Somogyi Néplap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-11 / 8. szám
Andocsiak — Andocsról Árulás” és közösség ifj^t Hárman jártunk hege- * ; düorara: számkivetettek a többiek közül, akik »áű, dű, hegedűt« kiáltva egy darabon elkísértek bennünket, miközben fűrészelő mozdulatokat majmoltak. Dobtuk volna a »száraz fái;« mi is a bokrok közé, csak hogy velük maradhassunk! Gyereklábnak hosszú út állt még előttünk. Ahol mi éltünk azt a községet egyetlen névvel jelölte a térkép, holott mindenki tudta: kettő az. A? óközség meg az újtelep. A ri- valizáció olyan mértékű volt. mint azt sárgafedeles ppny- vákban amerikai szerzők leírták hajdan, azt ábrázolva, hogyan tört be a civilizáció árra a földrészre. Mi az újtelepről jártunk be az óközségbe. Mért ott volt minden: iskolák, boltok, kultúrtermek, mozi. Az újtelepnek az ipari létesítmények jutottak. (Igaz: ezekből is kevés.) Hosszú volt az út, jutott idő a fantáziálásra. De sokat tudott mesélni az a fiú. Léghajón szálltunk képzeletben a község felett, akár Verne hősei. Harmadik társunk — hosszú, fehér arcú fiú — csak hallgatott. Hátul állhatott ott, ahol a fantáziát osztogatták. Sajnáltuk, ezért bevettük őt is a »kalandjainkba«. Szám- kivetettségünk béklyóként szorított bennünket, összeko- vácsolódtunk. Legalábbis én azt hittem ... Azután — a nyári szünet után -— az osztállyal való első találkozás hevében talán, az a léghajón szállni kész fiú elárult bennünket. A hosszú éppen egy könyvet hozott nekem, Móra Ferenc elbeszéléseit. A társunk kikapta a kezéből. »Nézzétek, ezek nyolcéveseknek való könyvet olvasnak!« A többiek röhögtek. Tizenkét-tizenhárom éves »felnőttek« voltunk már. Mit tudták, hogy Mórát nyolcvan- éves korban is ugyanolyan szeretettel lehet olvasni, mini nyolcévesen! De »árulónk* tudta, hiszen beszélgettünk vele róla. G olvasta elsőnek az elbeszélésgyűjteményt. Nem szóltunk róla, hagytuk, hadd ünnepeljék a többiek »árulását«. m Ez a kis epizód — bennem most már. egész életemben megmarad róla — jutott eszembe a napokban, Anya és lánya — neves lengyel virtuózok Halina Czerny-Stefanskát hosszú éveik óta az egyik legkitűnőbb lengyel zongoraművésznőként ismerik. 1940-'ben élnyerte a Choipin-versany egyik első diját, és azóta hangversenyez. Fellépései világszerte sikert arattak. A családi hagyományok és a zenei tehetség (Halina CzemyStefanska édesapja is zongoraművész volt, és férje, Lud- wlk Stefanska is az) folytatója lánya, Elzbieta, aki már szintén szép sikerekkel büszkélkedhet. Nemcsak színvonalas előadóművész, hanem pedagógus is. A képen : Anya és lánya munka közben. A megyében nem mozdulnak Ötven park vár gondozásra Megyénkben már hagyományai vannak, hogy az ifjú nemzedék őrzi a múlt hagyatékait, hogy emléket állít a történelem haladó eseményeinek. A felszabadulás 25. évfordulójára »A felszabadult nemzedék tetteivel üzen« címmel indítottak akciót a megyében. Ennek eredményei voltak például a Mesztegnyőn épített park, a barcsi járás községeiben a fiatalok kezdeményezésére elhelyezett emléktáblák, a kaposvári járásban emellt felszabadulási emlékművek. Két év múlva, a felszabadulás 30. évfordulójára ismét maradandót akarnak alkotni a fiatalok. Akció indul majd a községekben új felszabadulási parkok létesítésére. A segesdi fiatalok a múlt év őszén Nagyatádon, a járási KlSZ-küldöttértekeale- ten mondták el tervüket egy park építéséről, és csatlakozásra szólították a többieket is. Egy őszi környezetvédelmi ankétem, a régi parkok helyre- állítására hívták a fiatalokat. Kaposváron a Móricz Zsig- mond Mezőgazdasági Szakközépiskola diákjai még az őszszel egy ilyen hajdani kastélypark rendbe hozását vállalták Kercseligaten. A parknak értékes fái, cserjéi vannak, de sok a hiány és az aljnövényzet. Igaz, ez utóbbiból az ősszel megtisztították már a tanulók az öt-hat holdas parkot. A nagyberki tanácsnál megtalálható a park eredeti terve. A tavasszal ennek alapján folytatják majd a munkát. A munka megkezdésével egyidejűleg felhívásban szólították fel a fiatalokat a természeti értékek védésére. Kezdeményezésüknek azóta országos visszhangja van. Írtak róla a Magyar Ifjúságban, leveleket kaptak más megyékből, melyekben vállalásaikról ; számoltak be. Megyei vissz-: hang azonban nincs! Somogy-! ban pedig majd ötven olyan j park van, amelyik veszendő- j be megy, ha nem kezdünk a' növények megmentéséhez. ! Most tél van, az idő nem alkalmas parkrendezésre. Az viszont hasznos lenne, ha a tavaszig fölvennék a kapcsolatot az iskolák, a KISZ- alapszervezetek a parkok gazdáival, és megterveznék, megszerveznék a miunkát. A vállalkozók a dolgos kezeket váró parkok nevét feltüntető listát beszerezhetik a kaposvári szakközépiskolában vagy az erdőrendezőség,nél. H. £. Ketten a közművelődésről amikor Pesten, a Bajcsy-Zsi- linszky utcában összeakadtunk. A nyakamba borult, behúzott egy eszpresszóba, ömlött belőle a szó. Azután egyszer csak — minden átmenet vagy habozás nélkül — egy nagyobb összeget kért kölcsön. (Ezreket.) Tudtam róla, hogy egyszer már bajba keveredett vissza nem származtatott kölcsönök miatt. S nemcsak azért nem adtam neki, mert az összeggel nem rendelkeztem. Az a régi »árulás« is kötötte a kezemet a kisebb összegre megismételt kérésénél. Elválásunk után egy antikváriumban kotorásztam a könyvek között. De nem tudtam odafigyelni a kötetekre, nem kerestem hát az előre felírt könyveket. Hagytak, hadd piszmogjak a polcok előtt. »Rejtelmes sziget« minden ember. Az volt nekem ő is. Vajon miért »adott ki* akkor bennünket, a többieknek? Mi készteti arra az embereket, hogy másoknak kis dolgokban »árulói« legyenek? A beilleszkedni vágyás, bizonyára. Más út nincs erre? Kell, hogy legyen. Hosszú hegedűstársunk azóta vezetője egy kisebb közösségnek; szeretik, tisztelik. Senkinek eszébe nem jutna »kimarni« az üzemből. Az »árulók« rekesztődnek ki végül is az emberek ki- sebb-nagyobb közösségeiből, fantáziadús gyerekpajtásom esete is ezt bizonyítja. A társ- talanság pedig még inkább torzítja a személyiséget. Sokszor arra gondolok: nem bennünk volt-e a hiba, a hosszúval? Nem mi vetettük-e alá akaratának, »parancsnoki posztra« való hajlamának magunkat? (Evvel is elősegítve »árulását«.) Felnőtten gondolkodva : nagy felelősség van mindenkin. Hiszen föl kell ismerni, »tetten kell érni« azt a pillanatot, azt a megfelelő szituációt, amikor valakit még visszafoghatunk attól, hogy »árulóvá« váljon. Korunk olyan kor, melyben nincs helye — mert nincs melegágya — az »árulásoknak«. Sokfajta és különböző nagyságú közösségek érlelik az emberséget, ezt a legszebb termést. S ha valahol mégis felüti fejét az »árulás«; higgyék el, az nemcsak egyének ellen irányul, de az egész közösség ellen, hiszen egyes emberekre bonthatja azt Leskó László Házaspárral beszélgetek az általános iskola nevelői szobájában. Szabó Antalné az iskola igazgatója, Szabó Antal az iskola tanára, s a közművelődési vezető is a községben, így akaratlanul is összefonódik a két téma — s az a jó igazán, ha a valóságban sem válik szét a közoktatás és a népművelés. Elöljáróban elmondtam, hogy a tanácson és a faluban másutt is szót ejtenek az iskola gondjairól, s nemcsak a szülők. Ügy érzem közügy ez már Andocscn, s ha elkészül a vízmű, sor kerül majd az Iskola- építésre vagy az iskolabővítés re. — A szülőkkel legtöbbször a szülői értekezleten találkozunk. A pedagógus léginkéi rajtuk keresztül szerez ismereteket arról, hogy milyen a falu felnőtt társadalma. A külső kép, a gyerekek viselkedése, tájékozottsága is elárulja, hogy többségükben törekvő, gyermekeik jövőjéről gondoskodó családok lakják Andocsot. Igen sokat beszélgetünk a pályaválasztásról. Volt idő, amikor az egyetlen távlatot a középiskolai továbbtanulásban látták.. Megdőlt ennek a szemléletnek az egyeduralma, egyre nagyobb becsületet szereztek maguknak az ipari szakmák. És