Somogyi Néplap, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-08 / 287. szám
H régészet a társadalomtörténet kérdéseiben is állást foglal László Gyula a kettős honfoglalásról László Gyula, az Eötvös Lórán-d Tudományegyetem régészeti tanszékének vezetője, a történettudományok doktora egyike azoknak, akiket a szűk szakmai körökön kívül a közvélemény is jól , ismer. Több megjelent könyve szinte mindenkihez szól, noha ezekben szaktudományos kérdésekkel foglalkozik. Könyveinek sikere, személyének népszerűsége nemcsak annak tulajdonítható, hogy a régészet iránt élénk az érdeklődés. És nem is csupán a kettős honfoglalás elméletének újszerűsége, a szerző gazdagon árnyalt elemzései, míves stílusa miatt. László Gyula munkáiban mindig érezzük a töprengő tudós gondjait, de az advocatus di- aboli (az ördög ügyvédje) minden apróságra figyelő ellenvetéseit is. És ez nagyon emberi, nagyon rokonszenves vonás. Csak kevesek tulajdonsága. A László Gyulával készült interjú a professzor kaposvári előadása és a vele történt beszélgetés alapján készült. Ahol pedig a részletkérdések árnyalására, finomítására volt szükség vagy ahol a beszélgetés során csonkán maradt gondolatok kiegészítésre szorultak, ott minden esetben könyveihez fordultunk »segítségért«. — Professzor úr előadását hallgatni ugyanolyan élmény volt, mint munkáit olvasni. — Ha írásba foglalom gondolataimat, egy-egy szakasz után mindig felolvasom magamnak: hogyan hangzik. Talán ezért van, hogy úgy írok, ahogy előadásaimat tartom. — A tudományos művek élménye intellektuális. Professzor úr könyveiben, előadásaiban viszont élénk megjelenítő erőt is érzünk. Talán a régészet természete segít a képszerű megformálásban? ■ — A régészeti leletekből elénk táruló kép a látható világok leghézagosabbika. S különösen kevés maradt ránk a nagy ázsiai-európai, nép- vándorlások korából. Csatok, szíjvégek, veretek, csontkarcok s néhány edénytöredék, amit a halottakkal együtt raktak a földbe. Vajon miként ítélnének a mi korunkról kései utódaink,, ha csak a temetőinket ismernék? Mit . tudnának meg életünk gazdagságából? Alig valamit. Hát ezért van nehéz dolga a leleteket elemző régésznek, aki a tudományos ismereteken, párhuzamokon kívül az élénk képzelőerőt sem nélkülözheti. Ezt a töredékeiből elénk táruló világot csak úgy lehet megismerni, ha a szakember egyszerre képes a legaprólékosabb rendszerező és összehasonlító munkára, s ugyanakkor . gondolatait igyekszik szabadabban futtatni. — Így jutott el, professzor úr, a kettős hon-- foglalás elméletéig? — Az első halvány feltevést inkább a véletlennek köszönhetem. Régészeti kézikönyv írását kezdtük meg Bóna István barátommal, s akkor figyeltem fel a következő érdekes rejtélyre. Ha egymásra vetítjük a feltárt sírok alapján rekonstruálható honfoglaláskori települések térképét a késő avarkori lelettérképpel, szinte meghökkentő, hogy Árpád magyarjai milyen következetesen nem települtek az avarok által lakott területekre. Mi ennek az oka? — Végiggondolva magam is magriadtam a feltevés merészségétől, hiszen az oly mértékben különbözött a történészek által elfogadott változattól. — Milyen adatok, tények szólnak a kettős honfoglalás mellett? — A honfoglalás korából nagyon