Somogyi Néplap, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-03 / 258. szám
A televízió nem csodaszer Egy kitűnő orvos — barátai unszolására — mostanában vett csak televíziót. Korábban nem akarta lakásába beengedni a >>varázsdobozt«, mert féltette szellemi függetlenségét ... Ez persze már csak utóvédharc. Az ország lassan ugyan, de közeledik a televíziós telítettséghez. Ez azt jelenti, hogy lényegében minden családi otthonban lesz készülék. Sokan úgy néznek a tévére. mint a közművelődés csodájára, amely mindent megold : elég behozni a lakásba, a tévéseknek meg csak unos untalari ismételgetni kell, hogy erre figyeljenek, arra figveljenek a kedve« nézők, aztán a műsor majd megteszi a magáét. . . Ebben a szemléletben nagyon sok a i végletes elem. legalább any- nyi. mint amikor egyesek a J szellemi füesetlenségüket óvták a televíziótól. S mindkét szemléletnek azonos a gvöke- | re: túlbecsülik a televíziót, i Nem érzékelik eléssé, hogy csupán egy eszközről van szó. Egv eszköz pedig önmagában lebet jó vagy rossz. S á televízió nemcsak technikai értelerrtbe" lehet rossz eszköz, | hanem ymVorajnak aráová- ban. ízlésvilágában, szemléié- j tében is. A tévéműsorok hatása azonban nem' egyoldalúan a TV I műsorától, hanem a műsor és j befogadó [kapcsolatától függ. j N°m szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a néző nem üres lappaí — vagy fogalmazzunk drasztikusabban: érintetlen fejjel — ül a készülék elé. s nem minden hatás következik egyenesen az adásból. Mindem ember már egész kis korától külön-külön élményvilágot. gyűjt, és erre a kész, kialakult személyiségre hat a műsor- Vagy nem hat! Mert a személyiség ellenáll a hatásnak ... Most, amikor annyi szó esik a közművelődésről, nem árt ezt tudomásul venni, fis ezzel együtt azt is. hogy a té- t vé nem közművelődési cső- , daszer. Hatásos, nagyszerű eszköz, de feltétlenül kiegészítésre szorul. S éppen ez a különleges feladat, hogy egyénenként más és más kiegészítést kapjon mindenki: könyvben, színházban, zenében, társas érintkezésben... A tévé — ha úgy tetszik — ablak a világmindenségre. Ablak az emberi természet megszemlél éséve. Az már más kérdés: ki mit lát az ablakon át... Mátyás Erzsébet IN PETTO (Reménybeli kiszemelt) Nyújtózik az alkony Múló teste be takargat engem j gyengéden vigasztalóan És téged is ... Tán sétálsz a kertben vagy a gőzölgő leves fölé hajolva kőre hull kezeidből a morzsa j mit nem én adtam neked. Vagy éppen csak pihensz kezed, lábad kinyújtva és semmire nem gondolva lecsukod a szemed. Káldi lános Gyümölcs-csodáló Gyümölcs, gyümölcs. lm, nincs Is ág. Hogyan bírják a drága fák! Zengik, fújják a magukét. A birs-zenét, a som-zenét. A nyúlánk, röpke almafa kolompoló, szép hangcsoda. Szól a szőlőfürt, mint a lant, a körte bájos kisharang. Nem csöng ily frissen aenekar, mint itt e boldog diadal! Ismerkedés az esztétikával Jegyzetek egy könyv margóiára Vásárhelyi utca. Kuruc D. István festménye. <a kaposvári vaszary terem kiállításának anyagából.) Csépi József Vili egyszer egy parasztság Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy parasztság. Olyan ez, mint egy nagy mese, pedig igaz történelem ma már... Augusztus vége felé valahol Erdélyben lehetett még a front, de az ágyúdörgést — mint múló égzengést — hallottuk már. Idősebb, első világháborút látott, igen jó módú, 100 holdas parasztember volt akkor az alkalmi gazdám. Ű biztosan tudta — én és még sokan nem is gondoltunk vele —, hogy a front nagyon hamar ideér majd. Iszonyú volt a félelme. Egyik nap dél felé kést vett a kezébe, és fölment a nagy, sosem lakott sokszobás tanyaház gangjára, ahol rengeteg diny- nye, várt a másnapi piacra. Beült az öregember a diny- nyék közé, és vágta egyiket a másik után. Belekóstolt mindegyikbe, de egyik sem ízlett neki. Gyámoltalanul, kétségbeesetten ült a szétroncsolt dinnyék között a nagy késsel a kezében, amikor rátalált a felesége. Az asszony fölordított, mintha tűz égette volna a testét. — Miért bántottad azokat a