Somogyi Néplap, 1974. április (30. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-21 / 92. szám

fl munkások műveltsége Judit Pattantyús JÄzsef kisplaszti­kája. Iby András Tavasz Április van, és üdén lágyan ring a tó. Szél motoszkál fák rügyén, ágat ingató. Kék, az ég és kék a hab, fénylő víz felett sirályszárnyon száll a nap, mint a képzelet. Pehely-pillanat megáll, szunnyad az idő. Régi bánat messze már, érik a jövő. Tó tükrében elmerült szenvedés és a múlt, mikor minden romba dűlt, vérző habra hullt. Béke leng a tó vizén, hófehér hajó, új tavasznak jó ízén álmot álmodó. Nádat borzol könnyű szél, ingó árny oson, aramyhálót fon a fény most a városon. Mint a méz, oly csurranó édes itt a csend, Álmodozva ring a tó, ringatja az illanó múltat és jelent... — Natasa! — mondtam iz­gatottan, és benyúltam a jobb zsebembe, ahol hűséges kis »GRISA«-m, fekete bőrű, zöld szemű tranzisztoros rá­dióm lapult. Magam fabrikál­tam, és és is neveztem el GRISÁ-nak. — Natasa! — ismételtem ha­tározottabban, s megnyomtam a csöppnyi müanyaggombot. — Nem hallgatnál egy kis tánczenét? — ...ilyen ragadozó példáid a vidra — mondta bátortala­nul »GRISA«, majd elhallga­tott. — Mit mondtät? — kér­dezte Natasa, és elengedte lassan a bal kezemet. — Lehet, hogy csak hango~ san gondolkoztam — dör- mögtem zavartan, s csavartam egyet a készülék keresőgomb­ján. — ... tehát az ősszel kiszó­randó szervestrágya mennyi­sége attól is függ... — sza­valta kioktatóan »GRISA«, s részletesen ki akarta fejteni A művelődés központi kérdése: a munkásság mű­veltségének színvonala. Tár­sadalmunk érdeke és sürgető feladata a mukásművelődés következetes fejlesztése, ezért alapvető fontosságúnak kell tekinteni« — mondja a Köz­ponti Bizottság közművelődé­si határozata. Annak a mun­kásosztálynak a kultúrájáról van itt szó, amely fejlett szo­cialista társadalmat épít, amelyben a hatékonyabbb munkának, az értelmesebb, tartalmasabb életnek ugyan­olyan fontos feltétele a kor­szerű műveltség, mint a szo­cialista tulajdonviszonyok, a fejlődő technika vagy éppen a jó lakás. Hiszen a munkás­ember a szocializmusban nemcsak termelőerő, hanem a társadalmasított termelő- eszközök társtulajdonosa, a közélet alanya, a szocialista hatalom birtokosa is. Közvet­len társadalmi-közéleti rész­vételéhez pedig elengedhetet­len feltétel a szakmai isme­retek állandó bővítése mellett az általános műveltség gyara­pítása is. Vitathatatlan tény, hogy az eltelt huszonkilenc esztendő alapvető változásokat ered­ményezett a munkásság mű­veltségében. A dolgozó osztá­lyok, rétegek között a legna­gyobb mértékben éppen a munkásság műveltsége emel­kedett. De azt is tudomásul kell venni, hogy a felszaba­dulást követő évek látvá­nyos előretörése után las­sult a művelődés tempó­ja. Annak ellenére, hogy ma senki előtt sincs el­zárva a kultúra, objektív tény, hogy az egyes emberek — családi, származási, isko­lázottsági és munkahelyi kö­rülmények miatt — különbö­ző mértékben élnek a műve­lődési lehetőségekkel. Az általános iskola nyolc osztályának elvégzése több, mint negyedszázada kötelező és ingyenes, mégis a huszon­öt éven aluli ipari-fizikai munkások húsz zázaléka nem járta ki. Pedig tény: csak a kultúrált munkaerő válik igazán alkalmassá a tudomá­nyos-technikai forradalom vívmányainak befogadására, elsajátítására., az új technika, modern technológia, termelés- szervezés megvalósítására. Ehhez egész életen át tartó folyamatos művelődés kell. A tudományok behato­lása a termelésbe — világje­lenség. Az, hogy a tudomány egyre Inkább termelőerővé válik, számos következmény­nyel jár. Megváltoztatja a ter­melés struktúráját, szükséges­sé teszi a szakma váltását, csökkenti a termelésben részt vevő fizikai dolgozók számát, i növeli a szabad időt és így to­vább. Ennek következtében módosulnak a műveltség bel­ső arányai: nő a szakmai mű­veltség megszerzésének fon­tossága, emelkedik a műsza­ki-technikai ismeretek rang­ja. Mindezek gyarapításának az általános műveltség bővü­lése is feltétele. ezt a témát, de én ismét csa­vartam egyet a gombon. El­hallgatott. Natasa összerezzent, és meg­állt. — Milyen különös vagy ma — nézett rám szemrehányóan. — Csak fecsérled az időt és... Nem magyarázhattam meg, hogy nem az időt fecsérlem, hanem a gombot csavarga­tom a zsebrádiómon és a megfelelő hullámhosszat keresem. Szerettem volna, ha kívülünk minden más meg­szűnt volna létezni a világon, s nem lett volna más, csak sötét este, csak andalító zene, csak ö és csak én ... Egészen ütközésig tekertem a gombot. — ... ebben az időszakban olyan bőven tápláljuk az álla­tokat vitamintartalmú — sza­valta »GRISA« a zsebemben. Átkapcsoltam a középhul­lámra. — Miért hallgatszV. — kér­dezte aggódva Natasa. — Történt valami? Sokféle módja van ennek. Ezek közé tartozik az olvasás. Könyvtáraink 2,3 millió olva­sót tartanak számon. Kulturá­lis forradalmunk egyik legje­lentősebb eredménye az a mennyiségi és minőségi fejlő­dés. amelynek nyomán az el­múlt öt évben a lakosság évente már húszmillió kötet könyvet vásárolt és ötven- nyolcmillió kötetet kölcsön­zött a könyvtárakból. E te­kintetben hazánk nemzetközi összehasonlításban is kiemel­kedő helyet foglal el. Mégis e nagy fejlődés ellenére, a csa­ládok fele egyáltalán nem vá­sárol könyvet és a felnőtt la­kosságból mintegy hárommil­lió egyáltalán nem olvas. Ezek nagyobb része — meg kell mondani őszintén — munkás és paraszt. Előbbrelépés viszont — mert kétségkívül az —, hogy az elmúlt évtizedben a terme­lésben is élenjáró munkások művelődéséért igen sokat tet­tek a szocialista brigádok, amelyek a gyakorlatban kap­csolták össze a termelőmun­kát a művelődéssel. Ezekben a brigádokban mind teljeseb­ben érvényesül a »szocialista módon dolgozni, élni, műve­lődni« követelmény. A bri­gádok többsége művelt, poli­tikailag tapasztalt munkások vezetésével tevékenykedik. A szocialista brigádok to­vábbi növekedésével, megszi­lárdulásával létrejöhetnek a közművelődésnek olyan ter­mészetes elemi egységei, ame­lyek nemcsak a munkatevé­kenységben fejlesztik tagjai­kat, hanem befolyásolják ér­deklődésüket, szabadidő-fel­használásukat is. Nagy szükség van erre, mert ma még az emberek a megnövekedett szabad idő kis töredékét használják csak kulturálódásra. Sok még a teendőnk, hogy az emberek igényévé tegyük a szabadidő­beli művelődést, a kulturált szórakozást. A feltételek biztosítása azonban nem lehet csupán ál­lami feladat. A tanácsi intéz­mények mellett a szakszerve­zetek, a vállalatok is egyre inkább érzik felelősségüket elsősorban saját dolgozóik művelődéséért. Gyárak, üze­mek, szakszervezetek által fenntartott művelődési házak, könyvtárak, klubok egész sora bizonyítja ezt. Most a Köz­ponti Bizottság határozatában is kimondta: »A folyamatos és állandó művelődés szüksé­gességének fölismerésében kulcsszerepe van a munkahe­lyi vezetésnek. Kötelezettsé­gei terjedjenek ki a dolgozók művelődésének segítésére.