Somogyi Néplap, 1974. május (30. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-12 / 109. szám
Alkotásai Somogy szeretettből fogantak Baksay Sándor - a csurgói diák Százharmincöt éve — 1839- ben — a Baranya megyei Nagypeterd községből egy kisfiú érkezett Csurgóra, hogy Somogy híres iskolájában folytassa tanulmányait. Apja — a gyenge fizetésű tanító — először inasnak akarta adni, majd megesett szíve a fiúcska siránkozásán, és beíratta a csurgói »deákisko- lába*. Az újdonsült »deák-« nagyanyjánál — özvegy Földváry Péteménél — lakott. Borzongással és csodálattal gondolt nagyapjára, aki összeütközésbe került Somogy főispánjával, Czindery Lászlóval. A családi történet szerint ugyanis a főispán minduntalan Földváry Péter földjén hajtatott keresztül négyesfogatával, s ez földühítette a keménykötésű földtulajdonost; megüzente a főispánnak: ha még egyszer legázolja a vetését, keresztüllövi ... Földváry beváltotta a fogadalmát, de nem a főispánt, hanem fogatának ostorhegyesét lőtte le. Nem is menekült meg a meghurcoltatástól és a börtöntől. Erre gondolt a Csurgóra került kisdiák, amikor az udvari szobában dideregve magára húzta a duzzadó dunyhát. Az indulás első éveiben féktelen és vakmerő társaságba csöppent. »A csurgói diákság ebben az időben meglehetősen korhely és garázda volt — írja Kéky Lajos. — Leckéik tanulása helyett gyakran foltosokat készítgettek, ólomgolyókat öntöttek, s pisztolyokkal lövöldöztek.« Tanáraik képtelenek voltak kézben tartani őket Túl kevesen voltak a nyolc osztályhoz, s túlterhelésüket még csak súlyosbította, hogy a csurgói lelkészi teendőket is ók látták el. Sokszor magukra hagyták a gyerekeket, és kíméletlenül megbüntették őket csínytevések esetén. Előfordult, hogy a büntetés elől kereket oldó tanulókat a pandúrokkal kerestették. Baksay nem volt rossz gye- de társai gyakran bele- yitték a diákheccekbe. Ilyenkor ő is megkapta a csípős és kemény botütéseket. A tanári jegyzőkönyvek a következőkről árulkodnak: »1843 május 6-iki gyűlés ... I. Baksay Sándor több ízbeli engedetlenségért bottal büntettetett.* Hasonló bejegyzés többször előfordult, s a kisfiú saját bőrén tapasztalta, hogy a pálca csípős vége mindig a védetle- nekre és a gyerekekre sújt le. 1842-ben új »Törvényeket* vezettek be a csurgói gimnáziumba. Más településről érkező diákok csak az igazgató engedélyével változtathattak szállást. Elrendelték, hogy a tanulók »többed magukkal« nem aludhatnak egy ágyban. Szigorúan büntették, ha a növendékek a város házainak falát telefirkálták, vagy ha az iskola bútorzatát rongálták. Nagyobb követelménnyel léptek fel a tanulmányi helyzet megszilárdítása érdekében is: »Aki leckéket oktatójának bejelentett s helyes ok nélkül mulaszt, vagy önként későn jöni többször tapasztal- tatik: egy két megintés és figyelmeztetés után börtönbe zárassák .. .« Megakadályozták, hogy a diákok kést, fegyvert tartsanak otthon vagy az iskolában. A diákok versengésének érdekes gyakorlata alakult ki a csurgói gimnáziumban. Ez kölcsönös »-provocation-«, — kihíváson — alapult. Az osztályokban a tanulmányi előmeneteltől függően sorrend alakult ki a tanulók között: akiben elég ambíció és szorgalom lakozott, előrébb juthatott a »ranglistán«, ha ösz- szemérte tudását előtte lévő társáéval. Baksay is sokat köszönhetett ezeknek a »deák-provokációknak«. A »supplicatio« is sok örömet okozott számára. A bentlakásos intézményben a szegény