keVés, hitelt érdemlő írott forrás maradt ránk, a régészet hagyományos jelzései pedig csak nagy-nagy óvatossággal kezelhetők. Vizsgálódásainkat ki kellett terjeszteni a néprajzra, a mitológiára, a művészetre,— különös tekintettel az ötvös- mesterségre —, a "növény- földrajzra, állattanra, a társadalomlélektanra és az antropológiára is. Egyszóval komplex vizsgálati módszer alkalmazása vált szükségessé. Az előkerült csatokon, övékén, csontbogozókon, véreteken megtalálható ábrázolások ugyanis meghatározott jelentéseket hordoznak. Ha ezeket meg akarjuk szólaltatni, minél jobban, több és több fogással kell játszanunk a húrokon. Például a hazai Szent László-legendák XIII— XIV. századi falfestményeiről hasonló módszerrel sikerült kimutatnom, hogy ezek a honfoglaláskorra, sőt az avarkorra visszanyúló hagyományt őriznek hűséggel. A Szent László-legenda középkori ábrázolásában a nomád népek világképét látjuk viszont: a kun és a szent király küzdelmében a sötétség és a világosság dialektikus harcát. Ezt a harcot a nomád ábrázolások, de a falfreskók szerint is, a kun Achilles (horgas) — inába kardot vágó lány dönti el. A ' hiedelem gyökere az iráni Ahrimánig s Homérosz Iliászának Akhilleuszáig nyúlik vissza, de népmeséinkben is elevenen él. Viszont hazánk a ' legnyugatibb ország, ahol ez a mitológiai motívum a népvándorlás korában elterjedt. Az avarok a pörösi bogozó rajzának tanúsága szerint jól ismerték a világosság és sötétség kozmikus küzdelmének jelképrendszerét, de a honfoglaláskori temetőkben mindmáig nem leltük nyomát. — A kettős honfoglalás elmélete szerint a kései avarsag i. sz. 670 táján történt betelepülése azonos a honfoglalás első hullámával, s a kései avarok tulajdonképpen magyarok voltak. Az elmélet körül gyűrűző vita több-e a keitös hon- Jbglalás egyszerű elfogadásánál vagy elutasításánál? Nem értelmezhető-e úgy, hogy a komplex régészeti, művészettörténeti stb. kutatómunka kér polgárjogot s eredményeit művelői azonosnak tekintik az írott források és a nyelvtudományi vizsgálódások eredményeivel? — Valóban a régészet korábban többnyire' csak tárgytörténettel foglalkozott; a forrásokból elénk táruló történelem puszta illusztrációjaként szolgált. A régészet most viszont a néptörténet, társadalomtörténet alapvető kérdéseiben is szót kér. Valójában , itt új* szemléletről van szó. Népünk őstörténetében és a honfoglalás eddigi felfogásában volt néhány áthidalhatatlannak látszó ellentmondás. Korábban például azt tanították, hogy a honfoglalók tömör szláv népességet találtak a Kárpát-medencében. Ez azonban nem lehet igaz, mert akkor mi is úgy jártunk volna, mint a török-bolgárok által megszállt Bulgária, ahol néhány nemzedéken belül elszlávosodtak a hódítók. Ezt az ellentétet csak az oldja fel, ha elfogadjuk, hogy a Kárpát-medencében jelentős »avar« népességet talált Árpád, s ezek magyarul beszéltek. Nagyrészt ezt a feltevést támogatják az embertan eredményei : kimutatták például, hogy a későavarság embertani képlete Magyarország közép- és újkori történetében is folytatódik. Ezenkívül a székely és a göcseji nép hiedelemvilága még talán a mai napig is őrzi azt a felfogást, hogy őseink már Árpád előtt Erdélyben, illetve Pannóniában . éltek. Látható tehát, hogy mindaz a kevés, amit a felhalmozott és a mozikhoz hasonlóan mindinkább összeálló ismeretanyagból felidéztem, nem tisztán régészeti, és nem is művészettörténeti vagy néprajzi kutatás eredménye. Hanem a tudományágak módszereinek, ismeret- anyagának együttes alkalmazása. — A kettős honfoglalás elméletének elemzői • bizonyító erejű írott forrásokat kérik számon. Győrffy György például azt írja: »nincs olyan egykorú forrás, amely arról tudatna, hogy Árpád honfoglalói a beköltözéskor itt magyar népet találtak volna;« Ugyancsak szerinte a »csontvázak és az anyagi kultúra emlékei alapján nem lehet nyelvet és népi hovatartozást ’meghatározni.« j/iszont úgy tűnik, hogy az ebből a korból származó írott források sem egyértelműek, sőt egyes részkérdésekben nagyon bizonytalanok. — Még a legnagyobb óvatosság mellett is leszögezhetünk annyit, hogy az első — avar .kori — honfoglalásnak az írott források nem mondanak ellent, inkább mellette magyarázhatók. Az orosz őskrónika például világosan ír • a VII. szazadban (670 táján) Pannóniába települő fehér ugorokról. Hasonlóképpen örökíti meg az onogurok történetét az eddigi honfoglalásr kori kútfőinkben ismeretlen corbeille-i szerzetes Widu- kind. Ö még a csodaszarvasmondáról is tud. De a bizánci források is értelmezhetőek ekként. A klasszikus latin történetírók ékes stílusában készült bizánci munkált között viszonylag szavahihető Hitvalló Theofanész. Nála, Kovrat bolgár uralkodó fiainak sorsáról olvasva megtudjuk, hogy az öt fiú közül a negyedik népével Pannóniába költözött. A Pannóniában megjelenő alapnépesség ,v az onogur volt, amelynek nevét ma is viseljük külföldön. Ez az onogur név már jóval Árpádék megjelenése előtt kimutatható Pannóniában mint helynév. Egy határhegy neve: Marcha Uengeriorum. Ezen kívül Anonymus Gestája is világosan a magyarok második bejöveteléről beszél. Szolganeveink döntő többsége is magyar a XI., XII. és XIII. században, tehát Árpád magyarjainak nagy tömegű avarságot (magyarokat) kellett a Kárpát-medencében ta- lálniok. Téves tehát az a felfogás, hogy az írott források a kettős honfaglalás ellen szólnak. S ráadásul semmivel sem biztosabbak ebben a korban, mint az anyagi műveltség emlékeiből levonható következtetések és az amber- tan megállapításai. — Professzor úr, a komplex kutatások eredményeire támaszkodva, ma már véglegesen bizonyítottnak tekinti a kettős honfoglalás elméletét? — írásbeli dokumentumok előkerülése már aligha várható. A régészet és a rokon tudományok anyaga viszont egyre nő. így szinte szükség- szerű, hogy népünk őstörténetében és a honfoglalás kérdésében meglevő ellentmondásokra. fehér foltokra a választ végül is ezek a tudományok fogják kimondani. S ebben a folyamatban a kettős honfoglalás elmélete" csak az első lépcsőfoknak számít. ‘ Csupor TÄ>o: Carlo Mandzoni Képeslap Veneranda úr megállított az utcán egy járókelőt: — Bocsánat... — szólt — nem kapott ön képeslapot Firenzéből? — Mit óhajt...? — csodálkozott a járókelő, mintha nem jól értette volna. — Azt kérdeztem — ismételte Veneranda —, hogy nem kapott-e ön képeslapot. Firenzéből... — Miért kaptam volna képeslapot Firenzéből? — Azt én nem tudom ... — felelte Veneranda úr. — Talán van ott ismerőse, vagy ami még jobb: valami rokon*. Őszi napsütés Vidor Miklós | Orsovoi EmU i Zászló Te büszke zászló léngetett a szél az emlékezet ormán szédítő kertk sebességgel a föld forog szín-vijjogás viharos ámulat azért is zászló vakká nézhető sugara álmon csjrt n áf ragyog nem éri fel láng-rcngycs aknatűz és .nir.es erő mivel pivonható, te mégis zászló bíztam röptédet mikor a pince odva bújt-.tott 1 s csak r-’.y meleg szcnv'áVba lattal ak halvány világ öngyújtó se: cegés lobogtál zászló koponyánk falán bal' 1 csz.r.ólst-várunk t >rpyain halántékunk vn lúzrohsm dobolt fölmenteni még moss-e járt a szív Játszmák és ldfel€©k A hazárd % A két fiatalember kényelmesen ballag az Erzsábet-hídi villamosmegálló félé. Nemrég jöttek ki a hivatalból, a csúcsforgalom elől behúzódtak egy féldecire, s most látszólag céltalanul megállnak a parton. — Sietsz? — kérdi a választott frizurás, és aggódóan kémleli a szürke eget. — Miért? — Kibácelhetnél, míg megérkezik Jutka. — A közeledő villamosra sandít, aztán a társára. Hirtelen megragadja a Irarját: — Tudod, rémes ez a nőkkel... A másik jó homloknyival magasabb, gúnyoros arcú fiú. Figyelmesén bólogat, mulat magában a választott hajún.: micsoda egy ürge, ez még a randevújára is kísérettel megy! Közben begördül egy villamos, amelyik meghozhatta volna a lányt a partement felől, de nem hozta. Ök meg vitáznak. Arról, hogy a női pontatlanság sem egyértelmű. Egyáltalán semmi sem az.' Üj villamos bukkan föl. — Ezzel már be kell futnia — mondja az érdekelt. De valahogy hiányzik a hangjából a biztonság. — És ha nem? ... — Fogadjunk egy tízesben! — kiáltja bele a zsúfolt kocsi dübörgésébe, mintha a áorsot akarná kényszeríteni. A- harmadik játszma már a híd alatt folyik, finoman szemerkélő esőben. Az unalmas ácsorgásból idegcsiklan- dó hazárd lett. A kísérőből partner. Igazában ellenszenves ez a kaján ellenszurkolás: tudja ő is, de fütyül rá. — Ez a nő nekem dolgozik, öregem — bólint a tovagördülő villamos után. — Mennyit késett eddig? A várakozó az órájára Ucz s a húsz percből tizet letagad. Ha magában kellene tovább strázsálniá, már elunta volna. De most már dacból is, csak- azértis. . — Dupla vagy semmi! — mondja, amint föltűnik a következő kocsi. A partner mulat: — Neked másképp már nem is nagyon érdemes. De nekem is csali akkor, ha kitűzzük a limitet... Még három villamosig tartom. — Ez és még hároíh! — Ezzel együtt három! Az utolsó osztás van már csak' hátra. Húsz méternyire tőlük a sárga kocsi, összevillan a szemük. A kaján ellenszurkoló elvigyorodik. — Laufot adok. Ha most lelépsz, ablakban a pénz. És ekkor a várakozó fiatalember megpillantja a megállóba érő villamos üvege mögött a női alakot. Nem egészen bizonyos benne, de úgy érzi, ő az. Némán megrázza a fejét. S a kinyíló er- nő alatt ráismer a lányra. A lány még a cukrászdában sem érti, miért olyan kedves a fiú. Egyetlen szó szemrehányást sem kapott a késéért. Most kristályosodik benne világnézetté, hogy csali a bolondok pontosak. Az ártatlan Hite fél tíz. Elcsöndesedik a Károlyiakért. Nem pattog mái- a fejelők labdája, a homokozóban egy árva kislapát emlékeztet csak a délutáni várépítőkre. A Libikóka lebillent, nincs ki meglovagolja. A kőlapú