Somogyi Néplap, 1974. április (30. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-28 / 98. szám

ww TŰZ ES VIZ KOZOTT Tanítónő: — Félrevonuló, tam mindent, amit egy asz- Feleség: — Meddig kell még ! Kll CISTtTtTTEK magányos gyerek M. Szilvi. Hangosabb beszédre, felcsatta­nó hangra összerezzen. Mintha állandóan tartana valami be- következőtől. Egy kilencéves gyerek! M. Szilvi: — Jaj, ne fényké­pezzenek le! Nem akarom! Bácsi, tegye el a fényképező­gépet! Jaaaaaj! NEM AKA­ROM! Pártatlan szemlélő: — Ne sírj, 'kislány. Nincs okod féle­lemre. Jó helyed van itthon. Mégis tűz és víz között élsz. A tűz és víz pedig — ugye tu­dod? — pusztítják egymást. Feleség: — Kaposvár mel­lett élünk, ebben a kis falu­ban. Ebben a gyönyörű új ház­ban. És mégis boldogtalanul. Tízéves házas vagyok, ha ezt házasságnak lehet nevezni. Ezt a poklot. Ötödik alkalommal vagyunk külön egymástól az urammal, aki falubeli, sőt a szomszéd házban lakik. Milyen mber az én uram, ha a kis­uny azt mondja az iskolából azafelé menet: »Nekem aztán szép apukám van! « Férj: — Milyen asszony az én feleségem, ha nem engedi hozzám a lányomat, csak nagy in népekkor!? Kijutott nekem bben a tíz évben, ebben a ’ázasságban. Mindennek az az oka, hogy nem élhettük a ma­gunk életét ott, abban a nagy ’•'ázban. Hiába volt külön szo­bánk. Mindenbe beleszólt az anyósom. Az volt a baj! Feleség: — Mióta férjhez mentem, az egészségi állapo­tom megromlott. Többször operáltak; leszázalékoltak. Harmincévesen! Sok jót nem várhatok már az élettől. És e ldig is csak a rosszat kaptam. Most itt állok egész kereset nélkül, a szüleim tartanak el. Férj: — Táppénzen vagyok én is. A vesémmel van baj. De nem ez az első táppénzem! Nem. Voltam én már jó né­hányszor, és legtöbbször nekik köszönhettem. Ne higgyék, hogy a feleségemnek olyan nagy a baja! Csak nem akar doígozni! Feleség: — Az uramnak a baja a sok ital. Én megpróbál­szony megpróbálhat. De a sze szesital erősebb volt, mint én. Az jobban hatott rá. Férj: — Kérdezzenek meg bárkit. Iszom-e többet, mint ő? Nem tagadom: felhajtok néha egy-egy pohárral. De nem vagyok alkoholista! In­kább élek itt az apámékkal eb­ben a szegényes, öreg ház­ban. mint ott a »palotában«! Pártatlan szemlélő: — »Pa­lota« és »kunyhó«. Egyedül, vagy a feleség családjával. Va­jon tudnának-e külön a szü­lőktől, maguk teremtette vi­szonyok közt — mely az egyen­lőségen alapul — együtt élni? Feleség apja: — Ügy kezd­ték a házasságot! Kaposváron laktak, ott dolgoztak. Két kü­lönböző helyen is msgoróbál- ták, mégse ment. Hát akkor ki a hibás!? Mi? Férj apja: — Akkor vágott volna az egész világba a vil­lám, amikor összeházasodtak! Megmondtam én;*nem leszen­nek jó vége. Huncfutokkal nem jó összeszűrni a levet. Megtiltottam a fiamnak, hogy elvegye azt a lányt. Mégis el­vette, aztán most itt van... Feleség apja: — Nem men­tek ezek semmire. Persze, hogy nem, ha a lányom ura goromba volt! Nyoma van en­nek a rendőrségen is. Az ál­lomásról vitték egyszer be, amikor a lányomat ütötte. A gyerektartási per után. Férj apja: — Rendőrség? Az én fiam nyakára csak egyszer jöttek. Mikor a menyem lopá­si ügybe keveredett az üzem­ben. De mondok én egyet. Nem haragszom én az ipamra. A lányára meg a feleségére. Azok becsapják az ipamat. Mindig akkor kötöttek a fiam­ba, mikor az nem volt otthon. Aztán, amikor elmesélték, hogy volt, mint volt: mindig hazudtak. Az meg nekik hitt inkább, mint egy idegennek. Feleség: — A férjem min­dent megtesz, hogy soha ne legyen egy nyugodt percünk. A gyereknek sem. Férj: — Babát, játékot vet­tem a kislányomnak most hús- vétra is. Akkor átnegedték rö­vid időre. Folyóirat az óvodások kezében Újdonság szeptembertől A kaposvári Tanítóképző­ben, az úttörővezető speciális kollégiumban találkozót ren­deztek a hallgatók a Dörmögő Dömötör szerkesztőjével, Kun Jánosnéval. A beszélgetés cél­ja az volt, hogy a részvevők megvitassák: az általános is­kola első, második osztályában miként használhatják föl a há­rom—nyolcévesek lapját. A tanítóképzőben rendezett találkozó előtt beszélgettünk Kun Jánosnéval a folyóirat múltjáról, jelenéről, s arról, hogy mit terveznek, milyen meglepetést tartogatnak kis olvasóiknak. — Tulajdonképpen kikből áll a folyóirat olvasótábora? — Mivel óvodás korban a gyerekek még nem tudnak ol­vasni, hozzájuk közvetett úton jut el a Dörmögő Dömötör. Nagymamák, szülők olvassák föl a gyerekeknek. A lapban sok kép jelenik meg, ennek tulajdonítjuk azt a tapasztala­tot, hogy rendkívül szívesen forgatják később is a kicsi­nyek, az első és második osz­tályosok. A Dörmögő Dömötör szerkesztésében arra törek­szünk, hogy a három—nyolc évesek megtalálhassák benne azt. ami őket érdekli. A kisebbek még nem tud- «ak olvasni, olvasóvá neveié­it függ az őket körülvevő :1 nőitektől. Nagyon sok leve- ! ít kapunk a gyerekektől. El- j osztályos olvasóink öröm­mel számolnak be arról, hogy ír saját maguk olvassák a jrmögő Dömötört. — Mikor született meg a fo­lyóirat? — A Dörmögő Dömötör '957-ben indult, előtte ennek i korosztálynak nem volt lap­i. — Hagyomány nélküli te­hát? — Igen, mert az 1945 előtti ■'jó sági lapok, a Jó Pajtás, az | Én újságom nyolc—tízévesek­nek íródott. — Mi a helyzet külföldön? — Mindenütt vannak már gyermeklapok. Rendszeres a kapcsolatunk a szocialista test­vérlapokkal, de ismerjük a nyugaton megjelenőket is. A 'környező országok magyar lakta területein is számon tart­juk a testvérlapokat, gondolok a romániai Napsugárra, a szlovákiai Kis építőre. — Hogyan lett Dörmögő Dö­mötör a neve a mi folyóira­tunknak? — Sebők Zsigmond népszerű mackófigurája adta az ötletet. Sebők Zsigmond ifjúsági író volt, azt hiszem, ismert az idősebb korosztály előtt a Mac­kó könyvsorozat. — Hány példányban jelenik meg a lap? — Százhúszezer a mostani példányszámunk, s emelkedő­ben van. — Kik írják?-r Igyekszünk jó szerzőkké1 dolgoztatni. Ez a törekvésünk — úgy érezzük — egyre in­kább sikerrel jár. Szerzőink között hadd említsem elsőnek Fésűs Évát, akit itt Kaposvá­ron mindannyian jól ismernek. Egy éven át sorozata jelent meg a Dörmögő Dömötörben. Klasszikusokat is megjelente­tünk, gondolok Mórára, a Grimm-testvérekre. Illyés Gyula népmese-feldolgozásai­ból is közöltünk. Több fiatal költővel szintén van kapcsola­tunk. — Tervek? — Szeptembertől kivágható J színes melléklettel jelenünk meg. Arra gondolunk, hogy az első kivágható lapokkal az óvodákban folyó KRESZ-okta- tást segítjük elő. Ezért olyan táblákat készítünk, melyek az óvodai szemléltetésben nélkü­lözhetetlenek. Horányi Barna szenvedni az ártatlanoknak? Nem szenvedtem még eleget, amikor ütött-vert? Férj: — Mégis én voltam hosszú ideig — huszonegy na­pig — táppénzen akkor, ami­kor anyósommal együtt leütöt­tek a pajta előtt egy doronggal. Maga újjászületett, azt mond­ta az orvos, amikor végre rendbejött az arcom. Pártatlan szemlélő: — A »palotában« falra akasztva egy díszes oklevél. A feleségé. Még az üzemben kapta. »Kiváló dolgozó«/— ez áll rajta. A férj munkahelyén azt mondta köz­vetlen felettese: »Jó dolgos ember. Nem iszik többet, mint bármelyik férfi, aki betér az italboltba. Részegen nem jött munkába. A brigád rég kive­tette volna, ha baj lenne vele. Csak ez a so!: hiányzás a csa­ládi ügyek miatt! Ez ne len ne!« Feleség: — Nőtartással tar­tozik nekem. Az megjár, úgy érzem, hiszen mellette bete­gedtem meg. Férj: — Ez az, amit nem akarok fizetni! Pártatlan szemléin: — A munkahelyén már ott várja egy bírósági végzés: »1974. április 18-tól ideiglenes intéz­kedés hatályával kötelezik az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek havi 400 forint házastársi tartást...« Feleség: — Meddig mondja még az én kisgyermekem azt: »Ugye anyukám, te sohasem hagysz el engem, mint az apu­kám!« Ez a gyerek szinte ret­teg tőle! Pártatlan szemlélő: — Ami­kor visszamegy az ottfelejtett szemüvegéért, s egyedül találja a kislányt: — Az aput nem is szereted ? M. Szilvi: — Szeretem ... Tanítónő: — Félrevonuló, magányos gyerek M. Szilvi. Hangosabb beszédre, felcsat­tanó hangra összerezzen.! Mintha állandóan tartana va-1 lami bekövetkezőtől. Egy ki-j lencéves gyerek! Pártatlan szemlélő: — Tűz! és víz között. Ki tudja hányán j nőnek így fel? Hányán lesznek! gátlásos, félénk gyerekekből visszahúzódó, vagy — a tit­kolt félelmet kiegyenlítendő — i agresszív felnőttek? Ítélet nem születik ebben az ügyben sem. Mert a válóper csak elválaszt, i A gyereknek szép gyerekkort adni nem tud. A tüzet vízzé, vagy a vizet tűzzé változtatni | sem tudja. Ítélni tnajd csak a | gyerek fog, felnőve. És senki sem csodálkozhat, ha elhidegül a körülötte poklot teremtőktől. Leskó László I Az osztályvezető katedrája A fényes szelek irama so­dorta Soős Dezsőt, a Barcsi Járási Hivatal művelődésügyi osztályvezetőjét a pedagógus- pályára. Ennek két évtizede már; erről a nemzedékről úgy beszélnek manapság, hogy a derékhad. S milyen sokan van­nak ebben a nemzedékben, akik megőrizték a lendületnek azt a kezdeti ritmusát! Akik­nek haját, ha dérbe csavarta is az idő, tekintetük, akara­tuk ma is a fényes szelek ra­gyogását idézi. — Hogy miért lettem peda­gógus? A családomból hoztam magammal az irodalomszere- tetet. És a gimnáziumban fo­kozódott ez. Emlékszem, Boros Dezső tanár úr — ma a deb­receni egyetem tanára — a csurgói gimnáziumban ke­zünkbe adta a háború után először napvilágot látott Ady-, József Attiía-köteteket. Na­gyon szerettem verset monda­ni. Háziversenyek voltak, s aki ezeket megnyerte, az mondhatta március tizenötö­dikén a Nemzeti dalt. Sok ilyen szép március emlékét őrzöm. Ez az irodalomszeretet vitt a pedagóguspályára. Huszonegy éves volt, ami­kor befejezve a pécsi főiskolát, katedrára állt Vízváron. — 1953-ban kezdtünk. Ma is így mondom: minket a párt küldött oda, ahol munkába álltunk. És tudtuk, éreztük — küldetésünk van. Nehéz kül­politikai helyzetben — a Jugo­szláviához fűződő akkori rossz viszony — kezdtem a Dráva menti Vízváron. Bomlófélben levő tantestület, szinte bigott vallásosság. A szülők ellenér­zése, pedagógiai baklövések sorozata nehezítette a kezdést. Mondjak egy esetet? Egy ko­rábban ott tanító nevelő az­zal kezdte a szülői értekezle­tet, hogy akár tetszik, akár nem, az ember a majomtól származik. Természetes, hogy hátat fordítottak az emberek az iskolának. A pedagógusnak nemcsak az osztályteremben kell pedagógusnak lennie . . . És tudtuk, hogy a gyerekekkel együtt a szülőket is magunk mellé kell állítani. Az úttörő­élet füllendítésével együtt kell megszervezni a szülői munkaközösséget. Nekünk, fiataloknak a gyerek volt min­den: a cél, a menedék, a leg­fontosabb! Rajtuk keresztül lehet becsületet szerezni. Per­sze, a viszonyok korántsem voltak egyszerűek. Az egyik községi vezető az ötödikes kis­lányától érdeklődött felőlem, hogy milyen vagyok, reakciós vagy sem. Persze, a gyerek visszamondta a kérdést, s én elmentem ahhoz az emberhez. Elmondtam neki, hogy én miért jöttem Vízvárra. Becsület és tisztelet az em­bereknek — ez vezérelt ben­nünket. Mondtuk a szülőknek: tessék, jöjjenek be az iskolá­ba, üljenek be az órára, néz­zék meg, mit akarunk. És si­került kikovácsolni azt a bi­zonyos, iskolapártoló, nevelést becsülő makarenkói magot a szülőkből. Mert hiszen jobbra törekvő, dolgos emberek élnek a községben ... Huszonhárom éves volt, amikor kinevezték a vízvári iskola igazgatójának. — Nem akartam vállalni. Hiszen tanár voltam, s meg­mondom őszintén, igen keve­set tudtam arról a munkáról, mely a tudás alapja: a tanítói tevékenységről. De mindig voltak, mindig vannak, akikre számítani lehet. Ilyen volt Bü­ki József szakfelügyelő ... Tu­lajdonképpen ő volt az, aki ahhoz segített, hogy a tanítói munkát úgy elemezzem, ellen­őrizzem, ahogy kell. S ilyen segítség volt később maga a falu is. az emberek' bizalma. Mert ott voltunk köztük ak­kor is, amikor még kenyér is alig volt. úgy arattak kint • mezőn. Amikor a tsz-szerve- zés kezdődött, hallgattak sza­vunkra. Hát valahogy így let­tem én igazán vízvári . .. 1961-ben nemcsak a falutól vált meg. hanem a katedrától is. — Hát igen, más az íróasz­tal, más a katedra, bár én azt mondom, hogy a pedagógus az mindig pedagógus marad. És azt hiszem, hogy az marad­tam. Igaz, az osztály, a gye­rekek nagyon hiányoznak, de a tudat, hogy értük teszi az ember, amit tesz, az kárpótol. A szakigazgatás, a járás mű­velődésügyének irányítása ne­hezebb dolog, s hogy a Munka Érdemrenddel iutalma-ták munkámat — s ez ne tessék most álszerénykedésnek —, az az osztály érdeme is, még tá- gabban azé az iskolavezető kö­zösségé, amellyel itt, a barcsi járásban hosszú évek óta együtt tudok dolgozni. Valóban, a közösség régi, összeforrott, elvándorlás úgy­szólván nincs, és ami ritka szép dolog, a barcsi járás pe­dagógusai zömmel a barcsi já­rás iskoláiból kerültek ki. Azt hiszem, kivételesen nagyszerű dolog egy ilyen munkálkodó közösség egyik hajtómotorjá­nak lenni. S az eddigi utat kí­sérte elismerés is, az Ifjúsá­gért Érdemérem, az Oktatás­ügy kiváló dolgozója, a társa­dalmi megbízatásokért kapott dicséret. Soós Dezső közéleti ember. Lehet, hogy vannak, akik számára nehéz ember. E sorok íróját nem ez a beszél­getés ismertette meg vele . .. Ami megkapó benne, az a szenvedélyessége és biztonsá­ga. ahogy a nevelés, a népmű­velés, a járás dolgaiban tájé­kozódik és tájékoztat. — Amikor ide jöttem, a munkavállalásom egyik felté­tele volt: nem leszek bóloga- tójános .,, És azt hiszem, nem is azokra van szükség. — Az eddigi magas elisme­rések mellett most egy másik­ra utalok, melyet a délszláv Dráva együttes kis naolójába/i láttam. Díszes betűkkel kö­szönetét fogalmaztak Lakó- csán Soós Dezsőnek a támoga­tásért. t1 elpsége is pedagógus. „iyan társ, aki megosztja vele a katedra gondjait, s akivel megoszthatja az íróasztal gondjait. Nagy lánya most érettségizik: orvostanhallgató­nak készül. Olyan ember Soós Dezső, akinek tekintetében fölfényük a fényes szelek ragyogása. Vi­tázik, ellenőriz, összegez, je­lent, meghallgat, teszi a dol­gát kiválóan— küldetése sze­rint. T. T. Elszigetelőclhet-e egy pedagógusfestő Somogybán? VITATKOZNI szeretnék László Levente pedagógus képzőművésszel, aki a Somogyi Néplap április 23-i számában nyilatkozott az újságírónak. Véleményem kifejtésére az késztet, hogy felhívjam a fi­gyelmet egy — napjainkban esetenként fellelhető és a szo­cialista társadalom emberétől teljesen idegen — életszemlé­let veszélyére, mely szemlélet- módot olyan kifejezések vilá­gítanak meg, mint az »elszige­telődés«, »kirekesztettség« és hasonlóak. Károsak, demoralizálók e kijelentések és a mögöttük meghúzódó életérzések. Külö­nösen akkor, ha ezeket egy művészettel foglalkozó peda­gógus használja vélt sérelmei­nek, illetve művészi érvénye­sülése gátjainak érzékeltetésé­re. A fiatal rajztanár úgy . vé­li. hogy nehezen egyeztethető össze a pedagógiai munka a festészettel. Én inkább a két tevékenység igen szoros, sok­szálú tartalmi kapcsolatát hangsúlyoznám, azt az össze­kötő erőt, mely az esztétikai ■'-'velés napi pedagógiai fel­adataiban kell hasson. Egyedül az időzavart a pedagógusfog­lalkozás és a művészeti tevé­kenységre szánt idő összehan­golását érzem problémának. De ez nemcsak egyedi gond. A megyében dolgozó képzőmű­vészek között találunk gépko­csivezetőt, állatorvost, dekora­tőrt és több pedagógust is. aki­nek ugyancsak problémát okozhat — és okoz is —, hogy viszonylag kevesebb időt for­díthat a művészi alkotómun­kára, mint amennyit szeretne. Hogy mégis gazdálkodni tudnak idejükkel, igazolja, hogy Ungvári Károly, dr. Czinkotai Frigyes, Ruisz György, Szikra János, Bagó Bertalan, Rumi Attila, Farkas Béla, Kertész Sándor és má­sok rendszeresen szerepelnek a kiállításokon. Az ő körül­ményeik sem jobbak, mint László Leventéé. A felsorolt művészek egy része nem tagja a Képzőművészeti Alapnak. Igaz, a tagság előnyökkel jár, de végső soron nem az hatá­rozza meg, hogy valaki kiállít­hat-e vagy sem. Rendeznek megyénkben olyan kiállításo­kat is, amelyeken csak a/, alaptagok szerepelhetnek, de a kiállítások többsége nem' ilyen. Képzőművészeti kiállí-1 táson az a művész szerepelhet, akinek alkotásait a zsűri elfo­gadja. A részvétel egyetlen mércéje a zsűri előtt bemuta­tott művek művészi színvona­la. S mivel a kiállítások zsű­rizését a Képző- és Iparmű­vészeti Lektorátus bizottsága végzi, meggyőződésem, hogy azonos elvek és művészi ér­tékrend alapján dönt arról, hogy mely művek alkalmasak egy makói vagy egy kaposvári kiállításra. A különbség a művek megítélésénél csak az lehet, hogy van-e valamilyen tematikai vagy egyéb szándék a kiállítás rendezésében. A művészi alkotómunkában a sikerek mellett bekövetkez- j hetnek kudarcok is. Sikerte­lenség viszont nem szülhet ki- látástalanságot, mert aki meggyőződéssel hisz abban, amit érez és amit tesz, az in­kább az önmegvalósítás, a ki- teljesedés célravezetőbb útjait keresi, mintsem a visszavonu­lásét, az elzárkózásét! Megyénk képzőművészé'' élete — úgy vélem — azoknak kedvez, akik hittel és biza­lommal tevékenykednek. Kiál­lítási alkalmak, pályázatok, művészeti alkotóházak adnak lehetőséget a művészi ambí­ciók kiélésére. Ezekről a lehe­tőségekről minden megyénk­ben élő alkotó tud! A TIT-SZÉKHÁZ Fiatal al­kotók fóruma címmel képző-, ipar- és fotóművészek részére kínál bemutatkozási lehetősé­get. A művelődési házak egy részp és néhány nagyüzem kultúrterme vagy klubhelyisé­ge már eddig is alkalmat adott kiállításokra. Nem kell tehát »betonfalat áttörnie« annak, aki Somogybán a közönség elé akar lépni műveivel, de ki kell szakadni a »ködös képzeletek« által önmagunk köré vont — és legfeljebb önmarcangolás- sal járó — szubjektív érzések világából. Festő- és szobrászművé­szeink műtermeinek ajtajai is mindig nyitva állnak azok előtt, akik nem röstellnek kérdezni, tanulni a tapasztal­tabbaktól. Ezzel a lehetőséggel megyénkben több fiatal mű­vész él. Mindezekhez csak tiszta szándék, elvi szilárdság és művészi optimizmus kell. Gulyás József nco'nv'T’ s "-v.-aA Somogyi Néplap 0 V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom