Somogyi Néplap, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-05 / 4. szám

Bárdos1 Németh János Hómező Ez a nagy, fehér Nirvána megnyugtat engem, elborít, leplébe úgy bújok bele, szakállam hóvirágcsokor, a csönd ujjam hegyére fagy, szívemben nincsen szenvedély, ami közel volt, messze van, s belém olvad a messzeség, egybefoly álom és való, zenébe olvad minden át, fehér hó, versem, szállj te is, adj hírt a roppant semmiről, hogy ég, föld, minden összeér s halál vagy élet, csak szavak, vakíts meg, végtelen havas. Demény Ottó HA EGYSZER Ha egyszer minden sikerül — mit kezdesz elmúlt éveiddel, mi lesz a kibékíthetetlen gyermekkorból, vad álmaidból, hogy. leplezed el volt éhséged s hova rejted mohóságod, rossz gönceidet hova hányod, sebhelyeid mint takarod be, riadt farkastempód mivé lesz abban a langyos biztonságban s jogod, hogy ordíts a veszélyben — hová lesz boldog ösztönöd, mit kezdesz a gyönyörű vággyal, ha egyszer minden sikerül? ÚJ KÖNYVEK fanylffiányok, regények A Kossuth Könyvkiadó megjelentette Jurij Szurov- eev: Ernst Fischer ideológiá­ja és esztétikája című tanul­mánykötetét, amely a mo­dem revizionista nézetek marxista kritikáját adja. A Gondolat Könyvkiadóval kö­zösen adta ki a Kossuth Jac­ques Duclos emlékiratai első kötetét, amely Harcaim, em­lékeim címmel jelent meg. s az 1910-től 1945-ig terjedő, eseményekben gazdag három és fél évtized francia törté­nelmébe ad bepillantást. A Móra Ifjúsági Könyvki­adó újdonságai közt találjuk Kertész Erzsébet: Csipkéből! Brüsszelben című könyvét; az új Csíkos-könyv Jósika Júlia életregényét tartal­mazza. Dávid Antal történel­mi regénye az Erdély nagy romlása; Nemes Nagy Ágnes és Szecskó Tamás verses ké­peskönyve a Mit látunk az utcán? A Delfin könyvek so­rozatában jelent meg Anato- lij Sztaszj: Zöld útvesztő cí­mű ifjúsági regénye, az ung­vári Kárpáti Kiadóval kö­zös gondozásban. Ugyancsak ezzel a kiadóval közös ki­adású a Szergej Mihajlov bájos állatmeséit tartalmazó kis kötet, melyet Róna Emy illusztrált. A magyar—cseh­szlovák közös kiadás kereté­ben két gyermekkönyv Ike­rült ki a nyomdából; az egyik — Milos Macourek tol­lából — meséket tartalmaz, Jakub és a kétszáz nagypa­pa címmel, a másikban szlo­vák népmesék találhatók. A naposholdas paripa címmel. A Búvár zseb- könyvek sorozatának új kö­tete a vadvirágokat mutatja be. Űjabb kiadásban jelent meg Szász Imre gyermekre­génye, a Kisanna Kertor­szágban és Szepes Mária Pöttyös Panni című meséje. A fiataloknak nyújtanak hasznos és kellemes olvas­mányt a Kozmosz-könyvek. A Kozmosz-szerkesztőség új kiadványai között szerepel­nek Oriana Fallaci szocioló­giai riportjai, A haszontalan nem, vagy amint az alcím a tartalomra utal, Utazás a nő körül. Második kiadásban látott napvilágot Hollós Er­vin dokumentumregénye, a Harminckét nevem volt. A távirat soíta nem adó­dott fel, mindig szóban mondott, Uhu, a férj és atya által, az illetékes, Zel- ka, a felség és édesanya jelen­létében, nagy családi társaság előtt: »Ha az édesanyátoknak húsz leánya lenne stop, az a húsz nem érne annyit, mint ő egymaga stop.« Két lányuk beleegyezőleg, jóváhagyólag hallgatott. Nem lett volna értelme, érdemek­ben versengeni »mamival« ... — Nem vagy fáradt? — kérdeztem néha, ha hazajöt­tem. — Mitől? — kérdezte őszin­te bámulattal. — Mitől lennék fáradt? • Hát, hogy ta­karított, mo- 5 sott, vasalt, be­vásárolt, főzött, I rendben tartot­ta a házat, gyü­mölcsöt szedett, befőzött, me­szelt, vagy el­intézte az egész család ügyes- : bajos dolgát. Már ez is fáradtság? Nekem, nekünk. — Lásd el apádat! — mond­ta a kórházban, amikor job­ban volt. És én kimerültem benne abban a hétben. Ha beteg van egy családban, felborul az élet. Rohanás a kórházba, amikor csak lehet. — Nem hoztál kávét? — kérdi csalódottan a betegágy­ban. — Hát miért nem? Er­re vártam egész nap ... — Mert azt mondták: nem szabad... De a hajpántodat hoztam. (Mert kérte. Mert hiú volt. Mert adott magára.) — És cigarettát? — Azt sem ... Mert nem lehet. Nővértől, betegektől koldult' cigarettát. A kávéért meg, amit előző nap vittem, közelharcot vívott a betegtársakkal, akik merő jószándékból elrejtették előle. * * * Kezdődött már előbb. Halkan, fájdalmasan a ne­vemen szólít. Mit akar? Lát­hatja, ágyazom, sietek, ki van számítva az időm, nem érek rá. Mit akar? De azért me­gyek a másik szobába, a hí­vásra. Áll az ágy mellett, és fogja a hasát: — Jaj, nem tudom mi ez — mondja alig hallhatóan. — Alulról jön felfelé egy iszonyú fájás, ilyet én még nem érez­tem ... Átfogom, de már hajlik le az ágyra; reszket, öklendezik, hány, és nem hallja, amit mondok. Uhu jön be vala­miért, átadom neki őt, és szá­guldók a telefonhoz. Orvost, orvost! Jönnek a mentők. Viszik egy ismeretlen kórházba. — Ezek ilyenek —■ mondja Zelka. Arra, hogy tiltják a dohányzást, a kávét. Az ő or­vosa megengedte. Akkor is, amikor nagybeteg volt. osszul érzi magát itt. A betegeket nem bírja. Mind beleszól az ő | ügyébe. És annyi az orvos. I — Bizalmatlan velünk — 1 jegyezte meg a fiatal orvosnő. — És úgy érzem, maguk is ... Hogyne. Mikor nem csinál­nak vele semmit. Fájdalom- csillapítókat kap meg nyugtá­tokat. Nézik tehetetlenül a szenvedését. a nem. Legtöbbje fejét fehér pólya öleli. Fekszenek, szemet hányva; görgősen, csövön, »pipán« lélegezve. Amott az a férfi, szeme nyitva. Kigúvadt szemek. Néha forgolódik is, nyög. A Látogatók szólongatnak. »Ili, Ilikém!« »Imri, Imrus- kám!« Fogom a kezét. Még ő. Si­mogatom. »Klárika! Itt va­gyunk melletted ... Klárika!« — mondja éneklésen Uhu, a menyasszonykori nevén szó­lítva. A másik kezét fogja. A látogatás két perc. Őrző osz­tály. Rémületes. Intenzív osz­tály — mondják, akik vigasz­talni akarnak. De: őrző osz­tály — ez van kiírva is ... AGYVÉRZÉS Rohannak a napok. »Állapota súlyos« —• mond­ják még reggel nyolckor. A délelőtti távirat elkerült. Me­gyünk be. Nem akarnak föl­ereszteni. Várjunk. Aztán csak íölmegyüpk. »Az orvos operál. Megmondom hát én« — szól a főnővér. »Neki jobb. Kilenc óra húszkor meghalt.« — Exitált — mondja lent a portás, amikor a várható csa­ládtag érkezését bejelentjük neki. »Hát nem exitált a Bo- tondné?« De, igen. Meghalt. Mintha ez valami önkéntes cselekvés, cselekvés lenne egyáltalán. Az öngyilkos meg­halt. Ügy akarta... De a töb­bi? Kiragadta közülünk vala­mi ismeretlen hatalom. »Dohányos ember három­féle halálra számíthat: tü­dőrák. szívin­farktus, agy­vérzés. « Az utcán megy egy nő és foly­nak a könnyei. R Mellette egy fiatalasszony jajgatott. Ha legalább ő is jaj­gatna! A nevét se hallotta. ég mindig elhárítottam M a lehetségest, a való­színűt. Mihden baj el­hárul, viccé vált, amíg volt. Bajt, betegséget hamar kihe­vert. Nála a baj nem lehet komoly. — Hagyjátok csak itt. Re­mélem, nem halok meg — mondta játékosan, amikor jobban volt és az értékeit ha­za akartuk vinni. Olyan kép­telenségnek tetszett a halála, hogy felelni se tartottuk ér­demesnek. Arankának eszébe jutott, hogy bent marad nála éjsza­kára. Megengedték. A betegek nem tudtak aludni, a nővér nem tudott dolgozni Zelka miatt. Folyton fel akart kel­ni. És menni haza, hogy a csa­ládját ellássa. »Ja, engem tán­colva tesznek a koporsóba is« — mondogatta, örökmozgó magamagára. Nekem eszembe se jutott; éjszakára vele maradhatok. Nekem csak az jutott eszem­be... Mi ez? Két deszka az ágyán. Bedeszkázták! Mint egy hal­doklót! Te jó isten! — Hogy le ne essen, fel ne tudjon kelni — világosít fel a nővér. — Eegyen szíves, vegye le! Leveszi, de közben értő pil­lantást vált a betegekkel, hogy ha elmegyek, majd te­gyék vissza. Megkönnyebbülés Zelka szemében. Mennyivel jobb ■így! — közli a tekintete. »Nem tudtam, mi az ott két­oldalt, hogy nem Látok- ki tő­le, olyan, mintha fal volna. Nem kapok levegőt tőle .., Köszönöm, sokkal jobb így.« Még beszél, de nem érteni, mit. a szavak egymásba tor­lódnak alig mozduló ajkán; csak bólogatni lehet rá, nyug­tatni. »Állapota súlyos« — soha, mást nem mondanak. Nem hagynak egy csepp reményt sem. Csodát sem említenek» — Megtesszük, amit tudunk — csak ezt mondják az orvo­sok. De nem tudnak semmit. Tehetetlenek... Folyton harcolt értem. »Hü­lye állat voltam. Nem tudom becsülni magamat« — panasz- lottam. »Engem becsülsz?« — kérdezte. »Téged, igen.« »Ak­kor becsüld magad azért, mert az én lányom vagy!« »Ember légy« — oktatott. — »A többi nem fontos.« Milyen meleg volt az ágya! Talán azért nem fázott soha sem. Fogvacogtató télben is kosztümben járt. Régi papla­nokat, párnákat rakott maga alá. Fűtött az ágya az életre. A szörnyek,, a nyugtalanító ál­mok, a fenyegető, kínzó gon­dolatok elől ott volt a menek­vés. * * * Gyereklány korában fenyőt árult a jeges Duna partján; polírozott egy füstös ezüstmű- vesműhelyben, vitte haza a pénzt az anyjának — büszkén, mert olykor az egész család élt a keresetéből. Mikor, me­lyik gyereknek volt munkája, abból. Fiatalasszony korában volt egy helyiségük. Műhely és la­kás. Diót ettek. Vettek eg/ zsákal, míg az tartott, azt et­ték. A dió héjával aztán be- fütötték éjjelre a vaskályhát. Az ágyban egyik oldala, a kályha felől, majd megégett, a másik majd megfagyott Felöltözve kellett lefeküdnie, mert levetkőzni nem voit hói. A műhelyben dolgoztak az uráék, hajnalig. Hajira'ban ő kelt, ment dolgozni. Éhesen Jókedvűen. ■ a negyvenötben húsz­H éves, miniszter lehetett volna belőle. Már csa­ládanya volt és háztartásijeli. Olyan férjjel az oldalán, aki­nek munka- és üzlett ársa, ha nem is pénzügyi, de lelki'me­nedzsere, éiettársa kellett le­gyen egyszemélyben. De ha akkor húszéves dolgozó nő, ma miniszter. Mondjuk: mun­kaügyi. Olyan poszton érvé­nyesülhettek volna igazán a képességei. Szerették, amerre ismerték. Bizalmasa, tanácsadója volt számtalan embernek. Muskátli, begóniák pirosa. A sírján a virágok olyan me­leg színűek... Uhu a minap úgy mondta a távirati szöve­gét, ahogy régen; »Ha az édesanyátoknak ...« Harminc éve, 11) -45. január János Szobrász, magyar mestere. ín bal! meg Pásztor XX. század első felének jelentős Egyik híres alkotása: II. Rákóczi Ferenc szobra a parlament Feleségem című szobra. Ad astra című szobra. »Egyetlen sánsza van. Ha az } idegsebészeten meg tudják operálni.« ! »Nincs rajta segítség« — közli kíméletlenül a főorvos az idegsebészeten. Én a kínlódó halált látom. Hallok a hatvanéves Roff- mann-néről: ebéd után ki­ment a kertbe, leült a fa ár­nyékába. Mire kimentek hoz­zá a házból, halott volt. Köny- nyű halál! * • • Fekszik az ágyon. Most már nyugodtan. Nem tud felkelni ! és indulni haza, sietve — mert mi lesz a családjával, őnélküle. Fekszik nyugodtan, simán. Mellette az infúziós szerkezet, másik oldalán kive­zetés a testéből. Lélegzik. Sze­me hunyva. Nem hall, nem szól. Szája sarkában alvadt vér. A nővér jő, kis gumicső­vel leszívatja. Láthatjuk, fog­lalkoznak azért vele. »Nem az volna a jó, ha hirtelen magá­hoz térne, felébredne? Azt je­lentené, meggyógyult.« össze- borza-’ok. Jobb terme? Így nem vesz tudomást a környe­zetéről. A szobában nők, fér­fiak, vegyest. Itt nem számít Ismerek egy tizenhat éves kislányt. Ipari tanuló, s gyakran járok abba az üzem­be, ahol dolgozik. Ügyesen jár a keze, azt mondják, jó szakember lehet belőle. De ami nekem feltűnt rajta, az az volt, hogy valahányszor láttam, mindig ott lógott a cigaretta a szájában. Egyszer nem állhattam tovább, meg­kérdeztem: — Mondja, miért dohány­zik olyan sokat? — Mert ideges vagyok — pöffent egy nagyot az újabb cigarettából. «— De miért ideges? Hosszan gondolkozott, mintha a dezoxi-ríbonuklein- sav szerkezeti képletének fölírására kértem volna, aztán kibökte: — Csak. Hát nem aranyos? Egy másik eset. Az egyik boltban fiatal eladó lánykához fordul a vevő: — Kérek egy krumplinyo­mót. ■ A lányka térül-fordul, hoz egyet, mire a vevő: — Kérem, én nem ilyen­Baloghy Tamás Egy kis hiszti re, hanem arra az összenyo­másra gondoltam. A válasz: — Nahát, hogy a vevők­nek mi minden hülyeség az eszükbe jut! A vevő kikéri magának, mire a kislány sírva fakad, s így szól: — Jaj, ne tessék haragud­ni, de olyan ideges vagyok. — Hát én nem is tudom... — Miért? Szóval ez van. Fiataljaink nagy részének körében úgy hódít (manapság az ideges­ség, mint az én siheder ko­romban Marlene Dietrich. Persze engem ebben az egész dologban az idegesít a legjobban, hogy az idegessé­get takarónak használják. No jó, tudom én, hogy az élet manapság »em fenékig homogenizált tejföl, * bár magam sem szeretem a »bezzeg az én időmben« kez­detű tanmeséket, én a ma­gam idegességét azért egé­szen jól megértem. Meg hát az egész korosztályomét. Mi ugyanis nem a Hacki Ta­mást hallottuk annak idején fütyülni, hanem a bombákat. Ez pedig annak a tipikus esete, amire joggal lehet mondani, hogy mecsoda kü­lönbség ... Persz ettől azért egészen jól megvagyok, csak a ke­zem remeg egy kicsit, meg éjszakánként felriadok ál­momból. Különben közis­merten acélidegzettel ren­delkezem. Én legföljebb attól vagyok egy kissé ideges, hogy nem tudok bizonyságot szerezni: voltaképpen miért ideges oly sok fiatal. Persze lehet, az idegesíti már őket. hnnv mi túl sokat mesélünk ar­ról, hogy hogyan éltünk an­no dacumal, amivel aztán a saját idegességünket magya­rázzuk. Persze biztosan más okuk is van. Alert milyen idege­sítő többek közölt az, ha teszem azt a randevún vár­ni kell. Meg az is nagyon fölpumpálja az embert, ha a busz nem jön azonnal. De az is ok a hisztire, ha az ember nem készül például matekból, s tudja, hogy fef leltetés lesz. Az sem közöm­bös egy fiatal lány lelki ál­lapotára, hogy ő egy spanyol export cipőt szeretne, he­lyette a Savaria gyár termé­két kapja meg, hogy nehéz az iskolatáska nem akar fog­ni az a francos golyóstoll, felszalad a szem a harisnya- nadrágon stb. Hát van itt kérem ok bő­ven. Csak különbek ne legye­nek soha! Somogyi Néplap

Next

/
Oldalképek
Tartalom