dinnyéket, te átkozott!? Azok még jók! A különben békés lélek majdnem megölte a feleségét, így mondta ki egész élete »értelmét« egyetlen gondolatban: •*— Megvénültem, 30 holdat örököltem, 70-et szereztem, de egész életemben egy jó dinnyét megenni nem mertem. Mindig csak a rosszat... a jót eladtam. Most enni akarok egy jó dinnyét, mielőtt meghalok. Másnap délután agyvérzésben valóban meghalt. Ezt a másik embert csúf nevén Bagyurnak ismerték, csak kevesen tudták, hogy Bartucz János az ő tisztes neve. Arról volt nevezetes maga és a tanyája, hogy az éves béresek közül 2—3 hónapnál egy sem bírta nála tovább a szolgálatot. A tejjel főzött édes káposztába méregerős csöves paprikát tettek, hogy még e hitvány ételből se ehessen »sokat« a cseléd. Amikor 70 éves lett, 380 holdról végrendelkezett hat gyermeke javára. A legkisebb fia azonban — akinél öreg napjaira maradt — azt akarta tőle, hogy változtassa meg a hagyatékozását... A makacs öregembert — mert nem hajlott a szóra — egy nagy üres. búzáshombárba zárták. S ott már erős paprikával főzött édes káposztát sem kaphatott. Hosszú, gyötrelmes szenvedés árán éhhalállal ment el végül öreg Bagyur a másvilágra. Ismertem én egy páratlanul j szorgalmas tiszántúli szerb I gazdát is. Dusán bácsi nem lépett be a nagy átalakulákor a tszbe, de mert mindenki belépett, az ő 17 holdja is a közösbe került. Magam is szerettem volna rábírni, hogy írja alá azt a belépési nyilatkozatot. Magyaráztam neki órákon át, hogy biztosan jobb lesz ezután az ő élete is. Akkor mondta el nekem, milyen áron jutott ő a földjéhez. Vetett ágyban, saját emberi öp törvényei szerint csak télen aludt; tavasztól késő őszig ülve hunyta le a szemét. Takarmányoskosárba vetett maga alá marék szalmát, s ha álmában — mert már fájt a háta — meg akart fordulni, fölborult vele a kosár. Ez volt az ő »vekkerórája«, csaknem egy életen át. És azután indult dolgozni. Életelvet csinált magának abból, hogy aki már álmában meg akar fordulni, az már eleget pihent, az már mehet az »élet« után. Valakit két évvel ezelőtt a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntettek ki. Az eseményről magam is hírt adtam akkor az újságban. Gratuláltam neki, és már csak mosolyogni tudtam azon, amikor én meg egy nagy iparvállalat munkása — mint tsz-agitátorok — négy napig hívatlan vendégek voltunk a tanyáján, ö »szárat venni« ment el pénteken a szomszéd faluba, s nem jött haza estig. Mi pedig elhatároztuk, hogy hazavárjuk minden áron. Este váltás jött, én hazamentem munkástársaimmal, reggel visszatértünk. Kedden reggel a menye is görcsös zokogásban tört ki. Csak akkor mondta meg, hogy még szombaton kenyérnek kovászolt és tönkrement a tésztája, mert mi a lakás középső helyiségében, a kemenceajtó előtt ültünk. Nem r tudott tőlünk begyújtani a kemencébe, s nem mert minket megkérni, hogy üljünk félre a kemenceajtóból. Merthogy minket — hiába mondtuk, hogy kommunisták var gyünk — következetesen »úriembereknek« mondott. A férje sem bírta már a bujkálást, s betoppantott. Ahogy ő mondta, akkor »megadom magam, jöjjön aminek jönnie kell!« ... És ez a parasztember azóta megszakítás nélkül tsz-elnök. Kiváló szervező tevékenységéért, becsületes emberségéért kapta a kormánykitüntetést. Születhettem volna bárhol az országban, történelmi cserépdarabkáim, amiket fölszedtem útközben, ugyanezek lettek volna. Annak az öregembernek, aki 70 holdat szerzett, de ezalatt nem evett egy jó diny- nyét, mindkét unokáját ismerem ma is. Az egyik egy jó hírű termelőszövektezetben állattenyésztési brigádvezető, a másik ugyanott tehergépkocsivezető. Az apjuk ezt már nem élhette meg, a fronton esett el. A nagyapjuk csak 70 holdat szerzett, ők és osztályos társaik pedig* egy európai rangú mezőgazdaságot »szereztek«. Könyvtárnyi anyagot lehetne összeírni e nagy témából, hogy mi történt a felszabadulás óta ezzel a parasztsággal, amíg szövetkezetivé, amíg szocialistává lett ... Még közöttünk járnak a »tízholdas álnjot álmodó« öregek, akik felébredve, a