most már — egy kicsit büszkék is vagyunk rá, mert az iskola nevelői igen gyakran javasolták — többen maradnak itthon a tsz-ben, a mezőgazdasági szakmában ... A végze tanulók negyven százaléka kerül középiskolába — mondja Szabó Antalné. Férje figyelmesen hallgatja, azután hozzáteszi: — Hogy mennyire jól megy a mai gyerekeknek, elóg megnézni a zsebpénzüket. Néha még túlságosan is sok. — Miért adják a szülők? — A gyerekek jobban szeretik megvásárolni a tízórait. Régebben divat volt a jókora uzsonnacsomag. Nagyon örülünk, hogy mi is bevezethetjük az iskolatej árusítását Igaz, hogy egy kis nevelői többletmunkát jelent, de nagyon megéri. Ismét Szabó Antalné veszi át a szót: — Az igazi nagy tervünk az, hogy mi is elkezdjük a szaktantermi oktatást. Ez egy kis ideig izgatott mozgást idéz majd elő, de a sok előny bőségesen kárpitéi a berendezés sei és az átálással járó fáradalmakért. Eszközöket már kaptunk hozzá, s a tizenhárom fős tantestület jórészt fiata! tagjai szívesen vállalják. Hadd mondjam el azt is, egy kicsit kevesen vagyunk. Jc lenne még képesített nevelő — mert van képesítés nélküli is —, de nincs lakás. így is van három nevelőnk, aki a »zárdában« lakik. A beszélgetések többször is visszakanyarodtak a zárdaépülethez. Az épület nagyobb része tanácsi tulajdonoan van, egy része még egyházi. Műemlékké nyilvánították, az ebédlőben értékes freskók sorakoznak, időnként rendezvényeket is tartanak ott. — Nem szívesen vesszük igénybe, de nincs más lehetőség. Rendbe hozatni nem lehet, mert műemlék, annyi pénzünk pedig nincs, hogy restau- rálta&suk. Tulajdonképpen beszélünk a közművelöaesru. nincs hol »kózművelödni«. Ne gondolja, hogy az emberek a kényelmes laKásukoól olyan nagy örömmel jönnek el a régi épületbe. Ismeretterjesztő előadásokat azért tartunk ... Arról álmodom, hogy lesz majd Andocson egy oiyan épület, amelyik iskola is és kultúr- ház is. Könyvtárral. Megoldható lesz, hogy magyar órát a könyvek között, a köny .’túrban is tartsanaK. Mert a mostani olyan kicsi — szintén a »zárdában« van —, ha egy ember bemegy, kettőnek ki kell jönnie — mondja Szabó Antal. — Ennek ellenére fölkeresik a könyvtárat? — Igen. Az andocsiak szeretnek olvasni. Persze itt is a kalandos romantika a közkedvelt, de szép számmal viszik .lemingway és Moravia könyveit is. — Önök is úgy kerültek ide Andocsra? — Igen. Somogyacsáról jöttünk. Egy időben úgy volt, hogy elmegyünk, azután mégis maradtunk. — Hogy érzik itt magukat? Zavart, kissé idegesítő csend a válasz. A némaságot Szabó Antalné töri meg. — Tulajdonképpen jól érezzük magunkat, sok minden ide köti az embert. Munka bőven akad, talán túl sok is szakad a pedagógus nyakába... — A szomszédból hordom a vizet! Gondolja el, mit jelent ez, ha az ember fürödni akar?! — kérdezi felkiáltójellel Szabó Antal. — Persze, ha elkészül a Vízmű, más lesz ... — A szórakozás? Megtalálják a társaságukat? — Ez is közrejátszik abban, hogy az előbb nem kapott azonnal választ. Nincs olyan hely, ahol összegyűlhetnénk igazán kibeszélni magunkat... — a félbeszakadt mondatot egy kérdéssel toldja meg Szabó Antal: hallottam-e, hogy igen sok a gépkocsi, azt pedig, hogy a családok jó részénél távé van, természetesnek veszik az itteniek. Büszkeség csillan a szemükben. S ezzel a büszkeséggel kiegészül az imént csenddel megválaszolt kérdés. Látom, hogy ez a tevékeny házaspár nemcsak itt él, ők igazán andocsiak. Tröszt Tibor (Folytatjuk.) Partizánbaliada sötétítő papírosán benézve két mondta fojtottan Bácski Ste- kártyázó németet pillantottak van — Nézd a forradást a meg. Az ablaknak háttal egy SS-Hauptscharführer, vele ’ . ........ . szemben egy Wehrmacht- Csík embertelen düh t " tiszt: evikkeres Oberleutnant zett. Géppisztolyával lo ült. A háttal ülőnek vörösö- egyet gyilkossá silányult gy dött a tarkója, csapkodta a rekkori barátján: 16. Szótlanul tiporták a — remegett meg Csík. Már tudta azt is, ki az akasztott. Petár Milankovics lógott a havat, vastag ágon. A félmeztelen A táj — mint felnőtt férfi arca a borostát — szaporán növesztette a ciherest. cserjéseket. Nehezen küzdötték át magukat ezeken. Csíkét az újságok labirinlapokat. Vitatkozhattak valamin. — Az ablaknál maradsz! Nehogy erre szökjenek — súgta Professzor. Nesztelenül tűnt el a ház sarkánál. Csík befelé kémlelt. Az őrmester és a evikkeres főhadnagy között hangosabb lett a szóváltás. Az SS-egyenruhás a földre söpörte a kártyákat: — Meine Ehre heisst Treue! — dörögte utolsó érvét, az SS-ek jelszavát. — Becsületem a hűség! halott testének sebeibe kásássá válva tapadt a só. — A »Partizánvadász« módszere! — mormogta mozdulatlan ajakkal, hideglelősen Bácski Stevan. — Sóval h'ntl be tusrejtvényeire emlékeztet- áldozatai sebeit, hogy kínjaik ték ezek. A kisegérnek zeg- még elviselhetetlenebbek le- zugos úton kellett eljutnia a gyenek. sajtig. A sűrűségbe érve ilyen A falu másik végén fölkisegérnek érezte magát. Sze- ugatott egy géppuska. Az rencsére ott volt Professzor, őrök megzavarodva karattyol- „ett aki elégedetlenségét jelző hor- tak. Kettő közülük a hang- csa|. kantásokkal, egyre gyakoribb forrás irányába szaladt, a szitkozódással verekedte ma- harmadik magára maradt, gát mind közelebb útjuk vég- Professzor váratlanul egye- céljához. nesedett föl előtte, s a fölA falu váratlanul bukkant bukkanásával egyidejűleg odafagyott szörnyű kifejezés föl előttük. Mintha elebük óriási ütést mért a mukkanni uralta. A két német ebbe az pottyant volna a sötétségből. sem tudó katona állára. A arcba nézve megértette: re- Meghőköltek. búcsúbeli kakaskodásokkor ménytelen lenne az ellenLátták az őrök cigarettái- ütnek így a falusi legények, állás, nak apró csillagait. Másik kezével átkarolta, és Professzornak méz arn is elsötétített le“eaZ ■elhanyatlÓt fasiszták ablakok is, amelyeken fény- motyogta pászták szűrődtek ki, sárgára festve a havat. Pedig ku— Gyerünk! Steiner megértette, hogy a közös múlt nem mentőöv, de kötélre kötött kő a nyakán, amely lerántja a mélybe. A felpeckelt szájú őr még az árokban feküdt, szeme csukva. Steiner lecövekelt. de Professzor sietésre ösztönözte fegyverének tusával: — örülni fognak neked odaát, te hóhér! A főhadnagy furcsa módon egyetlen ellenkező mozdulatot sem tett. Mintha valami megbaba, tente — fegyvereit az ágy alá rúgja. Csík hátraszaladt az ajtó- A katona kezét összekötöz- hoz. Most először látta szem- tyaszorítóban voltak már ők z®^ó^endőgombócot gyűrt tői szembe az SS-őrmestert. is. Nagyobb átmérőjű hurok a szaiaíba. Csík előtt mintha Egy pillanatra elállt a szívvolt ez, mint amit ők fontak balomban peregtek volna az verése. A felismerés a partizánok köré. események. • bénává tette: A Professzor szinte kővé — Tiszt kell. Gyerünk! — — Steiner Rudi! meresztette szemét. A falu- sziszegte Bácski Stevan. ^ fasiszta széli fák egyike furcsa alakú A szerencsi; nem pártolt el vibrált gyümölcsöt ringatott. »Ember« tőlük. Az első ablak szakadt — A »Partizánvadász«! Ebben a pillanatban rúgta könnyebbülést is látott volna be az ajtót Bácski Stevan. a fiú' az arcán. így, sisak nél- Géppisztolya fenyegető moz- kül állás nélküli történelem- dulatára egyszerre emelték tanárnak vélte volna, ha az kezüket a magasba a megle- utcán találkoznak. Cvikkere vitatkozók. Professzor mögül még mintha biztatóan a fejével mutatta az kacsintott is volna feléjük: utat. Azok hang nélkül indul- »Gyerünk! Hadd érjen véget tak kifelé. Bácski Stevan ar- számomra minél előbb ez az cát még mindig az akasztott átkozott háború!« partizán megpillantásakor _ s<.hnell! Mensch, schnell! — förmedt Bácski Stevan a lábát nehezen emelő Steiner- re. — Gyorsan, gyorsan! — Ért ez magyarul is! — sistergett Csík. — Ugye, így van, Rudolf Steiner!? A keseszőke őrmester gyűlölködve pislogott leleplezője felé. Vérágas szemében az eszelősség fészkelt. szinte arcan remeny (Folytatjuk.) Somogyi Néplof>
