Somogyi Néplap, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-01 / 1. szám
Kölcsönt l?“k 3;;: san se sértettek meg életemben. — Látom magam a Via Nationale torkolatában, úgy, ahogy megtorpanok a zenés utcai eszpresszó bejáratánál az asztalok között: leüljek? A talp- és derékfájást a szülőhazától távol lehet csak igazán megismerni. Persze, hogy leül a turista, ha a pénztárcája engedi. Öröm az ülés az ülepnek. Öh Itália! Egyszerű kertiszékek. Nincs párna. Az asztalon tiszta terítő. Itallap. Étlap. A sótartó: Róma centruma. Mindenki sétál, beszélget, gesztikulál körülöttem. A szökőkutak magasra törő vízsugarain is a hangok buborékai táncolnak a fehér ingek és sötét ruhák forgataga fölött. A lábát mossa egy kiskatona. Mossa? Áztatja, miközben chiantit iszik fonott korsóból hátrahajolva, mintha a vizet okádó kőszörnyeteggel gúnyolódna. Csecsemőnek minden új. — Ülök elfogódottan. Könnyűnek érzem magam most, második este Rómában, mikor az asztalok között fölbukkan Mastroianni. Nem tévedek? Valóban ő közeledik ebben a pincérszerepben? Sebaj. Van 2000 lírám. Fogyasztok. Szerényen elüldögélek... — Kérek egy pizzát — mondom, mielőtt megállna fölöttem enyhe és fölényes mosollyal, melyben azonban (ezért gondolom, hogy ő lehet Mastroianni) nincs lenézés, megvetés, csupán csak könnyed, tetszetős nagyvonalúság. Mert, egy pizza — ellenőrzőm az árlapot —, pontosan 300 líra. Marad 1700 lírám, hogy alhassak, akár sig- norina Anastasia közeli szobájában. — Vélem, hogy elvégeztem a rendelést, mikor a magas és karcsú test meghajol előttem. Rokonszenves arc mosolya néhány arasznyira: »Valami italt uram? Mit hozhatok? Mondjuk egy kokkot?« — Hallom a kokk- kantást először Itáliában. Azt hallom, ahogy a Coca- Colát itt egymás közt becézik. Na, mondjuk összesen 500 líra. Van szoba 1500-ért is. Hát lehet egy ilyen kokk-ot visszautasítani? Hol töltöm utolsó éjszakámat? ... Szirmay Endre A holnap elé Cserélem a régit a bíztató újra, a szél holnapjaink - friss zászlóit fújja, idő az időnek 'mulatja a mását, lélek a léleknek szárnyas fordulását; cserélem a vágyam sziklakő valóra, bukdosó szándékom igazodó jóra, szép szavaim rendjét diadalmas hitre, mely már bizonysággal rég be van kerítve; mért is ne hihetnem, hogy a fény a fénynek tükröt tart, mint ember más ember szemének, vagy miért ne hinném: azolcé a holnap, akik a tudásért életet áldoznak; hiszem és akarom, hogy szívünk szerelme mindenki szívéhez szólón énekelne; hiszem és vallom, hogy csak azok virulnak, akik másokért is maguk igazulnak. Tegnapom cserélem holnap bizalmára, a didergő magányt engesztelő társra, a sanda gyanakvást tiszta emberségre, kimért világomat a végtelenségre. Hol vagyok tulajdonképpen? — Hát persze, Róma. Via Nationale. Szökőkutak. Kerthelyiség. Előttem üres tányér a tésztaféle maradékával. Coca-Cola jelzi a pohárban, hogy a vendég folyamatosan fogyaszt. Nem hamarkodja el. Na és a számla? — Egyezerötszáz líra! — Tévedés. — mosolygok az egyenlőtlen helyzet ellenére. Mezei András — Nem uram. Ez az Ön számlája. — A tészta háromszáz! — mondom döbbenten. — Igen. Természetesen. — bólint Mastroianni. — Na és? Tovább? Ha ez háromszáz líra, akkor mi a többi? — »A Kokk« — azaz a Coca-Cola ötszáz líra. — Hogy ötszáz?! — Természetesen uram. Nálunk a Kokk, az ötszáz líra, ha nincs is feltüntetve az árlapon. Mastroianni úgy néz rám, mintha ez magától értetődő lenne. — Bocsánat! mondom meggyőződéssel, oly köny- nyedén, mint aki közelebb van ehhez az itteni szellemiséghez, úgyis mint magyar, úgyis mint kelet-európai. De hát a fennmaradó hétszáz lírát mire számították föl? Semmi egyebet nem fogyasztottam. Kicsinyesség ez Uram? — Oh, dehogy Signore! A service! A felszolgálás háromszáz líra. — Hallom és Mastroianni itt elhallgat. Szándékos a megállás, hiszen a vendég gyors fejszámolást végez: 300+500+300 = 1100 líra. — Masttoianni kivárja, hiszen pincért alakít az idegenforgalomra berendezkedett Olaszországban. FnnfnC jelenet, hiszen rumlid az intermezzo mélyebben világít bele egy ország gazdasági és lelki életébe, mint az olasz lapok vezércikkei — sugallja Fellini szelleme. — Na és a további négyszáz líra! — kérdem kétség- beesettnek tűnő tétova felháborodással, attól félve, hogy a valóságosnál is nevetségesebb helyzetbe hozom magamat. — Oh, a négyszáz uram? csillog a nikkel-tálca fölöttem. — A négyszáz líra a music. — A zene? — ismétlem tompán, fahangon, miközben előkotrom a gyűrött olasz pénzt a \ farzsebemből és fizetek Mastroianninak, »akár egy katonatiszt«. Az intermezzo ezzel végétért. Mastroianni el. Én pedig úgy gondolom, hogy jól ülök itt. Kellemesen langyos a levegő. Ha félrefordítom a fejem, az Angyalvár kivilágított tornyára látok. Nem ér meg ezerötszázat?! Stáb, haza!... Miért ne ülhetnék itt reggelig is, ha nincs pénzem szállodára? Ez Róma? — "Igen, ez Róma.« — Hallom, miközben karórámra nézek: éjjel egy óra van. Ki hinné? Máris? Mellém ül egy hölgy. Öreg hölgy Kaliforniából. Ki hitte volna, hogy Kaliforniából? — Én pedig sokallom ezt a pár lírát? — Cinkos mosollyal hozza a narancsitalt a hölgynek Mastroianni. A számlát elébe teszi. Színpadias párbeszéd. Emelt hang. Gazdag nő. Dúsgazdag. Fölháborítja a számla. — Engem is becsaptak hölgyem, hétszáz lírával — mondom. — Ehhez képest önt: becsületesen kiszolgálták! Minden hely foglalt. A zenekar szünet nélkül játszik. Énekhang tölti be a teret. Minden lüktet, ráng, mozog, gesztikulál és vonaglik körülöttem — csupán csak én nem? Az én asztalom más, mint a többi asztal? Velencére, Bécsré gondolok, egészen Budapestig merészkedve, amikor az asztalok között feltűnik mesz- sziről Mastroianni, a pincér. A kép olyan, hogy tanítani kellene. Magyarázni. Többször is visszaforgatni, ha valóban film készül körülöttem. Ha Fellini forgat? Látnivaló, hogy az én asztalomhoz jön. Udvariasan mo solygó, már-már üdvözült arc. Félrehajló fej; "De kár, hogy pincér.« — sóhajtanak a hölgyek a moziban, remélve, hogy ezúttal is egy kis- herceg bújt a pincérkabátba. A kontrasztot pedig most én magam képviselem. En, a konok ülő Róma közepén. Valaki, aki föl nem kel onnan. Mindazonáltal Mastroianni a legjobb formájára emlékeztetve jön a zenekar felöl. Bal karján fehér asztalkendő. Figyelme felém I összpontosul. Mi van még a I zenén és felszolgáláson ki- I vül, amit fölszámíthat? — E Jobbjában most veszem ész- | re a kis fehér porcelántá- B nyért, melyben damaszt szál- I véta alá csúsztatja a pénzt. I az előkelő vendég. Mit fogyaszthattam még | amit ki kell fizetni? Éjszakai ■ pótlék?! Ülök. Megadom | magam a sorsnak. Nem néz- I degélek. Nem mosolygok | vissza. Nem. Most én va- ■ gyök én, néhány másodpercig azonos vagyok önmagámmal. Elszakadtam a viszonylatoktól. Magamba merülve ülök szoborként. Melankolikus, árva szoborként, akiben azért föllelhető valami neoreális szubstancia, mikor is megáll előttem pincérnek álcázva Mastroianni, leteszi elém a kistányért, benne van háromszáz líra. — Rendben vagyunk? — adja vissza a pénzt, barátságosan megveregetve a vállárnak fittnrlnatr ^ köröskörül UllUüüdn a reflektorok. Fellininek úgy látszik ez a megoldás tetszik. Stáb haza. Vége a forgatási napnak. Én meg csak ülök, ülök a visszaadott háromszáz líra fölött még. ma is a Via Nationale torkolatában, a székek, asztalok, az üres pódium előtt késő éjszaka. Ilyen egy magyar turista Itáliában? Süllyedhet ilyen mélyre? "Rendben van?« Miért ne lehetne rendben? — nyúlok a damaszt szalvéta aló. a háromszáz líráért, — az én Mastroiannimon kívül még senki se adta vissza a töredékét sem annak, amennyivel becsapott. Például Mastroianni Virágcsendclet. Mohácsi Regös Ferenc grafikája. Illyés Gyula A fenn lengő Holdhoz Falusi gangról nézem: — kerekül óriásra december holdja oly ősi szűzen, büszkén, mintha ember nem hágta volna. Tudassam vele, bogii mi érte? A kutyák regi lazzal ugatnak. S ö száll csak mit se sejtve, hű egében alvó falunknak. Hárfát hol penget ma Dávid király? Cecilia hol hegedülget? Isteneink egy állomással arréb repültek. Űj hadi célért, tudós adatért. hány láb fog rajta még tápod ni? Velem a hála néz Rád! és szeretnék koszorút dobni. Nekem a régi vagy! Még istenibb. hogy közelebb, hogy emberibb. Sapphö szerelmes holdja! Vért-köpő Vitézünk virrasztó cselédje. ‘ Börtönpriccsekhez surranó fény, Bacsányi mécse! Visz a jövőbe hajód sokakat. Engem a múltba ringat. Honnan indultál? Arról mondd cl egyszer a titkainkat. S ti csillagok, — 'merre adtok irányt, ha legszélsőtökre jutva nézi szemünk majd: most hova — s hogyan ■— meg merészebb útra? Boór András ÚJÉVI HAJNAL Tegnapi bánat , Beletaposva sárba hóba Alszik a hajnal régi nóta leng a pára Kuporgó hazak számlapjára Elhagyott .varjú szól a télben Katona-cinke fut merészen Tavalyi bánat Belétaposva sárba hóba régi móka /" M. Berkolajkó, Gr Árkád/'ev Á zseni drámája K edves Kosztya! Zavarban vagyok. Sehogy sem tudok időt szakítani a személyes találkozásra. Ezért írok levelet. A' mama említette, hogy a főnök általad kérdezteti annak az okát, amiért nem járok be dolgozni. Elhatároztam, hogy neked mindent elmondok. Június végén eljött hozzánk a nagynénikénk, Valja mami, és megkért engem, hogy tegyek az Édesipari Főiskolára felvételi vizsgát a másodunoka testvérem, Vo-. vocska helyett. Emlékszel, amikor megvédtem a disszertációmat, akkor odajött hozzánk egy fiatalember, hippi - öltözékben? Hát ő ez a Vo- vocska. Egy évvel fiatalabb tőlem. Gyerekkorunkban sülve, főve együtt voltunk, de aztán a sors szétszórt bennünket. Öt a jazz-zene vonzotta, én meg atomfizikus lettem. Az ismerőseink közül valaki az én fényképemet küldte meg a Vovocskáé helyett a főiskolai jelentkezési lappal. így aztán én mentem el a felvételi vizsgára. A felvételi sikerült, mármint az általam adott felvételi, és Vovocskát, — azaz engem — felvették a főiskolára. Szeptember elején ismét megjelent nálam Válja nagynéni, és a lábaim előtt térdre borult. Nagyon megijedtem. És mint később kidé-' rült, nem is ok nélkül. Az a személy, aki az én fényképemet csempészte a Vovocskáé helyére, lebukott, és most nincs aki visszacserélje. Válja nagynéni yzt mondja, hogy az adott szituációból csak egyetlen kiút van: Nekem kell tanulnom Vovocska helyett. — De Válja néni — pró- ’ tiltakozni — ezt én, matika, fizika tudö- k doktora, nem tehetem. Én nem tanulhatok egy cukrász-technikus helyett! — Hát jó, kedveském — mondta sírva —, de azért azt is figyelembe vehetnéd, hogy te még csak mindössze huszonöt éves vagy, ráadásul zseni, mit neked megszerezni még egy mesterséget is adó diplomát. A kedvéért, hogy felszántsam a nagynénik^ könnyeit, elkezdtem tanulmányaimat az édességipari főiskolán! Először arra gondoltam, hogy járok én dolgozni is néha, néha pedig az előadásokat látogatom. Később azonban bebizonyosodott, hogy ez nem is olyan egyszerű. A tanulmányi osztály ugyanis igen szigorúan ellenőrzi az előadásokon való részvételt. Emlékszel, legutóbb a kaliforniai egyetemről járt nálam egy fizikus, hogy megbeszéljünk egy kutatási témát? Akkor is észrevették, hogy hiányoztam az előadásról, illetve hogy Vovocska nem volt ott a névsorolvasásnál. A tanulmányi osztály ezért arra a hónapra megvonta az ösztöndíjat, ami a Vovocska zsebét nagyon kellemetlenül érintette. Válja néni ezért nyomatékosan felhívta a figyelmemet, hogy csak nagyon nyomós ok miatt maradhatok távol az előadásokról. így aztán érthető, hogy dolgozni a munkahelyemre végképpen nem mehetek. A tanulással meg egyenest nincs problémám. A tortát is szeretem kavarni, a kuktasapka iä jól áll. Meg aztán, amikor annak idején én tanultam — mármint valóban magam helyett —, mindösz sze tizenéves voltam. Akkor hoztam össze a kandidátusi disszertációmat is, ezért igazi diákéletem nem is lehetett. Most minden másképpen van. Belevetettem magam a diákéletbe. Előadások után moziba járunk. Tegnap meg egyenest azt kérdezte a csoportvezető, hogy udvarolok-e komolyan valamiféle kislánynak? Ez nálunk ugyanis majdnem tilos. Ezért felhívta a figyelmemet, hogy számoljam fel ilyen irányú kapcsolataimat. Meg azt is mondta, hogy most még neki se udvaroljak, mert holnap fizikából zárthelyi dolgozatot írunk, és a tanár szerint nem a legerősebb oldalam a fizika. Most már látod a helyzetemet. A főnöknek pedig mond meg, hogy még. egy kicsit bírja ki nélkülem. Ha befejeztem az első félévet, akkor átiratkozom — mármint Vovocska . — levelező tagozatra, és akkor nem lesz akadály annak sem, hogy dolgozni menjek. Barátod: Pávlik. Sigér Imre fordítása Somogyi Néplap
