Somogyi Néplap, 1974. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-08 / 56. szám
% tizenegy Az egyke véglet. Somogy mélyen az országos átlag alatt volt a század első évtizedében. A helyzet aggasztotta a megyét, 1904-től negyedévi közgyűléseken tárgyaltak az állapotokról. Idézünk az alispáni jegyzőkönyvből. »... arról szereztem tudomást, hogy a rövid házasság alatt ismételten szülő anyát Darány községben a lakosság gúnyolódásának és megrovásának teszik tárgyává, okolván különösen a község bábáját, aki az előző szülés után nem gondoskodott róla, hogy az újabb szülés lehetetlenné tétessék.« Elindultam Darányba. »Arról szereztem tudomást, hogy a rövid házasság alatt ismételten szülő anyát Darány községben megbecsülés és segítőkészség' övezi.« S nemcsak Darányban. Persze nem szeretném a valóságot szebbre festeni, mint amilyen. A tanácselnök, dr. Kozma Ákos elmondta, hogy még mindig kevés gyermek születik. Nem hiszem, hogy a hagyomány élne tovább. A mostani egykének egészen más okai vannak. Darány módos község, elég végigmenni az utcán, a külső kép is ezt a benyomást kelti az emberben. Úgy mondják az itteniek: a kevés gyermek amolyan »református szokás». Egyetlen családhoz kopogtattam be. Tudom: a tizenegy gyermek is véglet. De azt hiszem érthető és megbocsátható, ha a múlt egykéjének véglete után a jelen nagy családjának »végletére» is kíváncsi vagyok. Márcsak azért is, mert tapasztalható a kiegyenlítődés a két véglet között. Mohácsi Györgyné tizenegy gyermeknek adott életet. Kevés beszédű asszony. Azt hiszem, akkor oldódik csak fel igazán, ha a tizenegy csemete fogja körül. Igaz, hogy a csemete nem is egészen jó kifejezés, mert a legidősebb már tizennyolc éves nagylány, a legfiatalabb még egyhónapos. Leültetett, lehalkította a rádiót, csak a zöld macskaszem hunyorgott. A nagyobbik fiútestvér behozta a kisebbet a sétálásból. Egyetlen szobában él a tizenhárom tagú család. Minek tagadni: most még nagyon rossz körülmények között. — Kilábolunk belőle — mondja az édesanya —, már készen vannak a tervrajzok. Az uramék elkezdik az alap ásását. Üj házunk lesz, háromszobás. — Mennyit keres a férje? — Kétezret. Ehhez jön a családi pótlék, kétezer-nyolc- száz. Ezt kell elosztani úgy, hogy mindenkinek jusson. Ha annyi nem is jut, mint ahol egy vagy kettő van, azért... Abbahagyta a mondatot. De én folytatom, mert jártam az iskolában és az óvodában is. A Mohácsi gyerekek tiszta, rendes ruhában járnak. Az óvodás Gabriella ugyanolyan kék színű műszálas kardigánt viselt, mint amilyen ragyogó kék a szeme, és igen büszke volt a bordó lasztexnadrágra is. Elmondták, hogy a nagyobbak kísérik őket, ők intik szófogadásra és arra, hogy vigyázzanak a ruhára. — Sikerül beosztani? — kérdezem ismét az édesanyát. — Muszáj... egyszerűen muszáj. — Nem mondják, hogy sok a tizenegy gyerek? — Nem. Én idevalósi vagyok. Mi kilencen voltunk testvérek. Tudom vannak, akik eltetetik, ha útban van a következő. Én ezt nem tudom elképzelni... Nekem nincs lelkiismeretem hozzá. Az apát, akit nagyon a családjáért élő embernek jellemeztek, a tsz gépműhelyében találtam meg. Az építésre váró házról be- azélgettünk. — Jönnek innen a műhelyből is segíteni. A faanyag már megvan. A telket ingyen kaptam a tanácstól. Neanya tekintet kém a legnagyobb öröm az, hogy fürdőszoba lesz. Ennyi gyerek! És van egy tizennyolc éves nagylányom. Neki igazán kell... Beszélt az apa az estéiről is. Amikor együtt van a család. Amikor mindenki beszámol neki, és mindenki figyelmet követel. Azt hiszem, nagyon szépek ezek az esték. — Mondják néha úgy tréfából, hogy tizenegy gyerek.. Mindig azt válaszolom: »Csak várjatok, majd eljövök a fiaimmal és elverlek benneteket.« Nyolc fia van. És a mosolyában jogos az apai büszkeség. Mohácsiék házának tervrajzát ingyen készítette el a tervezőiroda. Az építéshez segítséget ad a tanács, a tsz és az áfész. Nem is a tizenegy gyermekért, hanem a szép családi életért, a példás szülői gondoskodásért becsülik Mohá- csiékat Darányban. Nem túlzás azt mondani: minden nehézsége ellenére boldog ez a család. És nem mindennapi asszonysors Mohácsiné sorsa, hiszen tizenegy új élet, tiszta gyermekarc őrzi tekintetét, mosolyát. Tröszt Tibor Csak egy láncszem (Alacsony, törékeny asszonyka Hegedűs Józsefné. Agrármérnök. Anyagkönyvelő a bolhái termelőszövetkezetben. Két gyermek édesanyja. Időnként Budapestre utazik — tagja a Magyar Nők Országos Tanácsának.) — Társadalmi tisztség ez, kél éve bízták rám. Nehéz erről beszélnem, mert úgy érzem, hiányzik egy láncszem. Vagy talán kettő. Egy kicsit egyedül vagyok. De nemcsak én. Legutóbb, amikor országos tanácsülésen voltunk, a balatonbog- lári Szél Andrásnéval éppen erről beszélgettünk. A munkában kellene lennie valami kapcsolatnak. Mit mondjak ... Két év óta tavaly decemberben hívtak meg először a járási pártbizottságra, amikor a népesedéspolitikai témáról volt közös tanácskozás a szülői munkaközösséggel és a Vörös- kereszttel. Tartok a félreértéstől. Nem valami megjelenési, szereplési vágy mondatja velem a panaszt. Hiszen jobb lenne most arról beszélni, hogy mint tanácstag miként dolgozunk. De engem nem keres meg senki.'.. Szó volt arról is, hogy egy-egy országos tanácsülés után, amikor különösen fontos közérdekű témát tárgyaltunk, szövetségi szinten érdemes lenne élménybeszámolót tartani. Szívesen vállalnám. De hát eddig nem hívtak. És mivel nincs még megfelelő kapcsolat, valahogy úgy van, hogy kiki a maga kis szűkebb körében igyekszik megtenni azt, amit a határozat végrehajtásáért tehet. — Szövetkezetünkben sok asszony dolgozik, különösen a cérnaüzemben. Ott alig van férfi. Ügy tapasztalom — és ezt nem kívülállóként mondom, hiszen itt élek, részese vagyok minden itteni eseménynek —, hogy egyre jobban betölti rendeltetését a nőbizottság. Az asszonyokban, lányokban van tenni akarás. Tavaly női énekkart szerveztünk. A hagyományos öregek napját nem is említem, hiszen természetes. Mondok inkább más példát. A télen külön szervez„A visszatérést szeretnénk segíteni jj HOGY MILYEN hosszú a gyermekgondozási segélyen tölthető 3 év, kiderült azoknak a fiatalasszonyoknak a szavaiból, akiket szerdán este látott vendégül munkahelyük, a Magyar Nemzeti Bank Somogy megyei Igazgatósága. — A kismama elmegy tőlünk két vagy három évre, és amikor visszajön meglepetve látja, hogy azóta minden megváltozott — mondta Tihanyi Zoltán igazgató. — Sok gondot okoz a visszatérés, a beilleszkedés az időközben megújult közösségbe. Munkánk eszközei és módszerei is gyorsan fejlődnek, nem könnyű a gyermekgondor zási segély évei alatt is lépést tartani ezekkel a változásokkal. A mostani megbeszéléssel nődolgozóink visszatérését szeretnénk segíteni. — Hogy ez mennyire fontos feladatunk — veszi át a szót Steiner Józsefné igazgatóhelyettes — jól mutatja: dolgozóink 72 százaléka nő. Közülük jelenleg kilenc van gyermekgondozási segélyen. Őket hívtuk meg ma. Földi Csabáné 1972 decembere óta nem dolgozik. — Mindegyikünk érzi, hogy lemaradt A visszatérőnek szinte újra kell tanulnia a szakmát. Jó volna, ha évenként tájékoztatót kapnánk a közben történt változásokról. Az igazgatót — aki mindvévéleményeket — nem érte váratlanul ez a javaslat. — Az évenkénti tájékoztatásra van lehetőség. Azonban talán még ennél is eredményesebben segítené a visszatérést, ha a gyermekgondozási segély l utolsó félévében rendszeres konzultáción vennének részt. A visszatérést követő két-három héten pedig egy-egy tapasztalt munkatársunk segítene abban, hogy a konzultáción tanultakat a gyakorlatban is elsajátítsák, hogy újra megtalálják a helyüket. Petőc Ferencné még KIS"Zkorosztálybeli. Egy éve van gyermekgondozási segélyen. — Nemcsak a munka változik, hanem a közösség összetétele is. Éppen ezért jó volna, ha az időközbeni ünnepségekre és a KISZ-rendezvényekre is meghívnának bennünket, így munkatársainkkal nem szakadna meg a kapcsolatunk, s megismerhetnénk az újakat is. Hogy Petőcné és társai menynyire igénylik ezt a kapcsolatot, jól mutatja az a történet, melyet Tihanyi Zoltán mondott el. — A tavalyi nőnap előtt nem szerveztünk ilyen összejövetelt. Gépkocsivezetőink kapták a feladatot, hogy vigyék el az ajándékokat és a jókívánságokat az asszonyoknak. Teltek az órák, az autó sehol. Végül öt óra után visszaérkeztek. Már mikor azonban a »mentséget« meghallottam, az egészből nem lett semmi. »Ügy örültek nekünk, nem győztünk a kérdéseikre válaszolni. Mi van bent? Mi történt azóta? A beszélgetéssel eltelt az idő.« Kilenc fiatal anyát hívtak erre a találkozóra. Valameny- nyien örömmel jöttek. — Jólesik, ha az ember érzi, hogy számon tartják és visz- szavárják. A családias hangulatú találkozó végén az igazgató még ezt mondta: — Még egyszer kérem, mindenki mondja meg, mikor jön haza! NEM TÉVEDÉSBŐL mondta: valóban »hazaVárj ák« a távollevőket! B. F. tünk a nőknek alapfokú politikai oktatást. M.agam is meglepődtem, hogy milyen nagy volt az érdeklődés iránta. Névre szóló meghívókat küldtünk, mégis három asszony kimaradt. Szóvá tették: rájuk miért nem gondoltunk? Ez a jogos szemrehányás — pedig tényleg véletlen volt — tulajdonképpen jólesett. Azt bizonyította, hogy van érdeklődés, van igény. Ügy érzem, nagyon sok mindent lehetne tenni. A cél ismert, csak a módszert tanuljuk mindnyájan. Az elszigeteltség nem jó dolog. Talán jó lenne időnként találkozni megyei, járási nőfelelősökkel, a szövetségek nőfelelőseivel, tapasztalatokat szerezni, tanulni egymástól. Biztos vagyok ao- ban, hogy tudnánk mit mondani egymásnak. Nemrég beszélgettem a szövetkezet elnökével. Szóba »került, hogy ifjúsági parlament lesz. Milyen jó dolog ez! Kell fórumot teremteni a fiataloknak, kell foglalkozni velük. A nemzedékváltás megkezdődött, folytatódik. A fiataloknak kell tovább folytatni azt a munkát, melyet apáink elkezdtek. Érdekünk, hogy többet törődjünk velük. De egymással is többet kellene törődnünk. Panaszkodtam? Nem tudom. Jó volt erről beszélni. És ez nem ünneprontás. Följ egyezte: Vörös Márta gig szorgalmasan jegyezte a i kezdtem volna a »fejmosást« 4 magunk Módján Ma kapósak lesznek a szóvirágok, figyeljék csak, hogy cifrázza majd a szónok. A kedves ünnepeltek talán meg is mosolyogják csudanagy buzgalmukat, meg hogy esetlenségüket az ünnepség kínosan pontos megszervezésével próbáljuk leplezni. Esetleg odahaza olyan ünnepélyesre sikeredik a köszöntő, hogy azt már nem lehet komolyan venni. Nincs gyakorlatunk az ünneplésben, s talán még az se ment bennünket, hogy mostanában szüntelenül hangoztatjuk: nem csak az év egyetlen napján kell oldafigyel- nünk a nőkre. Nem tudom, ki találta ki, de ennek a bizonyos odafigyelésnek az emlegetése bámulatos karriert futott be. Mondaná a rosszmájú: próbálnánk csak nem odafigyelni — de ezt most ne firtassuk. Most látom, Ádám-Éváig elkalandoztam, pedig szerény mondanivalóm csak a ma hétköznapjainak ismeretét igényli. Azt, hogy a magunk módján mindig ünnepeljük a nőket. Népszerűtlen ezt leírni, én is csak úgy mertem, hogy hangsúlyozom: a magunk módján. Azzal, hogy örülünk a nőknek. Az utcán egy kismamának, a munkahelyen egy mosolynak, otthon a szülőnek, élettársnak. Hiszik, ha akarják? Bízzanak bennünk. A nőnap még ma véget ér, s bealkonyul a szóvirágoknak. S hogy holnap meg holnapután mégis boldogok lesznek, az talán nekünk, ünneplésben gyalázatosán járatlan férfiaknak is köszönhető. P' jj Nőnapi gondolatok Az ünneplés nemes érzelemből fakad. Az ünnepeltek meghatottan veszik tudomásul, hogy nem tűntek el teljesen az élet színtéré-, ről, mert csak az hal meg, akire nem emlékezik senki, akiről már nem beszél senki. Az ünneplés alkalmával ráeszmél az ember: egymáshoz tartozunk, egymásra vagyunk utalva. Ez természetes és egyben megható, de álljunk meg egy percre. Az élet következetességet kíván, azt, hogy ebből az ünnepi magatartásból, meleg érzésből el kell tennünk valamit a hétköznapokra is. Hogy ne legyen a nő »csaj«, »öreglány« vagy »öreg mama«, s az idős vagy öregedő férfi se legyen »vén szivar«. A fiatal nőket is tiszteljék, hiszen belőlük lesznek az anyák. Sokat kellene erről beszélni, de nem tudok a mai napon csak a nőknél maradni, ki kell térnem minden öregre. A fiatalok nagy szorgalommal köszönjenek az öregeknek, tartsák szem elölt, hogy ez sohasem lealázó. Legyenek a tudatában, hogy az öreg nagy úr, igen nagy úr! Ura az életnek, amelyet maga mögött hagyott. A fiatal csak most indul oda, ahonnan ő már megtért. A fiatalok végezhettek felsőbb iskolákat, mert szerencsésebb korszakban születtek és élnek, de a legfelsőbb iskolát az öregek végezték el — az élet iskoláját. Mi, öregek már csak az élet közkatonái vagyunk, mi már magasabbra nem törhetünk, tőlünk már többre nem telik; de a fiatalok, akiknek a többsége lelkesedik Petőfi Sándorért, tanulják meg, vagy gondolják■ át a költeményét: »Tiszteljétek a közkatonákat!« Annál is inkább, mert hamarabb, rhint gondolják, ők is azokká válnak. Ezek a gondolatok Patalomban, a szociális otthonban születtek, ahol ráérünk vissza is meg előre is nézni. Irányossy Bcláné Asszony a konzervgyárból — Akkor kerültem ide a gyárba, amikor még nyoma sem volt a mai korszerű üzemnek. Térdig érő sárban hordtuk az üvegeket, görgettük a hordákat. Nézzen most körül! Olyan a munkahelyünk, hogy öröm dolgozni. Aztán az öltöző, a szép étkezde. Ha valaki beteg, itt az üzemben van szakrendelés. Ha szépítkez- ni akar valaki, van üzemünkben fodrászat. De a legfontosabb: megbecsülik az embert, ezért dolgozom én is nagyon sok társammal együtt szívesen, örömmel... Így mond véleményt társai nevében is Manka Imréné, a Nagyatádi Konzervgyár csoportvezetője. Valamikor a vízvári termelőszövetkezetben, a növényápolásban dolgozott. Több mint másfél évtizede, 1958-ban került segédmunkásnak a gyárba. Szakmunkás- képző iskolát végzett, s az első szocialista brigádok egyikének lett a vezetője Felettesei — látva szorgalmát, felelősségérzetét, s azt, hogy társai is becsülik — csoportvezetői beosztásba helyezték. — Lekvárt főzünk, mi készítjük a különböző ízű dzsemeket, összesen kilencfélét, műszakonként több mint húsz mázsát. Nagyon vigyázunk arra, hogy csak kifogástalan termék kerüljön ki gyárunkból, ezt mindnyájan legfontosabb kötelességünknek tartjuk. Manka Imréné a gyárban érett kommunistává, a párt- szervezetben nőfelelős. A több száz asszony, leány érdekeit nagy felelősséggel képviseli, mert ő is kétgyermekes anya. Óvodai elhelyezés, lakás-, csa- 1 ládi ügy — naponta keresik őt különböző kérdésekkel, s ha tud, szívesen, örömmel segít. Amikor a város vezetőd arra kérték a gyárak, a szocialista brigádok dolgozóit, hogy segítsék társadalmi munkában az óvodák - bővítését, készségesen vállalkozott, dolgozott önzetlenül. — Szerény, egyszerű, nagyon szorgalmas asszony, akire minden feladat végrehajtásánál lehet számítani. Elsősorban maga mutat példát, hogyan kell a közösségért önzetlenül és hasznosan dolgozni — jellemezte őt Szentgyör- gyi József, a konzervgyári pártszervezet csúcsvezelősé- genek a titkára. Kiváló jelvény, mellette pedig az Élelmiszeripar kiváló dolgozója kitüntetés jelzi, hogy a gyár vezetői is becsülik, elismerik Manka Imréné lelkiismeretes, a gyárért, a közösségért végzett munkáját. — Ennél is jobban esik, amikor tapasztalom: munkatársaim, akikkel valamikor együtt kezdtem a gyárban dolgozni, ma is úgy szeretnek, tisztelnek, s éppen olyan bizalommal vannak hozzám, mint amikor a sáros udvaron együtt görgettük a hordókat. Ennél nagyobb elismerésre soha nem számítottam — mondja búcsúzóul. Szalai László Somogyi Néplap
