Somogyi Néplap, 1974. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-03 / 28. szám
Daday Kálmán: Vízpart A képernyő és ismeretterjesztés Valaha — jó tizenöt évvel ezelőtt — a televíziózás hajnalán, a művelődési házakban megpróbálták úgy kiírni a heti tévéműsort, hogy a jelesebb népművelési, ismeretterjesztő adásokat aláhúzták, időnként még kiegészítő beszélgetéseket, vitákat is szerveztek az adások előtt vagy után. Kezdeti lépések voltak ezek, és abból a helyes felismerésből adódtak, hogy a televízió ne konkurencia legyen a népművelésben, hanem a legnagyobb hatásfokú segítőtárs. Olyan, »akire« jobban lehet számítani, mint a legjobb előadóra. Igaz, ebben az időben a nézőközönség egy jelentős része még nyilvános helyeken — mindenekelőtt a művelődési házakban — nézte a televíziót, mert a saját tulajdonában lévő készülékek száma még kevés volt. Telt-múlt az idő, az előfizetők száma meghaladja a kétmilliót. És lassan-lassan teljes lesz a telítettség az országban, ami azt jelenti, hogy nagyjában-egészében minden magyar családban található már televíziókészülék. Már túléltük a televízió okozta népművelési válság első hullámait, már tudják a művelődési házakban, hogy nagy sikerű szériák vetítési napjain — rendszerint csütörtökön — nem jó nagy tömegre igényt tartó programot szervezni, mert a nézők otthon ülnek a képernyő előtt. Ugyanez a helyzet szerda esténként, ha nemzetközi labdarúgó-mérkőzést közvetítenek, s természetesen hétfőre lehet sok mindent szervezni — az adásszünet miatt Hovatovább már az is bekövetkezik, amire tizenöt évvel ezelőtt a népművelők csak szép álomként számítottak, hogy a közönség szelektál, nem néz mindent, ilyenformán marad ideje másra is. Mindenekelőtt olvasásra, — mert ugye, a híradót azért csak végig kell nézni —, de néha még arra is, hogy be se kapcsolja a készüléket a kedves néző, sőt, még hazulról is elmenjen adásnapon. A helyzet tehát sokat változott, de a népművelés mintha nem alkalmazkodna eléggé ezekhez a változásokhoz. Nem próbálja fölfedezni a televíziót, mint a szervezett népművelésre oly kitűnő lehetőségeket adó, nagyszerű eszközt. A múlt év végén ismertették például a magyar televízió 1974-es első negyedévi műsortervét. Abban egyebek között ilyen programokat találunk: az egy-egy filmrendező életművét bemutató so- zatban Fábri Zoltán tizenhárom filmjét, az Orosz klasszikusok sorozatban Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov. Gorkij egy-egy alkotásának filmváltozatát. Kifejezetten népművelési célokkal készült az a tízrészes sorozat, amelynek első felét az első negyedévben láthatják majd a nézők, »És színész benne minden férfi és nő« címmel. A műsor alcíme: Kalandozás kétezer év színpadán, ami jelzi, hogy ez tízszer egyórás utazás lesz a dráma történelmi, társadalmi, filozófiai, ízlésbeli tájaira. A képzőművészeti, művészettörténeti sorozatok eddig is hasonlóan kitűnő ismeret- terjesztő lehetőségeket kínálnak. Az év első negyedében a jelenleg már műsorra került filmsorozat, amelyben Leonardo da Vinci életével ismerkedhetnek a nézők. A következő sorozatban az archeológiái feltárásokról kapnak nagy áttekintést, a krétai emlékektől napjainkig. A példákat még hosszan lehetne sorolni, ami a televízió adásait illeti. Annál kevesebb a példa arra, hogy az ilyen típusú műsorokat a művelődési házakban, klubokban szervezetten, esetleg az adásokhoz csatlakozó kiegészítő programokkal néznék végig. A magyar televíziózás tizenöt esztendeje után nem ártana ismét -fölfedezni a képernyőt, mint ismeretterjesztő fórumot. Bemáth László H ajdú — szokása szerért részegen ment haza. A felesége amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment. Nézte, ahogy a férje leveszi a kabátját és felakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanatra megbillent, belekapaszkodott a kabátba, és leszakítóttá a fogast. Az asszony nem szólt egy szót sem. — Hazajöttem — mondta az asszonynak. — Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony. — Nem. Bementek a konyhába,, az asszony feltett a gázra egy lábos rakottkrumplit. Hajdú lezökkent az asztal melletti székre. A kabátot az ölében tartotta. — Add már ide, te szerencsétlen! — mondta az asz- szony, és