« A szocialista demokrácia művelt embert fejleszt és kö­vetel. A munkásság értő és az újat megvalósító aktivitása — egyéb feltételek mellett — csak akkor bontakozhat ki igazán, ha egyre növekvő is­meretei, műveltsége, erősödő szocialista jelleme segítségé­vel megérti egyéni érdekei és az össztársadalmi érdekék szoros összefüggését. Ehhez nyújthat segítséget az eddigi­nél hatékonyabb közművelő­dés. Prukner Pál — Történt! — nyúltam dü­hösen a zsebembe, és ismét megcsavartam a készülék gombját. »Bizonyára valami­lyen katasztrófa történhetett az éterben, hogy egyetlen ze­nei adás sem jut el az én rá­diómig! Mintha valahová másfelé hajtaná el a szél a dallamokat/« — Drágám... kis butus­kám — csicseregte Natasa, majd lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolt. — ... persze, az nyilvánva­ló, kedves hallgatók, hogy jó­ból is megárt a sok — mond­ta gúnyosan »GRISA«. »Hát ez már több a sok­nál!« — dühösen újra átkap­csoltam a hosszúhullámra. — No, jól van ... így is jól van — sóhajtotta szomorúan Natasa. — Hát akkor men­jünk! — De máért mennénk? Várj még! — mondtam ijedten. Megint csavartam egyet a gombon. G örnyedlen csoszogott a sorban. Megkerül­te a friss földhá­nyást, és tétovázva megállt, Vattakabátja zsebéből élő- markolta a gyűrött papírla­pot, és újra próbált eliga­zodni a kusza vonalak ér­telmén. Négy napja jött a kórházból. Búcsúzásnál a fő­orvos a vállát veregette: »Ezt szerencséseim megúszta, öreg. Mehet nyugdíjba«. Az építésvezetőség barak- jában most mutatta meg a művezetőnek a kórházi írást. A fiatalember a fejét csó­válta, és vigasztalóan, mint az orvos, hozzátette: — Ne búsuljon, tata, ez hatvan százalék. Olyan biz­tos, mint a sicc!« Ez a Sanyi sem érti meg őt, pedig 20 esztendeje vette keze alá a gyereket. Nála tanulta a kubik minden for­télyát, és mégsem akarja megérteni: ő nem mehet még nyugdíjba, nincs ki az ide­je. Mondta is neki, hogy csak ötvenhat esztendős. Azt meg úgyis tudja, hogy későn nősült, és a gyerekek még iskolába járnak. Hát hogyan éljen abból a pénz­ből? A három havi kórház már eddig is megviselte a családot. A szakszervezet és a vállalat adott ugyan se­gélyt, de hát az nem kere­set. Segélyből nem lehet megélni. * — Mit csináljak, Jani bá­csi? — tárta szét tehetetle­nül a kezét a művezető. Ez fájt neki a legjobban. Ez a mozdulat jobban saj­góit benne, minit kettétört gerincének forradása. Sanyi nem mondta ki, de megérez­te az összefutó homlokrán­cok mögött megbúvó gondo­latot Tehetetlen a gyerek. Pedig ötvenegy telén, ami­kor a hidat építették a Sa­jón, a lékből saját élebe kockáztatásával húzta ki. — Itt mindenki magának kapar — dohogta keserűen. De rosszat még gondolatban sem mondott a művezetőre. Sanyi szerint az igazgató sem segíthet rajta. Ezt az egyet el is hiszi, mert minek is fájna neki az ő baja. Tíz évig vezette a vállalat leg­jobb brigádját, és a kubik nem olyan munka, mint a többi. Tizenkét ten dolgoztak együtt, és tizenkét éve ezen a helyen. Elismeri: gyakran hajtotta a társait. Olykor virtusból, olykor meg a pénzért, ám a csapat élén mindig ő haladt N ézte az írást, a kúsza betűket. A sorok ér­telme ott dobolt a fülében: törött gerinccel nem lehet lapátolni. »Örül­jön neki — mondta az imént sajnálkozva a könyvelő is az irodán —, hiszen annyi rokkantsági nyugdíjat kap, mint sok ember az egész na­pi munkája után«. A könyvelő sem érti, hogy 1700 forintból nem tudja is­koláztatni a két fiát Neki legalább még négy évig dolgoznia kell. Földgyalu csörömpölt csi­korgóit mellette. Fiatal, kó­cos fej rivallt rá a vezető­fülkéből: — Hé, papa! Kocogjon odább...! A földgyalu visszafordult. Sivalkodva túrta a sáros — ... helyenként eső, ha­vas eső, erős északi-észak­nyugati szél — mormogta egykedvűen »GRISA«. — Hogy te milyen ellen­szenves vagy most! — mond­ta Natasa. Erőteljesen megtekertem a gombot. »GRISA« mintha megsértődött volna, hörögve elhallgatott. — Ne haragudj, de men­nem kell — mondta szomo­rúan Natasa, majd sarkon fordult hirtelen és eliramo­dott. — Natasa! — kiáltottam utána, de rám sem hederített. — Az ördögbe is!! — csap­iam bosszúsan a zsebemre, ahol »GRISA« lapult. — ... Most pedig táncze- néf sugárzunk kedves hallga­tóinknak — szólalt meg »GRISA«, majd kedves, an­dalító dallamok szűrődtek ki a zsebemből. Fordította: Baraté Rozália masszát. »Jó magasra mász­tak már a kéménnyel« — mérte fel szemével a távol­ságot. Lassan nekiindult a kémény irányába, és ahogy gumicsizmája egyre köze­lebb cuppogott nagy gödör lett a lelke. »Sanyi azt mondta, itt a kettes gödör körül lesz a brigád«. Ám, sehol egy lélék, csak a széles vasúti sínen gurul lassan, lomhán egy hatalmas markoló gépóriás. Száz lán­con futó foga marta a föl­det. Szamos Rudolf Karakas és társai Ezt akkor szerelték, ami­kor a kazánház gödrében rázúdult az autónyi beton. K ékoverálos fiatalem­ber ment el mellette. — Hé, szaktárs! — szólt utána. — Nem tudja, merre van a Magyar-brigád? Ahogy kiejtette a Magyar szót, a Saját nevét, nyom­ban meg is rezzent. A mun­kás a fejét rázta, és megállás nélkül ment tovább. »Talán már nem is Magyarnak hív­ják a brigádot, morfondí­rozott, hiszen a brigád min­dig a vezetője nevét viseli itt. »Karakas lesz, Karakas- brigád. Így kellett volna kérdeznem...« Karakas a helyettese volt. Szikár kjin férfi. Inas, mint ő. SzívÓ6 és konok. Már a Zagyva szabá­lyozásánál, negyvenben is együtt dolgoztak. A brigád többi tagja is falubeli, s ha nem is rokonok, de az idők során többek lettek annál: húsz éve bajtársak. — A fene essen belé! — mérgelődött a sárra, amely kovászként tapadt a gumi­csizmájára, Húzta, ráncigálta ez a latyak minden lépésnél a fájós geripcét, mintha nem akarná ereszteni. »Karakas lett a brigadéros. Jól \an ez« — gondolta, és már nem is fájt, hogy nem az ő ne­vén fut, — Ügy van aiz rendjén, hogy a brigádnak feje le­gyen. Fej nélkül széthull minden. Bele is törődött. »Karakas Péter kezében jó kézen van a brigád«. — Hé, nem tudsz vigyáz­ni? — rázta meg dühösen, fenyegetően az öklét egy te­herautó után, amelyik fi­cánkoló bakugrásokkal fröcs­költe rá a latyakot, — Sok hebehurgya kölyke! dohogott. — Mert miattuk van folyton baj. Az ő baja is egy ilyen szeleburdi kölyök miatt kez­dődött. Hiába magyarázta neki, hogy az autóról óvato­san billentsék a csúzdába a betont, mert a hirtelen zú- dításnál félúton megreked­het és nehéz kipiszkálni. A kazánházat alapozták akkor, és a csúzdánál Miska, a bri­gád Benjáminja volt. El­akadt a beton, és amikor Miska kiáltott — »Jani bá­csi, beszorult',« — Karakas, akivel kettesben tartották a súlyos betondöngölő gépet, mérgesen vágott vissza: »Kurkáld ki!« »Nem gyereknek való az« — mondta erre ő. »Nem is gyerek már az« — válaszolta Karakas, mi­közben minden porcikájuk rezgett. A fogantyútól átvet­te a kezük, a kezük meg rázta a testüket. »A nyava­lyát is kirázza az emberből« — mondták, és félóránál to­vább nem is lehetett ezt bír­ni, mert a rezgés leszakítja az ember máját, veséjét Váltogatták egymást, és oda- intette az öreg Bálintot. »Az is kiszolgál jövőre« — jutott most eszébe Bálint arca. Kezébe nyomta a gép egyik fülét, míg rendbehoz­za a csúzdát. Miskát egy ta­licska betonnal a többiek­hez futatta, hogy ne késle­kedjen a munka, és a lapát­nyéllel alulról nyúlt fel a a csúzda torkán. Neon vette észre, hogy odafönt a gö­dör szélén valamelyik autós megint egyszerre bedöntött a torokba egy rakomány be­tont. Már nem tudott félre- ugrani. Arra sem emlékezik, ő kiáltott-e vagy csupán Miska hangját hallotta. Több tonnányi nedves beton zúdult rá. Ezt később tudta meg, amikor a vizsgálatnál kihallgatták. Tulajdonképpen senki sem volt hibás, illetne csak őt marasztalták el, mert az előírás szerint nem szabad a csúzda alá állni. » Ha nem lenne ilyen régi vállalati ember« — mondta neki az igazgató még a kór­házban — akkor a vállalat nem hagyná annyiban«. Hogy ezzel mit akart mon­dani az igazgató, máig sem tudja. Talán emiatt nem kapta meg a 100 százalékos rokkantságot? Közben a kazánházhoz ért, S míg magában csöndben megállapította, milyen jól haladnak, hiszen már a te­tejét is lebetonozták a ka­zánbunkernak, Miska buk­kant elő. — Nicsak a Jani bácsi! Er­re jöjjön. — Karonfogta az öreget, és egy nyersbeton lépcsőn vezette lefelé. A föld alatti aknában tíz ember dolgozott szétszórtan. A betonterem ajtajából Mis­ina közéjük kiáltott: — Nézzék már, ki Jött meg!? Az emberek egyszerre hagyták abba a munkát, s mint hívő szóra, a betonho- dályba lépő Magyar elé se­reglettek. Utolsónak Kara­kas ért oda. Ö jött legtávo­labbról. A nyurga, fecske­szárnyú bajuszos férfi nad­rágjába törölte betonmasza- tos kezét, majd Magyar felé nyújtotta: — Hozott isten köztünk, János! Teljes számban mun­kán vagyunk, csak te hiá­nyozták — Pedig nagyon kellett volna már, Jani bácsi. Karakas egy szemvillanás­sal elnémította Miskát, mint a rossz gyereket, aki meg­szegte az illemet. — Tudod, hogy van. Baj mindig akad. Most is azt hisszük, becsaptak a norma fölmérésnél. Eddig mindez jelentésnek hangzott, és Magyar egy pillanatra úgy * érezte, sza­badságról jött vissza. De azután a hátában bujkáló sajgás visszarántotta a va­lóságba. — Leszázalékoltak. Nyug­díjba küldtek — mondta ta­goltan, nagyon halkan. — Mennyire? — kérdezte Karakas tárgyilagos hangon, mintha csak a bért számol­nák el most is. Hangja olyan szikár volt, mint egész lénye. — Hatvan százalékra. — Az kevés. — Hiába. Megmondták odafönn: nincs több, örüljek, hogy ennyi is van. — Méghogy te örülj neki? M indannyian Kara- kasra néztek, aki most is, mint mindig, ha töprengett, bal lábával rugdalta a betont, mintha dudort látna rajta. — Te, János — kezdte vé­gül —, mi a hétszűkeszten- dőben fogtunk először össze. Eddig mindig egyek voltunk. Most is azok leszünk. — Nem megy az — mond­ta bizonytalanul az öreg. — A munkahelyen nekem már nincs státus. El kell búcsúz­nom tőletek. — Nincs szükséged a pénzre? Az öreg szívébe újabb nyí- lalást hasított a gond. — ... Akkor itt marad­hatsz. — De nem állhatom többé a lapátot. — Nem is kell. »Ügy van« — bólogattak a többiek. — Mi mindent megbeszél­tünk már — folytatta Kara­kas. — Visszajössz közénk... Szóval mi úgy gondoltiík, hogy tizenegyen helyetted is kiálljuk a normát. Az öreg megtántorodott, mintha roszul lépett volna, pedig csak az érzés billen­tette meg. — A részleteket majd a szálláson este megbeszéljük... Na, gyerünk emberek! — emelte fel Karakas a hang­ját. — ... Te meg, János, vedd a collstokot, hadd tud­juk meg végre, mennyivel számolt (kevesebbet az az átok Bukta Vince! Azzal ő is elindult, végig a homályosan világított be­tonbunkeren át a túlsó ol­dalra, s a következő perc­ben már a vibrátor zengése töltötte be újra a katakom­bát. V. Alekszejev Zsebrádió és szerelem

Next

/
Oldalképek
Tartalom