Somogyi Néplap, 1974. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-05 / 129. szám
Egy kérelem, és ami mögötte van NEHEZEN lehet megtalálni Igáiban a József Attila utca 4-es számú házát. Tulajdonképpen egy udvarból nyílik az utcának ez a része. Alacsony kis épületek egymás hegyén- hátán, nem éppen a hajdani falurendezési elvek dicséretére. A 4-es számú egy közülük, talán a legrosszabb állapotban levő. »Túlkoros« épület lehet, talán százhász-száznegyven évnél is idősebb. Gyerekek játszanak az udvaron Terus nénivel, az egyik szomszédasszonnyal. Hegyieket keressük. Ahol laknak: egyetlen helyiség. Ez a kamra, fürdőszoba, konyha, háló — együtt. Fagerendás szoba, A gerendák enyhén hajlottak, nagyon korhadtak. A menyKrnt biztonságosabb. nyezetre papírokat ragasztottak. — A szemünkbe hullana a föld. Az egerek hadjáratot tartanak éjjelenként ... Szemüveges fiatalasszony, karján pár hónapos, alvó kislánnyal. A legkisebbel. A középsővel, a hároméves Anikóval, az apa Kaposvárra utazott. Lehet, hogy bent fog- . , , . ják a kórház- ^ lakas a ban. — Tüdőgyulladása van. Abban is a lakás a bűnös! Most már Tímea ir ott áll mellettünk. A legidősebb, nyolcéves kislány. »A lakás a bűnös.« Egy széles ágy meg egy pici. Hűtőgép, mosógép, televízió. Nagy a kontraszt az épület és a berendezés között. —■ Pedig szép bútort nem is merünk venni. Tönkremenne itt. Minden este úgy alszunk el: élünk-e reggel is? S nemcsak itt gyökereznek a bajok ... De ne vágjunk a dolgok elébe. Hogyan született meg Hegyi Zoltánék lakáskérelme? Részletek egy, a szerkesztőséghez intézett levélből: »1971 óta élünk egy 4x5-ös szoba albérletben. Tömésépületben. Előtte az anyósoméknál laktunk egy hasonló házban, melynek a fala bedőlt, így kénytelenek voltunk elhagyni. Szükséglakást az igali tanács nem tudott biztosítani. Albűnös. bérleti szobánkat az akk még itt lakó Somogyvári Jánostól vettük ki, aki azonban Ceglédre költözött feleségével a lányukhoz. A fiuk jött le ide a másik szoba- konyhás részbe lakni Pestről az élettársával és a kislányával. Ezek azonban hamar visszaköltöztek Somogyvári Ferenc elől. aki nem bánt jól velük. Tőlünk albérleti díjat követelt, holott az neki nem járt meg, hiszen szüleitől vettük ki a szobát. Felmondását nem fogadtuk el. Nyugta ellenében azonban egyhavi bért fizettünk neki. 1973 márciusában eladta a házat (milyen jogon, amikor nem volt az övé?) Lakatos Józsefnek, aki még aznap be is költözött családjával. Lakatosék később megegyeztek az idős Somogyvári Jánossal az adásvételről, a részletfizetésről. A . Somogyvári János bácsi fiának ugyanis csak a konyha volt a nevén. Wég szorít a gyermekruha Ezekben a hónapokban különböző bizottságok — a Központi Népi Ellenőrzés, a nőtanács kijelölt csoportjai — vizsgálják a gyermekruha-el- látást, s állapítják meg ugyanazt, amit a vásárló az üzletben: még mindig nem megfelelő a választék, hiányzik néhány méret és jó néhány szín. Magyarázatul elhangzanak az ismert kifogások: szűk kapacitás, az igények irreális felmérése, a kereskedelem óvatossága és a többi. Mindezt évek óta halljuk, s valószínű hallani is fogjuk még egy ideig. Előbb- utóbb azonban tudomásul kell venni, hogy a gyermekruha- gyártás, -forgalmazás nem egyszerűen kereskedelmi ügy. A Belkereskedelmi és a Könnyűipari Minisztérium — elsősorban a több gyermekes, alacsonyabb keresetű családok gondjainak enyhítésére — 1973. március 1-től huszonkilenc gyermekruházati termék árának és minőségének stabilizálását rendelte el. Ugyanekkor kötelezték az illetékes vállalatokat, hogy a rögzített, »stop«-áras termékekből folyamatos és zavartalan ellátást biztosítsanak. A nemrég befejezett KNEB- vizsgálatbói kiderült, hogy a kereskedelmi vállalatok ezt az | van szükségük. Ez a szó, hogy »praktikus«, azonban nem jelenti az »egyenviseletet« — azt, hogy óvodás korú fiúk és leányok, általános iskolások és gimnazisták unalmas színű és fazonú köpenyeket, ruhákat, kabátokat, nehéz cipőket viseljenek. / A KNEB vizsgálata megállapította, hogy kevés a fiú iskolaköpeny, hiányzik a tréningnadrág, a harisnyanadrág, formátlanok a leánykacipők, nincs könnyű nyári fiúcipő, sötétek és vékonyak a pantallók. Miről panaszkodnak még a szülők? Hogy időnként valóságos vándorutat kell megtenni megfelelő méretű kertész-, kordbársony vagy farmernadrágért, hogy »véletlenül« mindig az a szám hiányzik, amelyet éppen keresnek. A bébicipők számozása között tűi nagy a »rés«, hogy hiába szeretnének kamaszodó leányuknak megfelelő színű harisnyanadrágot és a többi. A szülő nemcsak praktikusan, hanem szépen és olcsón is akarja öltöztetni gyermekét. A KNEB-vizsgálat szerint az ipari és kereskedelmi vállalatok többsége felismerte az ügy szociálpolitikai jelentőségezte tevékenységét. Egyes nagy- és kiskereskedelmi vállalatok azonban rendeléseiket nem ennek figyelembevételével adták fel. Az előadók időnként »eltitkolták« a vevők előtt azt, hogy milyen ruhák, cipők kaphatók rögzített áron, s ha ily módon a kereslet csappant, ezt az üzlet úgy tüntette föl, hogy nem mutatkozott igény a Lakatos tőlünk követelni kezdte az albérleti díjat. A tanácson azt mondták, hogy csak akkor kell neki fizetnünk, ha az adásvételi Szerződést fel tudja mutatni, addig Somogyvári Jánost illeti meg az összeg. Más baj is volt,, A villanyóra közös. A megegyezés szerint felesen kellett volna fizetnünk a számlát. Miután mi egy különösen borsos összeget kifizettünk, tőlük máig is hiába várjuk, hogy a felét visz- szafizesség. Az áramszolgáltatók pedig ki fogják kapcsolni az áramot Lakatos nemcsak fenyegetstopáras ruhák és cipők I te> tettleg is bántalmazni utasítást többé-kevésbé vég- 1 ®s ennek megfelelően véiránt«. Nem a vevőkre tartozik, de tény, hogy a stopáras termékek gyártására kijelölt vállalatoknál a veszteséges gyártás csökkentette a nyereséget — ez nyilván nem ambicionálta a vállalat vezetőit és dolgozóit. A KNEB és a nőtanács kezdeményezte: vizsgálják felül és bővítsék a rögzített áras termékek választékát, biztosítsák az anyagi érdekeltséget, ellenőrizzék, hogy az üzletek rendelkeznek-e megfelelő mennyiségű áruval. Első lépés ez, amelyet valószínűleg további intézkedések követnek. Sajnálatosan szükség van erre mindaddig, amíg az ipari és kereskedelmi szakemberek megértik, hogy munkájuk kormányunk politikáját szolgálja, s ennek megfelelően kell cselekedniük. ! B. I. í igyekezett szülési szabadságon levő feleségemet. Csak Laka- tosné és Fekete Lajosné közbelépése védte meg. Elköltöznénk, de hová? MIUTÁN tizennyolc éve Kaposváron dolgozom, jelenleg mint az FMV kaposvári 3-as számú gyáregységének brigád,vezető je, feleségem pedig a VBKM betanított munkásnője; a Kaposvári Városi Tanácshoz fordultunk lakás- kérelemmeí, 1971 áprilisában. Kérelmünk jogosságát 1973. február 8-án ismerték el. Áprilisban kifüggesztették a bérlakásba juttatandó , nagycsaládosok névjegyzékét. Hiába kerestem a nevünket. Vidéken sajnos, nem építenek bérházakat, és az olyan kis helyeken, mint Igái, gyárakat sem. Hol lakhatnánk, hol dolgozhatnánk? Szalmaszál a remény ..,« Szalmaszál a remény ? Leskó László rehajtották. Ugyanakkor a megkérdezett vevők hatvan százaléka egyszerűen nem tudott erről a határozatról, az üzletek »elfelejtették« tudatni, reklámozni, propagálni. Ha ez valamiféle üzleti manőver — a nem sikerültek közé tartozik. A gyermekru- ha-ellátás ugyanis szorosan hozzátartozik azokhoz a törekvésekhez, amelyek köny- nyíteni igyekeznek a gyermekes családok életét, ugyanakkor elősegítik a népesedéspolitikai program jó végrehajtását. Ezzel pedig együtt jár, hogy az anyák és apák megfelelő ruhát, cipőt, kabátot vásároljanak gyermeküknek. Megfelelőt és a lehetőségekhez képest olcsót. A gyermekek gyorsan nőnek, több cipőt koptatnak, mint a felnőttek, a gyerme’m°k praktikus holmikra _L. Hat szarvasmarha-tenyésztési tájkörzet lesz az országban A szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésére hozott kormány- program eredményeinek ösz- szegezése, a kedvező tapasztalatok kicserélése, a további feladatok meghatározása végett tenyésztési tanácskozást és bemutatót rendeztek Baranyában. A háromnapos eseménysorozatot a kedden Pécsen tartott szakmai konferencia vezette be, amelyen dr. Földvári János, a megyei tanács elnökhelyettese köszöntötte az ország minden részéből összegyűlt mintegy négyszáz szakembert. A tanácskozáson dr. Kovács Imre, a MÉM főosztályvezetője ismertette a szarvasmarha-tenyésztés legfontosabb célkitűzéseit, és a megvalósításukra hozott, illetve tervezett intézkedéseket A kormányprogram jelenlegi és további szakaszában a legfőbb cél a szakosodás meggyorsítása, mivel az állományváltozás eddigi üteme elmaradt a várakozástól. Hat tenyésztési tájkörzetet alakítanak ki az országban: a központi körzetet elsődlegesen Budapest ellátására, a déldunántúli és azj északi iparvi- deki körzetei hústermelő jelleggel, valamint az észak-dunántúli, az észak- és dél-alföldi körzet kettős (hús— tej) jelleggel. Az 'egyik legfontosabb feladat most a magyar hústípusú szarvasmarha kitenyésztése, és ezzel egyidejűleg a komplex tartási technológia kidolgozása. A fejlesztés eredményeként 1975-ben az ország tehénállománya eléri a 830 ezret,, és ennek hatvan százalékát a nagyüzemek tartják. 1980-ban a tehénlétszám 950 ezerre emelkedik, a nagyüzemek részesedése hetvenszázalékos lesz. Határozat M ielőtt az olvasó unottan továbblapozna t cím után,'.felhívom a figyelmét: nem egy határozatról, hanem a határozatról akarok elmondani egyet és mást. Hosz- szú idő alatt és sok helyről gyűjtöttem tapasztalatokat. Míg a jegyzeteimben lapozgatok, szavak, fogalmak kavarognak bennem. Ilyenek: határozat, azaz írásban foglalt akarat nyilvánítás, eltökélt szándék a cselekvésre, kötelező érvényű állásfoglalás. Meg ilyenek: határozatlanság, mint lelkiállapot Vagy tulajdonság, magatartás; a bizonytalanság és a tétovázás, az ingadozás és a habozás hordozója. Két ellentétes fogalomcsoport. Szomorú, hogy nagyon közel állnak egymáshoz. S ha mondanivalóm fényében vizsgálhatom őket, úgy látszik: a bizonytalanság már-már a felelőtlenséggel határos. A törvény, a rendeleti tekintélye — ha nem is egyformán, de megfogja az embereket. Nagyrészt kötelezőnek érzik, s a bűnözők kivételével javarészt be is tartják. A határozat az más ... A mulasztókat nem tekintik bűnözőnek, még csak vétkesnek sem. A határozatok eldorádójának korát éljük; elképesztő mennyiségben halmoztuk föl, legtöbbször cselekvési szándékkal, néha önigazolásként is, de tekintélye és rangja messze elmarad a törvényétől. Nem törvényszerű. Valahogy úgy vagyunk vele, hogy jó, ha van; ha több van, látszólag még jobb; sokat végrehajtunk közülük, sok a feledés homályába merül, másokkal csupán próbálkozunk, de hát előfordul, hogy végrehajtásuk nem sikerül. Ezért azután senkit sem érhet bántódás, ilyen a közszellem. Mert a törvény szigoráról mindenki beszél és mindenki tud, a határozat szigoráról azonban alig esik szó. Miért? Hiszen cselekvéseink meghatározója. Szeretném, ha elgondolkoznának e fogalom jelentésén, s . mindenütt érzékeny műszerként »végigtapogatnák« módszereiket, a sokszor nagyon is elvetendő szokásaikat. Mert, hogy vissza kell állítani a határozatok tekintélyét, ehhez nem férhet kétség. Enélkül örökösen csak ismételgetjük önmagunkat. Vannak nagy jelentőségű, az egész ország politikai, gazdasági, társadalmi életét meghatározó állásfoglalások. Ezeket nagyrészt ismeri a közvélemény. És vannak a fentieket tovább gyűrűztető, a helyi viszonyokra alkalmazó, s a részfeladatokat is meghatározó testületi döntések. Ezeket már kevésbé lehet közkincsnek tekinteni. Pedig jelentőségük nem kisebb, hiszen ha elmulasztjuk végrehajtani őket, akkor a nagy döntések sem valósulhatnak meg. S hogy gyakran van bajunk a végrehajtással? Ha nem így volna, akkor minden vezető testületnek több ideje jutna a gondolkodásra, az elemzésre, az előrelátó tervezésre. Így azonban — nemcsak a kötelező ellenőrzés miatt — gyakran kényszerülünk »retúrjegyet váltani«, s ez a visszaút »drágább«. »Nagyon szégyellném, ha engem mindig noszogatni kellene. Miért tudják ezt elviselni azok, akik felelősek a határozatok végrehajtásáért? És miért biztatgatunk örökösen, miért nem tudunk határozottabban érvényt szerezni a felelősségnek?« »Ha valaki gondolkodik és cselekedni akar; képessége és ereje is van hozzá, akkor a központi döntés vagy irányelv alapján is tudja, hogy mit kell tennie. Ha meg hiányoznak belőle ezek a tulajdonságok, akkor százszámra akaszthatják a nyakába a különpöző határozatokat, akkor se lesz belőlük semmi.« «En úgy gondolom, hogy túl sok a határozat, cs nem is mindig megalapozott. Sohasem szabad kívánságlistát tárni az emberek elé. A vágyak szépek, lelkesítöek is. De ha előre látható, hogy úgysem tudják előteremteni hozzá a pénzt, a feltételeket, akkor miért születik ilyen döntés? Hiszen csak kudarc lehet a vége.H árom vélemény. Nem idézem a 'többit, ezek is sokat mondanak. És azt hiszem, igazságot hordoznak, mint az az észrevétel is, hogy túl sok az »elvi« határozat. A helyiek is örökösen — sokszor szó szerint — ismételgetik a központit, s ez a terjesztés szempontjából jó, de a végrehajtást kevésbé segíti. Azt is hallottam: nem elég konkrétak a határozatok. Akkor meg mihez kezdjenek velük? Azután vannak hosszú távra szóló állásfoglalások, amelyeket alig lehet számon kérni. S ha beszámolunk végrehajtásukról, mindig ugyanazt állapítjuk meg. Az ismételgetés fékez. És hányán emlegetik a határozatözönt? Szinte áttekinthetetlen, hogy mi mindennel kellene egyszerre foglalkozni. Mit kezdjenek velük? Miért soroltam föl ezeket a véleményeket? Azt akartam bizonyítani, hogy nincs szükség »oknyomozásra«. Nálunk ugyanis mindenki tudja, hogy miért nem lehet végrehajtani egy-egy határozatot. A közfelfogás tehát egy kicsit a rossz főkönyvelőkéhez hasonlítható, akik sohasem a megoldást keresik, hanem azt bizonygatják, hogy mit miért nem lehet. A megyei tanácsnál nemrégiben vizsgálatot tartottak. Kiderült, hogy az új tanácstörvény megjelenése előtt csak a közigazgatasban 4—500 határozat volt érvényben. Ki tudott volna figyelni rájuk? Különösképpen úgy, hogy rendre határozatot hoztak a határozat végrehajtására is. Vagyis: nem hajtották végre a határozatot, nem is ellenőrizték. Könnyebb volt újat hozni. Ördögi körnek látszott, látszatmunkának, látszateredménynek. A decentralizálás után már »csak« 200— 250 határozat maradt érvényben, közülük 30—40 általános irányelv inkább, megfoghatatlanabb. Viszont csökkentették azoknak a határozatoknak a számát, amelyek végrehajtásáról jelentést kell tenniük a tanácsoknak. Ez jó módszernek Látszik, ámbár növeli a bürokratizmust. A jelentések gyakran sablonossá válnak. És nem tudni, hogy a járási hivataloknál vagy másutt egyáltalán elolvassák-e őket. Ebből következik: jelenteni úgy is lehet, hogy szó sincs a végrehajtásról. Az ellenőrzésnek ez a kevésbé jó formája » takaró« is lehet a valóság palástolására. Gyakran járok testületi ülésekre. Lehet, hogy egyedi eset. amit elmondok. Lehet, hogy sokszor előfordul. A testület tagjai felkészülten, hozzáértéssel vitatták meg a határozat végrehajtásáról szóló jelentést. Már két és fél órája folyt az eszmecsere, amikor valaki feltartotta a kezét: »De elvtársak, hiszen ez a határozat, amelyről vitatkozunk, már nincs is érvényben.« Döbbent csend, az irattár gyors áttekintése, és csakugyan... A határozat érvényét vesztette, hiszen jóval korábban végrehajtották a feladatot. Igen, el lehet veszni a határozatok rengetegében. Igen, rutinos »kipipálássá« válhat a kötelezettség. Megkérdeztem egy vezetőt, mi történik akkor, ha kiderül: egyik vagy másik tanács nem hajtja végre a határozatot? Szemléletes, rövi#, kifejező választ kaptam: »Erre nem tudok példát mondani.« Azaz nem történik semmi. Miért csodálkozunk? Más berkekben ezt a választ kaptam: »Ilyenkor rendszerint a politikai felelősség áll fenn. Az megfoghatatlanabb.« Csakugyan? Nekem más a véleményem a politikai felelősségről. V égül is mit mondhatok a határozatokról? Azt, hogy kevesebb kellene belőlük, és okvetlenül megalapozott. Azt, hogy a határozatoknál többet hoz a tett, a tartalmi munka. Azt, hogy nem feltétlenül határozatlan egy testület, ha nem hoz határozatot. S ami mindennél fontosabb: a fegyelem. A határozat ugyan nem törvény, de kötelező érvényű állásfoglalás, írásba foglalt gkarat!. Olyan akarat, ' amely mindannyiunk érdekében cselekvésre szervez. Érdemes végrehajtani. Jávori Béla
