Somogyi Néplap, 1974. december (30. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-15 / 293. szám
A kik a közigaz látási határokat kijelölik, természetesen nem mindig gondolnak folyóvölgyekkel, erdőháttal, dombsze- géllyel: a járáshatárok is meszegik a természet alkotta választóvonalakat. A határok léte azonban mindenképpen történelmi folyamatok eredménye; a természetieket földrajzi törvényszerűségek,- a közigazgatásiakat emberi érdekek alakították olyanná, amilyenek. Valaha a kaposvári járás is kisebb volt, (sokáig szerepelt' külön járási székhelyként Igái), s határai a nagyobb közigazgatási egységek —• a megye és az ország — érdekeinek megfelelően változtak. A jövő év elejétől hatvankilenc község huszonkét tanáccsal: egy nagyközségi tanácscsal. egy önállóval és húsz közös »községházával« alkotja a járást. A dolog nem más, mint maga a története — idézzük kissé vulgárisán a hegeli "gondolatot —; a fenti közigazgatási helyzetkép sem csak önmagáért való: árulkodik a járás történetéről, nagyobbodásáról, és még arról is. hogy a közös tanácsú községeknek az utóbbi időben már igen sok közük van egymáshoz, de ezáltal a nagyobb közigazgatási egységekhez is. A járás jelenlegi képéből is kiolvasható a történelme, ? mába érkezés fontos mozzanatai, összefonódottsága egy nagyobb tájegység, a Dél-Dunántúl sajátosságaival. A mai településviszonyok összevetése a korábbiakkal sok tanulságot kínálhat a tudományos kutatónak. Ügy vélem, nem túlzás: sokarcúsága. olyan1 2 rrm Tájak, sorsok, emberek CJ [ r-BB nak tetszik, mint a »szép tájú« Somogy — kicsiben. Talán azért, mert a Balaton és a Dráva közti tengelyt, a Kaposmentét foglalja nagyrészt magába, mert az erdőringató, szőlőt nevelő zselici dombok meg a széles homokhát és a belső-somogyi termékeny folyóvölgy találkozása. Mindjárt az elején elárulom: nem szegődtem mindenben pontos arányokat betartó, gazdaságtudományi, természetrajzi és demográfiai ismereteket kellően ötvöző bedekker— i írójául a járásnak — azért, mert ismerősök- ' nek írok róla. A lap — üssük fel bármely évfolyamát — csak úgy, mint a többi járásnak. ennek is szorgalmas krónikása volt. S azért is szegtem meg a hűvös objektivitást, mert elfogódottan próbáltam elfogulatlan maradni, olyan elfogódottsággal, amilyennel az ember szűkebb szülőhazájának országútjait járni szokta. Az ilyen kötődés vonzásában valahogy méreteiben is megnő a víztorony, mert az ember emlékszik még gyermekkora mohostéglás kútjaira. Az állatorvosi »rendelővel«, gépsorral hivalkodó tsz-majorság mindén maisága ellenére még holnapibbnak látszik, mert éles még a tegnapi kép a korhadt favályúval. És másként értékesek a szalacskai római földvár vagy a kelta pénzverde szigorú történeti adatai is, a török világgal keverő, gyermekkorban hallott mesék soha el nem veszíthető kosarába rakva. Más a néprajzi »jeles napok« fénye-derűje annak, akinek eszébe jut a Luca-napi vers és minden szilveszter éjszakáján felrémlik még a régi újévi köszöntő. Másként tetszik az attalaiak■ kiállításán kirakott vagy a gölleiek Páva-köre által viselt A zselici kisközségek gyermekei a szentbalá- zsi iskola hétközi diákotthonának klubjában. sokszoknya, díszes pruszlik, mert képe ugyancsak ott van a tegnapi valóságban, ahogy hordták vasárnap, templomba menet vagy viselték a búcsúk ünnepi forgatagában. ,, Az újságírói noteszbe kerülnek a különböző termelőszövetkezetek egyre közelibb adatai, a kérdésekre adott válaszok, vallomások mondatai: »Én nem kívánom vissza régit... Így már sokat ér ez a közös... Csak rosszabb ne legyen soha ...«: nos, mindezek mögött tudom az akkori töprengéseket, a gyűrött arccal járkálok tekintetében meglátott kialvatlan éjszakák nyomát. S értem azt a nem természeti és nem is közigazgatási, de mindezeknél talán meghatározóbb, akkori fájdalmával együtt is előremutató, mélyen embei'i határt: a tsz- ; tervezések gazdaságot kovácsoló, községet jjlesztő és — vallom — embert is alakító, '.chéz időszakát. A határ, ahonnan elindulunk harminc év előtti. A második világégés szakadékmélyű törésvonala: és az innen eső oldal ez a harminc év! S ez nem egyszerűen háromszor tíz év, kimérhető, egyenletes időléptékkel, mert az általános földosztás évszázados ugrást hozott negyevenötben, és hasonló jelentőségű az ötvenes évek végén, hatvanas évek- kezdetén újra induló s biztosan lendülő szövetkezeti mozgalom. Lassúbb és dinamikusabb korszakokat ölel fel ez a harminc év. A történelmi szakadék bár időben egyre *■ ívolabbi, a mostani kerek évfordulón is megálljt parancsol a szemlélőnek. Hiszen e já- járásban 1944 decemberének elejétől 1945 márciusáig állt a front. Volt olyan falu — Hajmás —, ahol harangozni sem mertek, amikor meghallották a harcok közeledtét. Hadd higgyék a hadviselők, hogy az erdősor zárta völgyben nincs is élet, s a Zselic a lángoló világban megőrzött egy falunyi békét, ahova rádió .híján csak az erdőjáró emberektől és a halálhírt közlő hadikártyák útján jutott el a háború. Néhány kilométerre pedig a dombság fölött megmozdult a föld. Sebzett vadként védekezett a végvonaglásaihoz közeledő fasiszta hadsereg. Szinte szó szerint vermébe bújt: a Margit-vonal halált okádó géppuskafészkei, aknamezői, tankcsapdái mögé. A sokáig Don mellett »védett« hátország, a katonák visszaálm°dott otthona, a békés faluk spra testén viselte a háborút. Megtanulták, mi az, felkerekedni az évszázados portákról, végignézni idegen föld fiainak haláltusáját... S még jóval azután is alattomos aknák robbanásai tépték föl be sem gyógyult sebeit — földnek, embernek egyaránt. A Szergejek, Ivánok pedig kifüstölve a Margit-vonal mögül az ellenséget, rohamoztak tovább nyugatra, megállíthatatlanul, Berlin felé. S az emberek — ki ne tudná, hogy a göllei származású író, Fekete István innen emelte szépirodalmivá a sajátos életképet: összefogtála lovat a tehénnel és kimentek a földekre. És jelzőkarót vertek le, felosztották a Somssichok, Vigyázok, Pallavicciniek földjét... Milyen különös: éppen a pusztítások színterén volt a legtürelmetlenebb a megmozdulás, legsürgetőbb az akarat, a háborútól kevesebbet szenvedett zselici községek még őrizték jó ideig a csendet, a szegénységet. Amikor a fenti mondat utolsó szavait leírtam, felötlött bennem: erről a járásról a jómódot vagy a nehéz sorsot illetően általában végletekben szólnak az emberek. A Zse- licben is így mondják: a vízmentieknek mindig jól ment... A termékeny folyóvölgy, a piacra termelő állattartás kiformálta, gazdagította a portákat, a községek arculatát, de élezte természetesen a különbözőségeket is. Göllében, Hetesen, Mezőcsoknyán, Nagyberkiben, Somogyszilban ... »Állj félre te félfer- tálos, itt táncol egy kétfertálos« — így hangzott a gazdalegények húzatta nóta. A »fertalok« joga már a múlté, de a tulajdonviszonyok eredői éppen a jelenig hatnak, egyrészt azáltal, hogy felszámolódtak, s a felszámolódás ténye rögződik az emberek tudatában. A hetesi, hajdani hatvanholdas parasztcsalád gyermeke egykori cselédjük gyermekével házasodott össze: s ez — talán még harminc éve is — széptörténetbe illő, regényes história lehetett volna, magyarul: épp oly magától értetődő képtelenség, mint amilyen magától értetődően természetes ma. Somogyról és a járásról gyakran elmondjuk, hogy aprófalvas, de településszerkezeten belül a kisebb községek képe általában hasonló a nagyobbakéhoz. A felvég és az alvég meglétére gondolok itt, még egyszerűbben a cselédsorra — proletárnak nevezték —. és arra a falurészre, ahol a középparasztok vagy a még módosabb pógárok éltek. S a felszabadulás, a földosztás óta eltelt három évtized éppen ezeket az évszázadok óta rögződött tulajdonviszonyokat mosta el alapjaiban. Persze másként ment végbe ez a folyamat ott, ahol a talajviszonyok és a termelési lehetőségek nyomán megerősödött a középparaszti kisgazdaság, amelyhez még a húszas évek részleges földosztása után felzárkózhatott néhány volt gadasági cseléd, s megint másként, ahol csak cselédek, szegényparasztok éltek. A középparaszti birtoknak — a gentry-területek, bérletek és hitbizományok árnyékában — a világválság idején persze korántsem voltak gondtalanok a napjai. Ismert a sóvárgó ku- porgatás, a vagyonért folyó testvérharc, az asszonyrontó egykézés valósága, a bolettás világ sok nehézsége ... Az ötvenes évek elején létrejött termelőszövetkezetek más-más adott- ságúak voltak, de részben idézték a korábbi tulajdonviszonyokat, sok helyütt külön alakítottak ki téeszt a- volt cselédek s külön a középparasztok. Az igazi fellendülés az 1959— 60-as újjáalakulás után kezdődött. (Persze sok helyütt a korábbi tapasztalatok is jó alapul szolgáltak.) A kaposvölgyi, belső-somogyi tsz- ek jobb gazdasági adottságokkal indultak. Ősz Nándor fó'agronőmus a somogyszili tsz kukoricaszárító berendezését mutatja be. A létesítmény az idén készült, a kivitelezést a tsz saját erőből végezte el. mint a zseliciek vagy a somogyi homokhátiak. A mai terméseredmények sokat elárulnak arról, hogy a szellemi »beruházás«, a korszerű agrotechnika és a komplex meliorizáció mit hozott a múlt évben: valamennyi területen javult a termésátlag — kukoricából például a Kaposvölgye és a Belső-Somogy átlaga vezet 43 mázsával hektáronként, s ettől csak három mázsával marad el már az egyre intenzívebben fejlődő homokhát.) Kedvezőtlen adottságú, de nagyonis kedvezően gadálkodó tsz a Somogysárdi. Az egykori cselédfalu ma a járás egyik legmódosabb községe. Vörös Vince, az itteni párttitkár; még pontosabban a környékbeli pártszervezetek vezetőségének titkára beleegyezően mosolyog. Valóban, Sárd ma már gazdag község. Az egyik új községi központban beszélgetünk, amely a pártház, takarékszövetkezet és művelődési ház is. (Jórészt saját erőből és megyei támogatásból épült, a helybeliek jól felmért szükségletéhez igazodva.) — Itt születtem én is, két testvérem is, a Somssich-uradalomban — kezdi kissé meglepetten a választ, mert nem a »mozgalmas évekről«, hanem gyermekkoráról kérdeztem először. — Anyám gazdasági cseléd volt, öreganyám nevelt minket. Reá gondolok én mindig igen nagy szeretettel. A barázdás arcon hirtelen, váratlanul két könnycsepp szalad végig: — Tudod, úgy vagyok én most is az ilyen gyerekekkel, ha tehetem csak megpártolom őket. Sokat csúfoltak engem az ápátlanságom miatt... Az urasági épület végén laktunk, úgy hívták: kutyaház. Ismertem az öreg, Somssic- hot is meg a gazdatisztjeit... Az öreg amúgy nem volt rossz ember, de belső emberei kihasználták. Az intézők a saját, zsebüket tömték, meg a cselédeket szidták előtte. Ott az uradalomban lettem tanonc, és kitanultam a kőművességet. Van egy-két történetem abból az időből: milyen sorsa volt egy fiatal segédnek, majd mesternek. Egy bizonyos, rányílik az ember szeme a világra... Bevonultam, kivittek a frontra, megsebesültem, s itthon ért a felszabadulás. Fiatal voltam a földosztás idején, huszonkét eves. De érdekelt a politika, az emberek sorsa. Mondtam akkor népszerűtlen dolgokat is, például: az iparosságnak minek a föld, miért nem a cselédek kapják, akik eddig is művelték?! — Közben megalakultak a pártok is. Én szociáldemokrata voltam, de itt helyben létrejött a kommunista párt is és a kisgazda párt is. Minek tagadni: kritikus szemmel néztük egymást. Mert volt akinek magafelé hajlott a keze, magának hasíttatta ki a legjobb földet, magának hajtatta haza a legszebb tehetnet... Mert milyen az ember? Éhes, és örül, hogy hozzájuthat végre valamihez. Akkoriban tellett nekem is arra, hogy vegyek egy pár birgerli csizmát. Majd rátérek, mért mondom ezt. Napirendre került a szociáldemokrata párt és a kommunista párt fúziója. Amikor a dolgot tárgyaltuk, felálltam és elmondtam, hogy csak akkor lesz rendjén a dolog, ha olyanok nem lesznek köztünk, akik egy liter pálinkáért osztották a földet, akik anyagi érdekből elfeledkeznek az elvekről. Volt egy elvtársnő Kaposvárról, rámszólt, hogy miféle hang ez, és különben is, akinek ilyen birgerlj. csizma van a lábán, annak nincs helye köztünk. Emlékszem, Béck János, aki ma Kaposváron a rendőrfőkapitányságon van, a védelmemre kelt: »Hót kinek lenne helye köztünk, ha nem annak, aki maga is cselédgyerek volt...« Elég az hozzá, nem sokra rá Kapósban taA Hatler család otthonában. lálkozok az elvtársnővel, és mi volt a lábán? Birgerlicsizma! Nem álltam meg szó nélkül, de csak azt mondta rá: »Jól jön ez a nagy sárban. Vörös elvtárs.« 1950-ben lettem a kommunista párt titkára. Hát nem mondom.... többféle beosztásom volt, és kezdetben nehéz idők jártak. Néha egyes megyeiek vádoltak opportunizmussal, néha itt nem értettek meg az emberek. Ötvenhatban itt, a boltban voltam, és béjöttek, megfogták a karomat, kivittek a tüntetők közé. A községi rendőr — pedig az emberek nem is gondoltak rá — betörte a lakásom ablakait. ’ Azt hitte, úgy illik... Vonultak végig a falun, némelyik mint a megbomlott őrült azt kiabálta: »Kötelet a Vincének!...« Elmondani nem lehet, mit éreztem akkor. Még a kulákozás közben sem ért itt különösebb bántfódás senkit. A beszolgáltatást is úgy csináltuk végig, hogy ahol lehetett, kellett, ott hagytunk. Persze, tudom én, hogy nem volt könnyű senkinek, de nekem »kétfelé« kellett látnom. Ezt kaptam Igaz, a hajam szála sem görbült meg. Még a szervezők is tudták, hogy becstelenséggel nem vádolhatnak... És akkor megfogadtam- ezt nem szabad elfelejteni. Nem, nem vagyok bosszúálló, és tudom, az emberek többsége jóakaratú, csak sodorja őket az ár. De mikor a községházán — mert behivattak vasárnap mise után, hogy semmisítsük meg a belépési nyilatkozatokat —, bemondta a rádió, hogy megalakult a Kádár-kormány, és öt perc múlva kettesben maradtam a hivatalsegéddel, akkor megfogadtam, s azóta is tartom magam: ugyanúgy az emberek érdekében, mirrt eddig. De aki megérdemli, annak a fejére kell olvasni, amire rászolgált. Néha erősödik, néha mesélőbe fordul Vörös Vince hangja. A járás legjobb községi vezetői közül való. Az íróasztal fényes lapján a kidolgozott kéz néha ökölbe szorul. Vörös Vince igaza, határozottsága kiolvasható a A somogysárdi boltban. Az önkiszolgáló élelmiszerrészlegben havonta egy mázsa kávét vásárolnak a helybeliek. , y
