Somogyi Néplap, 1974. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-02 / 127. szám

Káldi Iá nos Me»jelent a könyvhéten A könyvhét elé-Ahhoz, hogy a könyv boO.iezctt lpgven, fr koMesz, olvasó.« Kosztolányi Dezső Kisebb világok Bernáth Aurél naplója Bizony csak szomorú töredék, s/éltéple, árva monológ, zokogó torzó, csonka sor, és mindenképpen befejezetlen a mű, ha nem lesz lélekké benned, olvasó. Te adhatsz neki szárnyakat, te veted rá a sugarat, te emeled föl, akár' a zászlót. Ha él, csakis általad, ha zeng, — A VILÁG kis történetek | összege — mondja Bernáth Aurél új könyvének egyik, néhány soros meditációjában. Bizonyára ez a felismerés vezette akkor is, amikor el­határozta, hogy összegyűjti azokat a naplószerűen meg­írt vagy emlékezetében meg­őrzött, látszólag jelentéktelen, ám az ő számára — de mint látni fogjuk az olvasóéra is — fontos eseményeket: csa­ládi történeteket, életének apróbb, de hűséges kísérőjéül szegődött mondatait, pillanat­nyi hangulatait, neves embe­rek megjegyzéseit, saját véle­ményeit a világ dolgairól, életről, halálról. Ha egy mon­dattal kellene felelnem, mi­csakis rajtad át; nélküled bizony, félálom csupán, ködtakart, őszi sík, semmiség. Major János Maid száiaonkérheíed Bársonyos barka bólogat. Hínár, békalencse, moszat gyöngyöket izzad, csalitok mélyén fácánok, békés fészkeire látok, fű- s virágillat áramlik sebesen. Lágy fuvallat dombról dombra, mint akinek semmi dolga, szelíden suhan. Fényes halászháló lebben, és a lassudan úszó uszályokra gondol a vén Duna. Egyszer majd számonkérheted országos csavargásaim zarándokútjait a kényszerű . toporgások holtidejét te hirtelenszőke hajú, akit úgy szeretek, mint növények a fényt, meleget, ahogy összekuszált életünk kívánja az igazságot, te egyetlenegy a három és fél milliárd közül. EX LIBRIS ről szól a könyv, azt monda­nám: az élet apró dolgairól, egy festő—író szemével néz­ve és tollával rögzítve. Ez emeli irodalmi rangra a még­oly egyszerűnek is tűnő tör­téneteket, kis aforizmákat, beszélgetéstöredékeket, talál­kozásokból, vitákból emléke­zetében őrzött mondatokat i csakúgy, mint a természet intim hangulatú jelenségei­nek egyszerűségében is meg­kapó leírását. Bármiről is szóljon azon­ban, legyen az akár az élet legegyszerűbb dolga, művész­önmagát soha nem tagadja meg. Mint korábbi könyvei­ben, ebben is végig ott van az esztétikai értékek meg­mentéséért, elismertetésé­ért, közkinccsé tételéért vállalt küzdelme, amely egyszer­smind a művészietlenség el­leni harcot is jelenti. E köny- j vében se mond le — egyet- ! len sor erejéig sem — j arról, hogy rávezesse az olva- I sót az értékes és az értékte- ■ len megkülönböztetésére. A ! legegyszerűbb történet leí­rásával, egy-egy apró moz­zanat felvázolásával is arra törekszik, hogy az igazit elvá­lassza a hamistól, a tiszta emberit a köznapi árutól, a divatcikktől. A művészi al­kotásokat aszerint ítéli meg: mennyit mutat fel a környe­zet lényegéből és milyen megragadó művészi erővel. Felháborítja a raffináltan j konstruált, a néző meghök- kentésére készített — művé- [ szí alkotásnak kikiáltott — j szerkentyű vagy rozoga ket- j recben kiállított WC-kagyló, de nagy szeretettel mondja el lírai vallomását az igazi alkotásokról, amelyek men­tesek minden manipulálási szándéktól. Ezek a miniatűr műelemzések a legkülönbö­zőbb korban fogant és stí­lusban alkotott szoborról, festményről, rajzról — és hadd emeljem ki, mivel oly ritka e művészeti ág hasonló megközelítése: fotóról — ad­ják a kötet legértékesebb írá­sait. Jól egészíti ki ezeket az elmúlt évtizedekben vele ké­szített néhány interjú, álta­la írt kisebb sajtócikk, me­lyekben a különböző stílus­irányzatokról fejti ki nézete­it, esztétikai vitákban fog­lal állást. És akárcsak egy- egy alkotás elemzésében, ezekben sem a beavatottak tolvajnyelvén, kinyilatkozta­tás formájában mondja el a véleményét, hanem úgy, hogy a tárlatlátogató, a művésze­tek iránt érdeklődő ember könnyűszerrel megértse. Hi­szen Használni akar írásaival is — mint ahogy a »magának való“ művészetet is határo­zottan elutasítja. A sokat megélt szerző^sok­felé járt és igen sok ember­rel beszélgetett. Neves írók­kal, festőkkel, szobrászokkal, műtörténészekkel. A velük folytatott beszélgetéseket — művészetekről, irányzatok harcáról, alkotásokról, élet­művekről — jórészt elmond­ta már korábbi könyveiben. De az itt közöltek is fonto­sak: teljesebbé teszik a szer­zőjükről kialakított képet, még beljebb engednek hatol­ni a művész egyéniségébe. Akárcsak olvasmányélmé­nyei — akár filozófiai, akár szépirodalmi jellegűek. A KÖZVETLEN esztétikai töltésű vagy kapcsolatú írá­sokon kívül — azokkal ve­gyítve — az élet személyes pillanatainak néhány soros ieírásai is helyet kapnak a kötetben: a szőlőben egyedül szóló tücsök hangja, a fülét hegyező sás, a családjával Balaton felé robogó hintó, a Kapos hídja, amelyen Ady verset olvas, a tocsogóra szál­ló szalonka, a század elejei Marcali sötétbe burkolózó főutcája a Boronka felé poroszkáló tehéncsorda. Vil­lanások gyermekkorából, fel­nőtt önmagából, mai életér­zéséből. »Az irodalmi indulatok ko­rában települtek belém, mint a festőiek. Egész életemben két kapitány kormányzott bennem« — írja. E kettős­ség harmóniája árad a két­szeres Kossuth-díjas festő­művész legújabb — immár hatodik könyvéből. Paál László A máeik voit a- jobb laaa-u- lilduln ló, rmndesiből szúijeles. Gerte» terrae csak jó. Fizikából és számtanból nem kapott jelest, hiába ma­golt szorgalmasan. Fogát ösz- szeszorítva görnyedt a köny­vek fölé, de ami a másiknak jásztva sikerült, az neki a legnagyobb erőfeszítéssel sem. Egy városból származtak, egy évben születtek, a másik két hónappal korábban. Ge- rőcsnek fogorvos volt az ap­ja, a másiknak orvos. Bár a városban is volt gimnázium, mindketten az ősi diákváros­ba kerültek gimnazistának. Az előkelőbb. Az egyete­met már Pes­ten végezték el. Bár az ősi diákvárosban is volt egye­tem, Pesten mégis más. Gerőcs orvos lett, a másik fogorvos. Mindketten Pesten kaptak állást Gerőcs Imre később letette a szakvizsgát, és gé­gész lett, a másik szájsebész. Gerőcs Imre kórházban, a másik klinikán. Aztán megnősültek. Gerőcs, aki barna volt, egy szőke nőt vett el, a másik, aki szőke volt, egy barna nőt. Gerőcs Imre örömmel tapasztalta, hogy az ő felesége szebb, vi­szont a másiké- gazdagabb volt. Ez kicsit aggasztotta, de bízott benne, hogy ezt a kü­lönbséget szorgalmas, ke­mény munkával ki lebet majd küszöbölni. De aztán jött a háború, és egy időre eltűntek egymás szeme elől. Később Gerőcs fogságba esett, a másikról az a hír járta, hogy meghalt. Gerőcs Imre elkeseredett. Úgy érezte, nem érdemes to­vább élni a másik nélkül. Mintha élete értelme foszlott volna semmivé, a mérce, a zsinórmérték. Kinek éljen ezután?! Hiszen mióta az eszét tudta, mindig azt a másikat akarta megelőzni. Egy napon lítmány érke­zett a táborba, és azok kö­zött volt a másik is. Sápad­tan, csorrt-bőrré aszalódva. Gerőcs Imre boldog volt. — Hány kiló vagy ? — kérdezte később. — ötven, talán — sóhaj­tott a .másik. Gerőcs Imre alig észreve­hetően elmosolyodott, ö öt­vennégy volt De a mosoly rögtön, ráfagyott az arcára, amikor meglátta a másik rangjelzését és kitüntetéseit. A másik őrnagy volt, amíg ő csak százados, és a másikat két kitüntetéssel több díszí­tette. — Gratulálok, őrnagy úr — bökött nyögve a medá­liákra. A másik lemondóan legyintett. — Ugyan. Cafrangok, Oda­adnám mindet, csak már ott­hon lehetnék. A katonáséit meg ott folytatnám, ahol gyerekkorunkban abbahagy­tuk. Emlékszel, Imre? Gerőcs emlékezett. Akkor is mindig a másik volt a ve­zér, ő csak az alvezér. A másiknak nagyobb tekintélye volt a srácok előtt, és ami­kor vezért választottak, egy­hangúlag őt kiáltották ki. Hiába próbálta Gerőcs néha megvesztegetni a fiúkat szí­nes üveggolyókkal, gombok­kal, csokoládéval, nem ért semmit. Aznap este sokáig beszél­gettek a barakkban. — Tudod — mondta el­gondolkozva a másik —, sok minden megfordult a fejem­ben az utóbbi időben, és egy­szerűen nem tudok tisztába jönni magammal. Ügy ér­zem, elherdáltam eddig az életemet, jobban mondva: nem éltem jól. Természetes­nek vettem mindent, és elfe­lejtettem körülnézni. Igen, ez a helyes, elfelejtettem körül­nézni. Gsak szemellenzősen, akár a ló, mentem, ahová hajtottak. Most már elmond­hatom, hogy nem érdekel a szájsebészet, mindig valami humán pályára vágytam. Ta­lán művészettörténésznek vagy ilyesminek. Azonkívül utálom és nevetségesnek tar­tom a háborút! Megdöbbenve másikra Gerőcs Imre. — A hazára nem gondolsz? — kérdezte összevont szem­öldökkel. — De igen — bólintott a másik —, és akkor mindig a Harkányi báró kétezer hold­ja jut az eszembe. Érted?!... Mindig a Harkányi báró két­ezer holdja! Ahogy kutyagol­tam a térdig érő hóban, jég­gé dermedve, körülöttem egymás után dőltek ki az emberek, vízióként mindig a báró hajtott előttem brics- kán, bundába bugyolálva, és hallottam, ahogy néha hátra- kiált: Gyorsabban, fiam! Gyorsabban! — Kommunista lettél? — kérdezte élesen Gerőcs, A másik csodálkozva né­zett rá: — Miért lettem volna az? De az otthoni aránytalanság egy magamfajta polgárnak is feltűnhet. Vagy nem? Pár ezer kilométerről, hullákkal körbecicomázva másképp te­kint vissza az ember, és megpróbál gondolkozni is. Mert eddig helyettünk gon­dolkoztak! Ez az igazság, ba­rátom. Gerőcs Imre sokáig töp­rengett a hallottakon, s úgy érezte, a másiknak igaza van. Mint mindig, most is neki van igaza. Kimondta azt, ami neki is skoszor eszébe jutott, de nem merte volna ilyen egyértelműen megfogalmaz­ni. Aztán mindketten hazake­rültek. és folytatták ott, ahol abbahagyták. Az a régi be­szélgetés a barakkban elmúlt a fogolytáborral, a háború­val együtt. Élni kellett, és ez kezdetben nem volt könnyű. Gerőcs Imre leköltözött Pestről a szülővárosába. Az ottani kórházban kapott ál­lást. Később hazaköltözött a másik is. Akkoriban vidéken elviselhetőbbnek tetszett az élet. Gerőcs úgy érezte, min­den kezdődik elölről, és ugyanott, ahol régen. A két család hetenként összejárt. Kanasztáztak és klasszikus muzsikát hallgattak a lemez­játszón. Az asszonyok meg­Tóth-Málhé Miklós A MÁSI Bajor Nagy Ernő ^zeUetttjáfás r omodoron kísértet járt. Elsőül Jég Mátyás éj­jeliőr látta. Éjfélkor találkoztak a tsz bikásháza előtt. A körülmények szabály­szerűek voltak: sötét felhők takarták a holdat, a szellem­alak fehér lepedőt viselt, va­lahol bagoly is huhogott. E fölfedezés jutalmául a tsz-elnök tüstént leváltotta tisztéből Jég bácsit. — Ilyen hülyeségeken jár az esze, ahelyett, hogy meg­lesné a kukoricatolvajokat! Viszont még mindig volt kí­sértet. Mert röviddel ezután Göntér Feri látta. Névnapi mulatságból ment haza, ki­csit beszeszelten, s egy utca­sarkon botlottak egymásba a túlvilági lénnyel. — Tudtam, hogy kivel ál­lok szemben, gondoltam, le­durrantok neki egy rettenete­set — mesélte —, de a kísér­tet fürgébb volt. — Jókora véraláfutás bizonyította em­berünk arcán, hogy a szelle­meknek nem csak lelki erejük van. A malom vezetője másnap jóindulatúan figyelmeztette G öntérnel, hogy sürgősen utal­tassa be férjét elvonókúrára. — Elvtársnő, kedves — mondotta. — Ez a kísértet ügy nem egyeztethető össze az űr­hajókkal, meg minden ... Ezért ugye érti ? ... Hozott némi változást a kí­sértet Lépő Lajos tanító éle­tébe is. Ö az éjféli vonattól hazafelé bandukoltában — vesztére — megpillantotta a tomodoriak riogatóját. Más­nap lila arccal mesélte el a dolgot igazgatójának, aki ri­degen fogadta a közlést. — Nem csodálom! Ki lát­ná, ha nem egy volt kántor?™ Mindenesetre keresek helyet­ted valakit az úttörők vezeté­sére. Mert ilyen zavaros fejjel nem is mehet neked az a munka — közölte. Szóval így ... Jég bácsi a majorudvart söprögette, Göntér barátunk az elvonókúrán szórakozott, Lépő tanító úr — önmagát igazolandó — előfizetett az ateista folyóiratra, amikor a kísértet még egyszer belete- nyerelt Tomodor életébe. Nem kisebb személyiségek ta­lálkoztak vele, mint a világ­nézetileg híres szilárd Kós Kelemen áfész-pénztáros és sógora, Magdics, a vadőr. Éjféltájt történt, egy kis szőlőhegyi poharazgatás után. Ballagott hazafelé a két ro­kon, ám a temető mellett a pénztáros szó nélkül oldalba verte sógorát, és reszkető uj­jakkal mutatott egy fehérség­re. — A kísértet — csuklóit a vadőr. Magdics izgalmában rá­emelte flintáját a kísérteire: — Állj ki vagy! Csend. A kísértet meglebegtette le­pedőjét, s futtában a lepedő alól nagy fekete korongok hullottak ki. Az áfész világnézetileg szi­lárd pénztárosa rövid lelkitu­sa után (utóbb elmondta, hogy rögtön tisztán látta: elv­társnak mégsem szólíthat egy kíséretet, sőt a szaktárs sem dukál neki) így rívallt a túl­világi alakra: — Uram! A vadőr pedig most már elsütötte fegyverét. Igaz, csak a levegőbe, de annak is ha­tása volt. Lehullott a lepel a kísértetről. Ott állt előttük — arcán riadt mosollyal — Tuli­pán, a temetkezési intézet he­lyi embere. Lábánál két mű­virág koszorú kornyadozott. Nem kellett lángelme annak tisztázására , hogy rájöjjenek a kisértetesdi indítékára. Ösz- szesen az történt, hogy Tuli­pán mester éjféltájt rendsze­resen visszalopta azoknak a művirág koszorúknak egy ré­szét, amelyeket az aznapi te­metésekhez eladott. Így néme­lyiket tízszer-húszszor ia megmentett az enyészettől... A lepedőre csupán azért volt szüksége e mutatványhoz, ; hogy a kellemetlen érdeklő­dőket elriassza. A járásnál megkérdezte va­laki Kós Kelementől: rajon nem tűnt-e föl nekik, hogy Tulipán egy éven belül autót vett, házat épített és családos­tól külföldön nyaralt. — Emelkedik, kérem, az életszínvonal. És csuda taka­rékos ember ez a Tulipán, meg kell hagyni. Egy feketét ! is sajnál magától. — A fizetése? — Havi ezerhétszáz — le- j lelte a pénztáros ... Az ügy egyébként a mai j napig nem zárult le. To- 1 modoron hevesen vitáztak arról, hogy Tulipán megkáro- sította-e a közösséget, vagy | sem. Arról nem is beszélve, hogy szinte földeríthetetlen: melyik másodunokatestvér j koszorúját csente el az idők j folyamán a tomodori temeté­sek rendezője és melyikhez nem nyúlt. A vita tart. Kísértet nines. A ház és az auió maradt. l baratkoztak egymással. Gye­reke egyiknek sem voit. Autója a másiknak SeSS előbb, de egy érne rá Ge­rőcsnek xz. Aztán * másik vett egy motorcsónakot; vett Gerőcs is. A másik ősziba­rackfát ültetett a kertbe, Ge- rőcs földiepret. A fölcfteper abban az évben szép termést hozott, az őszibarackfákat megrágta a féreg. Egyébként nem sok ese­mény történt velük. Mind­ketten végezték a munkáju­kat, megbízható pontossággal. A magánpraxisuk jól jöve­delmezett. Gerőcs Imre Fo­nyódon vett egy telket, a másik Aligán. Gerőcs Imre kéttornyú nya-. ralót építtetett rá, a másik csak egytor- nyút. Az őszi vi­har — ötven­hat októberé­ben — egyikü­ket sem rázta meg túlságo­san. Megtárgyalták az esemé­nyeket, hallgatták a rádiót, és úgy gondolták, legjobb mindenből kimaradni. A másik ugyan megjegyez­te: — Ha a Harkányi bárt visszajön, fegyvert fogok. — Mellette vagy ellene? — kérdezte nevetve Gerőcs. A másik ekkor gyűlölettel né­zett rá, és nem válaszolt Aztán újabb évek teltek el; eseménytelenül. Látszólag mindketten elégedettek vol­tak, a város elitjéhez tartoz­tak. Ezért érte váratlanul Gerőcsöt, amikor egy esti sé­tájuk közben a másik hirte­len megállt, és ezeket mond­ta: — Tudod, sók minden meg­fordult a fejembe az utóbbi időben, és egyszerűen nem tudok tisztába jönni ma­gammal. Úgy érzem, elher­dáltam eddig az életemet Jobban mondva: nem éltem jól. Természetesnek vettem mindent, és elfelejtettem kö­rülnézni. Igen, ez a helyes, elfelejtettem körülnézni, csak szemellenzősen, akár a ló, mentem, ahová hajtottak. Most már elmondhatom, hogy nem érdekel a szájse­bészet, mindig valami hu­mán pályára vágytam. Talán művészettörténésznek vagy ilyesminek. — Es utálod a háborút — mondta gúnyosam Gerőcs. — Hogyan? — Ügy, hogy ezt szóról szó­ra elmondtad már nekem egyszer. Még a fogolytábor­ban. Nem emlékszel? — Igazán? — csodálkowtt a másik. — Csakugyan ezt mondtam volna? Nem... nem emlékszem. Cigarettára gyújtott, elgon­dolkozva bámulta a füstöt, majd csöndesen, inkább ma­gának mondta: — Ügy éltem, akár egy ku­tya. Osonva, mindig a fal mellett. Már ugatni is elfe­lejtettem. — Ezt ne mondót! — né­zett rá szigorúan Gerőcs. — Miért ne? — Mert sértő. — Rám nézve valóban a* — bólintott a másik —, de azt hiszem, ez az ál magán­ügyem. — Nemcsak a tiéd! Az enyém is! A másik nevetett. Keserű, apró kis nevetéssel. — Miért vonatkozna ez rád is? Amit mondtam, egye­dül magamra értettem. Te, úgy gondolom, más vagy. Gerőcs Imre megdöbbent. Mint mindig, most is a má­siknak volt igaza. Ö valóban más. De kicsoda? Kicsoda az a Gerőcs Imre? Egyáltalán, létezik egy Gerőcs Imre, vagy csak az árnyéka, az »1- teregója egy másik ember­nek?! Otthfln sokáig gondolko- tflUlUil zott ezen. Próbál­ta maga elé idézni Gerőcs Imrét, aki lehetett volna, ha nincs az a másik. Nem tud­ta. Mindig csak a másik há­tát látta, és mögötte saját magát. Ügy érezte, egy nagy hát után kullogott; egész éle­tében. És most... hogyan to­vább? Az a másik semmivel sem különb, mint ő. Szemfény­vesztés volt az egész. De hát mit lehet most már tenni? Kezdjen elölről mindent? De mit? És hogyan? Talán nincs is ilyen nevű ember, hogy Gerőcs Imre. Talán csak el­képzelte az egész életet. És amikor a másik öngyil­kos lett, nem követte. Meg­próbált egyedül élni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom