan is indultunk? A mai nyolc általános iskolai végzettséget 1938-ban évente 34 ezren szerezték meg. Ma 180 ezren fejezik be az általános iskolát, s ami ennél többet mond: az isko- láskorúaknak körülbelül 90 százaléka végigjárja a nyolc osztályt — a tankötelezettségi koron belül. Oktatja őket 30 ezernél több szakképzett tanár — 1938-ban az általános iskolákba nem egészen hatezer szakképzett pedagógus jutott. Az iskolák államosítása, tehát 1948 előtt, a tanintézetek négyötöde egyházi kézben volt. Kiszorult belőlük a haladó gondolat, a korszerű pedagógia. Egységes oktatási rendszerről voltaképpen az iskolák államosítása után beszélhetünk. Joggal tartják a legújabb kori történetünk krónikásai a fel- szabadulás utáni művelődés- politika egyik legjelentősebb állomásának az államosítást. Az oktatás fejlettségének, az általános műveltségnek nem* egyetlen fokmérője az általános iskolát végzettek aránya. Ugyanígy jellemző a továbbtanulóké is. Statisztikai adatok szerint a második világháborút megelőző utolsó békeévben a 14—17 éveseknek alig több mint Jjét százaléka jutott el a középiskolába, s nem egészen tíz százaléka tanult szakmát. Ma ugyanennek a korosztálynak nyolcvan százaléka tanul. Ahhoz, hogy ezt az arányt elérhessük, rendkívül gyorsan kellett fejleszteni — mondhatni megteremteni — a középiskolai hálózatot, a szakmunkásképzést. Részben új iskolák nyitásával, részben a középiskolák korszerűsítésével, oktatásunk egységesítésé- | vei, illetve a különböző szak- j munkásképző intézetek, tech- I nikumok építésével. Az ingyenes, kötelező, nyolc osztályos általános iskola tervét már 1945 tavaszán meghirdette a Magyar Kommunista Párt, és augusztusban törvény mondta ki létrehozását. A szakérettségire előkészítő tanfolyamok 1948-ban kezdődtek, ugyanakkor szervezték az esti és levelező ok- j tatást. Mindezt azzal a céllal, j hogy megteremtsék az új ma- [ gyár értelmiséget, megteremtsék a művelődéshez való jog j teltételeit. Hogy az új értei- j miségre mennyire szükség | volt, azt a harmincas évek ) felsőfokú tanintézeteinek sta- j tisztikéi is sejtetik. Magyarországon 1937—38- ban mindössze 16 felsőoktatási intézmény működött, körülbelül 17 ezer hallgatóval. És milyen arányban kerültek közéjük munkás-paraszt gyerekek? Földes Ferenc, a ki- ! váló marxista szociológus és pedagógus adatai szerint a : negyvenes évek elején az or- ; szag lakosságának 56,4 száza- j lékát alkotó szegényparaszt- j ság és munkásság gyermekei j az orvoskaron 6,2, a bölcsész- ! karon 5,6, a műegyetemen 5,1, a jogi karon és akadémiákon 4,1 százalékban kaptak helyet. Összehasonlításként megemlítjük, hogy 1971-ben a főiskolákon, egyetemeken végzettek 56 százaléka volt munkás-paraszt származású. A z oktatás, az iskolák fejlesztésének első szakaszában jelentős eredmények születtek. Mégis j szükségessé vált az oktatás reformja, a tananyag, az iskolatípusok korszerűsítése. Gondot okozott például a szakmunkásképzés »zsákutca« jellege, hiszen a szakmunkásképző iskolákban tanultakat más iskolákban nem vették figyelembe. Felülvizsgálatra szorult a technikumok helye, szerepe, a gimnáziumok súlya, aránya. Az 1961-es iskolareform a problémák jó részét megoldotta, a magyar oktatási rendszert nemzetközileg is a korszerűek közé soroltak. Űjabb évtized múltán, 1972- ben a párt oktatáspolitikai határozatában összegezte az eredményeket és megjelölte az újabb feladatokat. Az időpontokból is látszik, az iskolai oktatás szüntelen megújulására van szükség ahhoz, hogy a képzés megfeleljen a gyakorlati élet követelményeinek. Érthető türelmetlenséggel akarjuk tovább gyorsítani a folyamatot. Aggodalommal követjük az öt-hat osztályt végzettek pályafutását. Sürgetjük a szakmunkásképzés személyi és tárgyi föltételeinek javítását, a kollégiumi hálózat bővítését, a felnőttoktatás kiterjesztését, jobb propagandáját. M ert nap nap után nagyobbak a követelmények, s ma már mindannyian érezzük, hogy korunkban — és még inkább a következő évtizedekben — az alapműveltség megszerzése nélkül nem lehet boldogulni. M. D. Életünk kacatjai gyűlnek, gyűlnek. A minap »bányásznak:« csaptam föl, a saját limlomjaim mélyére hatolva. Néhány sárgára ódonodott füzetre leltem. Szótárirkákra, barna ragasztószalaggal ösz- szeillésztett vonalas lapokra. Mind teleróva girbe-gurba írással. Hogy meghalványodott az a tengerkék tinta! Cowboyregény, ifjúsági kisnovella, Victor Hugo regényének dramatizációja — hogy foroghatott a sírjában szegény Hugo! —, garantáltan saját kezű vígjáték, regényrészlet. (Szerencsére részlet maradt, törzo!) Az ember nem szívesen szembesül saját gyengeségével. Finnyásan lapozgattam a kezdetleges »műveket«. De azután az egyik füzetben »kincset« leltem! Hosszabb, de befejezetlen elmemű volt. Elsős gimnazista voltam, amikor papírra vetettem. Es ahogy olvastam: a lapokról szembenézett velem, rám nevetett a valóság. »Realista regényt« írtam, tudtomon kívül. Akkor még nem is sej-, tettem, hogy — ahogy monI KÉJ VÁLASZTÁS HU ZSÁKON Halottak voksa Külön antológiát lehetne szerkeszteni az »úri« Magyar- ország híres választásainak nevezetes történeteiből, olyan históriákat kötve csokorba, mint amilyet Mikszáth is megírt Két választás Magyarországon címmel. s Az idő valóban adomává szelídíti a történeteket, amelyek mögött azonban nemegyszer a véres valóság állt, megvesztegetett emberek sokaságával, félrevezetésekkel és megvásárolt lelkekkel. A szigorú levéltári dokumentumok megvallatásával gyorsan letörölhető a históriák néhol kedélyes, patinás máza: s különös történetek egészítik ki, teszik még hitelesebbé a történelmi képet. Ilyen a negyven évvel ezelőtt megtartott buzsáki kettős választás is, a szinte gogoli »ötlet«, a Holt lelkek félelmetes valóságos reminiszcenciája egy kis somogyi községben. Itt ugyan nem a halottakat adták vették, hanem az élőket, akik a halottak nevében is leadták voksukat. Egy gúnyrajz szelleme Különös gúnyrajz jelent ! meg negyven éve, 1935 tavaszán a sajtóban. A biztos választási győzelem mámorában vigyorgó Gömbös parolára emeli a kezét. Az időközi választások szelleme kitárt tenyerét azonban kortespénzért nyújtja: a jól értesült rajzoló tudta, hogy ezen a választáson ! még a halottak is Gömbösre j szavaztak. A kormánypárt il- ! lusztris honatyái persze a »demokráciára« és a fair pláyre hivatkoztak, s miután amúgy is intrikák, megvesztegetések egész sorával kompromittálták j magukat, úgy gondolták, jó j lesz, ha kiteregetik az ügyet I egy per keretében, s elrende- j lik a választókerületben az j újbóli választásokat. Ez a gesztus persze nem lep- j lezte el valódi céljaikat. Az j ügy főszereplőiként feltüntetett fővádlottak — akik Horthy kormányzótól igen gyorsan amnesztiát kaptak — valójában harmadrendű szereplők voltak a belpolitika intrikák- j tói tarkított porondján. Az igazi főszereplő a győz- ! tes volt: Gömbös Gyula mi- \ niszterelnök, aki pártjával kísérletet tett a totális fasizmus bevezetésére. Az ex-kapltány afféle parádés demonstrációnak szánta az 1935 kora tavaszán induló választási kampányt s magát a választást is. Nem egyszerűen győzni akart, hanem elsöprő győzelmet aratni Bethlenék és a kisgazdák felett. (Az utóbbiak ugyan a kisgazda pártvezér, Eckhardt révén mégállapodást kötöttek Gömbös pártjával, de a választások előtt megingott a bizalom). A fegyvertárból előkerültek a dzsentriország választási fegyverei, sőt újakat is kovácsoltak: dörgedelmes szólamokat, megtévesztő szociális intézkedéseket, de mindenekelőtt Gömbös jellegzetes fegyverét: az intrikát. Napirenden voltak a kompromittálások, a besúgóhálózat remekelt. A történetírás szerint: »Az 1935- ös választáson került előtérbe az a fasiszta politikai gárda, mely azután a legkészségesebb kiszolgálója volt Magyar- országon a német fasizmusnak a második világháborúban.« Az élgárda nem tétlenkedett: Endrödön sortűz dördült, hét halálos áldozat nevét törölhették a névjegyzékből. Bu- zsákon pedig, ahol a kisgazda- párt emberei vonultak ellenzékbe, kinyitották a pénztárcát. De erről már periratok vallanak. »Amíg Gaál Olivér szavazói mint egy birkanyáj, csendőröktől körülvéve várakozott, addig Temple emberei egymás után jutottak a szavazó helyiségbe egy hátsó ajtón keresztül, mely a szavazatszedő küldöttség elnökének lakásából vezetett az irodába.« »S. Sán- dorné miután szavazatát Templére leadta, addig nem akart a teremből távozni, míg az ígért pénzt' megadják neki.« S a visszaélések koronája, a gúnyrajz ihlető motívuma igy áll a periratban: »Szerepelnek továbbá a választási jegyzőkönyvben még a választás napja előtt elhalt egyének is, kiknek elhalálozását az anyakönyv igazolja.« Súlyos visszaélések A följelentést a levéltári közlés szerint ifjú Gazdag Antal balatoncsehi — ma Ordacsehi — lakos nyújtotta be. j Az ügy egyik első számú tanú- i ja. a helybeli kisgazdák veze- tője szerint a választást követően tiltakozó petíciót juttattak el a bírósághoz. A följelentés »ismeretlen tettesek [ választási visszaéléseiről« szói. A kormánypárt jelöltjét \ Temple Rezsőnek hívták. A j bűnlajstrom igen tarka. »Több j egyén kétszer gyakorolta szo- vazati jogát.« »... a szavazók I között olyan egyének is sze- j repelnek, akiknek szavazati joguk nincs is ...« László Istvánt még a választás előtt fi- ' gyelmeztették: »nem lesz sza- j vazati joga, ha nem Templére \ szavaz«. Szerepeltek a névjegyzéken teljesen ismeretlen személyek, és Temple szavazói között olyanok, akik nem i is éltek szavazati jogukkal. Az | erőszak itt sem hiánj'zott: I Komédia volt — Így történt, ahogy felolvasta — mondta az akkori résztvevő, a vád tanúja, Magyar István, ma tsz-nyugdíjas. — Csak azon múlott, hogy nem lőttek a csendőrök, mert a parancsnokuk is jól látta: túlzásba viszik itt a dolgokat. Komédia volt... Azok, akiket megvesztegettek, vigyorogtak és csörgették a pérftt. Annyira nem törődtek semmivel, hogy való igaz: az egyik asz- szony addig nem akart elmenni, amíg nem kapta meg a kortespénzt. — Maguk, kisgazdák nem léphettek közbe? — Említettem már a csendőröket ... Meg tudja, ismertem én a választási szokásokat, tanúja voltam a csetepatéknak gyerekkoromtól. Hiszen volt, amikor karóval felfegyverkezve mentünk váVÁZUL dánt szokás — »egy az egyben« a környezetemet írom. Mert azt írtam! Újra olvasva — / felnőtt fejjel — már tudom, hogy a tizenöt éves koromban felskicceit matematikatanár valóban a mi matézistanárunk volt. A tárgy iránti undorom is »tetten érhető« e nem tudatos »alkotásban«. S a szőke, fiatal tanárnő! Volt ilyen. A diák vonzódása hozzá, olvasható ki az egykori »regényből«. De a legpontosabb portré — karikatúra! — egykori földrajz-történelem tanáromé. Ahogy olvasom azt a gyerekkori zsengét, mosolyognék és boruldoznék egy időben. Idézek belőle. »Bevágtázik a földrajz tanára. Alacsony, hízásnak induló emberke. — Nem érünk rá! Nem érünk rá! — hadarja a jelenteni akaró hetesnek. Jó kedve van az öregnek. Talán meg lehet úszni a felelést! Szeretik az öreget, de a felelés nála sem kellemes dolog. A tanár megtörli* sok- dioptriás szemüvegét: »Mi volt az ismétlés?« Azonnali válasz: a hallgatás. — Nem tudják!? írom az egyeseket! Fásítunk! Felelőket hív ki. Szánalmasan makognak. — Kijönnek a segédcsapatok. A kis aranyos Má- gocsy Ennikő! Boszorkány! Nekem ne próbáljon bürmi- tölni! Az én szívem kőből van! Hatalmas sajtot halász elő. A sajt nagyságánál csak bűze nagyobb.« És így tovább. Nyálazom, forgatom a lapokat. Hol lehet most Vazul, a régi történelemtanár, a legendás? Mondják: elborult a kedélye, abba kellett hagynia a tanítást. Olyan összegyeztet- hetetlen ez a hír az egyéniségével! Ügy őrzöm, ahogy a »regény« lapjaira »öntöttem«. Kopott, megsárgult füzetek Bizony, ez volt az ifjúság. I L. L. i lasztani __Nem akartunk mi G ömbösre szavazni, ezért is csináltunk petíciót. S mikor már tudtuk, hogy bírósági ügy lesz, az egyik főkolompos azt mondta: »úgyis jön az amnesztia ...« A pert? megtartot- i ták. Valamire igen élesen em- j lékszem. A községi bírót kér- j dezte vagy a járásbíró vagy az ügyész. S/egyszer csak sorban elkezdte mondani a halottak nevét — a szavazólistáról. Hogy ez él-e? Nem — halott. Hát ez a személy? Ez is halott — volt a válasz. Hát emez? Ez is halott... De halott az a község is, akinek ilyen bírája van! Így voit. Magyar Istvánt keserű emlékek fűzik ehhez- a választási szomorújátékhoz, amelyik mindenképpen szemléletes jellemzője a harmincas évek Magyarországának. Megtévesztett, megvásárolt embereivel, lefizetett voksaival, a halottak tragikomikus kísérteteivel a nyílt fasizmus előszele volt már. Tröszt Tibor Somogyi Néplap
