Somogyi Néplap, 1974. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-10 / 34. szám

Évad közben

Gondolatok a színházban

Nerini diniéin. (Liudvikas Ruikas vilniusi fotóművész alkotása.)

Egy Csokonai-anekdota Biharban és Somogybán II.

C

surgói diákemlékei alapján írta le Csokonai esetét B. Kuthy Ferenc nyugdíjas iskolaigazgató. A költő Keszthelyről gyalagolt Csurgóra, hogy elfoglalja az ottani tanári állást. Előbb azonban be akart mutatkozni Sárközi Istvánnál, az egyházmegye kurátoránál. A Kisasszond mögötti Kovácsiba igyekezvén a költő egy szembe jövő hintó kocsisát szólította meg: Hallja-e kend, bácsi! Messze van még Ká- csi? (Kovácsit a nép ma is Kácsinak tiszteli.) A bakon azonban véletlenül éppen Sárközi ült, és a már említett módon felelt... Ugyancsak Kiskovácsira vonatkoztatva ismeri a történetet Gál Kálmán gigei református lelkész. Neki Rinyakovácsi, azóta elhunyt legidősebb embere mondta, de mások is így tudják' Ä gige-kadarkúti űt és a kiskovácsi — csermányi szőlőhegy bekötőút kereszteződésé állítólag abban az időben disznólegélő volt. Ott őrizte á kpvácsi kanász a falu kon- dáját azon a napon, amikor Csokonai Kovácsiba ment, hogy meglátogassa az ottani református lelkészt. Ettől a kanásztól érdeklődött Csokonai Vitéz Mihály Kovácsi hollétéről: Bácsi, mesz- szé még kovácsi? S a kanász válaszolt, hogy megmutassa, nem olyan buták az emberek Kovácsiban, hiszen még ő, a kánász is meg tud feleni rímben: »Hogyha siet szaporán, oda is ér nagykorán.« — Vajon ennek a néphagyománynak a születésébe — lokál- patrióta válaszként — nem játszott-e bele a költő Jövendölés az első oskoláról Somogybán című verse?

Nikiin tovább éltek — és élnek, — az anekdota puszta- kovácsi változatai is. A Berzsenyi-leszármazottak mind ismerik, és többen mások is. Hársházi István nyugdíjas még jól emlékszik arra, hogyan mesélte el nekik — a madarak és fák ünnepén a Berzsenyi-kertbe kiránduló iskolásoknak — Berzsenyi Mária, a költő dédunokája.

Az erről szóló legendát Hái-sházi 1957-ben már közölte a Somogyi Néplapban. Ő tudja, hogy Berzsenyi Nik- lán a postait melletti dűlőnél beszélgetett az ispánjával, amikor egy felleghajtó köpenyes vándor versben érdeklődött az út iránt. A vándor — Csokonai — aztán nem ment el Kovácsiba, ha- ' nem néhány napi Berzsenyieknél való vendégeskedés ütárj Marcali felé vette útját.

Hársházi a legenda egy másik változatát is volt szíves számomra elküdeni: »Fityuka Borizs néni 82 éves korában, 1916-ban halt meg. Következőket mondta: öregapám, Fityuka János volt a Dani uraság kocsisa. Az mondta el, hogy a Dani uraság a kovácsi út mentén találkozott a

garabonciás diákkal, fekete köpönyeg volt rajta, versü- vel beszélt vele, kérdezte, hogy messzi van-e Pusztakovácsi. Nemzetes úr, mikor látta minek mivoltát, hogy jéggel ne verje a határt, meg- hítta vendégségbe az udvarházba.«

Anekdotánk ikiwi variánsa láttán, a Csokonai -anek - doták természetét ismervén, jogosan gondolunk arra, hogy- e történetet is csak az utókor képzelete fűzte Csokonaihoz, és valójában semmi köze a költőhöz. Ennek az anekdotának azonban — mint már Vargha Balázs utalt rá — van bizonyos kimutatható kapcsolata Csokonai költészetével.

és szinte vonzzák a rímet. Előtaggal való megkülönböztetésük pedig részben csak későbbi és helyben rendszerint nem használatos. A «-Bácsi, messze van-e Kovácsi?« — mondókákra és változataira például a következő helyekről van adatunk (zárójelben a megye vagy az a helység, amelyre értik): Boronka, Nagybajom (Somogy), Pilis- vörösvár, Pilisszentiván, Buda (Nagykovácsi), Zomba (Töveibe beolvadt Kovácsi, Tolna), Tornászéntandrás, Kovácsi-tanya (Borsod), Kovácsi-puszta (Bihar), Nagyvárad (Hegyközkovácsi), valamint a Csehszlovákiában levő Szécsénykovácsi és Fülek- kovácsi. Az utóbbiban a kérdésre újfajta választ is ad- eny ugyanis, hogy 1792 hatnánk: -Hát mint innen karácsonyán Csoko- oc(a«. Bihartordán, Komádi- bán a verses kérdés mellett a feleletre iá emlékeznek, de a hozza kapcsolódó történetet nem ismerik. Ezek a rigmunai Hegyközkovácsiba, ebbé a Nagyvárad melletti (most Romániához tartozó) faluba ment legációba. Ottj^rtakor ifj. Szilágy Sámuel gok esetenként anekdotákból

táblabírónál, a bihari egyházmegye segédgondnokánál vendégeskedett, s útjáról Futtában készült versecskék-ben emlékezett meg, többek között így: -Hallá kend, Bácsi, van-e még jó messze Kovácsi?«, -Szent Pál (NB. nem sült Apostolok lova) sánta lova még mehet arra tova—« stb.

Csokonainak a versekhez írt megjegyzése is: -Biharból Kovácsiba való általmenete- lemben gyalogjába készült versecskék, melyeket a hegy alatt faragtam.»

Csokonai a diákköltők gyakorlata szerint itt valóban csak rímeket faragott: különböző feleleteket ugyanarra a kérdésre. Ez viszont lényegében megegyezik az anekdotákban szereplő versi - ke első sorával. Az a kérdés egyértelműen nem dönthető el, hogy vajon Csokonai ezen verseire mennek-e vissza a különböző mondókák illetve anekdoták. Mindenesetre a Csokonai-kiadásokból ezek a versek nem folklorizálódhat- tak, mert először csak az 1920-as években jelentek meg. Az természetesen lehetséges, hogy a kölső versikéjét diákok, legátusok, papok már korábban is terjesztették, alakították. Sőt maga Csokonai is szóba jöhet. Tudjuk, hogy vendéglátói gondoskodását a költő nem egyszer tréfás, alkalmi versekkel igyekezett meghálálni, s meglehet, hogy például hegyközkovácsi, kiskovácsi tartózkodásakor elsütötte a tréfás rigmust. A különböző költőkkel való találkozásokat viszont minden bizonnyal legendának kell minősítenünk.

Valószínűbbnek tartjuk azonban, hogy Futtában készült verseikéiben a költő — önkéntelenül vagy tudatosan

— egy már meglevő népi kiszólást használt fel, s ehhez csak később kapcsolták a különböző történeteket. A Kovácsi helynevek ugyanis a legelterjedtebbek közé tartoznak a magjai’ nyelvterületen,

is: rövidülhettek. Ugyanezt a könnyen adódó rímlehetősé- get más mondások is felhasználják, például: -Bácsi, maga nem mohácsi (kovácsi, |koppányi, arácsi, munkácsi)?«

agyon érdekes, hogy Szilády Zoltán 1935- | ben a Csík megyei

pVacsárcsi községre alkalmazva ugyanezt a bácsi versikét közölte. Pominoczky Fülöp a beczei kolostorban viszont

1520 körül jegyezte föl ezt a

mondókat: -Bátya, bátya,

mely az út Becskerekére? Uram, uram ez az út Becskerékére ...«

A helységnevek iránti

ilyesfajta verses érdeklődés tehát elég régi lehet.

A. Molnár Ferenc

(A s*erz6 kéri, hogy ha valaki

az anekdotának, a versikéknek vagy a mondókának az említettektől helyileg vagy szövegében esak részben is eltérő változatát ismeri, küldje be — lehetőleg pontos szöveggel — lapunk szerkesztőségébe.)

Színház. Rövid és mégis sokórtetenű szó. Jelent egy ■különleges, a kívülállók számára érdekes világot, és jelenti a művészetet.

Évezredes távlatból is irigylem a jó öreg athéni polgárokat, akik tízezres tömegékben harsogták, sírták, nevették, végig a drámaveirsenyeket. Irigylem azokat az angol mesterembereket és ifjakat, akik zsúfolásig megtöltve a Globe színház karzatát együtt győztek és szenvedtek a porondon játszó hősökkel. Közben — tanulva, okosodva és formálódva — találkoztak a kor nagy kérdéseivel.

A színház hivatása alapvetően változatlan az előző korok tapasztalatait összesűrítő Shakespeare-i megfogalmazás szerint. Ma is be kell mutatni korunk nagy ügyeit, fel kell vetni életünk fontos társadalmi. emberi kérdéseit. Többször, több helyütt, okosan és szenvedélyesen, de mindenképpen az egész társadalomra hatva. Az embereket ki - sébb és nagyobb közösségeket gondolkodásra, állásfoglalásra késztetve.

Általános iskolás falusi-diák voltam, amikor 1951 «ben először láttam -igaza« színházat. Két dologra pontosan emlékszem. A félelmetesen bizsergő nézőtér morajlására és a zenekari árakban vezénylő karnagyra. Operettet játszottak — telt ház előtt, — és nekem nevefnivalóan furcsa volt a -nem tudni miért ha- donásaó bácsi« és szédítően érdekes a páholyból látható színes, látványos színpadi ka- valkád. Ma is izgalom fog el, ha színháziba készülök, türelmetlenül várom a -vas« fel- menését és a bondepiro« függöny rezdülését. Türelmetlen várakozó vagyok. Számomra a művészetek örök testvériségének alaipján a színház jelenti a legtöbbet. Közösségi jellege miatt is.

Nemzeti színjátszás

Tárvofi az kfó, amikor Kelemen László az első igazán hivatásos társulatot összever- búválta. Azért — Bessenyei Györgyöt idézve —, hogy munkálkod jék országszerte a tudományok és művészeték -közönségessé tételén«, s így a nemzet javulásán. A magyar színészet — s ezt irodalom- és színháztörténészek részletesen feltárták már — tekerve- nyes, kudarcokkal, sikerekkel teli úton, a felvilágosodás bölcsőjéből kinőve mégis eljutott a reformkor teremtette első magyar nemzet színházig. Ez a korszak virágoztatta fel a magyar drámát, Vörösmarty, Katona, Madách, Szigligeti klasszikus színpadi alkotásait.

Miként lehet, hogy a közel két évszázada megteremtett nemzeti színjátszás és a nem sokkal fiatalabb klasszikus magyar dráma sem volt elég erős gyökér ahhoz, hogy a ma nézője jobban értse a színház forrnám velvet? Nem a nagy hozzáértésre, a -mindenki vili iigy bontogatok. Horváth János linómetszete.

tatkozzon« sdk helyen hangoztatott frázisaira gondolok, hanem arra, hogy az emberek szeressenek színházba járni, legyen életszükségletük ez a nagyszerű lehetőség.

Felszabadulásunkig r.ehe- zen feledhető örökséget hagyott ránk a magyar színház megszületését követő történelem. A XIX. századiban az »echos szekerek« nem jutottak el mindenhová, és a XX. század első évtizedeinek zenés, népszínműves színháza, az ellenforradalmi korszak torzított embernevelése megmerevítette az idősebb korosztály színházi érdeklődését és ízlését. Ez a hatás még ma is érvényesül. Mit tett ez ellen a mindennapos iskolai oktató-nevelő munka, s az aura épülő népművelés? S maga a színház?

Vitathatatlan, hogy a kincset érő nemzeti hagyományaink műveltségainyagávai felvértezett fiatal minden eddiginél tudatossalbb és tervszerűbb színházi nevelést követel. Évek óta jelentős összegeket fordítunk a színházra, a művészképzésre. Kitűnő szán- házaink vannak Budapesten és vidéken egyaránt. Az utóbbi évek produkciói és színházi találkozói bizonyították, hogy egyre jelentősebb a szín- vonalbeli kiegyenlítődés a magyar színházművészetben. Ugyanakkor az is igaz, hogy kulturális életünk még mindig fővárosoentriikus, s ez alól a színház sem kivéted. Arra aüg-aiig kerül sor, hogy az amatőr színjátszásról rangjának megfelelően essék szó a színházakban. Az országban sok-sok ezer lelkes és tehetséges, de mindenképpen művelődni akaró színjátszó, versmondó, alkotó és alakító ingója a smnházművéBaetnefc. A színjátszó együttesek és irodalmi színpadok próbáHkozá- saikkofl. kisérletezéseikkel nemcsak saját tagjaik önfejlesztését segítik, hanem — élesen lüktető kapcsolatot tartva emberköaeigülkäael — sokszor pótolják az élő színházat, szórakoztatják, művelik a közönséget A közösségi nevelés meStett az amatőr együttesek fó erejét az jelenti, hogy tagjaik képezik azt az élhadat, amely az értő-alkotó színházi közönséget jelenti.

A küldetés

Az utóbbi időben különösen sokszor hallottuk, vitattuk és írtuk: a ma Igazán jó színháza a népművelő vagy közművelő színház. Az olyan ■alkotó műhely, amely érti társadalmunk célját; kapcsolatot keres és talál közönségével, érzékenyen reagál nézői véleményére, következetes szívóssággal harcol az »értő« közönségért.

Nem értem miért kell olyan

sokat vitatkozni a »népművelő« színház fogalmáról. A magas szintű szocialista művészetet produkáló színház — hiszem, hogy egyben népművelő is. Csakis akkor lehet a színház igazi alkotó műhely, ha formáló társa, közönsége van. Közönség nélkül a színházi produkció holt anyag, ugyanúgy; mint a könyv amit nem olvasnak.

Közönség pedig van, új típusú közönség is, és egyre többen lesznek színházbajá- rók. A színházbajárást már óvodáskorban kell megkezdeni. Ma is meghatódom, amikor azokra a kisiskolás ka- posfői gyeréltekire gondolok, akik a Mese a tűzpiros virágról című játék szünetében hitetlenkedve rácsodálkoztak a nagy méretekre, a zenekari árokra, a reflektorokra. A széksorok közt elmenő mesehőst félve tapogatták: »élő ember, vagy valami turpisság van a dologban?« Meglepte és megmozdította őket ez a lenyűgöző világ, jól érezték magukat, s hiszem, hogy az első •hírre újból eljönnék.

Hazánkban, sajnos csak egy ifjúsági és gyermekszínház van. A nagy színházak — igv a kaposvári is — évadonként

a legjobb esetben csak egy»*

két gyermekdanábot képesek bemutatni. Ha komolyan' vesz- szük az új nemzedék felkészítésének fontosságát, gondolkodni kellene új gyermek- színházak létesítésén. Ha négy gyermekszínházunk lenne, akkor is sok iskola maradna iki — elsősorban, közlekedési nehézségek miatt — a közvetlen színházi élményből. A kő- szánházak társulatai nehezen mozdulnak tájolásra és a művelődési intézmények korszerűtlensége miatt a kisébb településeken alig van lehetőség előadás tartására. Ezért lenne szükség ainra, hogy. felnőtt és ifjúsági amatőr együttesek mutassanak be gyermekdarabokat. Fontos lenne az is, hogy az iskoláik, peda- gógudközösségek értsék meg a színházi nevelés fontosságát, és szervezésben, kezdeményezésben tegyenek még többet.

Az új színházi közönség gyarapodása az iskolák és színházak jól összehangolt ne- velőmunkájától 1« függ.

Színház Kaposváron

A negyven esztendővel ezelőtti poros »-kevés utca»« városka már jelentős színházi hagyományok birtokosa.

Nagyváradi, kolozsvári, budapesti és pécsi színészek váltották itt egymást néhány hétre, esetleg fél — jobbára a nyarat kitöltő — évadra,

A régi tudósításokból kiderült, hogy Kaposvár polgárai szerették • színházat, de, — s ez természetesen az akkori ízléstőről fakad — jobbára m szórakoztató, zenés játékokat, operetteket Bár az operett- kultusz Bécset is felülmúlóan országos jelenség volt, késő* távlatból megállapítható, hogy Kaposvár külön is »kitett« magáért. Jó talaja volt itt • látványos, kellemes kikapcsolódást nyújtó műfajnak. Egyáltalán nem lepett meg a két évvel ezelőtti Cigányprímás újrázó sikere, és csöppet sem furcsa sok-sok néző operettrajongása. Hat évvel ezelőtti színházunkban még 50—50 százalék volt a prózai és zenés darabok megoszlása. Mindegyik vonzotta — többé-kevés- bé — a maga közönségét Ha rápillantunk az Operettszínház programjára, ott is nagy fordulatot látunk. Klasszikus alkotások, jó matériájú történetek modern zenés feldolgozásai, operai igényű operettek váltják egymást Örülök, hogy Kaposváron is történik ha» sonló fordulat.

Az épület több mint hatvan esztendős, az állandó színház pedig 19 éves. Gyökeret eresztett tehát a színház.

Nap nap után tapasztalom, hallom és látom, hogy még mindig nem igazi, a várossal összenőtt gyökér. A színház pedig sehol nem élhet igazi, erjesztő anyaga, a közönség nélkül. Nemcsak az előadásokon megjelent nézőkre van szükség, hanem az állandó patronálókra, a színházat, a művészetet szeretőkre is.

Nem arról van szó, hogy akkor is jót mondjunk, ha egy darab gyengén sikerül. Áz ilyen dolog mindennél jobban ártana. Sokkal inkább az kellene, hogy »rosszabb pillanatban« is segítő, jó szándékú néző kritikusok« legyünk.

Megyeszékhelyünkön és közvetlen vonzáskörzetében legalább ötvenezer színház- szerető ifjú és felnőtt ember ét És számítsuk ide a majdnem ugyanennyi »színházérett« gyermeket is. Milyen jó lenne, ha évadonként egykét alkalommal végignézhetnék a színházi előadásokat!

Sokan mondják, hogy a »szemlélet« miatt vannak távol az emberek. Sokan a rosz- szul értelmezett »úgy hiszem —■ alapon tartják távol magukat. Orvosok, jogászok és mérnökök néha sznob kézlegyintéssel intézik el a színházba járást, mondván: »ha színházba akarok menni, felmegyek Pestre«, vagy »más a Sinkovits, mint a ...«, s ide ne írjunk nevet.

Az a baj, hogy Pestre se mennek el. Véleményt mondani, pedig csal-c tapasztalat alapján lehet. S az az igazán jó, hogy egyre több az ellenpélda la.

Klujber La»zJ4