Somogyi Néplap, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-17 / 269. szám

\

C

söngettek.

— Be ne engedd! — mondta István Gabi- nak. — Feltehető, rablók.

— De azért megnézhetem, milyenek? — kérte Gabi. — Rablókat még nem láttam tisztán, csak messziről... És már elérem a kukucskát. István ásított.

— Csak zajt ne csinálj valahogy. mert ránktörik az ajtót, könyörtelenül. S ebben az esetben hogy számolunk el a felelősséggel ?

Gabi rácsodálkozott a választékos figyelmeztetésre, de aztán semmit se szólt. Lábujjhegyen a kémlelőlyukhoz lopakodott.

Csalódottan jött vissza.

— Csak Csípi — mondta. — Rabló egy se... Csipi jött he-.

iyettük.

István a dívány elé lökte a könyvét.

— Beszéltél vele?

— Nem. Minek?

Csipi megint hosszasan csöngetett.

— Nem szabad beengedni — mondta István elgondol- dolkozva. — Senkit se szabad. i

— Csipit se? — kérdezte Gabi.

— De, Csipit lehet — mondta István. — Csak éppen félő, bogy el fogod mondani anyá- éknak és mind a ketten meglakolunk.

Gabi esküre lendítette a

kezét:

— Nem mondom meg... Ha be akarod, beengedheted.

— Miért? — kérdezte István ravaszul, s közben az ajtóhoz sietett. — Te nem akarnád, hogy bejöhessen? Biztos félsz, hogy kitol veled.

— Kitolhat — bólintott Gabi meggyőződéssel. — Azért beengedhetjük.

— Mire esküszöl? — sürgette István. — Mindjárt nyitom! Csak megesküszik, hogy nem mondja el. Az én életemre esküdj, te! A testvéredére.

— Nem akarlak bántani — húzódozott Gabi. — És h« mégis valaki megtudja?

— Mit? — bambult eä István. — Mit tudhatna meg? Várj már, mingyárt nyitom — üvöltött ki egyidejűleg az újabb csöngetésre.

— Hát... hogy beengedtél valakit. Akkor már nem bírom megmenteni az életedet.

E

rre azután már István is gondolkodóba esett: — De ha te nem mondod el — nyögte 'ki végül, — akkor úgyis mindegy. Mert akkor nem te esküdtél hamisan... Érted?

— Értem — csillant föl Gabi szeme. — Ügy dögölj meg! Akkor most beengeded?

De István már nyitotta is az ajtót Csipi vadonatúj focival lépett be.

— Sziasztok! Ültetek a fületeken ?

— Üj lasztid van? Állati — irigykedett István leplezetlenül. — Mentek valahová focizni?

Csipi vállat vont — Nem lehet. Meglátszik a zöld fű a bőrön. Anya megengedte, hogy megmutathatom. De még nem játszhatok vele. mert csak holnapután kapom meg.

— Mi lesz? — kérdezte Gabi élénken. — A névnapod? Nem is tudtam, hogy holnapután Csipinap van. Különben Szent Csipi nincsen, hallottam.

Csipit Máriónak hívták, de ezt is igyekezett elködösíteni.

— Szent... minek a születésnaphoz szent?

Nádasdi Éva

Vágyódás

Ahova végül elmegyek, ahova egyszer megérkezek: nem anyag és nem álom, túl minden emberi határon.

Ahol már nem lesz nehéz, mint a madarak röpte, amint merész

ívvel elszállnak a tökéletesbe. Ahol nem fáj már a Föld szerelme.

Küzdésen, harcon túl, az üveghegyen is túl, valami nagy-nagy messzeségben,

elbújok a személytelenségben.

Ahol a jóság visszavonhatatlan,

oda Indulok minden utamban, sebesült madár — a menedékben : ott lenne jp.

Az elérhetetlenségben.

— Holnapután születésnapod lesz? — kérdezte Gabi még nagyobb tisztelettel. — Nenj is hallottam róla. Hányadik?

— Tizennegyedik — vágta rá Csipi némi diadallal.

— Csaknem másfél évtized jegyezte meg István sokat- mondóan.

— Én meg még egy évtizednél se tartok — panaszolta Gabi.

A kisszobába somfordált.

— Majd jövőre — szólt utána István. — Ha megérjük ... A nappaliban ki lehetne próbálni — simogatta meg a focit. — Dobsz égy pár vetődésest, hogy érezzem?

— Hova vetődsz? — kérdezte Csipi. — Összetöröd a csontodat.

— Á, a dívány felé dobd. A dívány tökéletesen ruganyos.

Falhoz taszították az asztalt.

Iszlai Zoltán

Robinzonád

C

sípi előbb csak kézzel hajigáit. István ívelt robinzonádgikkal kapta el a labdát. A dívány nagyokat rúgott, de állta a sarat.

Unom — mondt Csipi. így nem élvezet.

— Rúghatod is — mondta némi gondolkodás után István. — Csak vigyázz az ablakra. Nem bírják, ha kimegy az ablak. i

Csipi az ablakra vigyázott. De nem figyelt a hatágú csillárra. Hamarosan el is találta. Két búra bánatos pukkanással kimúlt.

A kipirult arcú fiúk egyszeriben kijózanodtak.

Csipi csak egy pillanatig tétovázott. Aztán a hóna alá csapta a labdát. Az előszobába hátrált.

— Megyek — magyarázta. Ha az apám megtudja, hogy kipróbáltuk a lasztit, kinyiffant. És meg se kapom.

István nem tiltakozott. Tudta, Csipinek el kell tűnnie az előlegezett ajándékkal. Neki se lett volna szabad kinyitni az ajtót Senki előtt.

Csípi kitakarodott. István a right is az ajtóra fordította.

— Mit tettetek? — rémüldözött a kislány. — Most ezzel a nyomorult csillárral mi lett?

— Nem mondhatod el, hogy Csipi bejött — figyelmeztette István jó előre. — Hamisan nem esküdhettél. És kinyírnád az életemet.

— De mit csináljak? — esett kétségbe Gabi. — Mit mondasz anyáéknak?

István töprengett:

— Leesett — mondta egyszerűen. — Homoláék megint fönt vágták a fát, és leejtették a csillárt.

— Ez nem igaz — jegyezte meg Gabi.

— Nem is esküszöm meg rá — nyugtatta meg István. — így nem halálos.

— Gyere, toljuk vissza az asztalt!

■M~ igazgatónk már igazán ttJ' túlzásba viszi a dolgo- ^ w kát. A vezetési módszerei sok kívánnivalót hagynak maguk után. Nincs nap, hogy mi, kollégák, ne tárgyalnánk i erről a munkahelyen. Egyszer ] már meg kéne mondani az öregnek nyíltan, egyenesen, hogy mi a véleményünk. Igazságunk tudatában föl kellene világosítani a hibáiról. Igen- ám, csakhogy ki mondja meg a főnöknek? Ki vállalja a kockázatot, hogy kritikával illesse ezt a nagy tudású, tehetséges, de sok emberi gyarlósággal rendelkező, sértödös, érzékeny férfiút. Hosszú töp- -rengés után, titkos szavazással úgy döntöttünk, hogy Sponger Kálmán, ez a kemény kötésű, karakán műszaki rajzoló alkalmas■ lesz arra, hogy odaáll jón az igazgató elé és alaposan megmondja a magáét.

— Szó sem lehet róla! — harsogta ingerülten Sponger, amikor tájékoztattuk a dolgozók döntéséről. — Pont és nyissam ki a számat? Nekem gyermekem van, én nem vi- hetem vásárra a bőrömet!

— Jó, hát akkor mondja meg az öregnek Sortvai Ernő

— Miért?

— Miért? Hat, hogy a csillár odaessen. Az asztal nem mehet ki alóla.

— Le kell szakítani? — kérdezte a kislány. — így nem jó?

— Nem hát. Akkor kiderül, hogy levertük.

Visszatolták az asztalt.

— Na, most vigyázz innen — mondta István. — Most leverem valamivel.

— Hozzak tollasütőt? — kérdezte Gabi.

— Nem kell. Inkább hozd ki a labdádat és dobálj kapura — mondta István belelkesedve.

— Nem hozom — makacsol- ta meg magát a kislány. — Hogyne, hogy azt is kilukaszd ...

— Jó — mondta István. — Akkor mivel dobjain le?

— Muszáj ledobni? Szedjük föl a cserepeket és tegyük az asztalra. Mondjuk rá, hogy ide esett.

— Mondjuk rá —- egyezett

bele István.

Az asztalra szórták a csereBalettiskola. (MTI-fotó: Benkő Imre felvétele — KS)

pékét. István kis távolságból hunyorítva szemlélte az eredményt.

— Még le kell verni legalább egyet. így nagyon látszik, hogy nem Homoláék miatt esett le.

Hirtelen fölkapott egy párnát. A csillárhoz vágta. Egy meglazult bura levált. Éles csörrenéssel esett a kristály hamutartóba.

Kintről csengetés hallatszott. István Gabira meredt.

— Rablók — dilizett a kislány. — Én ugyan még egyszer meg nem nézem őket!

István legyintett. Megpiszkálta a burát a hamutartóban: el se repedt. A kémlelőlyukhoz settenkedett.

Az ajtó előtt az anyjáék álltak.

— Apáék — súgta. — Menj a kisszobába!

— Nem akarod beengedni? — kérdezte Gabi megrökönyödve.

— Dehogynem — tuszkolta

István az ajtó felé. — Csak el kell intézni még valamit. Megesküdtél! — figyelmeztette fölemelt ujjal.

— Megesküdtem — visszhangozta Gabi, szilárdan és meggyőződés nélkül. ,

István a nappaliba futott. Fölkapott az asztalról egy búracserepet, és kétszer jó erősen a saját arcába vágott.

M

ielőtt elhúzta volna a reteszt, ellenőrizte az előszobatükörben hogy eléggé vérzik-e.

— Mért riglizted be? — kérdezte türelmetlenül az apja. Volt itt valaki?

— Senki — mondta István. Arcát a világosság felé tartotta. — Senki nem volt itt. Csak Homoláék vágták a lát.

— Jesszusom, te mit csináltál?! — sikoltott fel Martin- né.

— Semmi — legyintett István. — Csak a csillár... A fejemre esett... Homoláék megint a fát vágták. És a fejemre esett.

Gabi résnyire kinyitotta a kisszoba ajtaját.

— A hamutartó nem tört el — mondta megnyugtatóan.

Marcali

Marcali vidékét a honfoglaló magyarság a X. század közepe táján szánhatta meg. Az ott élő nép a század vége felé Koppány, somogyi vezér törzséhez tartozhatott. Koppány »fejedelem« a fontos hadi út Marcali felé eső részét erősebb seregekkel szállhatta meg. Az I. István király ellen meginduló pogány felkelés leverése után Marcali területe valószínűleg a segesdi királyi uradalomhoz, illetve az ott székelő főesperes irányítása alá tartozott.

A község mai területéről, csak a XII—XIII. századból ismerünk régészeti és történeti nyomokat. Jóllehet a Dél-Balaton vidékének korai, XI. századi lakottsága alapján már egy évszázaddal korábbi időből is számolhatunk több kisebb, vízparti településsel. Az első biztos adat a székesfehérvári káptalan 1274 szeptember 9-én kelt oklevelében található. Egy bi rtok vásárlás során Marcali közvetlen környékét, illetve határát említik. A szöveg szerint: » ... ahonnan a határ kelet felé Marcali népeinek határjeleihez megy, ahol a déli rész Marcali népeié, az északi rész János ispáné.«

A Marcellus személynévből származó Morzoly (Marcali) a XIII. század második felében már egyházzal (templommal) rendelkezett, ezt Szent Ányos néven említik. Ez az épület a korai piactéren állhatott. A kisebb nemesi házak mellett, kúria és talán várkastély is volt. A nemesi épületek közelében a földesúr tisztjei és familiá- rii^sai éltek. A kültelki részen és az úgynevezett zugokban pedig a szegényebb jobbágyok és a szolgálók.

Ebben az időben a községben 20—25 földbe mélyí-. tett, egyosztású kemencés fa-, patics és kevés tégla vagy kőház állt.

Galambos Szilveszter

Ki mondja meg?

a középkorban

A XIII. század végén kapott birtokot a községben és környékén a Pécz nemzetség későbbi Marcali-ága. A báni, nádori és somogyi főispáni címet viselő földesurak akkor építették ki első birtokközpontjukat. (Egy évszázad alatt Somogy és Dél-Dunán- túl egyik leghatalmasabb főnemeseivé váltak.)

A jelentős birtokközpont gazdaságilag és népességben is megerősödött. A XV. század első felére Marcali a Dél-Balaton környékének legnagyobb mezővárosává fejlődött. Marcali esetében a hagyományos földesúri elnyomást ellensúlyozza az, hogy az országos politikában nagyobb jelentőséggel rendelkező urai a várost ellátásuk és igényük szerint formálták és többé-kevésbé az európai vérkeringésbe is bevonták. A lovászmesteri, báni, erdélyi vajdai és különböző ispáni címeket viselő Marcaliak — az 1400-as évek elején — még Zsigmond királlyal is szembeszegültek. Fő részvevői voltak a királyt Siklóson, illetve Visegrádon hosszabb ideig fogságban tartó ligának.

Közben érdemeket is szereztek: harcoltak a török ellen Temes megyében; egy nagyobb magyar sereg vezérei voltak a velenceiek ellen Isztriában és Friaulban vívott küzdelemben. Az országot érintő minden jelentősebb eseménynél is találunk Marcalit. A constanzi egyházi zsinaton ők voltak Zsigmond legfőbb magyar támogatói. A husziták ellen küzdő Marcali Imre éppen a »lázadók« kezén lévő csehi, országi Tábor város ostromakor tanúsított vitézségéért« kapott nagyobb birtokokat.

A számtalan európai útból, a kiterjedt kapcsolatokból és a főrangú rokonságból — főképpen gazdasági és kulturális vonatkozásai révén — Marcali mezőváros is kamatoztathatott.

Erre az időre Marcali fejlett mezőváros lett. 1448-tól a helységnek két temploma lehetett. Ezekhez két főutca tartozott. Ä nagyobb tereken (fórumokon) épültek a templomtól vezető szélesebb utcák, amelyekből a mellékutak indultak. A várkastély a gótikus templomtól nyugatra, kb. egy kilométerre emelkedhetett a lankás dombtetőn. Az ötvöskónyi várkastélynál alig nagyobb marcali erősséget horhószerű árok, illetve a bő vizű Kátyó patak védte. A téglából és kőből épült tornyos kastélyt sánc és palánkfal vette körül.

A mezővároson — a fontos hadi út mellett — széles kereskedelmi út vezetett át. A több osztatú, tégla- és kőházak mellett kertek is voltak. A nagyobbacska mezővárost gyepű vagy árokrendszer erősítette.

Ebben az időszakban Marcali lakosainak száma 300— 400 fő körül volt. összehasonlításul jó adat, hogy a XV. században Magyarországon az oppidumok (városok) átlagos népessége mintegy ötszöröse a falvakénak. A lakosság egyötöde iparűzést folytatott. Emellett azonban jelentős volt a földműveléssel foglalkozó jobbágyréteg is, amely a városban élt. A magyar nemzetiségű lakosság ipari és mezőgazdasági termelése alig különült el. A fejlettebb élelmiszeriparral foglalkozókon kívül számolhatunk szabókkal, vargákkal, szűcsökkel és kovácsokkal.

Marcalinak kulturális szempontból egyedülálló helyzete volt Somogybán, mivel itt működött egy alap- és középfokú képzést nyújtó iskola.

A XV. század végén Marcali — és vele az összes uradalom — az ecsedi Báthori család kezébe jutott. Az országos és a megyei életben jelentős helyet elfoglaló család a mezővárosi fejlődést még pozitívabban irányította. A XVI. század elején a feudális anarchiára jellemző rokoni perek és foglalások azonban hosszú időre megbénították a település életét.

fl feldúlt mezőváros 1532 után történő újjáépülése és virágzása 1566-ig tartott. Szigetvár elestével Marcali is a hódoltsági helységek közé került,

Dr. Magyar Kálmán

régész-muzeológus

— döntöttünk egyhangú közfelkiáltással.

Sortvai egyenesen a szemünkbe nevetett:

— Majd bolond leszek kihívni magam ellen a sorsot. Nekem családom van. Két gyermekem. Nem vághatok bele mindenbe hübelebalázs módjára. Keressetek egy más balekot!

Teperdi Zsolt végig sem hallgatott bennünket:

— Én mondjam meg az igazgatónak? Én, akinek négy gyermekem van? Ez1 túlságosan kockázatos manőver, s mint tudjátok, ?én igazán nem ugrálhatok. Természetesen egyetértek azzal, hogy az igazgatónak meg kell mondani, fel kell világosítani arról, hogy helytelenek, antidemok- ratikusak a vezetési módszerei. De erre a feladatra olyasvalakit kell kiválasztani, akinek nincs gyermeke.

Minden szem ram szegezödött.

Nem volt menekülés. Nem tehettem mást: a kollektíva kérésére elvállaltam, hogy másnap bekopogok az igazgatónkhoz, és megmondom neki __

P

ablo Neruda

Diktátorok

* * *

•*Nehéz napom lesz holnap« j

— hajtogattam magamban idegesen, midőn benyitottam a lakásunkba. A feleségem

csókkal üdvözölt, és máris tálalta elém az ínycsiklandó, aranysárga húslevest.

— Miért vagy olyan rosszkedvű? — kérdezte aggódva.

— Pont most, amikor...

— Amikor? — kiáltottam feszült érdeklődéssel.

Irén boldogan mosolygott, i aztán hozzám hajolt és/ a fülembe súgott valamit.

— Soha jobbkor! — öleltem j magamhoz gyengéden Irént.

Most már tőlem sem kíván- j hatja senki, hogy pont én mondjam meg az igazgatónknak ... 1

A cukornádüstök aljáról vér és bőr keverékének szaga árad; hódító virágkehely, mely undort kelt.

A kókuszpálmák között domboruló sírokban csontok porladnak és hörgés hal el, míg az érzelmes lelkű szatrapa kürtös kalapokkal szórakozik meg arany zsinórokkal.

Ékszerként csillog a kis palota.

Folyosóira gyöngyöző nevetés csörgedez és végigíut a frissen elföldelt lila ajkak s elnémult hangok fölött.

Rejtőzködik a jaj, akár a növény, melynek magja földre hull szüntelen és fény nélkül növeszti világtalan levelét.

Pikkelyre pikkely: így rakódik le a gyűlölet szakadatlan a posvánv förtelmes vizében.

Néma szája iszappal van tele.

Boldog Balázs. íoi'dluksa