Somogyi Néplap, 1974. szeptember (30. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-08 / 210. szám
/ É rt a történetet nekem sokféleképpen mond»' ták el. Egyesek a végén kezdték, mások mindjárt a kiskatonára terelték a szót: hogyan érkezett a, faluba és miként küldte el a kapitány, hogy a többi katonával együtt döfködje szuronyával a szalmakazlat, elrejtett fegyvert kutatva; voltak, akik azzal a bekeretezett falinaptárral kezdték a mesét, amelyen a cári család arcképe díszelgett, s amelyet magul» elett tartva járultak a kapitány elébe, hogy engedje ki őket az erdőbe, -s voltak, akik a mesz- sze múltba vitték az elbeszélés fonalát, amikor még az asszonyok övükben hordták a selyemhernyópetéket, hogy az átkozott selyemhernyók kikeljenek. Az a paraszt, akinek a kutyáját a szalmaka- za! tetején lelőtték, mindig a kutyával kezdte ... Talán az lenne a legjobb, ha először is a kiskatonáról számolnék be, s azután mondanám el a többit, hogy az olvasó legalább valamit megértsen a történetből. A kiskatona fejét szőke, göndör fürtök borították, és szeme körül szeplők virítottak. A gyámoltalan kiskato- nák közé tartozott, akik általában a kaszárnyában minden piszkos munkát elvégeznek, nemcsak újonc korukban, hanem később is. A katonaruha nem készül mérték után, s kevés emberre illik rá, a kiskatonán azonban kivétel nélkül minden lötyögött: a zubbony, a csizma meg a nadrág is. Ha köpenye lett volna, bizonyára i elveszett volna benne, de köpenye nem volt. Akkortájt a nyári egyenruhát viselték; ha jól emlékszem, május táján történt a dolog. A kiskatona a vasúti hídon teljesített szolgálatot, a hidat őrizte társaival együtt, nehogy a partizánok egy éjjel a levegőbe röpítsék. Akoliban a partizánokat erdőben bújká- ló, szörnyű rablóknak tartották, és a fölöttesek azt mesélték, hogy bárki is kerül a kezük közé, a legkegyetlenebb módon megkínozzák. A kiskatona hetenként kétszer befogta a lovakat a kocsiba, és elhajtott a- kaszárnyába kenyérért. Egyre csak azért imádkozott, hogy ne állják útját a partizánok, és amikor visszaérkezett útjáról, mindig örvendezve kiáltott társainak: — Semmi bajom nem történt! Egyszer a kiskatona nem hozta a kenyeret. Egész éjjel távol volt, s csupán a harmadik napon állított be lovastul, kocsistul, és már. messziről kiabálta a katonáknak, hogy semmi baja sem történt. De hiszen hol késlekedett akkor és miért nem hozta meg a kocsin a kenyeret? Hát azért, mert elfogták a partizánok lovastul, kocsistul, rakományostul. A kenyeret elvették tőle, aztán ott aludt náluk, csak harmadnap reggel engedték útjára, és a történtekről írást adtak neki. A vasúti hidat őrző katonák két-hárorn napig hallgatták a kiskatona történe'teit a pkrtizánok- ról, de amikor a dolog híre a fölöttesek fülébe jutott, a Jciskatonát azonnal berendelték az alakulathoz, nehogy történeteivel szétzüllessze a fontos katonai célpont őrségét. A kiskatona visszatért az alakulathoz, és1' ott mindenkinek elmondta, hogyan fogták el a partizánok lovastul, kocsistul, és kényszerítették, hogy a kenyeret a táborukba szállítsa; ott jól tartották mindavval, amijük csak volt, s azután útjára bocsátották, de adtak neki írást a dologról. Ez újra a fölöttesek fülébe jutott. S nehogy az alakulatot erkölcsileg szétzüllessze, a kiskatonát egy távoli alakulathoz vezényelték, idegen katonák közé. Mi azonban tudjuk, hogy a katonák; hamar összemelegednek, és már másnap mindenki tudta, hogy miért szőkék a kiskatona fürtjei, és miért v ak szeplők a szeme alátt: azoknak, akik szép- lős az arcuk, az édesanyjuk születésük előtt úgy mondják, szarkatojást fogott a kezébe, vagy talán csak megpillantott egy szarkatojást. Es az ismeretlen katonák / nem csupán a szeplők törté-f netével ismerkedtek meg,’ hanem értesültek a partizánokról is, a kenyérről meg írásról, amelyet a kiskatoná- nak adtak. Mármost, hogy a kiskatona ne züllessze szét erkölcsileg az ezredet, a parancsnokság a lőporraktárba irányította: ott nagyon kis létszámú az őrség, és többségük tartalékos. A Ijiskatona elment oda, de ott is ugyanaz történt. Már a második napon mindenki tudta, hogyan került a partizánok fogságába és hogy semmi részletességgel elmagyarázták a kapitánynak a selyem- hernyó tenyésztést, folyton egymás szavába vágtak, nehogy megszakadjon a beszéd fonala, és nehogy szünet álljon be, s a kapitány azt kihasználva, elutasítsa kérésüket. A cári család arcképét maguk előtt tartva, egészen melléje somíordáltak, hogy a kapitány jól láthassa a kéret. A kapitány azonban rá sem nézett a képre. Nem törődött sem a parasztokkal, sem kérésükkel, hogy íordul- duljon fölötteseihez, hanem csak komoran rázta a fejét, Iordan Radicskov baja sem történt, és hogyan tartották jól mindazzal, amit isten adott, és hogyan engedték útjára épen és egészségesen, sőt még írást is adtak neki az egész dologról, hogy számot tudjon adni fölötte- seinek a történtekről. S így helyezték' a kiskatonát az egyik alakulattól a másikhoz, az egyik ezredből a* másikba, nehogy szétzüllessze erkölcsileg a katonákat. És ő mindenütt elmondta, mi történt vele a partizánoknál, akik a legkegyetlenebb módon megkínozzák az einbereket, de őt nemhogy megkínozták volna, hanem még írást is adtak neki, nehogy a fölöttesei kínozzák meg áristommal vagy más egyébbel. így azután a kiskatona egy szép napon a büntetőszázadba került, amelyet egy faluba szállásoltak el. Szigorúan bizalmas levelett vitt a kapitánynak, aki elolvasta a levelet, és csak hümmögött, majd mindenről k^vérdezte. A kiskatona mindenre »alázatosan jelentem«- mel vagy »egyáltalán nem tudom«-mal felelt, és a kapitány egész idő alatt komoran nézte a kiskatona szep- lőit, szőke fürtjeit, és végül ráunva a szeplőkre meg a . hajfürtökre, elbocsátotta. A kiskatona katonásan megfordult, és lötyögő,, nadrágjában elindult ahhoz a szalmakazalhoz, amelyről az elbeszélés kezdetén megemlékeztünk egy raj éppen a szalmakazlat döfködte a szuronyával, elrejtett fegyvereket kutatva. A kapitány nagyon komor ember volt, és , ebben a hőségben a legyek még fokozták rossz kedvét, ezenfelül pedig a helyettese is dühítette. Havasi, ember volt a helyettese, és éppen az imént kérdezte tő- tőle, ne kutassák-e át az árnyékszékeket is, hátha odarejtették el a fegyvereket. — Kutassák! — felelte ingerülten a kapitány, és a havasi ember kiválasztotta földijeit, kizárólagosan a tartalékosok közül. Lehetséges, hogy a kapitány még tovább bosszankodott volna de ekkor megpillantott egy menetet, amejly éppen befordult az udvarra. A menet parasztokból állt, akik sapkájukat kezükben szorongatták. A menet vezetője a cári család bekeretezett arcképét tartotta maga előtt, úgy járult a kapitány elébe. A kapitány kijött fogadásukra, és megkérdezte, mit akarnak. A parasztok azt kérték, engedje ki őket az erdőbe szederfalombért, mivel a selyemhernyók szederfalevelet esznek, és a parasztok a mezőre is ki akarnak menni, mert a hernyók, mielőtt begubóznak a ágakon, sokat esznek, és a kapitány úr bizonyára tudja, hogy nincs mit enniük, hiszen már minden falubeli szederfáról \eették a levelet, és most már csupán a mezőn vagy a szőlőben találni szederfákat. — A mezőről szó sem lehet! — jelentette ki a kapitány. S ezzel be is akart menni a házba. De a parasztok utána kiabáltak: — De kapitány úr! Hisz ez lehetetlen, kapitány úr! — A parasztok egymás után nagy majd hátat fordított a parasztoknak, és olyan erősen csapta be maga után az ajtót, hogy mindnyájan összerezzentek. A parasztok megvakarták a fejük búbját, rágyújtottak, és csöndesen megjegyezték: a kapitány bizonyára megkérdezi fölötteseit, Hagyjuk most, kedves olvasó, a parasztokat a hernyóikkal egyetemben, , amint az úton ballagnak — mondaná Victor Hugo —, és lássuk, hogy mi történt a kiskatoná- val. A kiskatona odaért a szalmakazalhoz, amelyről az elbeszélés elején megemlékeztünk, és nézte, hogyan döfkö- dik a katonák szuronyukkal a szalmakazlat, elrejtett fegyverek után kutatva. Fölkapott egy szuronyt, és ő is a többiekkel együtt döfködte a szalmát. De csak kettőt-hár- mat szúrt; a többiek rögtön megkérdezték, honnan jött, kicsoda, és hogy került oda. És a kiskatona mindent elmondott. " A forró levegőben pillangók csapongtak, de a kutya hirtelen fölugrott, és nagy lármával ugatott valakit. A katonák felálltak, és látták, hogy a kapitány — sötét felhőnél is komorabban — közeledik a kazal felé. A kapitány nemcsak komoran nézett, hanem a dühtől szinte megké- kült az arca, és olyan határozottan lépkedett, mintha el akarná gázolni a kazlat. A kutya — amint azt az elbeszélés elején említettük — feléje ugrott, és a kapitány azo.nnyomban előkapta revolverét, és még a levegőben lelőtte. A kiskatonát azonnal fogdába küldte, nehogy szétzüllessze erkölcsileg a szalmakazal körül őgyelgő katonákat. A kapitány önmagára haragudott, hogy nem záratta be mindjárt az elején a kiskatonát, hanem egyenesen a többi katona közé osztotta be. A katonák hangosan ordítoztak, és szorgalmasan döf- ködték szuronyukkal a szalmakazlat. — No, most biztosan megtaláljuk a fegyvert, ■kapitány úr! — Ügy látszott,, a kapitány nem nagyon hisz nekik, csak átlépett á kimúlt kutyán és dühösen a hegyvidékiek után indult. A parancs, hogy a kiskatonát fogdába kell zárni, bizonyos nehézségekbe ütközött, mivel a faluban nem volt fogda. Az iskolában volt ugyan egy szoba, ahol télen a tüzelőt tartották. Fáskamrának hívták. A kiskatonát ebbe a kamrába zárták, és a kapitány parancsára a helyettes a legvadabb havasi- katonáját állította oda őrnek. A vad havasi megállt az ajtó előtt, mint egy tuskó, de nem bírta sokáig a hallgatást, és egy kis idő múlva megkérdezte: — Én mondd, rákötöztek a kerékre, és verték a talpadat? — Dehogy kötöztek — felelte a kiskatona —, jól tartottak, és m^g írást is adtak. — Hallgass! — ordította a hegyvidéki ember vadul. Maj’d egy idő' múlva újra megkérdezte: — Hogyan tartottak jól és adhattak neked írást, mikor rablók? — De hiszen nem rablók azok! — felelte a kiskatona. — Hallgass! — ordított rá újra a havasi, és jó .sokáig hallgattak mindketten. Hallgattak, hallgattak, és a havasi újra kérdezte. A kiskatona válaszolt neki, és a havasi ezúttal nem ordított »hallgass«-t, csupán maga elé dörmögle: — Ejnyer ejnye! És tovább kérdezte. A kiskatona pedig apránként az-egész történetet elmondta neki. Ki tudja, meddig tartott volna a beszélgetés, ha a fás- kamra előtt ott nem terem a komor kapitány, helyettesével együtt, és észre nem veszi, hogy a kiskatona az őr erkölcsét zülleszti. — Ezt már nem! — szólt a kapitány, és parancsot adott, hogy a kiskatonát' azonnal kísérjék át a berkovicai tüzérgzredhez. — Igenis! Igenis! — ‘‘sz- telgett a helyettese, és két legjobb földijét kiválasztva — öreg tartalékos vitézeket —, parancsot adott nekik, hogy a kisttetonát Berkovicába kísérjék. Eközben újra fölbukkant a parasztok menete és a cári család képét vivő paparaszt vezetésével egyenesen a kapitány szállása felé tartott: úgy gondolták, a kapitány már régen beszélt a fö- lötteseivel. De a kapitány olyan pillantást vetett rájuk, hogy a cári családot hónuk alá kapva hazakotródt’ak. A faluban többé senki sem találkozott a kiskatonával. Néhány paraszt azt mesélte nekem, hogy látták, amint a poros úton mendegélt, csizmája kopog, és bő nadrágjának szára lebeg a szélben. Két oldalán a két tartalékos havasi katona haladt, s időről időre ráordítottak: — Hallgass! Hallgass! — bár a kiskatona egy szót sem szólti A rokonom abban az időben Berkovicán szolgált, irányzótüzér volt az ezrednél, őt kérdeztem meg: hallott-e valamit a kiskatonáról. Elmondta, hogy egyszer bekísértek a laktanyába egy kiskatonát, akit a partizánok elfogtak, majd elengedtek. Annyira ' züllesztette az ezred morálját, hogy a pleve- ni gyalogezredhez küldték, onnan pedig valamilyen más ezredhez, de már nem emlékszik pontosan, hová. A mikor a kiskatonát fölidézem, úgy jelenik meg előttem, ahogy igeterjesztés közben mindig elképzeltem: a beszéde is olyan szeplős és f"rtös, mint saját maga, mint afféle újonc, aki a kaszárnyái piszkos munkát végzi. Gyakran hallottunk bajuszos beszédet, a tartalékos tisztekét, akik díszegyenruhában pompáztak, minden gombjuk csillogott, s cipőjük kevélyen csikorgóit, és döly- fösen jártak-keltek, de az c beszédük hamar elfakult emlékezetemben, s újra átadta helyét a kiskatona szavainak. És most is látom magaín előtt, ahogy lötyögő nadrágjában mendegél a távolban, és a havasi emberék durván ráförmednek: — Hallgass! ... Hallgass! Karig Sára fordítás? SZEPTEM BÉR Renato Gultoso illusztrációja Geo Milev bolgár költő hös- költeményéhez. Parvan Sztefanov Vénasszonyok nyara A világosság színe valahogy megváltozott, sárgább és egyszerűbb lett. Szelídült gondolataink, magok a citromban, a fényben úgy feküsznek. A lomb víg bálja odalett, az ág ’ hegyén kerek, csupasz a tölgyfa makkja. A csupaszság a dolgok igazát, igaz arcát már végképp kimutatja. A föld ebben a percben leli meg a gyümölcs-csoda képletét, magára figyel a fán, önmagán mereng a harkály is, kopogva, meg-megállva. Reggeltől fogva némán áll a nap, tűnődve hajol egy felismerésre. Bár engem is, ami legfontosabb életemben, mindig csak ősszel érne. Pór Judit fordítása Pardi Anna ő Nem egy dal juttatta eszembe, nem egy fény által különlegesen megvilágított fagally, nem egy gyorsan száguldó csodaszép ménes valamelyik fii.,.hol felidézett vad robaja, s nem is a messzeség honnan-hová s miértre makacsul hallgatag feleletnélkülisége, — hanem a korai elfáradás, a rendetlen szívverés, a szem, a száj tájékán mélyülő ránc, a hirtelen fájdalom juttatta eszembe, hogy véges a tánc, véges a lényeg bennem, s nem élem liiár úgy soha többé át az ifjúság varázslatát, mint egy régi tavaszban, akkor, ott, vele. Galambos Szilveszter tAszfaltbetyár AZ ELEGÁNS, fehér vászonkosztümös nö nem lehetett több harmincöt évesnél. Gyönyörű, éjfekete haja volt. Búzavirágkék szemével idegesen -pillantott a fiatalemberre, aki váratlanul mellette ter- • mett a forgalmas utcán és kellemesen duruzsoló hangon így szólt: — Csókolom a kezét! Elnézést kérek, hogy ismeretlenül megszólítom. A nő megsemmisítő pillantást vetett rá: — Utcán nem ismerkedem. Menjen a dolgára! A férfi elszántan folytatta a társalgást: — Bocsánatot kérek a tolakodásért, de miután nincs más lehetőségem, hogy megismerkedjünk, szeretném, ha egy kicsit elbeszélgetne velem. — Ha azonnal el nem tűnik, rendőrt hívok! — kiáltotta a nő, és gyors léptekkel elindult. A férfi szaporán talpalt utána. \ — Értse meg — magyarázta lihegve —, nem akarok szemtelenkedni.... De végre itt a nagy alkalom... — Vegye tudomásul, nálam semmiféle kalandról nem lehet szó! — Könyörgök, nekem tisztességes szándékaim vannak! .. — Mindegyik így kezdi — legyintett a nő megvetően. — Lehet, hogy mindegyik így kezdi, de én másképp folytatom — mondta a férfi jelentőségteljesen. — Ugyebár ön Spalek Dóra, az Egyesült Kalapművek igazgatónője? — Én vagyok — bólintott a \nö kicsit csodálkozva. — Kéremszépen. három hete próbálok személyesen beszélni öúnel, de a titkárnője mindig elutasított. Ezért voltam' bátor most megragadni az alkalmat, még ha ezzel kockáztatom is, hogy asz- faltbetyárnak néz. — Mi az óhaja? — A múltkor vásároltam egy kalapot. Az ön vezetése alatt álló gyár készítette. Másfél órai használat után a khlap szétfoszlott. Ez a kitűnő minőség, amit olyan büszkén reklámoznak? Az ilyen pocsék áru a fogyasztók elleni merénylet, és ezért ön felelős. A nő dühösen, villámló tekintettel mered a férfira: —■ Nem vagyok köteles önnek itt válaszolni, de elmondhatom, hogy vanpak bizonyos nyersanyagproblémáink, azonkívül a munkaerőhiány... — A vásárló a pénzéért minden körülmények között elvárja, hogy használható árut kapjon. Ezt tessék tudomásul venni! SPALEK DORA sértődötten vállat vont: — Szóval nem ismerkedni, udvarolni akart, hanem reklamálni? — Ügy van. Ragaszkodom hozzá: tessék engem kárpótolni egy használható kalappal' i — Megkapja. Legyen véli boldog! Én én még azt hittem, csak egyszerű, rokonszenves aszfaltbetyárral vari dolgom Micsoda szemte1 len alakok járnak az aícár ’ \
