Somogyi Néplap, 1974. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-10 / 58. szám

ábiáiwé bal keiében mereven tartotta a le­velet, jobb kezével a tejwléwo vett, nyitott táskájá- battsmo*9B8ott — Mindjárt. „ mindjárt i'Mwmom — mondta, csak a MKanftrogeoaet __ G faafeuriottan nyúlt a tás­ka egyik sarkába, de mert ott nem találta, amit keresett, fokozódó nyugtalansággal és két fcézaei kutatott a reke­szekben. — Csak nem hagytam ott­hon? — emelte föl a fejét és kicsit zavartan mosolygott rá barátnőjéne. — Rossz érzés, ha nincs velem.., egészen megbénít, mintha a látáso­mat veszítettem volna el... Pedig mennyire szeretném elolvasni a Pista levelét. A táska fölé hajolt, és most már ideges kapkodással túrt a kulcsok, fésűk, szépí- tőszerek, apró kas tárgyak közé. — Hagyd már abba•>. Ha nincs, hát names — szólalt meg fojtott ingerültséggel az ura. — Nem olyan fontos, majd Anni fölolvassa ne­künk, mit írt a fia. Igaz? — Persze, persze — helye­seit gyorsan, udvarias kész­séggel a háziasszony. — Előbb is eszembe juthatott volna. Persze, hogy felolva­som. Szabad, Mártám? Valami anyagtalan, de mégis jól érzékelhető feszült­séget érzett a levegőben. Bo­csánatkérő mosollyal elvette Fábiánnétól a levelet, és azonnal olvasni kezdte. »Drága szüleim! Már két napja, hogy megérkeztem. Ne haragudjatok, amiért csak most ültem le az asz­talhoz, hogy írjak nektek, de annyi új benyomás...« Fábián, míg a levél szöve­gét hallgatta, a feleségére nézett, aki változatlanul úgy ült, mint abban a pillanat­ban, amikor ő rászólt, hogy hagyja abba a szemüvege ke­resését A félig zárt táská­ban még mindig benne vol­tak az ujjai, fejét a figye­lem mozdulatával a barát­nője felé fordította, de ő jól látta, hogy a csukott szájú, kicsit fájdalmas mosolyt, amivel elnéz az olvasó nő feje fölött, nem a levél sza­vai merevítették az arcára. Ha hátradőlne, árnyék ve­tődne rá, s nem látszanának annyira az apró ráncok a szem körül — gondolta a férfi. — Meg a nyakán sem. Miért nem ügyel erre? A z asszony ebben a pil­lanatban megrándult A merev, kutató te­kintetet megzavarta, mintha valaki, egy idegen rányitott volna fürdés vagy vétkezés közben, és hideg, kegyetlenül bíráló szemmel méregetné tetőtől talpig, önkéntelenül a hajához nyúlt, és ellenőrző tenyérrel megérintette, el­igazgatta a halántékánál, és hátul, a tarkója fölött. »•.. mert csak most örülök igazán ennek a kiküldetés­nek« — dongott Anni hang­ja a füle körül. — »A kép­zelet mindig mást mutat az embernek, mint a valóság. Most nemcsak a szakmai le­hetőségekre utalok, más, szubjektív vonatkozásban is annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki...« »Milyen szép volt« — gon­dolta Fáhián. Az imént raj- takapottan elfordult a fele­ségétől, de most a hang, amire csak udvariasságból figyelt s ami éppen azt mondta: »más, szubjektív vonatkozásban is annyi min­denféle tárul fel és nyílik ki«, isimét az asszony felé húzta a pillantását. Az most már hátradőlt, testével még egy kissé hátrább is tolta a fotelt, mintha el akarna me- rülra a ráboruló árnyékban, amiből csak a szőkesége fénylett elő. »-Milyen szép Volt. Milyen nagyon szép volt« — gon­dolta az ura. Nem elérzéke- nyülten, inkább keserűen és haraggal, mint aki éppen az elmúlt ép és hibátlan szép­ség elmúlása miatt érzi be­csapottnak magát. Akkor ré­gen a haját még nem kel­lett festeni és a szeme alja sem volt ráncos és nem buggyant meg árnyékosán. Persze, ez azért következett be olyan hamar, mert na­gyon finom volt a bőre; na­gyon érzékeny, és ezért rosz- szul állta az évek támadá­sait. Az ellentét hajdani és mai külseje között azért lát­szat élesen. A csúnya vagy mindennapi arcon kevésbé vehető észre a változás. »Annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki...« A sza­vak ott motoszkáltak emlé­kezetében a tovább olvasott szöveg és tudatának felszíne alatt. — Mi tárulhat még fel és mi nyílhat ki? — gondol­ta. A keserűség a múlt mé­lyéből érkező másfajta ér­zéssel párosult, amely mint egy orvul kilőtt nyíl szúrt szívébe. A mérge elviselhe­Bihorí Klóra: A szemüveg tétlenül édes volt, egy pilla­natra átsajdult testén-lelkén. Igen, a fiatalság lehetőségei. A keresés, várakozás, az új kinyilatkoztatás öröme, a tü­nékeny boldogság és boldog­talanság. Ez már nincs és nem is lesz többé. M egint a feleségére né­zett és megint harag­gal, mint aki a tulaj­don eltorzított arcvonásait szemléli egy-egy repedések­kel átszántott, makacsul előtte álló s már el nem tá­volítható tükörben. Csak­ugyan nem távolítható el? Talán. De mennyi minden köti hozzá, mennyi szál sza­kadna ki vele élete gyökér­zetéből! Bolondság és bűn erre még gondolná is. Mi ma­radna meg őbelőle egy ilyen csonkoló műtét után? Elfogta a jeges rémület. Nem is a válás felködlő lehetősége ijesztette meg, hanem az a bizonyosság, hogy tönkre­menne bele. De ha nem, ak­kor is csak öreg, kihaszná­lásra való figura lenne egy friss érzelmeket és cselekvő testet kereső fiatal nő sze­mében, múlt és jövő, sőt je­len nélkül. Hiszen nem le­hetne megismételni a volt ér­zéseket és kábulatokat. És fel lehetne még újra lob­bantam a hajdan volt em­beri reményeket? Igazán és valójában nem. És éppen ez az, aminek a tudata és sú­lya... »•Ügy érzem, több leszek, helyesebben: csak ezután le­szek igazán én, ezután tel­jesedik ki az egyéniségem és az életem.« »Ezután teljesedik ki...« Az asszony végighúzta uj­jait az arcán. Könnyedén és óvatosan, hogy lehetőleg ne érintse a horpadásokat és mindazt, amit megváltozott- nak érzett, s amit akarata és rémülete ellenére szüntelenül alakított az idő. Alig észre­vehetően, mint amikor egy ház falát téglánként hordja el, bontja le a környörtelen, alattomos ellenség. Kiteljese­dés! Hiszen már megvolt, már része volt benne a győ­zelem, a »mindig így ma­rad« nagyszerű és símiva- lóan ostoba kísérőzenéjével. De akkor, amikor ez a dia­dal áthatotta, még nem nyíl­tak meg bellii a múlandóság, a pusztulás előérzetének mélységei, amelyeknek part­ján olykor olyan fagyasztó, végleges magányban széde- leg, mintha senkije sem len­ne, és nem is lett volna so­hasem. Az urára pillantott, a til­tott cselekedeteik borzongásá­val. S tudta, azért így, mert a magánynak ez az érzése nem valliható be, még a te­kintetével sem közölhető. S önmagának sem mondhatja meg világosan. Ez azt jelen­tené, hogy minden erőfeszí­tés hiábavaló volt az eltelt, közös évtizedek alatt, az őrt végső szakaszát egyedül kell végigcsinálná, akár hajdan a születést, és majd egyszer a halált Nem, nem! At keil ugrani a mélységeken, és nem engedni a vacogtató vonzásnak, a tehetetlenné te­vő, «rőt, életvágyat meg­semmisítő szédületnek. — Fölösleges volt olyan sokáig keresni a szemüvege­det — mondta Fábián, ami­kor már odalenn az «teán karon fogva mentek az au- ■ tóbuszmcgálló isié. Hangján í ismét átütött a fojtott inge­rültség. —' Miért? Miért? — kér­dezte az asszony, ösztönei­vel már régen tudta a vá­laszt, és a szíve megrándult. — Az a lázas kutatás a táskádban ... Miért kellett azt Anniéknak látni, hogy ... — Hogy már nem tudok szemüveg nélkül? De hiszen legalább tizenöt éve, hogy azzal olvasok. És te most kezded restellni... Mert ez annak a jele számodra, hogy én már ... — Bolondság! Hogy res­telleném? — mondta mes­terkélt nevetéssel, zavartan az ura. — De igen, igen. Ezt így még soha... í A hangja elfulladt. Nem­csak a szája fehéredett el és kezdett reszketni, hanem a lelke is. Miféle, összetartozá­sukat és közös életüket szag­gató, omlasztó folyamat le­het az, miféle reménytelen, de kínzó vágy másfajta em­beri lehetőségek után, ami ezt a dúlt, elnyomhatatlan miértet még az utcán is ki­mondatta az urával! Karja kicsúszott a férfi karja alól. Az asszonyból brutálisan tört fel a gondolat, mint a fáj­dalom. ami felszínre lökte: — Hát mit képzelsz? Te az vagy, olyan vagy, amilyen voltál? A hajad ritkulása, a ráncaid a szemed és szád sarkában, a nyakadon, a két kezeden ... Azok csak a tü­körben és csak a magad szá­mára láthatók? Az állad alatt megereszkedett bőr... a tartásod változása. Az egész világon egyedül csak én tu­dom letörölni rólad a kopás szapodoró jeleit, mert egye­dül az én szemem lát annak és olyannak mégis, mint... Vagy talán éppen ez fáj ne­ked, éppen ez a baj? — Ne haragudj — szólalt meg az ura, és mintha rop­pant távolságon nyúlt volna át, megfogta a felesége kö­nyökét. — Én csak azért... mert hiú vagyok rád. És nem akarom, hogy mások... N émán várakoztak a megállónál és némán szálltak föl a befutó autóbuszra. Már nem kaptak ülőhelyet. A peronon álltak, velük szemben fiatal, szinte gyermeki párocska kapasz­kodott össze. Minden zökke­nőnél egymásra kacagtak, friss készséggel és hosszan, mintha végtelen tartalékból pazarolnának. Együtt rázód- tak a kocsival, szándékosan fölerősítve a ritmust, vala­mi tárgytalan és épp ezért mindenre kiterjedő boldog­sággal. — Ezek még előtte van­nak mindennek — ötlött fel az asszonyban. — Még csak ezután kezdődik el számukra mindaz, ami ... Az urára nézett, mert ma­gán érezte a tekintetét. Mind ketten tudták, hogy a párocs­ka ugyanazt a gondolatot juttatta eszükbe. És egyszer­re fordultak félre, mintha valami szégyenletes és tit­kolni való dolgot próbálná­nak elrejteni egymás elől. Egy jugoszláv művésztelep vendége voltam (Részletek hercegovinál útinaplómból) Fölöttem a kéken ragyo­gó égbolt: a télből a nyárba érkeztem. Előttem a török időkből itthagyott — a kis katlanban meredeken elhe­lyezkedő — képeslapvároska, Cocitelj. Mintha egy másik korba léptem volna vagy egy tizenötödik századbeli dísz­letbe, ami minden romanti­kájával mosolyog rám. A sok kupolás régi fürdő helyreál­lított helyiségeiben, virágos teraszán ma vendéglőt talá­lunk. Följebb van a konak, Gavran Kapitanovic egykori várkapitány székhelye. Ez ma a művésztelep. Umjetnicka Kolonija — olva­som a nagy nyersfa kapun. Ahogy belépek, előttem ha­talmas gránátalmafa nemesí­tett, őszibarack nagyságú, ró­zsaszínűén mosolygó gyümöl­cseivel. Színes virágok, tisz­taság, csönd. Vera asszony, a telep sza­kácsnője és fia, Alois gondnok körülvezetnek az épületben. 1—2—3 ágyas szobák, falba épített szekrénykékkel, fél­köríves, meszelt kemencével. Falépcső vezet az emeletre, ahol a sarokban törökös szé­kek, réztál az asztalon, sző­nyegek, a falakon művészek képei. Mintha Gül Baba há­zába léptem volna. Szobám ablakából kitekint­ve csodálatos kép tárul elém. A mélyben a mindig zölden hömpölygő Neretva, dús nö­vényzetű partjával, a távol­ban pedig meredek sziklás hegyoldalak. Lent az ezüstö­sen csillogó kupolás medresz. Fönn, a meredek hegyfokon a citadella tornya, melyet Mátyás király építtetett a török ellen, a raguzaiak és a pápa segítségével. A félkör­íves hegyoldalban amfiteát- szerűen helyezkednek el az apró házacskák. Első idegenvezetőm a sza­badkai festő, Torok Sándor, akit megérkezésemkor kezé­ben vázlattömbbel a dzsámi kőkerítésén ülve láttam. Ki­lépve a kolónia kapuján, előt­tünk a vakító fehéren égbe szökő tűhegyes dzsámi. Pén­tek és nagy ünnep lévén gyü­lekeznek a színes bugyogós mohamedánok. Nem magnóról szól az imádság, mint máskor. A minaret körfolyosóján a müezzin a négy égtáj felé hajlongva elzümmögi a szö­vegét. A meredek, lépcsoszerűen kivájt köveken fölbaktatunk a várhoz. — A tizenötödik, tizenha­todik században virágzó vá­ros volt Pocitelj — meséli idegenvezetőm. A középkori vár kövei, ab­laknyílásainak formái ma is pontosan mutatják, melyik a reneszánsz és melyik a török építkezés. E motívumokat le is vázoljuk magunknak. Sok itt a téma: a zölden hömpöly­gő folyó, a romos vár, a szí­nes kövek, a kupolák, a mi­naret, az óratorony, a virágzó gránátalma bokrok. S amikor este kigyúlnak a fényszórók, a Neretva partjáról a legke­letibb meseszerűség ejt ámu­latba. Autónk naponta kirándulás­ra visz. Dzemal Celic, a sa- rajevói műemlékvédelmi bi­zottság vezetője a környéken minden házat ismer; az em­berek barátként köszöntik. Az úton kórusban énekelünk. A törökös dallamok eikor- nyás, vibráló recitálásában Celic vezet bennünket. Mogorjelo — jelzi a hely­ségtábla. Poci telj tői nem messze, a capljinai autóútról közelíthető meg. Celic elvezet bennünket a harmadik szá­zadból származó római villa maradványaihoz. A barbár támadások ellen erődítmény­nek emelt villa rustica haj­dan a nagybirtok központja volt. — Ezek a szálláshelyek — magyaráz Celic, az egyforma nagyságú, négyzet alakú kis helyiségekre mutatva —, me­lyek az utca egyik oldalán sorakoznak. Mintha egy ki­csit Pompei főutcáján járnék. — Ez a prés — mutat egy kőépítményre. — Oldalam láthatók a gazdag szőlőmotí- vumos faragványok. Csator­nán folydogált a jó bor az amforákba. A főutca két oldalán az embernagyságű kőamforák, valaha borral voltak teli, ma díszként szolgálnak. Közöttük sétálunk föl az erődítmény falára. A szobortöredékek és a kedves, sudár ciprussor, mely körülveszi a romokat, milyen mesét suttoghatnának el nekünk? Kilépünk a gaz­dagon díszített kőkapun, s irány a tenger! Pociteljből a hegyek közé vezet egy régi török maka­dámút. Rövidesen megérke­zünk a sztetyákok birodalmá­ba. A hegyek közt elterülő hatalmas síkságon szétszórt kövek, síremlékek. A szárazon zizzenő fű, a csenevész bok­rok között szálfaegyenesen, vagy eldőlve fekszenek. A dermedt tájon semmi sem mozdul. Sehol egy lélek, se­honnan egy hang, csak a szür­késbarna kőtömbök fenséges némasága. Mindezt sötétzöld ciprussor övezi. Idegenveze­tőnk Hakija Kulenovic lesz. hiszen a családja bogumil eredetű. A családból sok mű­vész, író került ki; unokatest­vére, Skender Kulenovic hí­res költő. Amint elnézem Hakiját, ilyennek képzelem a régi szekta tagjait. Hatalmas, masszív, mint a kőtömb; markáns, határozott az arca. — Öt évszázadnak kellett eltelnie, míg a hazai művé­szettörténészek is komolyan kezdtek foglalkozni ezekkel a síremlékekkel — meséli. — Ma már megállapították, hogy a sírkövek fölállítása egybe­esik a bogumil vallásmozgal­ißffilfr­MlhTBR Exlibrisek. — Tavaszy Noém! grafikái. makkal, melyek Bulgáriából jövet a 13. században kezdtek tömegeket hódítani a Balkán­félszigetnek ezen a területén. Szembekerültek a görögkeleti és a római katolikus egyház­zal is. Később a törökök is ül­dözték őket, már az ember- ábrázolásuk miatt is, hisz a mohamedán művészet nem tűri az emberábrázolást. Eze^ ken a sírköveken pedig harci díszben hercegek, állatfigu­rák, lovak, szarvasok vannak. Galambos Szilveszter FÉLFOGADÁS Életbevágóan fontos ügy­ben beszélnem kellett egy bizonyos hivatal vezetőjével. Halkan, illedelmesen kopog­tattam a titkárság ajtaján. Szigorú tekintetű, fekete csontkeretes pápaszemet vi­selő, középkorú nő ült az íróasztal mögött. Sajnos, jól ismerem a titkárnőknek ezt a típusát. Halált megvető bátorsággal, ördögi furfang- gal védelmezi a főnökét mindenféle ügyféltől, betola­kodótól. De én is elszántam magam a végsőkig. Kemé­nyen harcolni fogok, hogy J tűzzenek ki egy konkrét dá- J tumot, amikor a hivatal nagy tekintélyű vezetőjével beszélhetek. — Tessék. Mit óhajt? — kérdezte a nő udvariasan, de én tudtam: alig várja, hogy elüldözhessen. Minden erőmet összeszed­tem, és igyekeztem ércesen, határozott hangon beszélni: — Rendkívül fontos ügy­ben, személyesen kell be­szélnem a főnök elvtárssal. — Tisztelettel meghajoltam a párnázott ajtó felé. — Szí­veskedjék előjegyeztetni ké­résemet ... A titkárnő, a legnagyobb bámulatomra, kedvesen el­mosolyodott, és így szólt: — Parancsoljon befáradni! Nagyon furcsa képet vág­hattam, mert a hölgy meg­kérdezte: — Valami baj van? Rosz- szül érzi magát? — Nem. Semmi bajom. Tehát a jövő hét melyik napján szabadna alkalmat­lankodnom? Hűvös tenyerével megsi­mogatta a fejemet: — Fáradjon be a főnök­höz} Azonnal. Nálunk éjjel­nappal van ügyfélfogadás. Még ebédidőben is, mert a főnök töpörtyűt eszik sta- nicliból, és közben is szíve­sen tárgyal az ügyfelekkel. Tehát, gyerünk csak befelé. — Kérem, nekem ez olyan szokatlan ... Össze kell szed­nem a gondolataimat, ugye­bár, meg miegymás — nyög­tem idegesen és hátráltam a kijárat felé. A titkárnő biztatóan inte­getett: — No, jöjjön szépen! Nem kell félni. Égy perc múlva már ott ülhet a főnök előtt. Félszegen gyűrögettem a kalapomat. Hogyan legyen bizalma az embernek egy olyan hivatali főnökhöz, aki még csak meg sem várakoz­tatja az ügyfelet? — Kérem tisztelettel, mo­mentán nekem ez az időpont nem alkalmas. Tetszik tudni, a feleségemet éppen ma vit­ték be a klinikára ... — Akkor mikor lesz sze­rencsénk önhöz? — kérdez­te kétségbeesetten a titkár­nő. — Mondjuk két hét múlva, szerdán, tíz és tizenkettő kö­zött. De előbb hívjanak föl telefonon, mert nem biztos, hogy ez az időpont alkalmas nekem — kiáltottam zavar­tan, és pánikszerűen elro­hantam. A jelképek között ott • szőlőfürt, a nap, a félhold, a kereszt. A sírkövek formája is különbözik: akad kőlap, kereszt, oszlop, korsó és ró­maihoz hasonló szarkofág, csúcsíves tetővel. Egyik-másik kőtömb huszonöt tonnát is nyom. Tavaszy Noémi Panoráma A csehszlovák Magyar Területi Színházban még három premiert tartanak ebben az évadban. A Thália színpadon Takáts Ernád rendezésében viszik színre Gogol Leánynézőjét. Komáromban Kob­rád József rendezi áprilisban Ge­rencsér Miklós Ferde ház című drámáját, az évad végén pedig a gyermekeknek kedveskednek a Peti kalandjai című mesejáték be­mutatásával. Lüszisztraté és a NATO címmel jelentette meg új drámáját ROlf Hochuth, a világhírű drámaíró, akinek korábbi alkotásait többed között hazánkban is játszották. Hochuth niost az arisztofanészi motívumok felidézésével mai gö­rög hazafiakat állított színpadra, akik síkraszállnak a Görögország­ban levő NATO-támasznontok fel­számolásért. Somogyi Néplap u

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom