Somogyi Néplap, 1974. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-16 / 39. szám
Három ország egyiittműköitésével A Koncz-frizurások nem jönnek 1®74. február 13-én, a Rijeka közelében lévő Krk szigeten az érdekelt jugoszláv, magyar és csehszlovák vállalatok vezetői aláírták az Adria kőolajvezeték építését és használatát szabályozó szerződést. A térkép, mely az épülő Ad- ria-vezeték útját jelzi, három országot mutat, s így napjaink két fontos kérdésére hívja fel a figyelmet. Az első: az energiahelyzet, mivel a kőolaj mint századunk legfontosabb energiahordozója, akkor is elöbb-utóbb az újságok címoldalára kerül, ha a közel-keleti olajkrízis nem érezteti hatását. A föfd más ipari országaihoz hasonlóan a hazai olaj fagyasztás is dinamikusan nő: évente fél, egymillió tonna a többletigény. 1973-ban hazai termelésünk mintegy kétmillió tonna volt, importunk pedig 6 millió tonna, és ennek 90 százaléka a Szovjetunióból érkezett. Hazai termelésünk lényegesen nem fokozható. A korábbi években és a következőkben is, olajfogyasztásunk döntő része a szovjet importra támaszkodik. A növekvő igények azonban szükségessé teszik, hogy más forrásokból is beszerezzünk Az épülő Adria kőolajvezeték teljes nyomvonala. kőolajat, mivel a Szovjetunió csupán saját készleteiből nem győzi Magyarország ilyen gyors ütemben növekvő olajigényeit kielégíteni. Az Adria távvezetéken elsősorban a Közel-Keletről származó kőolaj érkezik majd hazánkba. Jó nemzetközi kapcsolataink, valamint a 200—300 ezer tonnás tartályhajók lehetővé teszik egyrészt a kőolaj beszerzését, másrészt pedig annak gazdaságos szállítását. A csővezeték magyarországi szakasza. Százhalombattától a Barátság I. vezeték kihasználásával folytatja útját az olaj Csehszlovákia felé. Egy tonna olaj egy kilométerre történő szállításának költsége közúton és vasúton egyaránt többszöröse a vízi, illetve a csővezetékes szállítás költségigényeinek. Ezért döntöttek úgy az érdekeltek, hogy a vízi és a csővezetékes szállítás kombinációjának alkalmazásával hozzák a kőolajat Magyarországra. A 200—300 ezer tonnás tartályhajók fogadására az Adriai-tenger Krk szigetén olajkikötőt épít Jugoszlávia. Az e helyről kiinduló évi 34 millió tonnás kapacitású vezeték- rendszeren át jugoszláv szomszédainkon kívül Magyarország és Csehszlovákia kap még olajat, és ez a tény veti fel korunk másik fontos kérdését: a nemzetközi együttműködés szükségességét. Magyarország és Csehszlovákia egyaránt tengerpart nélküli állam, így a jugoszláv partnerrel történő hosszú távra kialakított kooperáció alapvető fontosságú. Hazánk és Csehszlovákia a húszéves szerződés értelmében évente 5—5 millió tonna olajat kaphat az Adria-vezetéken. B. I. Hölgyek törülközőben Amit nem írt meg Kittenherger Kálmán Kevesen tudják, hogy Kit- tenberger Kálmánnak, a híres vadásznak volt egy kaposvári barátja is: Kiss Ödön, aki Viski községben született, és a kárpátaljai erdőkben együtt vadászott Kittenbergerrel. Kiss Ödön, az öreg vadász olyan történeteket is mesélt hires barátjáról, melyeket az szerénységből nem vetett papírra. Fiatal éveiket együtt töltötték, és barátságuk a sírig tartott. — Első könyvét nekem ajándékozta és dedikálta — mesélte Dönci bácsi. — Aki látta ezt a dedikációt, mindig megkérdezte, miért volt ilyen remegős írása Kálmánnak. Azért, mert az állatok preparálására arzént használt, s ez okozta kezének remegését — És a puska sohasem remegett a kezében? — Soha! Bámulatosan kezelte a fegyvert. Egyszer a máramarosi erdőkben csatangoltunk, és a meredek sziklák között Kálmán észrevett egy sasfészket. »-Megnézzük a sas tojásait« — mondta. Kötélhágcsót készített, és néhány nap múlva megmásztuk a hegyet. Kisorsoltuk, hogy melyikünk ereszkedik le a meredek sziklán. Kálmánnak jutott ez a feladat. Én irányítottam felülről a »»hadműveletet«. Alattam szédületes mélység tátongott. Ahogy ereszkedett lefelé a kötélhágcsón, ott láttam a hatalmas sast, amint Kálmánra támad. Karmait kifeszítette, és csőrével feléje vágott. A szerencse az volt, hogy Kálmán siltes sapkáját találta el, és nem a homlokát. Én nem tudtam segíteni, teljes erőből fogtam a feszülő kötelet. Amikor Kálmán fent volt a sziklatetőn, csak ennyit mondott: •»Ne félj, ez a sas hamarosan puskavégre kerül!« Másnap már hozta is a hatalmas állatot. Akkor döbbentem meg, hiszen a légi csata, melyet Kálmán a sassal vívott. könnyen az életébe kerülhetett volna. Egy másik alkalommal a vadregényes erdőkben fiatal és tapasztalatlan vadászokkal találkoztunk — mesélte Dönci bácsi. — Két medvebocs játszadozott a tisztáson, és az egyik vadász a menyasszonyának akarta hazavinni az egyik bocsot. Kálmán figyelmeztette, hogy a bocs sírására előjön az anyamedve. Ilyenkor legvadabb a medve, nem lehet vele tréfálni. »Tőröm is van, meg kitűnő männlicherem — mondta kérkedve a fiatal vadász. — Mi nem vagyunk gyávák!« Néhány kilométerre már elhagytuk őket, amikor fegyverdörrenést hallottunk. — »Gyere azonnal! — mondta Kálmán. — Nekem az az érzésem, hogy ezeket az anyamedve megtámadta. Nem fogadták meg az intelmet, a bo- csok sivalkodására előjött az anyjuk.« így is történt. Az egyik fiú ott hevert holtan az erdő tisztásán, széthasított koponyával A medve is ott feküdt a űú mellett döglötten, mellében a vadászkéssel. Sok ilyen történetet mesélt Kiss Ödön. Kittenberger egy- egy afrikai portyája után elmondta Dönci bácsinak a legérdekesebb kalandjait. Közülük a legtöbb fennmaradt a híres vadász könyveiben az utókor számára, egyet azonban nem írt meg. — Ezt nem írom meg — idézte Dönci bácsi Kittenger- gert —, hiszen úgysem hinnék el. Madárgyűjtésre indultam, sörétes puskát vittem magammal. Egészen váratlanul ugrott elém egy hatalmas hím oroszlán ... Csak néhány percig tartott a viadal. Sörétes puskámmal az oroszlán szemébe lőttem. Vadul tépte a füvet, a gyökeret és forgott körbe-körbe. Megmenekültem. A vak oroszlán ártalmatlan volt. így mesélte el nekem ezt a történetet Kálmán. Láttam, amikor Kálmán lelőtte a rohanó őzet, szarvast. Előre megmondta, hogy hol fogja eltalálta. Csodálatos lövő volt. Utolsó levelében panaszkodott, hogy nincs fegyvere. »Még csúzlim sincs« — panaszolta. Vigasztaltam, hogy nekem sincs fegyverem, csalt emlékeim vannak. De ha megjön a szarvasbőgés ideje, akkor kilopózom a zselici erdőkbe. Elmegyek Ropolyba. Hallgatom a csodálatos zenét ... A két vadász azóta talán már találkozott »az örök vadászmezőkön«, s ott mesélik tovább az afrikai szavannák és a máramarosi erdők nagy kalandjait. Károly Ferenc KigSé feszengve ülünk. A szék ugyan kényelmes, de fejünk fölött a szárítóbúra szája öblösödik, s körülöttünk zson- ganak a meleget — látszólag — nagyszerűen bíró hölgyek. — Szenved? A kaján kérdésre a fiatal iány meghökkenten válaszol: — Ugyan, mitől? — A meleg nem zavarja? — Nem. Mint látja, fülvédő van rajtam. Ezzel minden kísérlet megbukott annak bizonyítására, hogy a nők mindent megtesznek a szép és divatos frizuráért, azért az egyetlen szőke tincsért, amelyet külön gonddal melíroz a mester barna fürtjeik közé. Ülnek a búrák alatt, beszélgetnek, egyikük busófejes subaszőnyeget csomóz. A hajmosást követő csapzott- ságuk — jaj az idegennek, aki ilyenkor rájuk néz! — már régen a múlté. Majd csinosan és felfrissülve lépnek ki a fodrászüzlet ajtaján. A Kaposvári Szolgáltatóipa- ri Szövetkezet Petőfi téri női- férfi szalonjában fiatalos mozgású, vakítóan fehér köpenyben dolgozó mester ugrál egyszerre két szék között. Ha az egyikkel végez, a másik »fej« már várja a a mellette lévő tükör előtt. Horváth László pontosan az a maga szakmájában, mint egy kövér ember a szakácsok között: mestersége rekláma. öszes haja rendkívüli gonddal van elválasztva, s kezét gumikesztyűvel védi a hajfesték maradandó nyoma ellen. Mesterségét 1937 óta gyakorolja, de a szakma öröklődött a családban. Annak idején édesapja is ezt csinálta, és határozott kívánsága volt, hogy a négy testvér közül legalább egy fodrász legyen. Horváth László számos megyei verseny első helyezettje, Dél-Dunántúl legjobb mesterének ismerték el, s országos versenyen is második helyezést szerzett. Legutóbb a kaposvári versenyen szerepelt — a szakmai vetélkedő vezetője volt. Már a zsűri döntése előtt pontosan meg tudta mondani, hogy a bírálók melyik frizurát találják majd a legjobbnak. Ehhez elég volt neki két-három pillantás a modell fejére. — Miért hagyta abba az aktív versenyzést? — A fiatalokon a sor. Bár ebben a szakmában nincsen öreg mester, csak olyan, aki már hosszabb ideje dolgozik. Ügy gondolom azonban, hogy én már bizonyítottam, jöjjenek az ügyes fiatalok. Az eltelt csaknem három évtized alatt sok divathullámot éltem át: változtak a vonalak, a kedvelt színek, mások lettek az igények. A divat ma is gyorsan változik, és ezt nehéz kellő ütemben követni. Ehhez sokat kell szakmai versenyekre, bemutatókra járni, azonkívül egy-két fővárosi kollégám mindig értesít levélben, ha egy új forma vagy vonal tűnik fel. — Mostanában paróka a divat ... — Látja, ez okoz válságot ebben a szakmában! Ha a hölgy kócosnak találja magát, nem jön el a fodrászhoz, hanem fejére húzza a parókáját. A fiatalok hajviselete sem igényli rendszeresen a szakember munkáját. Akik a Koncz Zsuzsa-féie sima, hosszú hajat hordják — s ez most nagy divat —, ugyancsak otthon fésülik magukat. De ez nemcsak nálunk tapasztalható, hanem egész Európára érvényes. — Milyen lesz a frizuradivat tavasszal? — Már lehet sejtem: rövid, vágást igénylő frizurák lesznek a szőke szín minden árnyalatában, egészen kevés tu- pírozással, csak annyival, hogy a lágy vonal a hölgyek arcát kiemelje. — Van-e egy-egy fazonnak külön neve? — Ez mintegy 10—15 évvel ezelőtt megszűnt. Ma már nincsenek ilyen elnevezések, de ez nem is baj. Amikor a Lollo- brigida-frizura volt a divat, volt olyan vendégem, aki Lollo fridzsidert kért helyette... Közben újabb vendég ül a tükör elé, s míg Horváth László dolgozik, párhuzamosan a magyarázatokat is megkapom: — A szakmában mindig és mindenütt a vágás volt az alapja a jó frizurának. Pontosan úgy, mint a szabóknál a jó szabás. Akármilyen modem legyen is egy frizura, csak úgy sikerülhet igazán, ha a vágás is kifogástalan. Egy-egy nap teljesítményét nem az elkészült »fejek« száma jelzi. Van úgy, hogy Horváth László mindössze öthat vendéget szolgál ki egy műszakban, de ezek »komplett frizurák«, vagyis a mosástól a daueren keresztül a festésig minden bennük van. — Hiába — sóhajt fel a mester, amikor egy pompás frizurával távozó hölgy után nézünk —, önző ember vagyok. Én talán jobban örülök neki, mint ő! Mészáros Attila o k. o CtO fl szálak 1! í Sciáauseii tábora okhoz tiiek ~------=----— j jjgjj vezs 5. — Erre jobbra, a sarkon túl — mutatta az irányt a karjával. Bekanyarodtak egy mellékutcába. Rögtön az első ház után, amelynek az oldala még a sugárútra nézett, szegényes kis épületek sorjáztak magas agyagkerítéssel övezve. Kétemeletes, üvegezett cr- kélyű ház előtt álltak meg. — Ez az — mondta Hodzsa Ali. — Nincs messze a sugár- úttól és elég tisztességes épület. Látja, nem is rejtették kerítés mögé — fűzte hozzá, és megrántott egy huzalt a kapu mellett. Valahol az udvar mélyében megrezzent a csengő. Serdülő korú fiú nyitott kaput. Hodzsa Ali közben nyakra-főre dicsérte az ajánlott lakás előnyeit. Beléptek az udvarra. Tö- 5 mött platánlombok szűrték meg a behulló napsugarakat. A két kis szobából álló lakást nemrégen tatarozhatták. Utcára néző erkély tartozott hozzá. A bútorzat ágyból, asztalból és néhány székből állt. A többit a nagy számú falmélyedés helyettesítette; keleti szokás szerint azokban helyeznek el minden holmit, amit máshol szekrényben, fiókban, egyéb alkalmatosságban őriznek. A gazda — egy sovány postai alkalmazott — zsírpecsétes ruhában, szövetpapucs- csal a lábán, mélyen hajlongott a vendég előtt. Szergejev csak ezután nézett körül, Hodzsa Ali pedig közölte a lakás bérét, mintha a hallgatag tulajdonos ott sem lenne közöttük. A lakás nem volt drága, elviselhető- nek is látszott, s így Szergejev beleegyezett a feltételekbe. — A bánatot is leveszem a válláról — mondta a gazda, képletesen kifejezve örömét, hogy megkötötték az üzletet. Hodzsa Ali ugyancsak közmondással válaszolt: — Csak nehogy búzát árulj és árpát adj el! — A szemem világára esküszöm, Hodzsa Ali, minden rendben lesz — mondta mélyen meghajolva a házigazda. Szergejev nem sokáig halogatta a költözködést, egy óra alatt át is hozta holmiját a szállodából. Nyomban ezután — két hordár kíséretében — ismét megjelent Hodzsa Ali. Egy rádiókészüléket és egy selyem ágytakarót hoztak magukkal. Ez utóbbit Hodzsa Ali azonnal ráterítette az ágyra a régi helyett. A tulajdonos egy asztalkát cipelt be a rádiónak. — Mivel hálálhatom meg a szolgálatát, agai Hodzsa Ali? — kérdezte Szergejev. — Miféle szolgálatot? Ezeket a tárgyakat néhány hónap múlva visszaadja, s köszöneté lesz az én jutalmam. — Nem, agai Hodzsa Ali, nem fogadhatom el ingyen, így kellemetlen helyzetbe hoz engem. — A jó cselekedetért Allah gazdagon fizet — mondta mosolyogva Hodzsa Ali. — ön vendég nálunk. A mi szokásaink szerint: kötelességem segíteni. Ne fogadd el, és megsértesz! Valamikor önök ugyancsak sokat segítettek nekem. Ezek a holmik különben is fölöslegesek otthon. Idefelé jövet azokkal a kereskedőkkel mértem össze magam, akik kiöntözött olajjal áldoznak »Izmamzagye« kriptájában — mondta Hodzsa Ali, és harsányan fölnevetett Női kíváncsiság? A kereskedelmi képviseletet tatarozták. Szergejev ideiglenesen egy nagy, asztalokkal zsúfolt szobában dolgozott. A könyvelésen kívül ott helyezkedett el a tervező részleg egy csoportja is. Hangosan csattogtak a számológépek karjai, egymáshoz koccantak a kézi számolók golyócskái, az egyik sarokból pedig két írógép fegyverropogása hallatszott. Ligyija Alekszandrovna dolgozószobájába is betettek még egy íróasztalt. Beköltözött a tervező részleg vezetője, aki azonban kiszálláson volt. Helyén most egy szeplős, pisze orrú, huszonkét éves lányka ült: Ólja Kuzina közgazdász, Ligyija Alekszandrovna lakótársa. Ólja váratlanul abbahagyta a számolást: — Lida, érdekes férfi a te új könyvelőd. Sasorr, éles arcvonások, nekem ez a patríciusokat juttatja eszembe. Olyan megfontolt, mindenre . figyelő, kevés beszédű.., (Folytatjuk.)
