Somogyi Néplap, 1974. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-23 / 170. szám
Szászországi íitiiegyzelek ' Ncmüvészoti hét — Balatouföldvár Takácsok földjén Fazekasok tárlata Vannak megyék, melyeket a köztudat országnak nevez, jóllehet mindenki tudja, hogy ország az országban nem létezhet. Nem is élvez semmiféle külön privilégiumot Szászország sem, mint ahogy Somogynak sem jelent külön kiváltságot az, hogy időnként, talán túlzott lokálpatrióta ragaszkodásból országnak titulálják. Persze Szászország, vagy ahogy ott mondják, Sachsen nemcsak nagysága miatt, hanem múltja miatt is kapta az elnevezést: Erős Ágoston idejében valóban erős választófejedelemség volt. gyakran támasza a központi hatalom megteremtésére törekvő német császároknak, néha pedig szálka amazok szemében. Néha nagyhatalmi bázis, néha politikai játékszer. Ami pedig a lokálpatriotizmust illeti, abban a szászok se maradnak alul. Ahogy az NDK-ról megjelent magyar útikönyv írja: ezen a területen most van fellendülőben az idegenforgalom (leszámítva persze a megyeközpontot, Drezdát, amely már nagyon régóta a képzőművészet-rajongók egyik Mekkája. (Vonzalmuk a szülőföldhöz főleg arra irányul, hogy megszerettessék a turistákkal ezt a vidéket, és nem is eredménytelenül, hiszen a lausitzi hegyvidék nyaralóiba egyre több vendég érkezik még a festői Thüringiából is. Más látványt, élményt jelentenek a Spree folyó fölötti fenyvesek, a tohlandi sípálya nyári edzésre ts alkalmassá tett 6áncai, az oppachi kastélykert óriási csónakázótava, Cunewalde házacskái és az egész környékre általában jellemző népi építészet; a favázas építkezés, a jellegzetes körkötéses megoldás, a sakktáblaszerű, kockás palaborítással. No, és természetesen a séták az ősi Bautzenben, Zittauban ... Persze a kétheti nyaralás nem elég ahhoz, hogy az egész Szászországgal megismerkedjen valaki. A német útikönyvek is — az NDK 25 éves évfordulójára jó néhány új kiadást kínálnak a kirakatok — egy-egy szép részre invitálják a turistát. Drezdáról igen sok könyv jelent már meg — a Zwinger, Régi Mesterek Képtára anyagából például magyar kiadás Is készült —, igen tetszetős és jól áttekinthető a Bautzent bemutató képes monográfia, és Szászország külön tájával ismertet meg a természeti fotókban bővelkedő Lausitz című kötet. Ezt a tájat választottuk mi is. Három ország sarkának is nevezik, mert az NDK területét közvetlenül a lengyel és a cseh határ fogja háromszögbe. Szövőgép a cégtáblán Takácsok földjén — ezt ígéri a címünk, ugyanis Ober— Lausitz (Felső-Lausitz) az NDK textiliparának központi területe, s ami a szövőmesterség hagyományait illeti — ezek itt a legnagyobbak. Szászok és szorbok — az utóbbi az itt élő szláv nemzetiség — a mesterség továbbfolytatok Hajdan természetesen céhes ipar volt ez is, és már a kora középkorban szállították külföldre a manufaktúrák szöveteit. Ezt a múltat már az első látásra is felidézi az ideérkező elé a falukép: nemegy régi ház falán, a kockás palaborítás alatt, a földszint kőfalán, ahol az Anno mellett néha 1700-tól következnek évszámok, ott van még a régi cégér. A szövőgépet rajzolták ki: s bent a házban helyenként még dolgoznak is rajta. Persze ez amolyan népi iparművészet már, mint amilyet nálunk Mezőkövesden vagy Buzsákon lehet találni. Az itt készülő díszes törülközőkendő — amelyet nem a használat, hanem a hagyomány, a díszítés miatt akasztanak előre — a vásárló turisták számára szuvenírszámba megy. A cégtáblák megőrzése hagyomány. Gyakran a turistautak kezdetét jelzik a régi fafaragások, más helyütt a vendéglők — ahogy itt mondják Krestchamok, Gasthofok — homlokzatán láthatók... Például a címerből »kinagyított«, színes, fából faragott, kétfejű sasmadár. Nem a hajdani szász választófejedelem nagyságát idézi, hanem inkább derűs játékosságot fejez ki, akár egy játékszer. S ez nem véletlen: a szászok nem a választófejedelemség haditetteire, a vidék peremén álló lovagvárak mohó nemes urainak rablóterületeire büszkék, hanem a mesterség múltjára. A baútzeni városi múzeum épülettömbjének legszebb anyaga is a tudomány és az ipar tradícióit idézi fel. Talán természetes az is, hogy nem a fegyverek uralják a környék helytörténeti múzeumainak tárlóit — szép számmal vannak ilyen létesítmények —, hanem a szerszámok, a szövőszékek, a szőttesek, a középkorból fennmaradt jó néhány épület berendezése. A szász iparosok számára a biztonságos kereskedelmi lehetőségek jelenthették csak a fennmaradást. Hat város például külön szö vetséget hozott létre —köztük Bautzen, Zittau, Löbau — a feudális urak támadásai ellen. A falusi manufaktúrák azonban kiszolgáltatottak maradtak. Érthető tehát, hogy nem teszik kirakatba a félelmetes lovagvérteket, ijesztő sisakokat. Elég csak végiggondolni, mit érezhették a békés száz iparosok, amikor az Elba-parti hegyek valamelyik sasfészkéből aláereszkedtek a lovagok riasztó öltözetben sar- colni, rabolni. Talán ezért is települtek sűrűn a helységek, szinte egyik község a másikat érte: a fő szempont a védelem volt. A helytörténeti mú- zeumoktíhn látható fegyverek jobbára a szász iparoslegények gárdáinak egykori felszereléséből valók. Stadtluft macht frei — a városi levegő szabaddá tesz — tartotta a középkori mondás. Ezt a szabadságot meg is kellett védelmezni. A lovasház lakói Sokféle impressziót szerezhet a látogató a múltról, az ipartörténetről. Mégis az az igazi, ha egységes élményt kap — s erre kiválóan alkalmas a neusalzai Lovasház (Reiterhaus). Tipikus szász kisváros Neusalza, a főtere mint egy mértanilag kiszámított négyzet; kőkockáit évszázadok koptatták fényesre. A »négyzet-« négy szögébe egy- egy utcácska torkollik, s az »oldalvonalról« házak ablakai néznek a térre. Ödön patika, apró boltok, az emeleten lakások. A homlokzat mindenütt a szelíd polgári barokk jegyeit hordozza. A város szélén áll az ipart űző hajdani Salza lovag háza — a betelepült kisnerr.esek közül nem egy vált ugyanis manufaktúratulajdonossá. A kiváltságlevél mutatja. hogy 1500-ban kapta a nemesi előjogot a fejedelemtől a família. Ök a település névadói is. Ez a ház a jellegzetes népi építészet és lakásberendezés mintapéldája. A tárlatvezető gondnok az épület egyik részét lakja. Eleinte sehogy sem értette, miért akarom egyedül végignézni a múzeumot (melynek homlokzatán ugyancsak ott a .cégtáblába épített lovagi címer, természetesen fiiból), mikor délután jönnek a magyarok. Kiderült ugyanis, hogy ötventagú magyar turistacsoport van a városban, éppen a polgármester fogadja őket. Azután tisztázódott a helyzet, és készséggel vezetett körül. »Ki itt belépsz, a késő középkorba lépsz be« — írhatták volna a bejárat fölé mottóul: s valóban a látvány, a hangulat a manufaktúrát idézi. A nagy szövőszék még működőképes. A tárlatvezető egy szálat sző is — minden látogatóval hosszabb lesz a vászon. Orsók, tűpárnák, mesterasztal. A mérőcsöbör a cserekereskedelmet idézi. A polgári jómód és érdeklődés bizonyítékai a gazdag díszítésű üvegtárgyak, a drága nyomtatványok, a boszorkányos zárú pénzesláda. És a meghitt családi esték hangulatát hozzák a jelenbe azok az apró díszek, melyeket karácsonykor akasztottak az öreg gerendákra, a gyerekek krisztkindlijei. Az emelet elrendezése ugyancsak praktikus, egy része műhely is, óriási orsóval, a másik hálószoba, ódon, függönyös nyo- szolyával, bölcsővel — és egy régi gyermekjátékkal: egy tizennyolcadik századi babával. Lehetetlen persze felsorolni a múlt valamennyi itteni emlékét. Egy helyütt akadt meg csupán a tárlatvezetés — hiányos német nyelvtudásom miatt. Sehogy sem tudtam megérteni, hogy milyen célt szolgál a vörös kivarrású tartó a falon. A tárlatvezető jóságos hitvese segített ki a bajból: kezembe nyomott egy zacskó hagymát — útravalóul. és mutatta, hogy ezt tartották egykor itt, mert nemcsak étel, hanem gyógyszer is volt. (Folytatjuk.) Tröszt Tibor "•jk-sx-xv/XíS'B-X'KísksjB-; ilmi Régi mesterség, művészi megjelenítésben, fiatal alkotók által — így lehetne meghatározni tömören a balatonföld- vári Siotour klub tárlatát. Népi iparművész háííispár mutatkozik be először önálló tárlattal a nagyközönség előtt: Kovács Csaba és Tamás Mária. Csalá/ di mesterség, * de azért nem annyira családias, amint a meghívóból gondolnánk: ott ugyanis csak annyi áll Kovács Csaba és neje... Mindketten önálló művészek s annak ellenére, hogy először látjuk így együtt anyagukat, korántsem kell előhozakodni már a kezdők biztatga- tásával... Érett dolgokkal léptek a közönség elé. Arról adnak igen választékos bizonyságot, hogy a mesterségnek birtokában vannak, de a mesterfogások hatványozottan, népi eredetű, folkloriszti- kus motiváltságú formavilágban jelentkeznek. A habán és a sárközi motívumkincs az, amelyből alkotásaik építkeznek, s hogy fiatal alkotókkal állunk szem-- ben, azt sok kedves, friss ötlet is jelzi. Az egyik vitrinben csak a j habán díjakat látjuk — a hét j vécére sűrűsödő folklórfesztiválra ők készítették ezeket olyan nagy műgonddal, hogy elmondhatjuk: a megbízatást kitüntetésnek is tekintették. A használhatóság a legfőbb vezérelv, a művészeti megjelenítés alázattal párosul: amikor tányérjaikat- formázzák, szűkeiket, vázáikat alakítják, az vezérli őket, hogy mindez milyen helyet kaphat a mai lakásban, Tágabban: milyen funkciót tölt be a mai életben. Kivételes szerencsém, hogy ezt nemcsak a tárlat láttán mondhatom el, tőlük is hallottam: egy estét ugyanis el- töltöttem kaposvári műhelyükben, s jegyezhettem terveiket, figyelhettem kísérletező kedvüket is. Kovács Csaba a sárközi technikát igen játékosan mim használja fel: tetszetősek a népies maszkot idéző vázák. Láthatunk néhány gyertyatartót is: még meggyőzőbb kivitelezést várunk ezekből, nagyszerűnek mondható viszont az itt bemutatott söröskészlet és a patikaedények sorozata: formájuk, színviláguk rokonszenves, az ember szívesen építi környezetébe, illetve gazdagítja ezekkel környezetét. Az első bemutatkozás — úgy véljük — szép tanúbizonysága aijnak, hogy méltó tagjai a fazeskas iparművészek mai céhének. T. T. Elismerés évtizedek munkájáért Somogyi pedagógusok kormány kitüntetess Három nyugalomba vonult pedagógus: Ázsóth Gyula (Balatonszárszó), Dombóvári László (Alekaszander-puszta) és Szigeti József (Barc$) részesüli tegnap magas elismerésben. Böhm József, a Somogy megyei Tanács elnöke a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának megbízásából az Érdemes pedagógus kormánykitüntetést adta át a megyei tanács székházában a három pedagógusnak, nyugállományukba vonulásuk alkalmából. Ázsóth Gyula és Dombóvári László a kitüntetés ezüst, Szigeti József pedig Az üzemi kultúra nyomában Eltűnt tizenhárom brigád A napokban a kaposvári | elektroncsőgyár művelődési életének lelkes irányítójánál és szervezőjénél jártam. Beszélgetésünket így kezdte. — Nem nagyon szeretem, j ha kiírják a nevemet, sőt l nyilatkozni sem szeretek. Egy j riport sok félreértésre adhat I okot. Mégis nyilatkozott, de óha- j ját tiszteletben tartom. A papírokkal, könyvekkel zsúfolt asztalról előbányászott j egy sokszorosított programfüzetet és egy határidcpaplónak j álcázott »-kisokost«. — Vállalásainkat már az év elején megtettük... — A kongresszusra? Habozott, nehezen szánta rá magát a válaszra, azután mégis j kibökte: — Írhatja nyugodtan, hogy a kongresszusra. Később még biztatott, hogy mindent írjak csak le, ő majd alátámasztja. — Milyen programokat I szerveztek? — Megtartottuk a szülők akadémiáját. Beszélgettünk a p--ermeknevelés nehézségeiről, igyekeztünk, hogy a munkásszülők gyermekei se szenvedjenek hátrányt az iskolába kerüléskor. Próbáltuk jó tanácsokkal ellátni a megjelenteket. Három előadást szervez- i tünk, ebből kettőt már megtartottunk. Meghívtuk Fehér Klárát, Nemes Lászlót, több fiatal somogyi költőt és Ta- káts Gyulát is. A Fehér—Nemes találkozó óta az írók könyveit nem lehet megtalálni a könyvtárban. Állandóan kölcsönzik őket. — A brigádok hogyan tudnak részt venni a’ kulturális vállalások teljesítésében? — A brigádok részére fotó- pályázatot hirdettünk, amelynek témája a falu régi és mai arca. Kíváncsiak vagyunk, a munkásember hogyan látja környezete változásait, hogyan látja a tájban élő embert, j Augusztus húszadikára ter- j veztük az eredményhirdetést. | — Sokan neveztek be? — Tizenhárom brigád a kilencvenhatból. Ez nem valami sok, de ők legalább dolgoznak. összeállítanak egy néprajzi kiállítást is, hogy a dől- I gozók meg tudják becsülni és j lássák a falvak értékeit. A dől- | gozók nagy segítséget nyújtanak az anyag összegződésében. I mivel sokan vannak közülük i vidékiek. Amikor mondtam, hogy sze- j retnék beszélni egy-két brigádvezetővel, brigádtaggal, a következő választ kaptam: — Munkaidő alatt nem lehet zavarni őket. meg be sem engedhetnék a gyarba. Végül j még egyszer megjegyezte, hogy legyek teljesen nyugodt: amit elmondott, meg lehet írni. Ennyi lett volna egy rövidke riport a népművelővel. A beszélgetés mégis kibővült. A gyárba bemehettem, még útba is igazítottak, merre találom meg az szb-titkárt. Amikor elmondtam, mi járatban vagyok: szeretnék beszélni brigádvezetőkkel, elkezdődött a j meglepetések sorozata. Az szb- I titkár fellapozott egy tervet, de abban nem szerepelt kul- 1 turális vállalás. Azután köl- j csőnkért egy másikat, hátha csak az övéből maradt ki. — Én pártiskolán voltam — mentegetőzött —, azért nem tudom, mi a helyzet itthon. Még nem volt időm visszazök- ■ kenni. — Mikor jött meg? — Két hete. Gyorsan körbetelefonált, ki j tud kulturális vállalásról, az! eredmény az ötödik tárcsázás! után is ugyanaz: senki. — Önöknél meghirdettek, egy fotópályázatot — lapoz- j gattam a jegyzeteimet. — Meg tudná mondani, melyik brigádok neveztek be? Nem tudta megmondani. Újból lekerült a helyéről a telefonkagyló, szaladgálás, érdeklődés, egyelőre senki még csak nem is hallott a pályázatról. Azután egy óra múlva megszületett az első biztató remény. Találtak valakit, aki nemcsak hallott róla, hanem olvasta is a felhívást. — És melyik brigád nevezett be? A válasz vállvonogatás. Azt hiszem tanúja voltam, hogyan tűnhet el egy kétezer fős gyárban tizenhárom szocialista brigád, amelyről sem az szb-titkár, sem az igazgatási osztály munkatársa, sem a KISZ-vezetők: a megKérde- zettek közül senki sem tud. Nem beszéltem senkivel, aki ismert volna a nevezett brigádok közül akárcsak egyet is. Persze lehet, ez szerencsétlen l véletlen. A szülők akadémiájáról hal- | lőtt a titkár is. — Azt mondták, nagyon kevesen mentek el, és azok sem várták meg a végét C lőmerészkedtem a nép- *“ rajzgyűjtési témával. Szolgálatkészen emelte le a telefont, és sikerült kinyomoznia, kik azoK, akik segítenek az anyag összeállításában. A műhelybizottsag titkárától kérdeztem: — Hogyan gyűjti a népművészeti tárgyakat? A válasz tömör: — Nem gyűjtjük. Mi csak szóltunk a népművelőnek, hogy számíthat ránk, ha sor kerül a kiállítás összehozására, hiszen sokan vagyunk vidékiek. Még nem kért semmit, így anyag sincs. Mi van akkor? Gelencsér István bronz fokozatát kapta. Jelen volt a bensőséges ünnepségen Kocsis László, a megyei tanács elnökhelyettese és Sven- da István, a megyei taná'-s művelődésügyi osztályvezetője. Böhm József meleg szavakkal köszöntötte a kitüntetetteket. Emlékeztetett az elmúlt évtizedekre, arra az időre, amelyet gyerekek tanításával, nevelésével töltöttek. Az egykori tanítványokból felnőttek lettek azóta, s nem egynek a gyereke járt tavaly az elé a tanító, tanár elé, aki valamikor a szülőt tanította az írásra, olvasásra és emberségre. Hogy munkájukat jól végezték, azt ez a kormány ki tüntetés is tanúsítja. A nyugdíjba vonulás nem jelent számukra tétlenséget: lakóhelyük továbbra is számít társadalmi, közéleti tevékenységükre. A megyei tanács elnöke a kitüntetést adományozó testület és a megyei párt- és tanácsi vezetőség nevében kívánt további egészséget, boldogságot a három pedagógusnak. A kitüntetettek nevében Szigeti József köszönte meg az elismerést. Rizsszemek vallomása Azerbajdzsán gazdasági történetének egyik érdekes lapját tárták fel a tudósok. Az ősi kéziratokból tudjuk, hogy a Kúra folyó alsó folyása mentén, ahol ma gyapotot termesztenek, valamikor régen rizsföldek húzódtak. Ezt támasztották alá most azok az ásatások, amelyeket az egyik középkori városban, Bjandovanban és környékén végeztek. A régészek rízssze- meket, szalmát és a rizsföldeken ma is gyakori gyomnövényt, úgynevezett tyúkkölest találtak. Ennek a jelenléte is bizonyítja, hogy azon a tájon valóban rizst termesztettek. Somogyi Néplap