sorú tanulók ellátását közadakozásból biztosították. A magasabb osztályok növendékei vándorútra keltek, s a gyűjtött pénz négyötödét a konviktus céljaira adták át. A supplicans diákokat mindenütt szeretettel fogadták. Hordták-vitték az eldugott falvakba a híreket, új nótákat terjesztettek, politikai eseményekről számoltak be, virágmagvakat vittek az elzárt települések »tanítókisasszonyainak«, jeles költők verseit szavalták vendéglátóik Erich Kästner A fizikus válasza A II. világháború végét már sak néhány nap választotta ■1. A fegyverek még dörögtek •Jémetország szívében és elütve a japáni szigeteken, de biztos győzelem már a nagy- latalmak kezében volt. Ami- :or az első amerikai atom- K>mbát előállították, az ame- ■ikai kongresszus szélső jobb- ildala javasolta, hogy ha nem s több, de legalább egyetlen lombát dobjanak le élő teleülésre, ezáltal az ellenfelet negfélemlitenék, s »egyúttal« apróbálnák embereken az dombomba hatását. A szélső obboldaliak javaslatuktól lem álltak el, sőt követelték i bomba bevetését. Mivel a ita veszélyesen feszültté vált, elállt doktor Robert Oppen- Ielmer amerikai atomkutató, i demokrata párt vezetőségi agja és megmagyarázta vilá- ;osan, érthetően a kongresz- zusnak az atomfegyver rette- íetes kihatását, majd kifejelte, hogy az atomfegyver be- 'etése teljesen indokolatlan >s törvénytelen, mert a háborúnak már néhány pisz- oiylövés is véget vet. Egyébként — tette hozzá az atom- cutató tudós —, mi amerikai- ik is kaphatunk egy atombombát, mert ki tudja, hol, kinek a birtokában van még ;gy. Lehetségesnek tartom, lobban mondva nem tarkim kizártnak uraim, hogy a Szovjetunió is rendelkezik i tóm bom bával. A felszólaló atomkutató tu- lós leült. Szavai után síri isend lett a teremben. A kongresszus elnöke törte meg 2zt a csöndet. Sápadtan felállt és félénken, de erőltetett nyegleséggel ezt kérdezte: — És ön szerint, Oppenheimer úr, mint amerikai hazafi szerint egy -esetlegesen ellenünk használt ' atomfegyverrel szemben mi amerikaiak rendelkezünk-e valamiféle eszközzel, amellyel megvédhetnénk magunkat? Az atomkutató tudós felállt, végignézett a jelenlévőkön, aztán a szélső jobboldal felé fordulva meggyőződéssel, de szerényen mondta: — Igen, elnök úrj igen uraim! Mi, amerikaiak rendelkezünk olyan eszközzel, amelyel megvédhetjük magunkat. Egyetlen eszközünk van erre. És ez az egyetlen eszköz: A BÉKE! Fordította: Dénes Géza által összehívott társaságban. Somogyot elekor ismerte meg igazán Baksay. Szekéren és gyalog bejárta dombjait és völgyeit, megismerte vad és »kócos« tájait. Közelebb került az emberekhez, s a néprajznak, a falusi embernek sokáig kevés olyan alapos ismerője volt, mint ő. A somogyi diákévek alatt szerzett élmények hatására vállalkozott később (a század végefelé) Az Osztrák—Magyar Monarchia írásban és képekben című »sorozat« Somogy megyével foglalkozó fejezetének megírására. Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról című művében olvashatjuk Baksay- nak Csire István barátjához írt sorait, melyekben meg- vallja, hogy »igen szereti« Somogyot, pedig akkorra már messze került diákkora színhelyétől. A reformkor tenni és alkotni akaró légkörében a csurgói diákok is lelkesen küzdöttek a maguk eszközeivel a1 magyar nyelv térhódításáért. Az 1846/47-es tanévben Baksay maga köré gyűjtötte társait és »képzőtársulatot« alapított. Lírai és prózai műveket írtak, s az ország nagy költőinek műveit szavalták ösz- szejöveteleiken. Baksayt írásaiért, »kedves modoráért« szerették és tisztelték társai Csurgón alapozta meg Baksay nagy műveltségét, ott tanult meg franciául es angolul. Csurgóra és Somogyra később is — amikor már a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, s íróként, műfordítóként ismerte az egész ország — szívesen emlékezett vissza. Műveinek »alakjaiban« megmintázta Kacsóh Lajos tanárt és Sarkady Károly helyettesítő tanárt. Két elbeszélése (A nagymama kará- csonyja és A csudálatos történet) saját gyermekkorának és a csurgói emlékeknek élményéből fogant: Ruharéz Palkóban kétségtelenül a maga csurgói diákkorát rajzolta meg »az elmúlt nyomorúságra visszamosolygó humorral.« Nagyanyja kosztosdiákokat is tartott, Saját 9 gyermekét, unokáját s a felügyeletére bízott »kosztosokat« nagy szeretettel nevelte. Nagyszerűen beszélte a latint, s a »keze alól« kikerültek könnyen elsajátították ezt a nagy szór-, galmat és gyakorlást igénylő nyelvet, özvegy Földváry Pé- terné — a nagyanya alakja — műveiben az emlékek melegítő hatására egybeolvad ■kedves tanára feleségének, Kacsóhnénak alakjával. Emlékezéseiben így fénylik föl alakja: »Jó öreg asszony! Még most is érzem kis kezed nyomását. Olyan kicsiny, olyan fehér volt, és én mégis úgy tudtam tőle a leczké- met...« Baksayban olyan írót ismertünk meg, aki nagyon szerette Somogyot. Vonzódását tetteivel, alkotásaival, szűkebb pátriánkkal kapcsolatos »szép vallomásaival« bizonyította. Bóra Ferenc Nem tudom mással kezdeni csak azzal, hogy sajnos, kevés jelzőnk van. Mert tényleg milyennek nevezzem, hogyan tituláljam a brjanszki erdőt, amelynek télre készülő fái között jó tucatnyi órán át kattogott velünk a vonat? Mondjam, hogy okkersárga volt, vagy hogy az érett narancs meg az érett citrom színét példázta a milliónyi levél? Egyik minősítés sem jó! Mert az a felfoghatatlanul nagy íarengeteg tulajdonképpen ősz-színűnek látszott: a búcsúzás, az elköszönés árnyalatait villogtatták az ágak. Erre a színre viszont nincs alkalmas szó egyetlen nyelvben sem. De a kis kijevi tanítónő, Tamara hajára sincs. Mert hogyan is lehetne nevezni azt a színkeveréket, amely hol barnának, hol meg feketének mutatta magát, aztán a Néva-parti éjszakában mégis olyan rézvörösen csil— logott?! És nincs alkalmas jelző erre az egész utazásra sem. Mert ha azt mondom: jó volt, szép volt az a tíz nap, amelyet az Expressz Ifjúsági és Díákutazási Iroda jóvoltából a múlt őszön Moszkva—Leningrad útvonalon eltöltöt- tünk, szegényesen keveset mondok. Ha pedig azt mondom, érdekes volt meg tanulságos, még kevésbé sikerült a megközelítés. Ez az utazás ugyanis nem egyszerű kirándulás volt. Nem kívülről megszervezett, hanem amolyan öszötönösen összeálló, tehát egy igazi, folyton szomjazott együttlét Jelzőt nem tudok rá. Elmondom hát neked amúgy, emlókről-emlékre haladva, mi váltotta ki az emberből azokat a mindig sóvárgott jóérzéseket. Már ahogy ez az út kezdődött, az is... , A vonatra szállás elő« a Keleti pályaudvaron amolyan kötelező tanácsadást tartottak csoportunk részére az illetékesek. Míg a jól ismert intelmet hallgattuk, már jobbra-balra pislogva lehetett figyelni az először hallott útitársakat, s ahogy annak idején, év elején a kollégiumban, meg lehetett fogalmazni az első minősítéseket: »Az az ernyedt arcú bajszos, az mindig aludni fog; az a frissen festett szőke nő meg biztosan három kabátot hoz erre a pár napra ... « És hiába, hogy ezek a vélt vagy igaz gyarlóságok tűnnek fel, s fogalmazódnak meg először, azzal, hogy feltűnnek s megfogalmazódnak, máris megszületett, máris növekedhet egy emberi kapcsolat. Aztán ennek a kapcsolatnövekedésnek még egy külön kiváltó oka is volt. Hogy kinek jutott eszébe, nem tudom, de ügyes, meg szép dolog, hogy a külföldre utazó Expressz-csopoítok mindegyike néhány apróbb ajándékot — vázát, hamutartót, szép címkéjű üveget — visz a fogadó ország fogadó szerveinek. Hogy ezt a néhány dolgot meg lehessen venni, kinek- kinek tíz forintot kell a közös kasszába befizetnie. És ez a pénzbeszedés, vásárlópár- kjjelölés csak még tovább szaporította-bogozta az épp hogy megkötött ismeretségszálakat. Kmetty János: Nagybányai utca. érvnek a szertartásnak — mert hidd el: rítus, házi ünnep, szertartás ez — már valami olyan hangulata volt, mint a régi diákgyűléseknek, amikor megbeszéltük, hogyan készülünk az osztályfőnök névnapjára; mit veszünk, s ki veszi meg. Az állomáson már fogtak, tartottak a szálak. Egy biccentés a délutáni félismerősnek, egy suta kérdés — »Lesz-e foglalt szakasz; hánykor indulunk?« —, aztán mire a vonat tényleg bekocogott, már apróbb csoportok rohamozták meg s foglalták le a kijelölt fülkéket. Akácz László Társasutazás Az elhelyezkedés általában determinál. Ki hova kerül az első felszállásnál, szinte törvényszerű, hogy egészen az utazás végéig újdonsült útitársaival marad. Ez a rögtönzött fülkeközösség rendszerint egy-egy házaspár vagy együtt utazó régebbi ismerősök körül alakul ki, s amilyen ez a »mag«, olyan az egész köréje sodródott csoport is: éneklő, viccmesélő, kártyás, folyton evő vagy folyton ^lvó. Mire a határra ért a vonat, mindez már régen kiderült.. Sőt, meg is fogalmazódott — természetesen a szomszéd fülkében. Míg a fülkéket végigjárták a határőrök meg a vámosok, szórakoztató rémtör-, ténetek követték egymást hallott, netalán átélt útlevél- meg vámvizsgálatokról, cipő- levettetésről, tetőtől-talpig- vetkőztetésről. És ez már kaszinó volt! Újdonsült barátok, friss szerzetű jóismerősök szópergetö kaszinója, amikor olyan emlékekre, személyes dolgokra derül fény. amelyek már mindenképpen az ÉN-hez tartoznak, amelyeket elmondani: vallomás. A határon túl, amikor az utolsó egyenruha is eltűnt, a fülkék íelbolydultak. Aki csak tehette, ajtóhoz, ablakhoz tolakodott, s szomjas tekintetével ette. habzsolta a tájat. De nemcsak birtokba vette: szerette volna mindjárt tovább is adni, amit megszerzett. És akár a kisgyerek, töredékszavakban, felszakadt félmondatokban sorolta el, mit látott, mit vett észre, miben találta meg egy-egy pillanatra az örömét. Ekkor már az ösztönök beszéltek. Mert van ilyen: az az adaikozó ösztön, az örömmegosztó ösztön. Ezek az ösztönök Moszkvában, az első úti állomáson újabbal gazdagodtak: a helyfoglalás, az otthon teremtés j ösztönével. Ez az ösztön — nem figyelted meg? — majd minden embernél más. Vagyis inkább embercsoportnál, j értve ez alatt a felnövekedés, j a felnőtté válás meghatározó J körülményeit. Aki kicsi korától magára ! volt utalva, s legközvetlenebb j környezetének — tehát egy szobasaroknak, kollégiumi j ágynak, szekrénynek — rendben tartása az ő gondja volt, az könnyen feltalálja magát a külföldi szállodákban is. | Egy-két pillantás, és máris j látja, hol a fürdőszoba zárva felejtett főcsapja, vagy miként működik az ismeretlen | rendszerű vili any boy ler. Aki I viszont korábbi életében nem t volt rászorulva az efféle ma- j gakörüli ügyeskedésre, az hosszú percekig táblából, s ' rendszerint csak többszöri se- j gítséggel tudja ellátni, rend- j betenni magamagát. És ezek a kollégistaügyes- . kedések most is nagyon szép összetalálkozásokat hoztak. Például: két útitárs egyforma módszerrel vetette be az j ágyát. Észrevették, szóltak. ; »Nálatok is így kellett?« , »Volt nálunk egy gondnok...« Aztán már nem sok beszéd j kellett. Egy-két szó. egy ősz- I szevillanás. és minden olyan J veil, mintha éveken át min- j den reggel együtt szidták » itták volna a kollégiumi kávét. S ez a remekbe sikerült moszkva—leningrádi út azért volt ilyen elmondhatatlanul jó, mert később is lépten-nyo- mon tartogatott egy-egy ilyen élményt, amit nem lehet megrendezni, amit nem lehet programba iktatni; ami vagy van, vagy nincs. Itt volt! Ilyen hasonlíthatatlan szórakozással szolgált például a moszkvai turistaváros, jövő- menő autóbuszaival, házai közt sétáló, éttermeiben ká- vézgató, sörözgető, tucatnyi nációjú vendégével. És ugyancsak ilyen titkokkal teli volt később a leningrádi szálloda- foglalás: nézni a szekrénypol- cokat, mit felejtett rajtuk az ismeretlen előd, miért nem kellett neki az a felbontatlan szardínia s kinek szólhatott az az összeszabdalt levél. Aztán próbálgatni az ajtó nehezen forduló zárját, s közben oda-odamosolyogni a szomszéd szoba lánylakóira, s találgatni: vajon melyik országban készülhetett az a furcsa mintás fürdőköpeny. Meg persze az ebédek, amikor egy kis ügyeskedéssel akár a legcsinosabb lányok asztalához is le lehetett ülni, s néhány előre kieszelt idegen szóval sétálni is el lehetett csalogatni őket. Tamarát például, a kijevi tanítónőt. akinek sehogysem találtunk jelzőt a hajára, pedig azt az egyetlen szót — a délelőtti napsütésben is meg az esti Néva-parton is — jó fél- tucatnyian kerestük .., Aztán a vásárlások, amikor gyerek módra, csapatostul vágtunk neki az ismeretlen utcáknak; aztán a közös öröm, amikor végre meglelte elektromos szamovárját az egyik magányosan cirkáló. És a mesélések, amikor vacsora után egy-egy szobában összeverődve ki-ki elsorolta. mit. látott: hogy milyen párás volt a Finn-öböl s hogy az Ermitázsban micsoda maxi-kabát volt azon a francia lányon. És... és minden! Persze, ezt a »mindent«, amikor volt — és tudod, ez az igazi benne — senki sem érezte, csak amikor már újra hazafelé szaladt a vonat, akkor tűntek elő ezek a remek életízek. Leginkább tán akkor, amikor a pesti pályaudvaron egy-egy secél ykiáltásként hangzó: »Jöttök, ugye?« — »Igen, majd írok!« — búcsúzkodás után az ember végképp egyedül maradt... Mondom, ahogy nincs jelző a brjanszki erdő fáira meg Tamara hajára, éppúgy nincs alkalmas szó erre az Ex- presz-útra, erre a legutóbbi közös vonatkozásra sem. Jelző nincs rá, csak az a kívánság van, hogy de jó lenne az emberekkel mindig így együtt lenni... Csanády János A Finn-öbölnél A higanyfényű, szürke tenger s a part felett havat szitálgat és gyantaillatot november. A fenyők mind a’-vízben állnak. Üresek a hegyoldalak; egy havas orrú vikingcsónak és a hideg, vöröshomok-part. álomként a tengerbe olvad. Fölitta a földet a tenger, s fölitta az égbolt a tengert. Az úton kívül nincs szilárd pont. A táj fehérbe-öltözölt. Nem járnak már szerelmespárok, mert a padok tengerre szálltak, s jég nő ki lábaik között. Leningrad