elvette a kabátot. Mire visszajött az előszobából, Hajdú már maga elé tette a rakottkrumplit, és kanállal ette a 'lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt, és úgy tömte magába. — Még meg se melegedett... — mondta az asszony. Hajdú abbahagyta az evést, és felnézett. — Mit bámulsz? —kérdezte az asszony. — Ügy eszel, akár egy disznó. — Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Három éve házasodtak. A férfi a bádogosrészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnék Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A bádogosok többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jónéhány részlegvezetőt, s előbb-utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Főnöknek szólították Hajdút és túlzott tisztelettel hallgatták az utasításait. Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol beránci- gálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már hozta az inas a deci cseresznyét és a korsó sört Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg veríték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a bádogosok, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresznye-sör keveréket, és ha nem menekült idejében, belédiktálták a következőt is. Tellett a bádogosoknak, mert lopták az anyagot és maszekodtak munkaidő alatt. — Leszakadt a togas — mondta Hajdú reggel, miután felkelt. A fürdőszobában áUt a tükör előtt, és borotválkozott. — Te szakítottad le — mondta a felesége. — Hozzá se nyúltam. — Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől. — Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam. Császár István Elszakad a film — Arra sem emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem? — Ezt csak rámfogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másodszor fordul velem elő az ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy nagyon részegnek éreztem magam, és elindultam. Átmentem az úton, és integettem egy taxinak. És kész. Utána felébredtem itthon. Valamikor, később, együtt iszogatva a bádogosokkal, elmesélte nekik az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak. — Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó —, ezt így hívják pajtás. Minden rendes piásnak amnéziája van. Iszol, aztán egyszeresek elszakad a film. — Végre van valamim — mondta Hajdú, és megint csak nevetett, mintha boldogságba csiklandozták volna. — Emberek, huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott amméziás, az Amnéziaosztály előadója! A bádogosok is nevettek. Látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú. Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé, és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Ott könyökölt. A karjára hajtotta a fejét, bóbiskolt, de csak rövid ideig. Azirin, ha lépések kon- gását hallotta, ismét az utcát leste: a szótlanul sétáló rendőröket, a siető párokat, a tiEgy Csokonai-anekdota Biharban és Somogybán C sokonai Vitéz Mihály alakja igen kedvelt a néphagyományban. Sok anekdota is szól róla. Igaz, ezeknek legnagyobb része nem hiteles, mert később az ö nevével terjedt el számos olyan történet is, amelyben koráb- , ban diák, költő, vagy garaban- ciás szerepelt. Az egyik legismertebb Csokonai-anekdota benne van Tóth Bélának a századfordulón megjelent Magyar Anekdotakincsében is. (Csokonai és Bessenyei címmel.) Ebben arról van szó, hogy Csokonai gyalogszerrel akart eljutni Bessenyei Györgyhöz, aki akkor már Bakonszeg mellett pusztakovácsi birtokán remetéskedett. Útközben azonban eltévedt, s hiába nézelődött, senkit sem látott, akitől kérdezősködhetett volna. „Végre felbukka- nik egy paraszt bundás öreg ember. No, csakhogy van útmutató — gondolja magában Csokonai. És rákiált az atyafira, mégpedig versben, leoni- mus hexameterben, mert a poétának mindig ritmuson, kádencián jár az esze: — Hallja-e kend, bácsi, messze van-é Pusztakovácsi? A bundás ember meg legott visszavágott neki szép leoni- nus pentameterrel: — Menjen az úr szénporán, még ma eléri korán. Csokonai elálmélkodik a hevenyében verselő paraszton, de csakhamar kitalálja, ki lehet a bundás öreg. — Bessenyei! — kiáltja örvendve, és lekapja a süvegét. — Te meg, öcsém, nem lehetsz más, csak Csokonai Vitéz Mihály — felel az öreg, és ölelésre tárja karját.” 6 Az anekdotának — mint népköltészeti műfajnak — a természetéhez tartozik, hogy térben és időben messzire vándorolhat. Eközben alakulhat, változhat is. Az előbbi anekdota esetében a helynév, a rímjáték természetesen korlátozza az elterjedést, a történet csak magyar nyelvterületen és ott is rendszerint csak bizonyos nevű településeken, illetve azok környékén élhet. Itt azonban számos érdekes változata keletkezett. A tudományos vizsgálódás számára nem is az az érdekes, vajon az elbeszélt esemény igaz-e vagy sem, inkább, hogy az illető történet hogyan alakul, az előadók személyétől, a helyi körülményektől függően. Ma már Csokonai és Bessenyei találkozásának a történetét leginkább a szakiroda- lomból ismerik, a nép között még Bakonszeg és a most már hozzá tartozó Kovácsipuszta (Pusztakovácsi) környékén is kevesen emlékeznek rá. Miskolczy Józsefné, Z. Horváth Piroska népi író, a bakonszegi hagyományok legjobb ismerői úgy tudják, hogy a két költő akkor találkozott, amikor Bessenyei a szolgálójával gyalogosan Berettyóújfaluba ment. „A nagyhídköznél velek szemben jött sebeskutyalö- työgve egy nadrágos ember (nem gatyás). Jóelőre kérdezte: — Bácsi, messze van Kovácsi? — Mire Bessenyei: — Lépegessen szaporán, oda ér ma jó korán! Verebi János bátyánk, aki szavahihető ember volt, így emlékezett: — Bácsi, messze van Kovácsi? — Bessenyei: Menjen az úr szaporán, oda ér ma még korán. — Ekkor már ölelték is egymást.” Mindezt Pelbárt Pál, Bessenyei szolgája mondta el, mert a találkozásnál csak ő volt jelen. Z. Horváth Piroska is öreg nagynéniétől hallotta, aki az igen magas kort élt „kis szolga” unokája volt, valamint nagyszüleitől, akik az 1860-as években beszélgettek Pelbárt Pállal a bakonszegi parókián, Bakos József lelkipásztorral együtt. Verebi Jánosnak pedig az ősei laktak Bessenyei szomszédságában. Másképp hallotta a történetet Laczkóné Kiss Ibolya, akinek a Csokonai-pályázatra beküldött írását — egy később idézendő adattal együtt — Vargha Balázs bocsátotta rendelkezésemre. Laczkóné szép apja, Imre József kismarjai református pap Csokonai belső barátja volt. Laczkóné- nak — állítólag — úgy mesélte a nagyanyja, hogy Imre prédikátor annak idején egy az osztrák zsarnokuralom által üldözött barátját, egy — a nevét is eltitkoló — költőt bújtatott a háznál. A Bessenyeihez igyekvő, eltévedt Csokonai véletlenül ezt, a marjai határban éppen paraszti álruhában szántogató költőt szólította meg, s köztük zajlott le az emlékezetes párbeszéd. Bállá Pál nyugdíjas körzeti orvos diákkorában Szarvason ismerkedett meg az anekdotával. Az 17íX)-es években Gvadányi (vagy talán más akkori költő) fel akarta keresni Bessenyeit. Lóháton ment, s Újfalu körül meglátott egy falusias öltözetű bácsikát. Tőle érdeklődött az út felől: Hallja-e kend, öreg bácsi! Messze van Pusztakovácsi ? Az pedig észre véve a kérdező költő voltát, a már idézett válasszal rukkolt ki. Így ismert egymásra és kötött barátságot a két költő. Anekdotánk egy — Csokonai és Bessenyei személyétől független — változatát Szabó Pál, „Szülőföldem, Biharor- szág” című művében olvashatjuk: „Újfalun keresztül vezetett a gyulai — szalontai — debreceni országút, mely igen fontos közlekedési útvonal volt. Persze nem mindenki négylovas hintóval járt ezen gz úton. A debreceni diák például gyalog ment Újfalun túlra, Kovácsiba. Már esteledett, mire Újfaluba ért, és hányaveti rigmusban kérdezett meg egy parasztot: — Bácsi! Messze van-e még Kovácsi? — Mire a paraszt válaszolt szolgálatkészen: — Ballagjon az úr szaporán, még ma oda is ér korán! Se szeri se száma a derűs hasonló eseteknek, írókat, költőket adott e táj az országnak, hogyne 'termett volna itten rímeket faragó diák meg versben beszélő paraszt,” Az anekdota és a benne szereplő poéta vándor természetét követve azonban ez a történet sem maradt meg a bihari Kovács-puszta környékén, hanem más vidékre is eljutott. Tudtunkkal a szak- irodalomban sem található, hogy 1886-ban — még a Magyar Anekdotakincs megjelenése előtt — a Pesti Hírlapban már négy folytatásban vitáztak ennek a történetnek egyik változatáról. Noszlopy Tivadar — Berzsenyi Dániel rokona és életadatainak gyűjtője — írt róla: „Niklán történt és éppen a mezőről jött haza Berzsenyi, midőn egy úri emberrel találkozott, ki szintén gyalogosan ballagott Puszta-Kovácsi felé, mely falu Niklával határos, s Berzsenyit így szólítá meg: Hallja-e kend, bácsi! Van-e még ide messze Kovácsi? Berzsenyi hallván, hogy ez az ismeretlen úri ember őt versben szólítá meg, ő is versben felelt rá: Menjen az úr szaporán, s még ma eléri ko- kán! Csokonai elbámult midőn a választ versben kapta, s magát talán egy kissé le- tromfolva is érzé, mert mindjárt kérdé: Talán szokott az úr is verselni? — Igen — mondá Berzsenyi — ez a legkedvesebb foglalkozásom, de az úr szavából is úgy vettem észre, hogy szintén ért a verseléshez! Ezután megmondván neveiket, egymást összecsókolták, így a véletlen hozta magával, hogy a két költő egymással megismerkedett. De Vitéz Mihály nem ért jó korán Kovácsiba, mert Berzsenyi őt lakására vezette, s ott mulattak néhány napig.« A Molnár Ferenc (Folytatjuk következő vasárnapi számunkban) tokzatos ör egaasaanyofaat, a rekedten dudoraszo vagy civakodó korhelyeket Olykor furcsaságokat kínált a túsza j-ú éjszaka. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon. — Miféle csffitár ez? —kérdezte Hajdú a szobában. — Kicserélted a lakást? — Egyél, aztán feküdj te! — mondta az asszony. — Vakító csillár — mondta Hajdú. — Este itt voíft a Sanyi — mondta az asszony — ö hozta. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le! — Szóval palikat fogadsz a lakásunkban? Beszennyezed az otthonunk hétszentségét?! — Mondom, hogy a Sanyi szerelte féL A húgod férje. — Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúlkált. Az asszony a férjére nézett, és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosz- szui választott konfekcióé öltönyt, a félrecsúszott nyakkendőt, az undorítóan nedves száját, az izzadó homlokát. Egy hülyén vigyorgó duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe. — Persze, hogy a szoknyám alá nyúlkált. Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét — mondta Hajdú né a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. Ilyet, hogy »érzéki kéz«, soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy sógorának valóban érzéki keze vem. — Lefeküdtél véle? — kérdezte Hajdú, és már nem nevetett. — Igenás, lefeküdtem* — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak! Megutáltalak.! Más semmit sem jelentesz nekem! És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát, olyan elesetten, mint egy gyetek. — Hát én szerettetek. Szerettelek téged. — Utállak. 6yűK2tefc5 —, mondta az asszony. Hajdú az asztalba* ment. Leroskadt a székre, mind «. két karját az asztalsa tette. — Hová jutottam? ; motyogta. Aztán felhüppőgött, lehajtotta a fejéi, és horkolni kezdett. — Feküdj )e* — mondta ao asszony fáradtan. Hajdú felnézett — *i? — kérdezte, ás- » ágyhoz cammogott — Hogy jöttem hasa* —? kérdezte reggel. — Ahogy szokta — mondta a felesége. Jó részeg tehettem — — mondta Hajdú. — Ne haragudj! 1 — Miért haragudnék** Megszoktam már — mondta az asszony, és így éltek tovább. Amikor Hajdú részegen jött haza, a félesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg napközben. Újabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos rimigyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsájtott; dübrohamot kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik, és reggelre nem emélkezett semmire. Hajdúné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől. Mégsem tudta rá elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, sajátmagától is, attól aki volt, attól akinek akarta magát. Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a süáj-ry kalandban, de bűntudatot sem érzett. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott, amikor az asszony kacérkodni kezdett vele, és csak megfogta a derekát olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A húsz forint borravalót ugyanúgy elfogadta, amikor Hajdúné odaadta neki az elő-, szobában, mint máskor. — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött. Az asszony az ágyban feküdt. — A konyhában van a vacsora — mondta, aztán elaludt, és nem mesélt semmit. Soha többé nem mesélt.