pingpongasztalt sem ugrálják körül a gyerekek. Csupán egyetlen kőasztalnál folyik két kitartó sakkozó csatája. Dóka és Loduvics nem bír egymással; a végjáték lelassul, mormolva mérlegelnek magukban egy-egy lépést. Aztán Dóka győzelmesen csatlantja egy mezővel előbbre szabad gyalogját. Lo- dovics szinte lopakodóan csúsztatja útjába utolsó tisztjét, Ketten nézik még őket, mint hadsegédek, bólogatva, komoran szurkolva fölfigyelnek egy-egy kemény hangra: — Sakk. — Hát aztán? és Lodovics kilép a királyával. — Csakhogy akkor... — Dóka hadvezéri ujjongással vezeti tovább gyalogját a végső sor felé. Markában érzi a diadalt, vadul szortyogtatja üres pipáját. — És molt? — Most elhúzta magát — jelenti be szerényen Lodovics, és az egyetlen logikus lépéssel elhervasztja Dóka győzelmi mámorát. Dóka azonban nem bír beletörődni, hogyan is követhetett el ilyen szarvas hibát. — Lássuk csak — dünnyö- gi fojtottan. — Ha három lépéssel elCbb itt befedezek ... mert itt állt a vezérgyalog, itt a huszár és itt a maga futója. Igaz? — Dehogyis! Az én futóm nem állhatott a gö-ün — ellenkezik most már fölszaba-« dultan Lodovics. Teljes hévvel vitáznék, át- nyúlkálnak a táblán, egymás kezéből szedegetik ki a bábukat, amint visszajátsszák a partit. — Lehetetlen! Igenis, itt állt a futó! — De nem! Hát maguk is látták ... — fordult Lodovics a kibicekhez. Egyikük hangosan érvelni kezd, de mindjárt el is hallgattatják. A Lodovics mellett ülő néma öregúrhoz fordul7'wenzébŐ! — Sem ismerősöm, sem rokonom Firenzében. — Akkor érthető, miért nem kapott képeslapot Fi-! renzéből... Az lenne aztán a furcsa, ha kapott volna, amikor sem ismerőse, se rokona nincsen ott! — De az ördögbe is! — kiálltott föl amaz. — Mondja meg végre: mit kíván tőlem? — Én? Egyáltalán semmit! — félete Veneranda. — Egyszerűen csak érdekel a dolog. Végülis: nekem teljesen mindegy, hogy ön kapott-e képeslapot Firenzéből, vagy sem. — Hát akkor... — hüledezett az ismeretlen, is alig jutott szóhoz. — Mire valók ezek az ostoba kérdések? — A kérdések olyanok, mint a kérdések — válaszolt nyugodtan Veneranda j —, és semmi ostobaság ön tehát Firenzéből nem kapott képeslapot. Akkor j meg miért csinál ebből olyan nagy tragédiát? Ha annyira szeretne ‘képeslapot kapni Firenzéből, küldjön oda valakit! — De a fenébe is... ! — akart valamit mondani az ismeretlen, ám de Veneranda j úr a szavába vágott: — Ebből elég! — kiálltait föl. — Törődjön a saját dolgaival, és ne játsszon az idegeimmel! Mérgelődve indult útjára. Valamit még mormogott maga elé, és a fejét csóválta. Fordított»: Antalíy István | nak mindketten. Van valami emelkedettsége a pillanatnak: — Maga a legrendesebb ki- bic, aki valaha lejárt ide. Soha nem beszél bele, nem húzkodja az ember karját. Hát most döntse el! És ekkor az öregúr, akinek eddig a hangját sem hallotta senki, megszólal: — Uraim én nem értek á sakkhoz. — Hogyhogy? Egész délutánokat üldögél itt velünk! — Mert szeretem a békességet — tárja szét Icaiját te- hetetlnül a kert legrendesebb kibice. — És odahaza a feleségem ... — legyint. Aztán reménytelenül a táblára néz meg az oldalt heverő, letarolt bábokra. Lassan fölemelkedik, sóhajt, egy kissé meghajol: — Mára vége a játéknak, ugye? Somogyi Néplap