tiszta napfényre, amelyet a félszabadult szövetséges sugárzott feléjük, nagy munkába kezdtek. És már hinni is alig merjük, hogy ez volt az az »egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy parasztság«. »Ha a szépségnek nem lenne az emberi tevékenység minden területén nagyon is lényeges szerepe, a tudomány nem kutatná immár több mint két és félezer éve a szépség titkát« — írja M. Kagan könyvének egyik helyén. Igaz és mély gondolat ez. S jelzi azt is, hogy a művészet már nagyon régen létezett, mielőtt az ember azt is megkérdezte volna: mi is hát lényegében a művészet s mire való az emberi életben. Egy ponton viszont kérdéssé sűrűsödték a dolgok. És azóta a művészi teremtést kíséri, követi a teoretikus gondolkodás. És a művészi alkotással párhuzamosan kialakult a művészet tudománya, az esztétika is. Az európai gondolkodás itt is a görög világban fedezheti föl eredőjét. (Az esztétika elnevezés is a görög aisztésziszban — érzékelés, észlelés — gyökerezik.) Arisztotelészt (i. e. 384— 322) ott találjuk e tudomány forrásvidékén. Poétikájáéban így kezdte fejtegetését: »A költészetről magáról és annak formáiról fogunk beszélni... — s kezdjük meg elsősorban az alapfogalmakkal.« Lehet-e, érdemes-e a művészettel tudományos szinten foglalkozni ? A művelődés története pozitív gondolati teljesítmények sorával kimondta és ma is »mondja« az igent. A hétköznapok szintjén nem ilyen egyértelmű a helyzet. Pedig nemcsak a művészet tudósai, hanem az emberek ezrei esztétikai kérdéseket »fogalmaznak meg«, amikor egy-egy felemelő élmény után kimondják: »Szép volt«. Vagy: keresik a választ arra, hogy valami »miért szép«. A tudomány és a hétköznapok érintkezése e téren természetes. S épp ezért magától értetődőnek kell tekinteni a szakember szándékát, hogy — mint más területen is — tudománya eredményeit népszerűsíteni igyekszik a közönség körében. M. Kagan könyve is ilyen szerepre vállalkozik. (Csak sajnálhatjuk, hogy tízéves késéssel érkezett el hozzánk, igaz, hogy folyóiratainkból több tanulmányát ismerheti az olvasó.) Az első belelapozáskor mindenki meglepődik: Beetho- ven-kotta, Majakovszkij-so- rok, bútorrajzok, görög díszítővonalak és szimbolikus modell váltakoznak a szövegben. A képeket felütve Dali festménye mellől Somogyi József műve néz ránk; a közismert Húsvét-szigeti szobrok társa Varga Imre Derkovitsa és a klassziuks görög vázakép mellett mai magyar kerámiát, V. Sztrongin Tanulságos játszma A járási sakkbajnokságon történt. Ellenjelem a tizenötödik lépés után kutyaszorítóba került. Arcán kínos gyötrelem tükröződött. A következő lépésnél rákvö- rös lett, nehezen lélegzett. — Másfajta kombináción meditál? — kérdeztem, látva leplezetlen zavarát. — Igen — válaszolt meg- adóan, és sóhajtott. — Vállalatom első helye még mindig biztosítva volt. Magával viszont sehogysem boldogulok. Apropos! Véletlenül nem a műszergyártás területén dolgozik? — Nem. — Kár —’ sóhajtott hosz- szan ellenfelem és a szívéhez kapott. — Csak nincs rosszul? Próbáljuk meg együtt elemezni a következő lépést — biztattam készséggel. — Komolyan mondja? — A legkomolyabban. Kezdjük! Mivel szeretne lépni? — A lóval... mondjuk: ide ... — Nagyon helyes — bólintottam és ellentámadásba lendültem, megmutatván neki, hogyan lesz oda a bástyája. — Főleg a királyra koncentráljon — figyelmeztettem. — A király értéke óriási. Próbálja az én királyszárnyamat gyengíteni! Szót fogadott. Támadott, és mosolyogni kezdett. — Nagyszerű! Szépen alakulnak a dolgok. Hányadik lépésnél szokott variációkba bocsátkozni? — Általában a tizediknél,. — Remek! En már rögtön a harmadiknál. —Eh, miért is ültem le magával ... — Semmi vész! Szívesen segítek. Először is sáncolja el magát, a bástya fontos szerepét tartsa szem előtt. — Köszönöm, de miért segít állandóan? Talán mert merőben más szakterületen dolgozunk? Várjunk csak mi is a szakmája? — Gépészmérnök. — Remek! Ugyanis nálunk a müszergyárban nagy szükség van jó szakemberekre. Láborotvaesze a fizetése? tóm, magának van . .. Mennyi — Százhúsz. — Garantálom: nálam főmérnök lehetne havi százhatvan alappal. — Komolyan mondja? — A legkomolyabban! Milyen lépés következik? — Ad még nekem egy sakkot — mondtam, és megnyitottam előtte a győzelméhez vezető utat. « Ellenfelem valósággal kivirult. Az elégedettségtől köhé- cselve dörzsölte kezét, ide- oda tologatta a figurákat. Én pedig türtőztettem magam, nem akartam leendő főnököm örömét szegni. — Matt! — kiáltott föl végül diadalittasan. — Jól kikészítettem! Nó, ne búsuljon! Tegyünk úgy, mint a gyerekek: háromszoros hurrá a győztesnek. — Gratulálok! És mi lesz a munkával? — Miféle munkával? —nézett rám értetlenül. — Nálam ilyen idétlen sakkozónak nincs üres státusz! Fordította: Baraté Rozália Reich-grafikát látunk, s to-: vább lapozva Munkácsy és m-s magyar művészek alkotásai »köszöntik« az érdeklődőt. (A bibliográfiában régi és mai magyar esztétikára hivatkozik; a bevezetés Lukács Györgyöt méltatja). Az előszó megoldja, a rejtélyt: a szerző az elméleti anyagot tudatosan alkalmazta magyar- országi olvasóihoz, »aktualizálta« példatárát. Az elemzések között is gyakran hivatkozik művészetünkre. A 230 oldalas szöveget 8 fejezetre tagolta a szerző. Az elsőben az esztétikát mint tudományt mutatja be. A művészetek egyik vagy másik ágát tanulmányozó művészet- elméletek mellett az esztétika az általános közös jellemzőkre hivatott felelni. S ezen a szálon olyan kérdéshez jutunk, mint a művészet és valóság viszonya. Az esztétikaitudomány kutatásai két nagy irányban folynak. Egyrészt vizsgálnia kell magát a művészetet, másrészt az általános emberi élet esztétikai értékeit. Történeti »szemléje« során megállapítja a szerző, hogy ez a tudomány is sok értékes, igaz, mély gondolatot halmozott fel a marxizmusig, de a filozófiai alapok sok tudóst korlátoztak. Ez igen lényeges összefüggés, hisz Kagan is leszögezi: »természetét tekintve az esztétika filozó. fiai-elméleti tudomány«. Külön fejezetben foglalkozik a szép és a többi esztétikai kategóriákkal. Az élmény közvetlen voltát, érzelmi telítettségét kiemelve szellemesen írja: »Senkinek sem jutott még eszébe, hogy kezébe vegyen egy kézikönyvet, annak segítségével állapítsa meg, valóban szép-e valamely jelenség« ..: Vizsgálja az esztétikai élmény feltételeit is, és megállapítja: ehhez alapvetően szükséges, hogy az ember ne legyen »a nyers gya- ' korlati szükséglet foglya« (ebben a kiemelésben rejtetten az is benne van, hogy a művészeti élmény nem lehet »pótlék«, pszichés »vigasz*, ha igazán emberi; s ha mégis azzá válik — mint ahogy vált is számtalanszor —, az elidegenedési tünet). A harmadik rész — Mi a művészet? — a zene, az iparművészet, tánc és más művészi ágak közös, lényegi ösz- szefüggésének kifejtését adja. Miközben számos elemzését élvezettel olvassuk, egy-egy ponton úgy érezzük, nem mindig elég meggyőző az analízis, és már-már sok is a példa (kevesebb több volna?), s nem elég árnyalt az absztrakt művészet kritikája sem. (A mű egyes részein bizony érződik, hogy a megírás óta tíz év eltelt.) Nincs terünk a könyv teljesebb elemzésére. Csupán azt jelezzük még, hogy a könyv legsikerültebb fejezete — megítélésünk szerint — a művészet dialektikáját vázoló rész. Nagy erénye a szerzőnek itt, hogy szakít a sokak által képviselt »babonával«, miszerint a népszerűsítés és a mélyebb filozofikum nem fér meg egymással. Bátran viszi tehát oivasóját mélyebb vizekre. Szerencsésen »rajzolt« logikai-szerkezeti sémával még szemléletessé is tudja tenni az izgalmas elemzést. Sok érdekeset, tovább- gondolandót mond a művészet és társadalom összefüggéseiről is a további fejezetekben. Moiszev Szamojlovics Kagan (1921—) szovjet esztéta könyvét a Képzőművészeti Alap adta ki. Jövőre újább műve jelenik meg nálunk (a Kossuth Kiadónál) A művészet morfológiája címmel. Társadalmunk kutúrális életének, egyik fontos területe az esztétikai nevelés kérdése. Kagan könyvét minden e területen dolgozónak, érdeklődőnek bátran ajánljuk. Tcrényi Zoltán
