Somogyi Néplap, 1974. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-24 / 46. szám

1 Bertold Brecht: Nye'vművelé $ Dési Hoher István: Szoptató parasztasszony *0 éve, 1944. február 25-én halt meg a művész. Ebből az alkalom­ból közöljük a fenti reprodukciót. Közvéleménykutatás Münchenben a kezembe nyomtak egy kérdőívet, és bíztató mosollyal felkértek, hogy töltsem ki. A kérdések nem a háború és béke ügyé­vel, nem az imperializmus terjeszkedésével foglalkoz­tak, hanem azzal, hogy meg­engedjék-e Németországban a villamosokon való dohány­zást. Az efajta közvélemény­kutatás — ugyebár — fejlett gazdasági életre vall. Hiszen egyéb megoldatlan problé­májuk nem akadt, egyetlen gondjuk csupán, hogy hivata­losan — a népre, a közvéle­ményre támaszkodva — tör­vény erejű rendelettel ki­mondják: dohányozhatnak-e vagy nem a villamosokon. A kérdőívet egy gyors »igen«-ne l kitöltöttem, majd belenéztem néhányba. íme, négy szabad müncheni állam­polgár véleménye! — Nagyon helyes a villa­moson megengedett dohány­zás. A zsúfolt kocsikban a pa­rázsló cigarettával pompás lyukakat lehet égetni a ruha­szöveteken. Aláírás: egy mű­stoppoló. — Feltétlenül a dohányos embereké az elsőség! Sőt: nem dohányost fel sem en­gednék szállni a villamosra. Aláírás: egy zsebmetsző. bocsánat... N. Labkovszkij Ezer Gyakran hallani külön­féle furcsa történeteket a té­ves telefon-kapcsolásokról, de soha nem hittem volna, hogy egyszer én is szenvedő alanya leszek. Ha jól emlékszem, fél év­vel ezelőtt történt. Éppen ott­hon dolgoztam. Csengett a te­lefon. Egyáltalán nem lepőd­tem meg, munkanapokon ugyanis szinte percenként kellett fölkapkodni a kagy­lót. Éppen ezért gyűlölettel néztem a modern kor eme förmedvényére, és elhatároz­tam, hogy azért se veszem fel. Egyébként monoton, tartóz­kodó csengésében volt vala­mi könyörgő, behízelgő, így azután kis idő múlva nem bírtam tovább, fölvettem. A vonal másik végén mé­zesmázos férfihang, émelyí­tő, akár a szaharinos tea ... — Ezerszeres elnézését ké­rem a zavarásért, de ha nem okoz különösebb nehézséget Önnek, fölöttébb lekötelezve érezném magam, ha volna olyan szíves és nem utasíta­ná el abbéli kérésemet, hogy szíveskedjen a telefonhoz hív­ni Pável Nyikolájevicset. — Milyen Pável Nyikolá­jevicset? — kérdeztem dühö­sen. — Pável Nyikolájevics Vaszilkovot. És ha nem fá­rasztóm túlságosan, megkér­ném, legyen olyan jó, és szí­veskedjék megmondani ne­ki, hogy Korzinkin zavarja. — Rossz számot hívott, itt nincs semmiféle Vaszilkov! — Ezer bocsánatot kérek! Igazán szégyellem. Kizárólag az én hibám! A noteszemben nehéz kiolvasni a számot, kü­lönösein az utolsót... »3« vagy »8«, nem tudom. Így hát tárcsáztam a »6«-at, ezek szerint »3«. Mégegyszer mil- liószor elnézést... Annyira meglepett ez az alázatosság, hogy önkéntele­nül felmelkedtem a fotelból és zavaromban valami ilyes­félét motyogtam: — Ugyan, semmiség, sem­miség, mindenkivel megesik. Már rég elfelejtettem az egészet, amikor körülbelül másfél hónap múlva egyik reggel kérőin, de ez alkalom­mal már nem olyan behízel­gő tónusban megint csengett a telefonom. Ismerős férfitoang szóit be­le: — JÓnapot* Én zavarom, Korzikin. Volna olyan szí­ves a telefonhoz hívni Pável Nyikolájevics Vaszilkovot? — Itt nincs Vaszilkov — mondtam. £ isomogy/ Néplap — Tehát már elment az igazgatóságra — hangzott szomorkásán a vonalban. — Most akartaim indulni hozzá. Lesz szíves átadni neki egy ... — Nem leszek szíves! — szakítottam félbe. — Semmit se tudok átadni Vaszilkovnak, mert itt nincs, nem is volt és nem is lesz Vaszilkov! Rossz számot hívott! Ez magánla­kás! — Óh, ne haragudjék! — búgta a kagylóba. — Ez az átkozott notesz, ez minden­nek az oka! Olvashatatlan az utolsó szám... »-3-« vagy »8« ... nem tudok rájönni... — Három! Három! — üvöl­töttem és lecsaptam a hallga­tót. Többet nem jelentkezett. Ügy látszik, kijavította végre a számot. Két hónappal később me­gint különös csengéssel szó­lalt meg a telefonom. Ször­nyen ismerősnek tűnt. Nem, a behízelgésnek nyoma sem volt, csak a szaharinos émely­gés maradt meg ... Felkaptam a kagylót. — Pável Nyikolájevics? kérdezte egy öblös férfihang. — Itt Korzikin. — Jónapot, Korzikin elv­társ! — köszöntöttem. — Rég beszéltünk! — Tudja, a munka! Sok a munka! — morogta a bajusza alatt régi ismerősöm. — Ke­vés az idő, nem jut minden­re... Pável Nyikolájevics, legyen olyan szíves, jöjjön el hozzám kettő és három kö­zött. Csak arra kérem, ne kés­sen ... Óh! Mindent értek! Ez a Korzinkin biztosan ugrott né­hányat a ranglétrán. — Nem leszek olyan szíves! — válaszoltam. — Megint té­ves számot hívott. És én még arra gondoltam, hogy mél- tóztatott kijavítani a noteszé­ben a »8«-at »3«-ra. — Alla Petrovna! — hal­latszott a vonal túlsó végén a dühös, oly jólismert főnök­üvöltés. — Világosan megmond­tam, hogy Vaszilkov telefon- száma nem »8«-ra, hanem »3«-ra végződik. Maga meg — az ördög tudja — kit kap­csol ide... Dühös kattanást hallot­tam és akkor megértettem, hogy elveszítettem Korzin- kint... örökre. De nem így történt.— Tegnap szigorú határozott­sággal megszólalt a telefo­nom. Reménykedve ugrot­tam a készülékhez. — Vaszilkov1! — harsogta egy kegyetlenül dühös hang. — Itt Korzinkin! Megmon­danád, mi folyik az osztályo­don? Hol a negyedéves jelen­tésed? — Korzinkin elvtárs, — kezdtem nyájas hangon — kérem, bocsásson meg, de téves számot hívott. És ha nem esik túlzottan nehezére, nagyon hálás lennék Önnek, ha volna olyan szíves és uta­sítaná a titkárnőjét, hogy ja­vítsa már ki a »8«-at »3«-ra. — Alla Petrovna! — re­csegett maximális erősséggel az érces férfihang. — Hány­szor kell ugyanazt a dolgot elmondani magának? úgy látszik, Korzin­kin elérte a ranglétra felső fokát. Most aztán örökre bú­csút vehetek tőle ... Bár, ki tudja. Előfordul­hat, hogy jövőre megszólal az asztalomon a telefon, és egy ismerős férfihang beleszól: — Ezerszeres elnézést ké­rek a zavarásért! Korzinkin vagyok ... Ha nem okoz túl nagy fáradságot Önnek, na­gyon lekötelezne... — Csak a kocsi belsejében legyen szabad dohányozni, a peronon ne. Hogyisne, még majd rám szórják a hamut. Aláírás: egy ütközőn utazó. — Nem töltöm ki a kérdő­ívet. Sosem járok villamoson, nincsen rá dohányom. Alá­írás: egy munkanélküli. Ezek után tisztelettel ké­rem a közlekedésügyi minisz­ter urat, szíveskedjék a kér­dőíveket a munkaügyi mi­niszter úrnak beható tanul­mányozás végett átadni. Hát­ha ő egyéb megoldatlan prob­lémára is rádöbben. Fordította: Dcnes Géza Kiss Dénes: Őrségben Gyermeteg lobogóm alatt magam vonulok fegyvertelen sereg Magamtól vedlettem le pajzsot és fegyverzetet Szívem fölött már semmi sincs csak az ember bőre eget érintik puhán a szívverések lábam nyugodni jár füves mezőkre s kezem virágok egek őre. Meg nem engedhető szerkezetek avagy: azok a furfangos igekötők! Címünk egy jellegzetes nyelvi, nyelvtani hibára utal, amely a hivatalos szövegek - ben és a sajtóban, sajnos, az utóbbi években nagyon elha­rapózott. Az olimpia idején a vívó­verseny rádiós közvetítésekor ütötte meg a fülemet ez a mondat: »A találat nem meg­adható.« Nagyon idegenül csengett! Helyesebben így mondanánk: »A találat nem adható meg.« Miért? Érdemes egy kicsit szembe­néznünk ezzel a kérdéssel, mert fogalmazás közben ne­künk is gondot okozhat a he­lyes szerkezet kiválasztása; a Magyar Tudományos Akadé­mia Nyelvtudományi Intéze­tének közönségszolgálatához érkezett levelek bizonyítják, hogy igen sok embert foglal- ktaztat ez a nyelvhelyességi kérdés. Az egyik levélíró az iránt érdeklődött — amint a Gondolat Kiadónál megjelent Nyelvművelő levelek című kötet is bizonyítja —, hogy melyik a helyes megfogalma­zás: »Az alsó keret nem fel­emelhető« vagy pedig: »Az alsó keret nem emelhető fel.« Az Intézet válasza az volt, hogy az utóbbi, mivel a mai nyelvszokás szerint az igéből alkotott melléknévi értelmű igenevekben (megadható, föl­emelhető) az igekölő — bizo­nyára az igekötős igék hatá­sára — a tagadó szerkezetek­ben elválik az igétől: »Nem adta meg a bíró«, tehát: »Nem adható'meg.« »A tiszte­letdíj kiutalható.« Milyen fur­csán hangzanék: »A tisztelet­díj nem kiutalható.« Persze jöhetnek ilyen ellen­vetések is: »Ez a ház eladó«. »Ez a szoba kiadó«; hasonló esetek az előbbiekhez, s a ta­gadó szerkezetben mégsem válik el az igekötő: »Ez a ház nem eladó«; Ez a szoba nem kiadó« (az volna a furcsa: »nem odó el«, »nem adó ki«). Csakhogy itt melléknévvé szi­lárdult melléknévi igenevek szerepelnek, míg amott (meg­adható, felemelhető) alkalmi alkotású igenevek; ezt az is bizonyítja, hogy a tagadásban az igékhez hasonlóan visel­kednek. így vagyunk a bekül - tözhető-vel is: alkalmi alkotá­sú melléknévi igenévként kezdte pályafutását (még ma is előfordul igenévszerű hasz­nálata: »Csak cserelakással költözhető be»), de az idült lakásgondok évtizedeiben melléknévvé szilárdult, s ma már általában nem válik el az igekötője tagadásban sem: »Nem beköltözhető örökla­kás.« A Rádió hírmagyarázataiból jegyeztem ki a múltkoriban ezt a mondatot is: »az egyol­dalú előnyökre törekvés nem összeegyeztethető a népek biz­tonságával«. Ugyanaz az eset, mint a »nem megadható«-val! Helyesen így hangzanék: »az egyoldalú előnyökre törekvés nem egyeztethető össze a né­pek biztonságával.« Bizonyos fajta határesetet mutat a következő példa, amelyikre egyik népművelési lapunkban akadtam: »a „nem hozzáértők” is észreveszik a művész alkotómódszerének egyik sajátosságát.« A cikkíró idézőjelbe tette a kifejezési, ezzel is jelezve egy kicsit bi­zonytalanságát. A hozzáértő­vel azonban némileg másként áll a dolog: e szónak egyaránt van melléknévi (igenévi) s fő­névi használata. A főnévi vál­tozatra Arany János Hamlet- fordításából idézhetünk pél­dát: »a színjáték föladata, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek ... No már ha ezt túlozza valaki, a hozzáér­tőt csak bosszanthatja.« A fő­névvé szilárdult változat ige­kötője természetesen nem vá­lik el tagadásban sem; a mel­léknévi igenévből alkotott »hozzá nem értő«-nek a je­lentése is más: súlyosabb, el- ítélőbb, mint a »nem hozzá- értő«-nek. A hasonló jelenté­sű beavatott azonban — bár főnévként is használatos — mintha még mindig őrizné igenévi eredetét: »be nem avatottak«-tói beszélünk in­kább, mint »nem beavatot­tak«-ról. (A jelentések foko- zati különbsége azonban itt is megvan: az első a határo­zottabb, keményebb, hangsú­lyosabb fogalmazás.) • Az igekötők sorrendjével, szórendjével azonban másutt is gyakran baj van. Egyik napilapunkban olvas­tam a napokban ezt a hír­adást: »Ma, csütörtökön dél­előtt szintén előadások és dis­puták lesznek az Akadémián. Délután pedig a konferencia részvevői Esztergomba és Vi- segrádra kirándulnak.« Nyelvérzékünk inkább ezt diktálná: »Délután pedig a konferencia részvevői kirán­dulnak Esztergomba és Vi­segrádiba.« Miért? Mielőtt a válasszal megpró­bálkoznánk, lássunk még egy példát! Nincs semmi új a nap alatt: Halász Gyula, anyanyelvűnk kitűnő kertésze, vagy négy évtizede ezt a példát szúrta tollhegyre a sájtóból: »A hit­térítő vissza akar térni az Üj-Hebridákra, mert reméli, hogy ott békében befejezheti napjait.« Kiváló nyelvműve­lőnk ehhez ezt a megjegyzést fűzte: »A hittérítő nem ön- gyilkosságra gondol. Meghalni otthon is meghalhatna. Csak arra vágyik, hogy békében él­hesse le hátralevő életét. Te­hát: „ ... reméli, hogy ott bé­kében fejezheti be (nem be­fejezheti életét.”« Mindany- nyian érezzük a két mondat jelentésbeli különbségét. Mi hát a szabály? Ha az igekötő hangsúlytalan, akkor elválik az igétől: az utóbbi példában a békében határozó volt a kiemelt, a hangsúlyos mondatrész, ahogy a mi pél­damondatunkban Esztergom és Visegrád neve. Ha viszont az igekötős ige a hangsúlyos, akkor nem válik el az igétől: »Délután pedig a konferencia részvevői kirándulnak (Esz­tergomba és Visegrádra)« ám­de így is helyes: »...Eszter­gomba és Visegrádra rándul- nak ki, mivel itt a két hely­határozó (Esztergomba, Vi­segrádra) a hangsúlyos. A nyelvészeti irodalomban úgy is mondják, hogy ha ösz- szefoglaló (pl. sokan, örökre, mind) vagy nagyító értelihű kifejezéshez (nagyon, alapo­san) kapcsolódik az igekötő, akkor rendszerint egyenes szórendben áll utána: Sökan kirándultak vasárnap: sokszor kirándul a hegyekbe. Ha viszont az igekötős ige úgynevezett kirekesztő értel­mű kifejezéshez (pl. ritkán, kevesen) vagy kicsinyítő ér­telmű szóhoz (pl. alig, mind­össze) kapcsolódik, fordított szórendben áll az után: Rit­kán tanául ki, mindössze hár­man rándultak ki. Furcsa és erőltetett volna, ha ezt mon­danánk: Ritkán kirándul, mindössze hárman kirándul­tak. ' Igaz, hogy a kirándul ige esetében a ki-1 sokan már nem is igen érzik igekötőnek, annyira egybetartozik az alapszóval, ezt pedig az segí­tette elő, hogy a valahova tá­vozik jelentésű rándul igét ma már önállóan ritkábban használjuk. A régi nyelvben azonban ilyen mondatokat ol­vashatunk, például Bercsényi Miklós levelezésében: »Szin­tén hogy Újvár felé rándul- tam volna, érkezett Bottyán Nagyságodtul.« De még a nagy Értelmező Szótárban is akad ilyen példa a rándul ige szócikkében: »Tegnap délután a budai hegyekbe rándul- tam.« Ez is kifogástalan. Bátran mondhatjuk tehát, most is vasárnap reggel arra a kérdésre, hogy »Mit csinál­junk?« »Ránduljunk ki (a hegyekbe)!« Furcsa, furfangos szerzetek az igekötők, nem árt vigyázni velük mikor fogalmazunk! Már egyszer régen szó esett itt az igeköjtőknek helytelen használatáról, olyanféléről, hogy sokan már lefestik a fa­lat, amikor valójában befes­tik, lemázolják az ajtót, mi­kor bemázolják, leizzadnak, midőn megizzadnak, lerende­zik ügyeiket, mikor rendezik, elintézik stb. Vigyázzunk! r>v. Szilágyi Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom