Somogyi Néplap, 1974. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-19 / 194. szám

Munka — munkaerkölcs ■'Így adódott, hogy július- ajj ban hosszasan el tud­tam beszélgetni néhány balatoni üdülő lakójával. Cse­peli munkások, győri műbőr- feldolgozók, debreceni labo­ránsnők jöttek a mhgyar ten­gerhez egyéves kemény munka után két hétre üdülni. Kellett nekik a pihenés, a kikapcso­lódás, a napfény, a Balaton szelíd hullámai, s jót tett szer­vezetüknek a gondtalanság, a kényelem, a sok-sok labdarú­gó-mérkőzéssel, pi-ngpongcsatá- val, tánccal, hajókirándulással tarkított gazdag program. Va­lóságos pszichoterápia volt ez a számukra: kedélyük, indula­tuk, lelkesednitudásuk, tettre- készségük egyensúlya billent helyre. Két hét után egészen más emberként távoztak. Ahogy közeledett az üdülés vége, új jeleket vettem észre magatartásukban. Idegesebbek lettek a sakkparti részvevői, nyugtalanabbak a forró ho­mokban heverészők. Az »-édes semmittevés« öröme elszállt, az údülőVendégekben valami ne­hezen meghatározható türel­metlenség kapott lábra. Tenni akartak valamit! Nem azt mondom, hogy feltétlenül a tízegynéhány papja elhagyott munkapad, forgácsológép vagy a lombikok világába kívánkoz­tak vissza: legtöbbjük türel­metlen vágya nem volt ilyen kézzelfogható. De valamit mindenképpen csinálni szeret­tek volna már! Nyugtalanította őket a rendszeres ten­nivalók hiánya. Az ember ugyanis egyszerű­en képtelen meglenni anélkül, hogy folyamatosan és rendsze­resen tegyen valamit, munkál­kodjon valamiért. Hány és hány olyan ember van, aki a nyolcórás nehéz gyári munka után otthon sem tud leülni: mindig akad tennivaló a kert­ben, a ház körül vagy a ma­ga eszkábálta kis műhelyben. Szent-Györgyi Albert mondta nagy hatású televíziós interjú­jában, hogy az igazi, nagy em­beri gondolatok születését, alapvető tudományos problé­mák megoldását, elképzelhetet­lennek tartja ügy, hogy az em­ber, a tudós ne foglalkozzék állandóan — ha kell éjszaka is — ezekkel. Ismerek fiatal, egyetemet végzett kaposvári közgazdászt^ aki ha végez napi — egyáltalán nem kevés ener­giát igénylő — munkájával, utána szervez, futkos, agitál, a műszaki és közgazdász értel­miséget tömörítő tudományos egyesületekben, majd este ott­hon bújja a szakirodalmat. — Olyan mint a higany — mondják rá. Ha az ember lényegéhez hozzátartozik az állandó tevé­kenység, a munka, a nyüzsgés, a lobogás, miért van akkor annyi baj a munkamorállal? „Ha hívnak, megyek... Dolgos napok nyugdíjkorfean Jó pihenést kívánunk mun­katársunknak, ismerősünknek, amikor nyugdíjba megy. Pedig tudjuk mindketten, hogy nem telik tétlenül az elkövetkező időszak sem. Esetleg napok, hetek valóban úgy mennek el, hogy pihen az újdonsült nyug­díjas, később azonban gyötrel- mes a semmittevés, egyre job­ban feszít a tettkágy, és ők vannak leginkább meglepődve, ha elcsodálkozunk azon, hogy ismét munkában találjuk őket. Miért ne dolgoznának? — kérdik, hiszen a mindennapi j tevékenység, a hasznos elfog­laltság jelenti számukra az életet... Babócsán jártunk, az Üj Vi­lág Termelőszövetkezet három nyugdíjasával beszélgettünk. Id. Virovecz István: — Hat évvel ezelőtt, hatvannyolc éves koromban mentem nyug­díjba. Tizenkét évet dolgoztam a termelőszö­vetkezetben. 742 forint nyug­díjat kapok. Voltam én a szö­vetkezetben brigádvezető is, kérem, de legtöbb ideig, nyolc évig takarmányos voltam. Két­szer hoztam a jószágomat a közösbe, egyszer 1949-ben, az­után tíz évvel később megint. Szóval megtettem én a maga­mét ... A feleségem is nyug­díjas, ő 580 forintot kap. Van háztáji földünk, vehetünk a szövetkezettől búzát, árpát. Ré­gebben, ha azt mondta a bri­gádvezető, hogy Pista bácsi, legyen szíves, segítsen ki bén- nüaket, én nem kérettem ma­gam tovább. 'Aztán, ahogyan múlt az idő, már nem men­tem. Az idén decemberben betöltőm a hetvennégyet. Ott­hon a disznókkal, baromfiak­kal éppen elég a gond, most is a darálóban voltam, a disznók­nak való takarmányt vittem daráltatni. Van belőlük egy tu­catra való, eladásra is jut majd. Szóval, van az embernek dol­ga ilyenkor is, különösen an­nak, aki sohasem tudott meg­lenni munka nélkül. Bukovics Mi­hály né: — Mi­óta megalakult a szövetkezet, az első napok­tól dolgozom. Sokáig a nö­vénytermesztés­ben voltam, de ; de az utóbbi három évben zsákokat foltozok. Kórházban kezeltek, nem bírtam már a Somogyi Néplap nehezebb munkát. Az idén má­jusban mentem nyugdíjba. Most éppen a házat meszelem kívül-belül, mert itt a búcsú. Évente hét-nyolc hízódisznót eladok, ebből kiegészíthetem az 560 forintos nyugdíjamat, de ehhez aztán dolgozni is kell. A szőlő is sok munkát ad. Nem csoda, hogy ötven ki­lónál én soha életemben nem voltam nehezebb. Megözve­gyültem, nekem nem volt sé- gítségem a kapálásnál. Csak néztem, mások milyen gyor­san végeztek a kimért parcel­lán, mert sokan voltak a csa­ládban. Aztán akadtam egy asszonytársra, aki hozzám ha­sonló helyzetben volt, veleösz- szefogtunk. Korán indultunk és későn értünk haza, de ami­kor kellett, a megbetegedett brigádtagunk kukoricáját is letörtük. Mondtam az elnök­nek: hívjanak, és én megyek, ők tudják, mikor kell a segít­ség. Énrám most is számíthat­nak ... ..... Gyulavári Mi­hály: — Het­venegyéves va­gyok, hat év­vel ezelőtt mentem nyug­díjba. Mezőőr voltam a szö­vetkezetben ti­zenöt éven át, az idén április­ban hagytam abba. De csak a csőszködést, mert azóta meg a majorba járok, a rendtartás a dolgom. Az árkokat tisztítom, leengedem a földről a vizet, kaszálok... Amíg csősz vol­tam, 1200 forintot kaptam ha­vonta, most megvan a hatvan forintom naponta, de nem mindennap dolgozom. Akkor megyek, ha ráérek. Régen vas­úton dolgoztam meg urada­lomban, mert saját földem nem volt annyi, hogy megélhettem volna belőle. A mezőőrséget szerettem. A földeket járni, az aztán az igazi! Tudja, mikor legszebb a határ? Nyáron, ami­kor a gabona érik ... No, de már megyek is, megebédelek, aztán vissza a majorba. Vár a munka... Dologból szakadtak ki mind­hárman a beszélgetés idejére, és siettek, hogy folytathassák. Már nem a régi erőbírással, de ma is szorgalommal. Hozzátar­tozik ez az életükhöz, mint le­vél a fához. És amíg tudnak valamit tenni, addig nem ke­rül ijesztő közelségbe a fákat kopasztó őn. Hernesz Ferenc I Miért kell beszélnünk mégis szüntelenül lógósokról, ingyen­élőkről, az íróasztalnál unat­kozó hivatalnokokról. Mindenképpen abból kell ki­indulni, hogy a munka csak az emberi társadalomra jellemző tevékenység, s így a munka végzésének módja, a munkaer­kölcs is szorosan összefügg a társadalmi valósággal. Meg­győződésem, hogy az emberek javarésze éppen olyan becsü­lettel dolgozik munkagépe mellett, ahogy azt elvárják tő­le. Ügy csak az elenyészően kis számú notórius munkake­rülők állnak munkába, hogy eleve azt keressék, hol lehet lógni, a munkából kimaradni. Szerintem ugyanis a notórius munkakerülés nem társadalmi probléma, hanem, kóros tudat­zavar. Az emberek java része sokat doligozik — más kérdés viszont, hogy nem mindig ott és azt, ahol és amit kellene. Ez viszont már szorosan össze­függ a társadalom mindennap­jaival. A humoristák nem egyszer tűzték tollhegyre a kártyázó építőbrigádot, de mindig elfe­ledkeztek arról az illetékesről, aki nem szállíttatott időben tég­lát, cementet, vagy aki rossz tervet készített. Ismerek olyan vállalatot, ahol. teljesítmény­bérben dolgoznak az emberek, de teljesítményüket erősen akadályozza az alapanyaghiány, vagy a gyártott termék nem versenyképes, és nem kama­tozik a beleölt rengeteg mun­ka. Hiába a kezdeti jó hozzá­állás, ha ennek az üzemben, a műhelyekben — rajtuk kívül­álló okok miatt, sőt számukra érthetetlen okok miatt — nem látják hasznát. N em alakul ki egy jó, át­látható, biztonságos ér­dekeltségi rendszer. Nem alakulhat ki két okból sem: a munkás tevékenységé­nek értékét nem tudja felmér­ni az üzemi, gyári szervezet kerekeinek csikorgása, rosszul funkcionálása miaít, de azért sem, mert az üzemi demok­rácia olyan gyenge, fejletlen, hogy elsorvad a munkadarab elkészülésének folyamatában érvényesülő érzelmi és értelmi j (szakmai) többlet. S amikor a munkapadnál — vagy az író­asztalnál — egyhangúvá, ru­tinszerűvé válik a munka, ak­kor támad fel az emberben egyre többször a vágy, hogy megszakítsa ezt a »nemszere­tem« tevékenységet, amit bi­zony mind erősebben érez nyűgnek és rettentő fárasztó­nak. t Azzal a munkával kapcso­latban, pedig amit nyűgnek érez bárki is, már aligha le­het egészséges munkaerkölcs­ről beszélni. Csupor Tibor BRIGÁDÜNNEP Verejtékező, izmos tes­tek. A forró levegő megszorul a gyár udvarán, a raktárakban pedig, ahová a lemezekkel teli, súlyos ládákat cipelik, szinte perzsel a hőség. Ez azonban nem zavarja a munkát,, meg­szokottan, gyakorlottan végzik. Hosszú évek óta csinálják, s együtt. — Valóban évek óta dolgo­zunk együtt az elektroncsőgyár Dimitrov utcai telepén, a szál­lításnál. Pestre járunk, Vácra meg Gyöngyösre. Hozzuk a tranzisztorokhoz, rádió- és te­levíziócsövekhez szükséges alapanyagot, elszállítjuk a kész terméket. Gyakran csak vas- rudak segítségével tudjuk he­lyükre görgetni a nehéz gépe­ket. Király István — akit min­denki csak Pista bácsinak szó­lít — beszél így a brigádjáról, arról a közösségről, amelynek vezetőjévé társai választották meg. Ö a legidősebb, jövőre tölti be a 60. esztendőt, akkor megy nyugdíjba. Kocsikísérő, azaz rakodó. A többiek is ra­A brigádvezető. Jártam Király Istvánnál Ka­posváron, a Pázmány Péter utca végén lévő szép családi házában. Az az ember, aki egykor telente erdei napszá­mos munkával kereste a ke­nyerét, majd földet osztott To­ssz Munka közben. kodómunkások meg gépkocsi-1 vezetők. Árpikor emelni kell, | nincs köztük különbség, vala- j mennyien megfogják a súlyos ! ládákat, dobozokat, gépeket. J — összetartozunk. Ez feje­ződik ki abban is, hogy amikor tudjuk, segítjük egymás mun­káját. Az év elején határoztuk el, hogy szocialista címért küz­dő brigádot alakítunk. így még eredményesebben vállalhat­tunk részt abból a többletmun­kából, amivel a gyár dolgozói a XI. pártkongresszusra és ha­zánk felszabadulásának 30. év­fordulójára készülnek. »Augusztus 20.« — Ezt a ne­vet adták a brigádjuknak. Azt a napot, amikor az alkot­mány született. Mit jelent ez a nap — au­gusztus 20. — a brigádnak? rökkoppányban a nincstelen parasztoknak, most arra ké­szül. hogy Balatonlellén ví- kendházat építsen. A tervet megmutatta, a telek is meg­van, nyugdíjas éveit ott tölti majd nyugodt' pihenéssel. Lá­nya tanítónő, s bizonyára szü­lei ineg az ő sorsa változásán keresztül is sokat beszél tanít­ványainak arról, mit jelent számunkra a negyedszázaddal ezelőtt életbe lépett alkot­mány. A tizenhárom tagú brigád öt tagja vásárolt vagy épített Ka­posváron családi házat, többen pedig társas-, illetve szövetke­zeti lakást. Legutóbb ketten állami lakást kaptak. Nehéz munkájukat szépen megfize­tik. Öten kapták meg eddig a kiváló-jelvényt. — Nagy felelősség ran a brigád minden tagján. Sokszor több milliós értékű rakományt szállítanak Budapestre. Mun­kájukat — mióta szocialista címért küzdő brigádban dol­goznak — még lelkiismerete­sebben végzik — mondja Wal­ler Gábor szállítási osztályve­zető. Ezt erősíti meg Molnár István, a szállítók csoportve­zetője, aki ugyancsak tagja a brigádnak. Emellett alapszer­vezeti párttitkár is ebben a gyáregységben. — Gyárunk azt vállalta a pártkongresszus tiszteletére, hogy terven felül 500 000 darab rádió- és televíziócsövet gyárt, csaknem 20 millió forint érték­ben. Az ehhez szükséges anyag biztosítása, elszállítása vár az Augusztus 20. , brigádra. Ezt túlóra nélkül vállalták — mondja a párttitkár. Ismeri, becsüli ezt a nehéz fizikai munkát, hiszen hosszú évekig ezt csinálta ő is. Azután elvé­gezte a közgazdasági techniku­mot* s így lett szállítási cso­portvezető. Rendszerint hajnali 3—4 órakor lát munkához a brigád. Hosszú az út a fővárosig, Vác­ra vagy Gyöngyösre. Nagy a forgalom, s inkább korábban indulnak, hogy az értékes ra­kományt épségben juttassák el rendeltetési helyére. S hogy mennyit kell men­niük? Volt olyan év, amikor Berzevíczi János 76 000 kilo­métert tett meg kocsijával. Az­tán Szárszói József, aki előbbi munkatársával együtt meg­kapta az 500 000 kilométer balesetmentes közlekedésért járó kitüntetést. S a többiek Gelencsér Ferenc, Agócs Lász ló. Károly László, Bizderi Ár pád, Filep József, Király 1st ván. a két Lévai testvér: Lász ló és József — valamennyiük nek, gépkocsivezetőknek és ra kódoknak érdemük van abban, hogy feletteseik elégedettek a brigád munkájával. . Amikor azoknak a társaik- i nak kellett segíteni, akik vál­lalati hozzájárulással építenek családi házat, az Augusztus 20. brigád minden tagja jelentke­zett, hogy szabad idejükben fel­rakják, elszállítják az építke­zési anyagot. Az idén hat ilyen ház épül. Ott voltak a gyári» sportpályák építésénél is; Nagy János gépkocsivezető két napig ült dózeren, társadalmi mun­kában egyengette a pálya tala­ját. — Ritkán látjuk egymást. Van úgy, hogy egy hétig sem, mert mindig úton vagyunk Augusztus 20-án azonban ta­lálkozunk: Összejövünk egy rövid időre ünnepelni, mert ez a nap valamennyiünk életében nagy jelentőségű. Azután foly­tatódik a munka ... Szalai László­--— L ÁSZLÓ LAJOS ^—­F=~---­~ F~= IIRáNRáNYl! iQ/nx y KIM IMI Mai SÍI iüLUil —— — Mennyi idős? — Harminckilenc éves va­gyok. Már nem számítok fia­tal kutatónak. Az is baj, hogy a kutatók átlagos életkora elég magas. És nincs mód arra, hogy a tekintélyes, de már el­aggott kutatók átadják a ve­zetést a fiatalabbaknak. Kül­földön másként van. ötven­éves korban a neves tudós .rá­bízza az intézet vezetését a fia- talabbra. Természetesen marad ő is mint kutató. Csengetnek. A matematikus­vegyész kimegy. Levéllel tér vissza. — Volt tanárom írt. Ameri­kában tanít, a Harvard Egye­temen. 1956-ban ment ki, most előadókörúton van Magyaror­szágon, néhány nap múlva Pécsre érkezik. Szeretne fölke­resni. — Nemzetközi kapcsolatai is vannak? — Néha erősek, máskor el- ihalványulnak. Aszerint, hogy ^milyen témákkal foglalkozom. Jpár éve, amikor az urándúsí- itás gazdaságosabb módszerei- ivel foglalkoztam s némi ered- jpnényt értem el, «zinte ömlöt- ^tek hozzám külföldről a leve­rlek. Nézze! Kihúzza a fiókját, és az asz­talra tesz egy köteg levelet. Jeruzsálemből, Hágából, Mün­chenből, New Yorkból, Lon­donból, Stockholmból érdek­lődnek a feladók a módszer iránt. De hogyan szereztek tu­domást a pécsi kutató törekvé­seiről? — Nemzetközi kongresszu­son voltam Londonban, ott be­széltem a témáról. Ennyi elég volt ahhoz, hogy a »drót« szin­te az egész világra eljusson. Az atomhatal ínakhoz és az atom után kívánkozókhoz egyaránt. Sajnos, a kísérleteimet megfe­lelő körülmények és anyagiak hiányában nem tudtam meg­valósítani. Rakosgatom a leveleket, for­gatom értekezéseit, magyar, német, francia nyelven .kiadott munkáit. Miért állítottak gá­tat eléje, amikor már elmélet­ben kidolgozta a módszert? — Nem mondhatom, hogy gátoltak. De nem is segítettek. A kísérletekhez különleges uránércre lett volna szüksé­gem. A Szovjetunióban van ilyen. Kaptam belőle a bará­taim útján, de kevés volt ahhoz, hogy érdemben foglal­kozzam a témával. Akkor ab­bahagytam. — Érdekelne közelebbről is a témája. — Nehéz népszerűén elma­gyarázni. Lényege, hogy a fél­kész koncentrátumot, tehát azt, amit mi Magyarországon elő­állítunk, tovább kell dúsítani ahhoz, hogy az atomerőműben felhasználhassák. — Foglalkozik-e valaki most ezzel a témával? , — Biztosan, mert ez alap­vető gond. De én semmit se. tudok az újabb fejlemények­ről. — Ezek után már némiképp megértem az elkeseredését. — Valószínű, hogy elmegyek a szegedi egyetemre tanítani. Vagy az Akadémia szegedi in­tézetébe. 40. A JÖVÖ Az ötvenöt méter magas ak­natorony tövében beszélgetünk a főmérnökkel. — A jövő? Ezerkilencszáz- nvolcvanig megterveztük. Ad­dig biztosan tudunk mit a fel­színre küldeni ebből a bányá­ból. Már ezer méternél mé­lyebben járunk. Az érc jó. Körülöttünk dübörögnek a teherautók, szállítják az anya­got az üzemi étterem építésé­hez. A főépület körül már megszáradt a betonozás, és ahol még pár hónapja ten­gelyig süllyedtek a gépkocsik, porzik az autó kereke. — Az új bánya, bár nem va­gyok szakember, szerintem milliárdokba került. Ahhoz, hogy az ércet felszínre hozzák, sok követ kell megmozgatniok. Többet, mint bárhol a világon, hiszen sehol se bányásznak uránt ilyen mélységben. Mi az oka annak, hogy ekkora erő­feszítéseket tesznek a bányá­ért, a magyarországi uránbá­nyászatért? — Urán bőven van a vilá­gon. Szerintem a nagyhatal­mak között is nemsokára meg­szűnik az embargó. Ha a bé­kés felhasználás még inkább növekszik, úgy adják-veszik majd, mint a szenet, a cemen­tet vagy bármilyen más anya­got. S hogy mi mégis bányá­szunk, és nem mindig nagy haszonnal, annak már nem stratégiai oka van. Magánvé­leményem, de valószínű fedi a valóságot: mi azért bányá­szunk, mert jó pár ezer em­bernek mondhatnánk föl, ha megszüntetnénk a munkát. S miután kereskedelmi partne­rünk a Szovjetunió, az uránér­tékesítés javítja rubelmérle­günket is. A Szovjetunió vi­szont úgy lehet ezzel, hogy van elég uránja, mégis átveszi a mienket, mert érdekelt ebben a vállalkozásban. Sok tőkét be­fektetett annak idején, amikor a bányákat, az ércosztályozót és dúsítót építettük, berendez­tük. Tévednek, akik azt hiszik, hogy mi kényszerülünk a Szov­jetuniónak eladni az uránt. Il­letve akik úgy gondolják, hogy mi olyan függőségi viszonyban vagyunk vele, hogy más pia­con nem is értékesíthetnénk. Egyik szocialista állam például néhány éve a franciákkal kö­tött szerződést uránértékesí­tésre. mert azok többet kínál­tak érte, mint a Szovjetunió (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom