Somogyi Néplap, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

I Gyökeret vertek Negyedszázados ajándék Ebben az utcában épül Bogdánék háza. Kétszer csaptak föl láng­nyelvek a kunyhóból a Kő­röshegyhez tartozó Mocsár- mányon. Először karácsony első napján gyulladt ki Bog­dánék egyik helyisége a ci­gánytanyán. Az asszony ré­mülten szaladt át a sógorék- hoz. A két család közösen látott neki az oltásnak. Vizet hordtak az erdő melletti for­rásból, havat szórtak a szal­mából és nádból készített tetőre. Sikerült megfékezni a tüzet, nem terjedt át a kuny­hó lakórészére. Bogdán Már­tonná ijedtében elájult. Attól retegett, hogy porig ég a kunyhó, s fedél nélkül ma­radnak a három gyerekkel. Másodszor 1964 február vé­gén csaptak fel lángnyelvek a mocsármányi kunyhóból. Ak­kor azonban senki sem ré­mült még, sőt boldogan néz­ték a ropogva izzó favázat, az elparázsló múltat. Ez akkor volt, amikor beköltöztek Kő­röshegyre, a Kossuth Lajos utcába, egy kőhajításnyira a hajdani kastélytól. Bogdán Márton egy évti­zeddel ezelőtt gyümölcsfákat ültetett az udvaron. Ahogy azok, úgy a család is gyöke­ret vert a faluban. Befogad­ták őket, elismeréssel beszél­nek a dolgos emberről, asz- szonyról és három gyerekről. Tíz év alatt kinőtték a régi házat, melyet akkor Orsós Istvánokkal közösen vettek meg. Nagy fába vágták a fejszéjüket, házat építenek a falu borkúti részén, a Hegy­alja utcában. A tanács par­celláztatott itt, s az OTP út­ján vették meg a 250 négy­szögöles telket. Már meg­kezdték az építkezést, kész a kút, az alap, a pince. Ott jár­tam a telken, s elnéztem a most divatos kőlábazatot. Egy kőrakás mellett léc áll ki a földből, rajta egy tábla, rajta csupa nagybetűkkel^ Bogdán Márton. — Milyen lesz a ház? — Háromszobás, összkom­fortos ... — Lesz fürdőszoba! — S az apu szeretné köz­ponti fűtésesre. Sok szó esik a családban arról, milyen legyen a ház, hogyan rendezzék be, ki me­lyik szobában lakjon. S ter­mészetesen a munkáról is, amellyel előteremtették mind­ehhez az alapot. A család a SZOT Dél-balatoni Üdülési Igazgatóságának a kertészeti részlegében, azután nyáron az üdülőkben dolgozik. Sőt az apa és fia még vagont kirak­ni is eljár, hogy minél töb­bet ^tehessenek félre. S hogy mi hajtja mindnyá­jukat? Azt a tizenkilenc éves Márton fogalmazta meg: — Szerettünk volna innen kimenni minél előbb ... Újabb, szebb lakásba. Tíz évvel ezelőtt jártam Bogdánéknál. A gyerekek rhegnőttek azóta. Márton szin­tén a kertészeti részlegben dolgozik, akárcsak az édes­apja. Jolán otthon segít az édesanyjának. Éva pedig nyolcadikos. Édesapja azt szerette volna, ha fodrásznak megy, ő azonban inkább ke­reskedelmi szakközépiskolá­ban tanulna tovább. Amikor beköltöztek ebbe a házba, még petróleumlámpá­val világítottak. A villanyt ők vezettették be, televíziót vettek. Könyv mindig van a házban, Éva jár a könyvtár­ba. Márton pedig vásárolgat is. A nagymama volt az egyet­len, akinek hiányzott a putri, sohasem szokta meg a házat. Ö hét évvel ezelőtt meghalt, s most Márton és az élettársa lakik a szobájában. Az ajtó mellett vadonatúj Lehel hű­tőszekrény, ezt már az új házba szánta. Van itt magnó, citera, s egy polcon könyvek, a rádió mellett pedig Liszt Ferenc képe hívja fel magára a figyelmet. Márton sorban leveszi a könyveket, s a ke­zembe adja. Szakkönyvek, azután irodalom, Gárdonyi, Móricz Zsigmond műve, majd egy ismerős piros fedelű brosúra, á X. kongresszus határozatai. — Hát ez? — Az édesapámé... de én is megnézegetem. Márton most jár esti isko­lába, a nyolcadikat végzi. Azután szeretne valami szak­mát kitanulni. A villanysze­relés és a gépkocsivezetés ér­dekli a legjobban. Bogdán Márton, az apa sokat van úton, mert most szippantós kocsin dolgozik. A múlt héten a vajtai gyer­meküdülőbe mentek. Sokáig vártam haza, de a munka miatt nem érkezett meg. A gyerekek elmondták, hogy szilánk csapódott a szemébe, s azóta nem lát vele. így nem mehetett el magán-gépkocsi­vezetői tanfolyamra sem. — Pedig autót szeretett vol­na venni — mondja egy ki­csit szomorúan a fia. özv. Leidli Jánosné, Ilonka néni sokat jár Bogdánékhoz, ott nézi a televíziót. Amikor az apa és a fia citerázik, sokszor éjfélig is elhallgatja. — Én csak annyit mond­hatok róluk, hogy nagyon rendes család. Amikor köl­töztem, mind ott voltak, s mindenben segítettek nekem. Jó kőröshegyi bort iszunk az épülő ház minél gyorsabb felépülésére. A bor is a sa­játjuk, ugyanis az apa feles­szőlőt művel a faluban. Éva moziba ment délután, az Apacsokat vetítették az iskolásoknak. Megkérdeztem tőle, emlékszik-e a putrira. Rám nézett csodálkozva, egy Ricsit gondolkodott. — Nem... én akkor még kicsi voltam. Lajos Géza J ó fél éve már, hogy elromlott a karórám. Elég régóta szolgált, divatosnak egyáltalán nem mondható, gondoltam, meg­érdemli, hogy nyugalomba vonuljon. Néztem acélkéken csillogó mutatóit, karcolások nyomát viselő, nikkelezett tokját, és akkor hirtelen eszembe villant: egyetlen •tárgy a körülöttem levők, a hozzám tartozók közül, amely ifjúságomtól idáig elkísért. Semmi más, csak éz az egyet­len kis szerke/et maradt hű­séges hozzám — igaz, talán fordítva kellene mondanom — az elmúit ... igen, huszon­öt éven át! Igaz lehet ez? Valóban nincs más, ha csak egy konyhai használati esz­köz, egy kalapács, egy fali­dísz ... Sorra vettem lakásom tárgyait. Nem kétséges: mind elmaradoztak mellőlem az akkoriak közül, kamtokká vál­tak, semmivé lettek. Az órát negyedszázada kaptam ajándékba szüleim­től. Nem él bennem több ka­rácsonyest sem korábbról, sem a későbbi évekből, ösz- szefolynak az ünnepek, elmo­sódnak a hajdani meglepeté­sek: egy-egy sál, könyv, nyak­kendő ... De ez az óra ... Ott csillogott az asztalra állított karácsonyfa csúcsán. Régóta vágytam rá, de nem reménykedtem. Anyám nagy- nagy boldogsággal nézte őszinte meglepetésemet, apám — már túl volt a hatvanon — régimódi, szürke bajuszát igazgatta zavarában. Először hozzá léptem — emlékszem, kockás házipapucs volt rajta, és én majdnem ráléptem a lábára, — azután anyámhoz, és nem tudtam szólni a hó­dító örömtől. Az első szavam az volt: — Honnan vettek ennyi pénzt? — Felét a nő­véred adta. Majd köszönd meg neki is. A kis szerkezet huszonöt év tanúja lett, hűsége­sen kísérőm, megbíz­ható szolgám. Pedig röviddel karácsony után máig is kel­lemetlen emlékként kísérő félreértésbe sodort. Tettét azonban meg lehet érteni: hiszen mindössze néhány he­tes volt, amikor egyik taná­runk késve jött be az' osz­tályba. Ahogy üdvözlésre fel­álltunk, az órámra pillantás — úgy látszik, nem eléggé rejtett — mozdulatát szemre­hányásként, áz »öntudatos diák« felelősségre vonó gesz­tusaként fogta fel. Pedig hát... Persze most már, túl az ő akkori korán, megér­tem, miért foglalkozott velem /Vem meny, századszorra sem sikerül. Így fejeződött be a múlt hónap, ezzel zárul ez a hét is. A jövő szombaton újra találkoznak. Akkor talán min­den megváltozik. Csiripelnek a cs-k, ropognak az t-ek, föl-1 ébrednek a mélyen és maka­csul szunnyadó hangok. Üj élet kezdődik; hangos játék a bará­tokkal, hosszú-hosszú beszél­getések anyával, apával, örö­kös véleménynyilvánítás, duz- zogás és fecsegés. És nyugodt éjszakák, mosolygós ébredések. Ha a jövő szombaton nem, hát majd a következő héten. A gyermek érzi, a szülő pedig tudja — bármennyire elkesere­dett is —, hogy elérkezik ez a nap. Dr. Muray Jenöné tanít­ványai — vagy inkább bete­gei? — rövid idő alatt elfelej­tik, hogy valaha is jártak lo­gopédiai foglalkozásokra. A já­tékra emlékeznek, a sok neve­tésre, a mókás bábokra, ame­lyek mozognak, történeteket mesélnek, és beszélni tanítják az embert. Editke hároméves volt, ami­kor az édesanyja sírva vitte a logopédushoz. A kislány min­dent megértett, föl-fölcsillant a szeme, de egy szó sem hagy­ta el az ajkát. Három eszten­dős keserves munka követke­zett, több órás foglalkozás minden héten. Edit már isko­lás, jeles a bizonyítványa. Tisz­tán beszél. Mostanában számtalan kuta­tás témája: mi akadályozza a IQ [Somogy/ Néplap A bábok varázslata Életre kelnek a szavak kisgyermeket, hogy megszólal­jon, mi vet béklyót a nyelvére, amikor érthetetlen szavakat dadog. A legtöbben a megvál­tozott életformát kárhoztatják, azt, hogy a csecsemőnek nincs megfelelő kapcsolata a szülő­vel. Nem becézik, nem kérdez­getik, nem dúdolnak a fülébe — nem foglalkoznak vele. Ágy­ban vagy kocsiban fekszik, rosszabb esetben a rohanó autók zaját, a rádió, televízió hangját hallja. A pszichológu­sok azt mondják, nem kap elég ingert a beszédre, hiányzik az utánozható beszédpélda is. Ha mindehhez veleszületett rend­ellenesség — mert ilyen is akad — párosul, nehéz idő­szak vár a gyerekre. Végtelen szorongás, a tehetetlenség ér­zése, a meg nem értés gyötrel­me. Somogybán 1200 gyermek birkózik a szavakkal. Dr. Mu­ray Jenőné megyei logopédus kezdeményezésére az óvónők beszédfejlődési lapot vezetnek a kicsinyekről, s a botladozó­kat fokozott figyelemmel kí­sérik. Sokat segíthetnek — se­gítenek is —, minél hamarabb fölfedezik a bajt, annál köny- nyebb a gyógyulás. Három­száz kisgyermeknek huzamos logopédiai kezelésre van szük­sége. — Minden szombaton meg­kapom az Ezredév utcai gyer­mekideggondozó és a gyerek­fogászat kulcsait, ide várom az én kis barátaimat. Ök is, a szülők is készülnek a találko­zásra, én talán még jobban. Ha előtte éjszaka eszembe ju­tott egy versike, amellyel eredményt érhetnék el, egy ügyes bábjáték, amely helyes szóra bírhatja a kisfiúkat, kislányokat, ilyenkor már alig várom, hogy nekiálljunk. Körülülik az asztalt, s dr. Muray Jenőné elmaradhatat- lat szatyraiból előkerülnek a mesevilág kellékei. Ha kell, erdőt varázsol állatokkal, más­kor meg egy csodaszép házban érezhetik magukat az aprósá­gok. Különös módon a bábsze­replők mindig úgy mozognak és olyan versikéket mondanak, melyek a gyerekeknek kelle­nek a beszédfejlesztő gyakor­latokhoz. A bábokat az ujjúk­ra húzzák, ők beszéltetik — nem kell, dehogyis kötelező, félre a fogcsikorgató igyeke­zettel; csak szépen gyerekek, figyeljétek, mit mond a drót­kakas, »drótból vagyok, drótos kakas, piros drótból, dróttara­jos, sárga drótból van a szár­nyam, sárga drótból van a lá­bam«. Kilenc gyermek a kis­kakas, kilencféle nevetés, ki­lencféle eredmény. — Elvetettem a régi gyakor­latot, csoportokba osztottam a kicsinyeket. Azt akarom, ami­ben lehet, együtt legyenek, egymástól lessék el a jót, egy­mást biztassák. És mosolyogja­nak, mindig nevessenek, nei érezzék, hogy ez nyűg. Azt akarom, hogy ezek a hónapok, esztendők se keserűséggel tel­jenek. Dr. Muray Jenőnét a szak­emberek is a hivatás megszál­lottjának ismerik. Módszereire nemcsak az országban,- hanem a határokon túl is fölfigyeltek. Nemrég tartott előadást egy svájci nemzetközi kongresszu­son, bemutató tanításra hívták Hollandiába, útmutató tanul­mánya megjelent a svájci és az osztrák szaklapokban. La­kása filcdarabokkal, készülő figurákkal, zacskókkal van te­le. Sorra húzza ki a szekrény­fiókokat, mindegyikben tömén­telen sok báb — nyuszik, csa­csik, madarak, virágok, de honnan is gondolom, hogy mind a kétezret elsorolhatnám. Alig akad, amelyiket nem ő szabta, varrta ruhagyári hulla­dékból, faragta fából, készítette tucatnyiféle anyagból. Aki is­meri, tudja: a beszédhibás gye­rekekért él. Miattuk állt neki tanulni már nem fiatal fejjel, értük akasztott tengelyt, akivel kel­lett, értük áldozza föl az éjsza­káit, hogy új mókát, friss ver­sikét, még gyümölcsözőbb módszert találjon ki. — Az öröm megtalálja az embert, nem választja külön a nappalt az éjszakától. Nincs ebben semmi különös ... Pintér Dezső az óra hátralevő huszonegy-, néhány percében: a felszaba­dulás utáni mozgalmi avant- | gardizmus legszélsőségesebb | korszakát éltük. Alig néhány hónap múlva pedig alaposan be is csapott új tulajdonom. Egyik hétfőn reggel szokatlan csend foga­dott az iskola folyosóján. A teremben osztályfőnökünk — társaim kárörvendő kuncogá­sától kísérve — hideg gúny­nyal nézett megnyúlt képem­be, amint értetlenül rá és a háromnegyed nyolcat mutató órámra pislogtam. Csak jóval később tudtam meg: tréfás kedvű barátaimnak köszönhe­tem a négy év egyetlen elké- sését, akikkel előző este egy társaságban szórakoztunk: ők állítottak a valamilyen játék címén az asztalra rakott órá­mon. Egyszer azonban, komolyan megijedtem: megindult, »mint a bolond óra«, mutatói a szo­kottnál jóval sebesebben rót­ták a köröket. Vékonypénzű főiskolás lévén, igencsak fél­ve nyitottam be Pécs éppen utamba kerülő órásműhelyé­be. Az idős mester kinyitotta, igazított rajta és visszaadta. — Mit fizetek? — Semmit. Az ' emberségnek jobban örültem, mint a várható ki­adás elmaradásának. Azután velem volt hosszú éveken át a kenyérkereső hétköznapok egymásba folyó, naponként ismétlődő mozza- natiaban: a hideg hajnalo­kon, amikor az olvasólámpa fényénél hunyorogtam szám­lapjára (latolgatva, hány percre lehet összehúzni a ké­szülődéshez szükséges időt, hogy még elérjem a buszt); a gabonacséplés torkot szik­kasztó porában, ahol a far­zsebemből halászgattam elő: mikor érkezik meg anyám az ebéddel; tanítási órákon, vi­gyázva az arányok betartásá­ra ; értekezleteken, tanácsko­zásokon, ahol arra figyelmez- tettett: másnak nem olyan gyorsan halad az idő, mint a beszélőnek; fegyveres őr­ségben július közepén (»fél kettő, most indul a balatoni víkend vonat«), ugyanitt az éjszaka puha csöndjében, sej­telmes neszekkel körülvéve (zseblámpát kattingattarn, mikor érkezik a váltás); igazi veszélyhelyzetben, amikor na­gyon pontosan össze kellett igazítani az órákat; randevú­ra készülődve, lányra várva, vonattal esküvőmre indulva (»jaj, mi lesz, ha lekésem?«); szülőszoba ajtaja előtt, ahol sűrűn rápislogtam, mintha ettől gyorsabban múlt volna az idő. Egyszerű időmérő szerkezet. Számlapja hajdan fehér volt, de most már mondjuk inkább csak világosnak. A páratlan számokat pontok jelzik. Má­sodpercmutatója a hatosra ül, felső szárát el is takarja. Három szó van rajta: Silva­na és Swiss made. M egjavíttattam. Nem volt nagy hibája, azóta is megbízhatóan szolgál. Nem tudom, mikor válók meg tőle. Lehet, hogy csak akkor, ha már végképp nem lehet rajta segíteni. Addig hadd maradjon velem. Emlékezte­tőnek hajdani karácsonyokra, ünnepekre, hétköznapokra, fa­gyos hajnalokra, tűző nap­fényre, csillagos éjszakára, idegen utcákra, jól ismert terekre, távoli tájakra, nevető szemekre, elhomályosuló te­kintetekre, felnőttkorba szök­kent gyerekekre, régen volt felnőttekre. Életem egy da­rabjára. Paál László Áz első közös ünnep A fehér falú ház már mesz- sziről szembetűnik. Ezek közé a fehér falak közé szorult be most a világ. Itt kelnek életre az évekkel ezelőtt átélt tör­ténetek, . még friss emlékek elevenednek meg. A ház mö­götti domboldalon traktor szánt. Hangja beférkőzik az emlékek közé. mintegy jelez­ve: Juhász Lajos életének már ő is részese. Juhász Lajos az imént tért haza a Koppányvölgye Ter­melőszövetkezet egyik távoli szántóföldjéről somogydöröcs- kei otthonába. Amikor betop­pantunk, éppen reggelihez készülődött, hogy aztán nyu­govóra térjen. Amikor az emberek dolgozni indulnak, neki akkor kezdődik a pihe­nés. Jó néhány napja éjsza­kázik. Hosszú évek alatt hoz­zászokott, hogy nem akkor pihen, amikor az emberek többsége. Korábban a kapos­vári Volán autóbuszait vezet­te, és novemberben tért haza Döröcskére. Ügy érezte: ele­get »csavargott«. Fél Európát bejárta, ismeri a román, a lengyel, a jugoszláv utakat. — Áprilistól szeptemberig általában különjáratoztam — meséli, régi munkájára em­lékezve. — Turistacsoportokat vittem külföldre. Ebben az időszakban bizony keveset voltam itthon. Bevallom, sze­rettem azt a munkát. Mindent megismer az ember, csodála­tos dolgokat lát. Kedvelem a természetet, és az ilyen utak alkalmával gyönyörködhettem csodáiban. Leginkább Romá­nia tetszett, hegyei, óriási erdei miatt. Na és a váro­sok .. . Igyekeztem megismer­ni a világot. — Mért határozta el mégis, \ hogy megválik a busztól, ha- j zajön a szövetkezetbe trak­torosnak? — Harmincnyolc éves va­gyok, jólesett megpihenni. Főleg télen volt nehéz. Húsz órát dolgoztam naponta. Reg­gel fél öt körül indult az első járat, melyet én vezettem, és éjfél körül szálltam le a buszról. Egy napot dolgoz­tam, egyet pihentem. Nagyon '•ossz volf hazulról Lejárói Kaposvárra. Reggel fél há­romkor kellett kelnem. Utána fel a motorra, és irány Ka­posvár. Száraz időben gyor­san megtettem az utat, de ha sáros, lucskos tél volt, vagy nagy hó, bizony nem volt kör.v- nyű. Az ízületeim is kezdtek tiltakozni a hajnali motorozás ellen, meg a feleségem is mondta: gyere haza. így az­tán, mikor a tsz vezetősége megkeresőit, és , kérte, jöjjek haza traktorosnak, elfogadtam az ajánlatot. — Nem furcsa- az autóbusz után a traktor? — Nem, hiszen annak ide­jén traktorosként kezdtem. Most több időm jut a család­ra, eldolgozgatok a ház körül is. Szeretnék majd valahol a Balaton-parton építeni. Ez persze egyelőre még távoli terv, de remélem valóra vá­lik. Hobbym a horgászás. Ak­kor majd lehet! Éppen az őszi munkacsúcs idejére ért haza. Pihenésre nem volt idő, már nagyon várták. Alig szállt ki az au­tóbusz kényelmes vezetőfül­kéjéből, máris traktorra ült, bebizonyította, hogy itt is megállja a helyét. Ahogy mondani szokták: nyakába szakadt a munka. — Az éjszakai műszakot, az itthoni nagy hajtást nem ta­láltam nehéznek. Hozzászok­tam, hogy húsz órát dolgo­zom naponta, és itt a szövet­kezetben csupán \ tizenkettőt kell. Sőt most is úgy vagyok, ha reggel hétre kell mennem, akkor is felébredek úgy fél három körül, aztán már csak szundikálok. Az idén az ünnepek más­hogy telnek el Juhászéknál, mint korábban. A karácsony­estét együtt tölti a család. — Évek óta nem volt erre példa. Az emberek karácsony­kor is utaznak, a busznak menni kellett. így volt ez szil­veszterkor is. Ha este hazaér­tem, akkor se mulathattam együtt a többiekkel, mert reg­gel indulni kellett, frissen, tiszta fejjel. Az idén először ünnepelhetek én is. Megné­zem majd a tv-műsort, és szilveszterkor szeretnék együtt nevetni a családdal. Nem is tudom, mikor láttam már szilveszteri kabarét, vagy mi­kor gyújtottam mgg a kará­csonyi gyertyákat... Dán Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom