Somogyi Néplap, 1974. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-07 / 157. szám
I T essek, írd alá! — * nyújtotta a fiam az eltonörző könyvecskéjét. Mi ez már megint? — vettem el bosszúsan, mert láttam, hogy gyorsan lehajtja a fejét és bal lábával a jobb lábafejét kezdi taposni. Ha rosszat tesz vagy dorgálást vár, mindig' így áll előttem. — Hogy állsz? — mordultam rá, és belelapoztam « könyvecskébe. Rögtön megtaláltam a kettest, amit tornából kapott. Egy pillanatig a kék tintás vonalkát néztem, hogy összeszedjem gondolataimat, aztán rá- emeltem a tekintetemet. — Hát nem szégyell ed magad? Tornából beszedni égy kettest?! Szégyent hozol az apádra. Még megérem, hogy mindenből kitűnő leszel, és testnevelésiből elhúznak! Lezökkentem a székre. Elővettem a töltőtollamat, lecsavartam, róla az ebonit- rudat. Magam elé húztam a könyvecskét, hogy alákanya- ríteam a nevemet. — Mondd csak — néz- 1em a fiamra —, hát mit nem tudtál? Mi nem megy? Ferkó a vállát vonogatjja. — Na, beszélj nyugodtan — biztattam. — Mitől félsz? — Hát — kezdte újra —, hát, a kézenállás. Ledobtam a töltőtollat. — Miii? — kiáltottam föl. — A kézenállás — ismételte. Bejött a feleségem is. — Mi történt? Miért kiabálsz? — kérdezte. — Mi történt? Nézd csak meg az ellenőrzőjét — nyújtottam a feleségemnek. — Tessék! Nézd csak meg! Hát nem szégyen, hogy egy Ka- nyuk Ferkó kettest kapjon tornából? Mert nem tud ké- zenállni. Habaha... — nevettem. — Kézenállni nem tud! Pedig meg kell tanulni kézenállva táncolni is, mert ilyen az élet, érted, máskülönben a fejed tetejére is állhatsz, akkor sem viszed majd. semmire az életben. Nem tud kézenállni? Hallottak már ilyet? Hát hogy akarsz te boldogulni az életben, ha még kézenállni sem tudsz? — Ugyan, szívem, ne túlozz, és ne ijesztgesd a gyereket ! Majd megtanulja. Igaz, Ferkó? Ferkó bólintott. — Meg, persze, hogy meg! De mikor? Ha ötvenéves lesz. Amikor én ilyen gyerek voltam, kézenállva jártam körül az udvart! —* 'hadonásztam. A fülem is vörös lett, olyan ideges lettem. Arcom égett. Tátott szájjal bámultak rám. Elf ordítottam a tekintetemet. Kinéztem az ablakon. Fülemben az előbb mondott szavak csengteg- bongtak: »Amikor én ilyen gyerek voltam, kézenállva jurtám körül az udvart.« Pirultam. Égett az arcom, mert hirtelen eszembe jutott, hogy milyen gyámoltalan voltam kiesd koromban. Sosem tudtam magam felhúzni a nyújtón, a kötélen egy métert sem bírtam fölkapaszkodni. Kézen meg sohasem álltam. Egyszer próbáltam meg, akkor is lezuhantam, mert úgy éreztem, hogy a fejembe tódul a vér és elszédülök. Amikor fölálltam, azt hittem, hogy kificamodott a nyakam, és mindenem fájt. Tornaóráról, ha lehetett, mindig meglógtam. Kegyelemből engedtek át. De hogy mondjam meg ezt most a fiamnak? Mit mondjak neki? Hogy én .is olyan gyámoltalan voltam, mint ő? Hogyan neveljem lakkor? Hiszen bármikor a szemembe mondhatja, hogy te sem voltál különb, akkor meg mi t akarsz... Visszafordultam. Feleségem és Ferkó még mindig mozdulatlanul állt. Csodálkozva néztek rám. De ebben a csodálkozásban már ■büszkeség is volt. — Csakugyan? — kérdezte a feleségem. — Igazán, apa? — csillant meg a Ferkó szeme. BÁBA MIHÁLY Kézen állás — Igen — vágtam ki hetykén. A feleségem félrebillentette a fejét, felém lesett. — Akkor nincs semmi baj, szívem. Mutasd meg Ferkónak, hogy kell csinálni, aztán begyakorolja, és jelentkezik, hogy már tudja. Azt az egy kettest még könnyen kijavíthatja. — Hogy érc mutassam meg? — kiáltottam. — Hát mi vagyok én?! Tornatanár? Azt hiszitek, más dolgom sincs, minit hogy itt nektek kézenálljak? — Ugyan, szivem. Ne légy olyan idfeges. Fölösleges. Megmutatod Ferkónak, hogyan kell csinálni, és kész. C ajnos, én sohasem tudtam a kézenállást. A feleségem azonban széttárta a karját. A tekintetével meg biztatott. — Na, mutasd meg! Ferkóra loptam a tekintetemet. Feszülten figyelt. Várta a mutatványt. Hált csakugyan azt hiszik, hogy most hi pp-hopp, kézenállok? Hiszen egy félméterre sem tudom fölemelni a lábamat. — Ugyan, kérlek — tértem ki a bemutató elől —, há.t hogyan képzeled ? — Ó, ne kéresd már magad annyira! — mondta a feleségem, és elhúzta az asztalt, hogy nagyobb hely legyen a szoba közepén. A fiam közelebb lépett. — Mutasd meg, apa, és én is megpróbálom, utánad. A szeme csillogott. Most mit tegyek? Nevettessem ki magamat? Nem, nem lehetek előtte nevetséges. Rajtakaptak! Már százszor, százezerszer megbántam, hogy hencegtem. — öreg vagyok én már ahhoz — mondtam fölényesen. Azit hittem, hogy így v issza vonulhatok. — Hahaha, apa, hogy te öreg vagy! Röhögnöm kell. — Ferkó! — kiáltottam rá. — Mi van? Csak mondom, hogy nem vagy öreg. — Igaza van Ferkónak. Ne kéresd már magad! — Hát jó — mondtam dühösen. — Meg akarod tanulni a kézenállást? Meg? Akkor el a kisasztalt a fal mellől. Mert gyakorolni csak ott lehet. Eltoltuk az asztalt. Ledobtam a zakómat. — Na, gyere ide! így, ide teszed le a tenyeredet — Balatoni vitorlás mutattam meg pontosan a helyet —, aztán felrúgod magadat. — Fél lábamat a magasba emeltem. A vér a fejembe tódult. Azt hittem, elszédülök. Arcom olyan piros volt, mint a pipacs. A feleségem nyugtalanul nézett rám. Ferkó meg mohó kíváncsisággal leste minden mozdulatomat. Lehajtottam a fejemet. Meg kell mutatnom — szorítottam össze a fogamat. — Meg' kell mutatnom — ismételtem gondolatban. A szőnyeget néztem, tenyeremet összedörzsöltem. Menekülni szerettem volna, de már nem tudtam, hogy merre, hová. Ott álltam két várakozó tekintet és a tekintély fala között, és nem tudtam, hogy melyiket ugorjain át. Hirtelen lehajoltam, két tenyeremet letettem a szőnyegre és egy gyors mozdulattal a levegőbe röpítettem a lábaimat. Az első pillanatban a karom megremegett. Azt hittem, berogy a ránehezedő teher alatt. Kinyitottam a számat. Szívemet, gyomromat a torkomban éreztem. Lábaim ringtak, inogtak a levegőben, mint szélben a nád. Nem tudtam. merre fogok lezuhanni, éreztem, hogy nincs erőm — ■akaratom, irányítani lábaimat. Már féltem. Hallottam szívem heves dobogását. Halántékomon kidagadtak az erek. Éreztem, hogy feszítik a bőrömet. Csak egy kis támaszt találjak a lábamnak — gondoltam. mert olyan érzésem volt, mintha órák óta a levegőben lógnék. Még egy centiméternyit hátrább hajlítottam a lábamat. Cipőm orra elérte a falat. Jobb lábamat elvettem a faltól, térdemet behajlítottam, és lassan visszaestem a szőnyegre. Gyorsan fölemelkedtem. és fölényesen össze- veregettem a tenyeremet. A feleségemre lestem. Tekintete riadt volt, aggódó. De" nem szólt. A fülem zúgott. Ferkó büszkén állt mellettem és felkiáltott. — Bravó, apa! — csapta össze a tenyerét. — így kell! Érted? — mondtam néhány pillanatnyi szünet után. — Megfigyelted? Na, akkor most gyakorold! Rajta. Eö'.vettem a zakómat. * Karom remegett. Testemen zsibbadó érzés hullámzott át. — Ülj le! — mondta gyengéden a feleségem, és megsimogatta a hajamat. Cigarettára akartam gyújtani, de remegett a kezem. Feleségem adott tüzet. — Nézd! — intett Ferkó felé mosolyogva. Arra fordultam. Ferkó hosszú lábai magasan kalimpáltak a levegőben. — Megtanulja, ne félj — mondta a feleségem halkan. — Igen, biztosan — bólintottam. és aláírtam az ellenőrző könyvecskét... Ferkó még aznap megtanulta a kézenállást. Egy hét múlva kézenállva járta körül az asztalt. De én azóta sem p'-óbáltam meg másodszor. És most már óvatosabb és szerényebb vagyok: »kevesebbet dicsekszem . .. Héra Zoltán Ágy am a szakadéknál Jössz, majd jössz — ágyam a szakadéknál. Gyere a lekaszált lócsapáson. Jobbról az ugar, balról a kutak, borúban varjak, derűben seregélyek — ott lassíts, ott kanyarodj. Látod majd — kaprok, karmolt árnyékok, vadászó karmok. Macskák játszanak tigrist, ölik a kóbor időt. Ahol lapulnak, ahol kúsznak, másodszor ott kanyarodj. És jöhetsz amarról. A folyó fái havaznak. A pihéktől jobbra, s aztán mád egyenest. Ahol a rezeda inog, ahol ásít a farkastorok, ott állj meg, ott kopogj. Vagy gyere magasból. Balról a zápor, jobbról az ég, lent az öntözött gyíkok — Halálos ott érkezz, ott láss, oda rogyj. Ferenczy Béni: Önarckép. (A Somogyi Képtárban megrendezett Nagybányai című kiállítás anyagából.) művészek Győry Zsuzsa DéfefőttöSc az uszodában Szeretet A rádióriporternő magas és sovány. Olasz bikinijének nadrágját húzogatja hátravitt bal kezével, a jobbal tartjá a kicsi mikrofont. A fehér pádon, hátát a fűtőtestnek támasztva, pici öregasszony ül. Bizalmatlanul, rebbenőn pis- lantgat fölfelé. — Mondták, hogy Fischer néni itt a legrégebbi vendég. Hány éves is? — Kilencven. Most leszek kilencven. Fontos ez? Kinek fontos ez? — Szeretnénk egy kis rádióriportot a Fischer néniről. Nem mindenki tartja ilyen jó-1 magát ennyi idős korában. — Én se tartom jól magam. Látna csak az utcán. Alig megyek. Itt jó, itt a meleg vízben jól érzem magam. — És milyen jól úszik, Fischer néni! — Jól?.Ez nem úszás már... Azelőtt. Látta volna, milyen fejeseket ugrottam. Akkor tudná. — Tudom én. Láttam én a Fischer nénit úszni. — Régen járok én ide. Reggeli után úgy1 készülök, mintha munkába mennék: jövök az uszodába. Ez a munkám. Úszni, míg fáradt nem leszek. Akkor hazamegyek és ebédelek. Ebéd után pihenek addig, amíg a picikék alszanak. Az utcánkban van egy óvoda. Amikor jó az idő, kiengedik a kertbe a gyerekeket. Ha megállók a kerítés mellett, fnind odaszaladnak. Annyi puszit kapok, ha látná! Pedig én nem viszek nekik cukrot. Nem azért kapom, csak szeretnek. Várják, hogy jöjjek. Nincs pénzem cukorra. Csak a nyugdíj van, meg amit a lakásért kapok. Eltartásnak indult, odaadtam az egyik szobámat. Szép fiatal pár volt. De aztán én kiléptem abból, engem ne tartsanak el, legyenek csak albérlője. Mennyi háborúskodás vanjazóta! — s most föláll az apró öregasz- szony, izgalomba jön, mindkét kezével megfogja a magnetofont. — És nem akarnak elmenni, segíthetne nekem! A rádióriporternő buzgón bólogat. Nézi a medence fölé hajló platánfát. A magnetofont egy diszkrét mozdulattal rég kikapcsolta már.. Amikor Fischer néni először mondta ki a lakás szót. Lakásügyekkel nem foglalkozunk — szinte hallja főnöke hangját. — Nem lehet belebonyolódni. Úgyse tudunk segíteni. De az öregasszony csak beszél tovább ... — Megyek a vízbe — szól egyszerre váratlanul. — Mondta az úszómester, hogy ma 26 fokos. Azt nagyon szeretem. Odaállok, ahol befolyik a meleg. — Én meg megyek egy kicsit napozni — mondja a riporternő. — Most se jön a vízbe? Tudja az a baj, hogy sose jött velem senki a vízbe, mindig egyedül jártam úszni. A férjem sose ért rá, gyerek pedig nem volt. Jó, hogy most vannak ezek a picikék. Odajönnek a kerítéshez, megkeresik a rést a kis szájukkal, én meg odanyomom az arcom. Szemjon Komisszarenko Dokumentum Tavaszy Noémi grafikája Gyárunk igazgatója az értekezlet előtt figyelmünkbe ajánlotta, hogy az esedékes, sürgető kérdéseket feltétlenül levél formájában tegyük föl. Elhatároztam, én is fölteszek egy kérdést: »Mi az oka annak — írtam egy cetlire —, hogy örökké deficitünk van bronzból?« A pontosság kedvéért még azt is odakanyarintottam: »Vaszkin Sz. T. darukezelő". A cédulát átadtam az előttem ülő Pepeljajev művezetőnek, hogy adja tovább. — Mi ez a cetli? — kérdezte. — Nem világos, hogy kinek szól. — Az igazgatónak. Ki másnak? — Akkor illik ráírni, hogy »Tisztelt igazgató elvtárs!" Ezután jöhet a bronzügy . . . Elővettem egy nagyobb papírlapot, és mindent leírtam, úgy, ahogyan Pepeljajev tanácsolta. A levél azonban mégsem jutott el egyenesen az igazgatóhoz, mert hosszas, cik- caklcos vándorlás után a főművezető lestoppolta, majd visszaküldte hozzám ezzel a szöveggel: »Mi lelt téged, te Vaszkin — írta —, hogy ilyen arcátlan módon szimatolsz a bronz után? S méghozzá kitől kérded te mindezt? Az igazgatónktól! Ha mindez komolyan érdekel, akkor mél- tóztass intelligensen kérdezni. Valahogy így: Kedves ez és ez, így és így áll a dolog, szíves engedelmével erről és erről óhajtanék érdeklődni; lenne kedves megmagyarázni, mi is van azzal a bronzzal. Ám ha ideje most nincs, nem is olyan fontos ,.." A levelet újra átírtam, ezúttal egy fényes, sima papírlapra, amely most a műhely - főnök kezéből, a következő utasítás kíséretében jutóit vissza hozam: »Mi az, magát csupán a hiányosságok érdeklik? Hát nincs más — kifejezetten pozitív — jelenség az üzemünkben? A levelet, mint ahogy azt szokás, kezdje üzemegységünk célkitűzéseivel — az adatokat megkaphatja a tervezőnktől —, felvázolja eddigi eredményeinket — konkrétan —, a név- megjelölés lehetőleg a dicsérettábláról legyen lemásolva. És végül: a fentiektől eltekintve, üzemünkben előfordul némi negatívum . ..« Mikor ezzel is megvoltam, levelem a főtechnológustól jött vissza. Véleménye rövid volt: »írja le három példányban! Kiegészítheti a többi üzemegységek eredményeivel, terveivel. A bronzügyet kihagyhatja .. ." A levelet az értekezlet be- fejeztéig sikerült az elnökséghez eljuttatnom. — Ó, — örvendezett az igazgató, miután elolvasta levelemet. — Remek! Meggyö- j zö dokumentum üzemünk kitűnő ered menyei mellett. Kordiloü»: Baratc Kozali* i A riporter nő bánja mar, hogy szétszerelte a magnetofont. A kerítés hatszög alakú mintája, kisgyerek az egyik oldalon és az öregasszony a másikon. Ez a riport. Ezt a szöveget meg kell menteni. De nem tudja mit csináljon, mert az öregasszony elindult a viz fele. Én Ilyen lehet a tenger is. Kis falépcsők: egy. kettő, háromnál már a jó hűvös vízben a lábad. Most térdig. Hű! Ez a legnehezebb rész. Derékig! Akármilyen meleg van, akárhogy vágyód a vizet, ebbe be- leborzongsz. Győztesként állsz derékig a vízben. Most már van kedved körülnézni is: merre hajózz. Általában mindenki mellen úszik. Mellen úszunk, szembe jövünk, nézzük egymást. Üg.v úszunk, mintha sétálnánk. Ráérősen. De figyelünk. Jó előre megnézzük a helyet, a helyünket: hol férünk el a következő tempónál. Sok hely kell. És hátra is kell figyelni. Ne rúgjuk meg az utánunk jövőt. Az 'inunk úszót. Pedig szeretek háton úszni. Jobban szeretnék," ha 1. nem kellene állandóan arra gondolni, hogy csurom víz lesz a hajam és miért nem tudnak kitalálni egy olyan sapkát, ami alá nem megy be a víz; 2. ha nem félnék, hogy arcon csapok valakit, vagy valaki fejen Vág engem. De amikor már sokat úszom mellen, azért megpróbálok egy-két hosszat háton. Egyszer — tíz éve lehet — a Császár fürdőben különös dolog történt. Délelőtt volt. nyár, mézszínü ragypgás a víz fölött, s a víz tiszta még és gyönyörű kék, nem ilyen világos zöld, mint a Lukács vize. Úsztam. Keresztbe, oda és vissza a medencében. Hol a hátamat érte a nap. hol szembe fordultam vele, akkor behunytam a szemem, mintha napoznék. És egyszercsak tökéletesen azt éreztem, hogy feldobódom a víz felszínére. Mintha addig súlyos lettem volna és mélyebben úsztam volna, mint kellene. Fcldo- bódtam mint egy labda, amit tenyérrel lenyomnak és amikor elengedik, szinte boldogan ugrik elő a vízből. Azóta, ha elég' időm van úszni, keresem ezt az érzést. Várom, hátha megint! Igyekszem lazán tempózni, nem merítem mélyre a lábam. Vágyom rá, hogy érezzem a merülésből a hirtelen fölemelkedést. De eddig még nem jött visz- sza. Pedig úszom és vál'om. Somogyi Néplap m
