Somogyi Néplap, 1974. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-04 / 181. szám
CSAK EGY LÁNCSZEM... Kapoli emléke fában Országos faragókiállítás nyílt Balatonlellén Kovács József vette át a Kapoli-díjat. A zt hiszem műszaki, gazdasági, közgazdasági érdeklődésű, 1 munkakörű olvasóink könnyen megértik, hogy egy vállalat vagy hivatal gépezetében, a munka- rendszer sokszoros áttételében milyen fontos szerepe van mindannak, amit csak úgy nevezhetünk jelképesen, hogy láncszem. Valójában munka- kapcsolat, amely elengedhetetlenül fontos a gépezet szabályozott működéséhez, rendszeres mozgásához; ahhoz, hogy újratermelje önmagát __Nem k ell hosszan bizonyítani, köz- művelődésünk folyamata is pontosan egy ilyen rendszer, még pontosabban ilyen rendszernek kellene lennie. S hogy mégsem ilyen, annak igen gyakran döntő oka az, hogy hiányzik az a bizonyos láncszem, amely a népművelőt, a közművelődés folyamatának tervezőjét, szervezőjét, irányítóját az előbbi rendszerhez kapcsolja. Nevezetesen: van-e kellő munkakapcsolat a népművelők és a gazdasági, tanácsi vezetők között? Ez a láncszem rendkívül fontos, mondhatnánk meghatározó. Hiszen a közművelődés az alap-felépítmény dialektikus törvényszerűségeinek megfelelően nem önmagában mozgó, önmagában létező, hanem o termelésre, a közigazgatásra, a mindennapi élet- és munka- folyamatokra szorosan ráépülő folyamat. Ezt nem kell részletezni, ez többé-kevésbé köztudott. »\zt is gyakran elmondják, mert természetesen igaz, hogy a társadalmi felépítménynek e folyamata visszahat az alapra: a filozófiai igazság nyomon követhető. De itt álljunk meg — vajon nyomon követjük-e eléggé? A szemlélet vajon tükrözi-e a szükségleteknek megfelelően azt, hogy a műveltség, a művelődés a mindennapokra visszaható, a mindennapokban kamatozó tényező? Nagyon sokk cikk született már e hasábokon is arról, hogy még nem eléggé. És igen sokat írtunk, írunk, beszéltünk és beszélünk arról, hogy a szemléletváltozás milyen sürgető. Világosan, nem titkolt felkiáltójellel hangsúlyozza mindezt a közművelődési párthatározat is. Vegyük szemügyre: milyen összetevői vannak magának a szemléletváltozás folyamatának? Itt van ugyanis nagy szerepe annak a bizonyos láncszemnek: a gazdasági és a tanácsi vezetők, valamint a népművelők viszonyának. Erről a viszonyról igen sok jó példa is felhozható, a lassú szemlélet- változás azonban kénytelen- kelletlen arra indítja az embert, hogy a negatívumokat tárja fel, mert nem csupán egyedi esetekről van szó. Nemcsak egy helyütt tapasztalható súrlódás. Az egyik közAz amatőr színjátszó-rendezők alapfokú, tíznapos tanfolyamát Bázakerettyén rendezték meg. Főként a rendezői gyakorlatra épülő foglalkozásokra fordítottak gondot. Baranya, Fehér, Somogy, Vas és Zala megyéből érkeztek hallgatók. »C« kategóriájú rendezői tanfolyam, színjátszórendezők akadémiája és színjátszó továbbképzés volt egyszerre. A tanfolyamon a beszéd és mozgástechnika kapott hangsúlyt, hiszen ez a két alapvető eleme a színpadi játéknak, s ugyanakkor az amatőrök ezeken a területeken a legjáratlanabbak. A mozgástechnika eredményeképpen a merev színpadi képek »megmozdulhatnak«, s a hagyományos ora- torikus játékmódot egyre inkább felváltják a sok mozgáselemet tartalmazó produkciók. Kevés volt ez a 10 nap, de ahhoz elég volt, hogy jó módszereket és ötleteket kapjunk ahhoz: hogyan lehet egy színjátszó csoport beszéd- és mozgáskultúráját fejleszteni; de ahhoz is: hogyan lehet például egy beszédhibás, de egyébként tehetséges gyerek beszédét kijavítani. A beszédtechnikai ség induló ifjúsági klubjának a vezetője kéréssel fordult a tsz-elnökhöz. Annak annyi volt a válasza: »Vegye tudomásul, kérem, a tsz nem fejőstehén«. S ez volt az első alkalom, hogy szóba állt vele. Amikor az ifjúsági parlamenten szóvá tették ezt, sajnálatos félreértésnek minősítette az elnök az esetet. És magam voltam a tanúja annak, amikor a tsz-veze- tő egy megyei fórumon arról beszélt felszólalásában: milyen fontos, hogy a termelőszövetkezet segítse a közművelődést, a közoktatást, hiszen egymással kapcsolatban álló, egymásért való dolgokról van szó. De miről is van szó valójában? Arról, hogy a vezetők némelyike pontosan tudja, pontosan értelmezi a közművelődés szerepét, fontosságát, csak éppen megelégszik any- nyival, hogy mindezt kinyilvánítja. Ez pedig szóbeli malaszt — amelynek sajnos nincs valóságfedezete. S okan mondják, hogy a tanácsi, gazdasági vezetők elfoglaltsága egyébként is sokirányú, a gazdasági vagy közigazgatási feladatok mellett nem jut ideje, hogy a kulturális feladatokkal is törődjön. Azt hiszem érdemes tisztázni — egy megyei pártfórumon jegyeztem föl —: »A tanácsi vagy gazdasági vezető feladata éppolyan sokirányú, mint amilyen nagy a felelőssége.« A felelősségbe pedig beleértendő a lakosok vagy a dolgozók ideológiai, művelődési helyzetével való törődés is. Bizonyára tapasztalni fogják, hogy a területi vagy vállalati pártszervezetek ellenőrző és agitációs tevékenysége az eddiginél jobban figyelembe veszi ezt. A láncszemet tehát meg kell teremteni: s ez csak normális munkakapcsolat formájában képzelhető el. Hirtelenében több tucat népművelővel folytatott beszélgetést idézhetnék, melynek során ideges türelmetlenséggel, néhol végletes pesszimizmussal mondták el, hogy az említett munkakapcsolat mennyire alkalmi jellegű, mennyire esetleges, örülnek, ha egyáltalán szóba állnak velük. Igen sok vezető puszta ünnepélyszervezőt lát bennük... Ez a sok helyütt hiányzó láncszem az egyik oka a nagy fluktuációnak a népművelők .körében, s a heveny ingadozást mutató káderhelyzetnek is. Persze a népművelőkön is áll a vásár — erről is írtunk már —, de tény az, hogy nem képzelhető el eredményes köz- művelődés addig, amíg az illetékes vezetők számára nem világos és egyértelmű a népművelő posztja, szerepe, felgyakorlatokat Mondtágh Imre, a Színművészeti Főiskola tanára tartotta. A mozgástechnikát Dölle Zsolt pantomin művész vezette. A tőle tanult beszéd- és mozgástechnikai — bemelegítő, lazító és szituációs — gyakorlatokat az amatőr színjátszó-rendezők jól tudják hasznosítani. Állandó előadónk és egyben az alapfokú Rendezők vezetője volt Máté Lajos, a Népművelési Intézet munkatársa, ö tartott előadásokat próbafázisok egymásutánjáról, a rendezők feladatairól. Érdekes előadást tartott Debreczeni Tibor, a Népművelési intézet osztály- vezetője az amatőrszínjátszás útjáról és lehetőségeiről. A színjátszás segédeszköz lehet a neveléshez. Nagyon sok gyermek alkalmas a színjátszó munkára. Ügy érzem, hogy az alsó tagozatban dől el: lehet-e később továbbfejleszteni a gyermek tudását. Nagyon fontosnak tartom, hogy kis korban olyan kézbe kerüljön a tehetséges gyerek, aki jó alapot ad a további színjátszó tevékenységhez. r. R. adatrendszere. Igen sok tekintetben tükrözi az ellentmondásos helyzetet a népművelők bérezése is. Somogybán igen tarka a kép. Van olyan'tiszteletdíjas, aki havonta hetven(l) forintot kap. Mondani sem kell talán, hogy ez a tiszteletreméltó tiszteletdíjas ingyen is szívesen elvégezné a munkát, puszta lelkesedésből. És van olyan, aki el is végzi. Ezzel a lelkesedéssel azonban élni kell, de nem visszaélni. Van persze ellenkező példa is. Olyan népművelő, aki havonta háromezer forintot keres, és tanújelét adta annak, hogy nincs egészen tisztában munkaköri feladataival. Ez pedig olyan luxus, amit ugyancsak nem engedhetünk meg magunknak. Itt természetesen nemcsak a helyi tanács vezetőinek felelősségtudatára kell apellálnunk, hanem a járási és a megyei irányító, szakigazgatási apparátus odafigyelésére is. A munkakapcsolat azonban nem alapvetően bér kérdése. Odafigyelés, a párthatározat értelmezésének, és az annak alapján végzendő munka rendszerének kérdése elsősorban. Érthető, hogy minden dologban nem mehet a népművelő a vállalatvezetőhöz: a folyamat közbülső lépcsőfokait is ki kell építeni. A közművelődésért való felelősség abban is áll, hogy a vezető úgy teremtse meg azt a második vonalat — nevezetesen az igazgatási osztályt, csoportot —, hogy ahhoz ne csak személyzetileg tartozzon a népművelő. Az külön témát érdemelne, hogy az igazgatási osztályok, ágazati vezetői megfelelőképpen építik-e ki munkakapcsolataikat a népművelőkkel. E gy bizonyos: közművelődésünk csak akkor heveri ki gyermekbetegségeit — a túlzott kampányszerűséget, a fluktuációt, az egyoldalúságot, a közönség helyenkénti közömbösségét, ha szabályozott, jól működő rendszerben ölt testet a folyamat. S ebben igen nagy, meghatározó szerepe van ennek az egyetlen láncszemnek is. Emlékeink megcsalnak bennünket. Ugyanarról az eseményről másak az én élményeim, mint a tiéd. Szükségünk van arra, hogy egyeztessük ezeket, hogy megtisztulhassunk. Hogy összegezve az addigiakat, tovább léphessünk. Nem lesz konfliktus nélküli ez az egyeztetés: ezért is tartunk tőle. Annus József Húsvéthétfő című kisregényében megtette ezt. Nem a sebész rutinjával, hanem inkább úgy, ahogy egyszer anyánk piszkálta ki a bőrünk alá furakodott tüskét. Olykor elevenbe szúrva ... Szinte gyanússá teszi a művet, ha manapság azt mondják róla: »nem tudtam letenni, amíg végig nem olvastam«. Pedig éppen a legjobbak írásaival vagyunk így, s nem is a cselekmény izgalmassága, hanem a lélekrajz tökéletessége, a probléma hiteles ábrázolása miatti Németh László, Illyés, Déry művei a bizonyítékok erre. Valami olyasmit írt meg Annus József, amit előtte senki. Paraszti sorból származó első generációs értelmiségiek sorsát. Az »első raj« és a többi közötti különbséget. A jelennel összetorlódott múltat, a sejtekbe épült hajdanvoltat, a mai cselekvésben a tegnapi eredetet. A hűséget, igen. Megérkezik az anya a legidősebb fiúhoz húsvéthétfőn, ötvenezer forintot hozott. »Ez jár neked«. Mert a középső fiút, s a legkisebb lányt is segítették. Miféle kötelességnek akar eleget tenni a mama? Miféle beidegzettség munkál benne? Szabad-e, erkölcsös-e elfogadni a véres verejtéknek ezt a pénzzé váltását? A legidősebb testvér átgondolja a múltat. A pásztorok között nemcsak jó táncosok, jó zenészek és jó mesemondók voltak, hanem jó faragók is. A pásztorok faragó- művészetét nevezte el Herman Ottó pásztorművészetnek. Ma már országszerte, városokban is elterjedt foglalkozás és hivatás a faragás, s különböző foglalkozású emberek lelik örömüket a népművészetben. A faragókésnek, a bizsoknak a napjainkban elterjedt használata tulajdonképpen annak a pásztorembernek is köszönhető, aki — hazánkban elsőként — ezért Kossuth-díjat kapott. Idős Kapoli Antal emlékére kétévente Balatonlellén országos faragókiállítást rendeznek. A volt Álgya—Papp féle klasz- szicista műemléképületben, a balatonlellei művelődési házban tegnap délelőtt nyitotta meg a kiállítást Kocsis László, a megyei tapács elnökhelyettese. — Évek óta arra törekszünk, hogy magas szinten ápoljuk megyénkben a hagyományokat, és a népművészettel foglalkozók megfelelő segítséget és megbecsülést kapjanak. Különösen arra fordítunk nagy gondot, hogy a népművészet sokoldalúan segítse a megye lakosságának a művelődését, és minél szélesebb körben keltsen érdeklődést a művészetek iránt — mondta többek között. Az idei országos faragópályázatra, melynek anyagából a A végigdolgozott gyerekkort, mely a mamában úgy él: fia annyit munkált csak, »amennyit könnyen elbírt.. .« »Könnyen elbírtam! Mert bírnom kellett. Pihentetni kellett volna, de biztattam magam: öt fa, három fa, aztán még újabb három fa iránt eltolod! No, még kettő! Ha megálltam, Laci ordított: anyám, Fercsi nem halad! S akkor anyám: ha én bírom, te is bírhatod. Kevesebbet hajolt még a te derekad, mint az enyém.« Torkomba keserű gombócot lökő emlék. »Mondom, hogy a kockacukrot ették. Mert azt azért mindig vettem nekik, ugye annyira kívánja a gyerekféle az édességet« — mondja a mama. S »ráfelel« a fiú emléke. A nyolcad kilóként, mért kockacukorért való sorbanállás, majd a cukor »megdézsmálása«. Az anyja nem ütött. »—... a föld forduljon el alóla! A föld se vegye be, aki ilyet csinál! Hát azt akarják, hogy az ember a saját kölykit agyonüsse... Emlékek, mely a hasonló sorsból jöttek emlékével találkoznak. Kitörölhetetlenek, Mint az én emlékeim közül is az egykori sorbanál- lást a »rizsáért«. Ahogy Annus József írja: »Talán ezeket az egykori kínokat, szégyeneket kompenzáljuk most mi apró hivalkodásainkkal: egy jobb ruhával, drágább cipővel, s igen, a gyűrűvel is.« Libabőrös háttal olvassuk a lemeztelenítő viszaemlékezé- seket. Mindig így vagyunk, ha az egykori igazat olvassuk. S a mait. Nehéz szembesülni önmagunkkal. kiállítást Fekete Aladárné, a HISZÖV főelőadója rendezte százhatvanketten hatszáznegy- venkét alkotást küldtek be. Dr. Pillis Pálné, a NIT és a HISZÖV elnöke nyújtotta át a díjakat. Ifjú Nagy Istvántól a mernyeszentmikló6i Kovács József vette át a vándor Kapoli-díjat, egy faragott kürtöt. Első díjas a segesdi Tóth Mihály,'a Népművészet Mestere. Bútorai kiemelkedő művészi Az az első aratás a sajáton! Amikor kiderül, hogy a »föld- je-sosem volt« szegényembe! nem tud kaszálni. Megalázó, s mégis felemelő érzés. Ilyen gyönyörűen aratást talán csak Giono-nál olvastam. A nem készen kapott világ építése, saját magunk megteremtése közbeni vívódásokat írja meg Annus József. A nehéz hűséget, mert »nekünk tudnunk kell, mert mi nemcsak a fejkendős asszonyt látjuk, s a csizmás parasztot, hanem az anyánkat, apánkat.« Az a nehéz, hogy miközben szívünknél melegítjük őket, régi normák kövületeit kel! darabokra törnünk. k Családregény ez. Szép és igaz. Az emberek »nem minden emlékre tartanak igényt. Egyikre-másikra elkomorulnak, s hallgatnak. De így van ezzel minden egykori szegény család.« Az író — az igazi író! — kötelessége viszont az, hogy ezeket az emlékeket megtartsa, irodalomba emelje. Az ötvenezer forintot, mely a konfliktust okozza, az idősebb fivér a fitalabbnak juttatná, mert a világot készen kapó öccs is megleli végre az egyetlen helyes utat. A pénz azonban nincs. Az anyától ellopták az úton. A maga emberségéből lesz kénytelen megállni a lábán a »második rajbéli« fiú is. /e/entős mű születését j köszöntjük a kisregény folyóirat-publikációjakor. (Tisza- táj) A műfaj idei legjobbját. A való világból kimarkolt igaz felmutatását. József Attila írta: »Múltunk mind össze van torlódva«. Leskó László élményt nyújtanak. A négy évszakot szimbolizálja négy faragott székének motívumanyaga. Első díjat kapott a pécsi Serényi László és Nagy Ferenc tabi faragó is, aki elsősorban újszerű figurális munkáival tűnik ki. A pásztorélet szerepel leggyakrabban kis figuráinak a megalkotásában. A családi hagyományok követője a Szigetváron élő Kapoli Ilona lopótök és kobakmK díszítéséért második díjat kapott. Szintén második díjas a sárospataki hagyományokat továbbfejlesztő Mezei Tamás. Többek között egy zempléni müszertartót és egy ólombera- kásös kürtöt állított ki. A fiatal nemzedék egyik legtehetségesebb tagjának tartják a szakemberek. Harmadik díjas — kuriózumként is érdekes — Erdélyi Tibor, a Magyar Állami Népi együttes szólotáncosa. Kürtjén egy táncospár életét — a fiatal évektől az idős korig — örökítette meg. Megcsodálni való Márton Márton budapesti faragó cizellált finomságú összerakható doboza, öt egymásba rakható, kisméretű dobozkát faragott ki. A legkisebb — körömnyi. Ezért harmadik díjjal jutalmazták. Ugyancsak a harmadik díjasok között van a balmazújvárosi R. Tóth István, aki az országban egyedüli módon él a hortobágyi pásztorművészet hagyományával, a kaucsukberakás technikájával. Jófejű Emil győri faragó bútoráért kapott harmadik ríjat. Több díjat nem adhattak ki, de a kiállított tárgyak özönében lehet még gyönyörködni. Valamennyi értékes, szép. Élő népművészetünk tanúbizonyságát látni bennük. Szép számmal szerepelnek tájjellegű alkotások is. Például Kalkán Mátyás, a Népművészet Mestere busómaszkokat állított ki. De nincs az országnak olyan része, ahonnan ne érkezett volna a népművészet e fába faragott üzenete. Egybehangzó volt a vélemény: az idős Kapoli Antal emlékére megrendezett kiállítások történetében a legrangosabb bemutatót láthatják az idén az érdeklődők Balatonlellén. A zsűri maximális igényeket támaszthatott az elbírálásra beküldött munkákkal szemben. Lényeges fejlődést mutat népművészeink újító kedve is, számos, újdonsággal léptek nyilvánosság elé. A különböző anyagok megmunkálásában pedig a legtökéletesebbre törekedtek. A díjkiosztás után megható ünnepre került sor. megkoszorúzták a balatonlellei művelődési ház parkjában álló idős Kapoli Antal szobrát. A vándordíját átadó ifjú Nagy István, az 1974. évi Kapoli-díjas Kovács József és Somogy egyetlen élő, magát még pásztorművésznek tartó faragója, az első díjas segesdi Tóth .Mihály helyezte el az emlékezés koszorúját a faragók e nagyszerű példaképének a szobra előtt. A megnyitó után szakmai megbeszélést tartottak a kiállító faragók számára. A kiállítást ríjár az első órákban nagyon sokan megnézték. Horányi Barna 5 Egy hallgató jegyzeteiből Amatőrök tábora volt Tröszt Tibor Nagy Ferenc figurális alkotásai. „Múltunk mind össze van torlódva”
