Somogyi Néplap, 1973. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-31 / 305. szám

Konya Lajos

Szilveszter

Feloldódik Szilveszter éjjel milliónyi magány rikoltva, bánatait a szélbe szórja berekedt papírkürt-zenével.

Kikényszerített gondtalanság konfetti-hava hull fejünkre, szép könnyelműség hajigálja cikázó szerpentin-szalagját.

Zúg milliónyi emberarccal a Nagykörút, áradt folyóként, s íelhörböli a szakadó fényt, amit már záporoz a hajnal.

Papírsapkák úsznak az utcán, papírtrombiták kakaskodnak — tüntet a gyors esztendők ellen a meghosszabbított gyerekkor.

Vessem le én is a komolyság szűk köntösét, bukjam az árba! Holnap úgyis kérdőre vonnak zord bíráim, köznapi gondok.

Újé v

(Stennel• ’B'ilÜ grafikája.)

Örkény István;

Megveszem a könyvem

A

mikor megjelenik egy könyv, abból harminc példány az író járandósága. Annyi mint a semmi. A kiadó hazáküldi, az író nekiül dedikálni. A feleségének, szüleinek, kedves Ede bátyjának. drága Etus néninek, egynéhány távoli, de sértődékeny rokonának; írótársainak, a fogorvosának, mai szerelmének s egy vagy két — néha három — elmúlt szerelmének. Nem tartozik a tárgyhoz, de említést érdemel, hogy az írók milyen szövevényes dedikálóviszonyban vannak egymással. Hogy kinek küldheti postán, kinek adjuk at személyesen, kinek jár a »szeretettel«, az »őszinte barátsággal«, a »barátsággal« vág#’" S"j?űSzfa névvel jelölt ajánlás — ennek külön szertartástana van. Felsülnék vele, ha megpróbálkoznék e finomságok magyarázatával: épp annyi eszem van csak, hogy nem vétem el. Elég az, hogy -amikor az ember végzett a harminc kötetes könyvtoronnyal,

nemcsakhogy saját magának nem marad belőle, hanem még előveszi a szorongás is, hogy adósa maradt egynéhány jóemberének,

akiknek elfelejtett könyvet dedikálni. Legutóbb is az történt, hogy többfelé maradt szigorú tartozásom, s a Körúton jártamban betértem egy könyvkereskedésbe.

Hat példányt akartam venni a könyvemből.

Ilyenkor az ember mondhatja azt: Jó napot kívánok, 'ez meg ez vagyok, kérem

Jékely Zoltán:

A borbogár

Pincék zugában, nagy hordók alatt,

hol gyökerek döfték át a

falat,

s hol évszázadokig senki se

jár —

lakik a borbogár.

Magába szívta óborok tüzét, közelében szinte izzik a lég! Dünnyög magában, mindig

mámoros,

s úgy ragyog, mint a

kárbunkulus.

Csak egyszer láttam, egy

félpercre tán,

ahogy benyúltam a labdám

után:

oly rémítőn lángolt fel az a hely,

hogy félvakon rohantam

onnan el...

Azóta is vágyakozom e vad izgalomra a forró föld alatt, s ha egyszer végre

odaérkezem,

azt sem bánom, ha kiég a

szemem!

Áldozatomra ő megváltatik: tüzes, fekete lánnyá változik, s teste ágyamba mindig

hajnali

érákban fog majd

felparázslani!

ilyen meg olyan című könyvemet. Vagy pedig mondhatja ezt: Kérem az ilyen meg olyan című könyvet, írta ez meg ez ... Alkalmasint éles fényt vet az író jellemére, hogy melyik utat járja; én, akármilyen fény vetül is rám, az utóbbi megoldást választottam. A helyzet így is félszeg helyzet, de legalább nincs az orromra írva, hogy félszeg helyzetben vagyok.

Kissé zsíros arcbőrű, borzas, fekete hajú, negyven esztendős körüli asszony az eladó. Rögtön, első mozdulatával elárulja, hogy szereti a könyveket; amikor a kért könyvet leveszi a polcról, köpenye újjával letörli a fedőlapot.

— Nagyon szép könyv — , mondja, és nyújtja.

— Igazán? — kérdem. — El tetszett olvasni

— El — mondja.

— És csakugyan olyan jó?

— kérdem, mert ezt jobb kétszer, mint egyszer hallani.

— Jó — mondja határozottan.

Forgatom a könyvet, tűnődve belelapozok.

— Akkor kérek még ötöt

— mondom.

— Ötöt? — kérdi, s néz rám.

— Igen — mondom, egy kissé zavartan.

— Egyszóval: összesen

hat darabot? — kérdi nyugtalanul.

— Ha lehet kapni — mondom.

— Lehet — mormogja, s révülten néz rám a szemüvege alól.

Lassan hátranyúl a polcra, ott még két kötet dől neki vállával a szomszédainak. Letörli a köpenye ujjúval a fedőlapot, s odateszi elém. Várakozásteljesen néz rám; talán azt reméli, hogy megelégszem három darabbal.

Én azonban nem elégedhettem meg három darabbal, mert hat kell. Sorra kézbe veszem a könyveket, elolvasom a címlapjukat, s miután bizonyságot nyertem arról, hogy mindegyiken szó szerint ugyanaz a szöveg áll, egymás tetejére rakom őket. S várok.

— Eszerint még három darabot óhajt?

— Igen kérem.

— Valami iskolának? — puhatolózik.

— Nem — mondom. — Csak úgy, magamnak lesz.

— Értem — mondja idegesen és bizonytalanul.

S

zemlátomást megváltozik a viselkedése. Odahúz egy létrát, fölmászik a tetejére, s egy nyaláb könyvvel érkezik vissza. Egyiknek sem törli meg a fedőlapját. Miközben a számlát írja, több ízben is rám pillant, fürkésző, üveg alatti tekintettel. Már az orrom sem tetszik neki. Valami rosszban járó alaknak vél, csak azt nem tudja, hogy miben töröm a fejem, mert a könyv különös, egyedülvaló jószág. Nem alkalmas semmiféle áruhalmozásra. Spekulálni se- hogysem lehet vele. Egy könyv annyi, mint száz könyv. Egy könyvet végtelen sokszor lehet elolvasni, s még másokkal is elolvastatni. Könyvvel mir.clanfé- lét lehet csinálni, csak két vagy több példányt nem lehet belőle vásárolni. Vajon ■ miféle cigányságban sánti- kálhatok

— Könyvtári dolgozó tetszik lenni? — kérdi reménykedve.

— Dehogy — mondom, és

elvörösödöm.

Átveszem a blokkot. A pénztárasztaltól visszatérőben jut eszembe doktor U., aki a múltkor éjszaka jött át a gyerekhez, és nem fogadott el pénzt. Sajnos, egy hetedik példányra van szükség.

Nem merek az eladónő szemébe nézni, csak oldalvást vetek rá egy pillantást. Látom arca feldúlt vonásait, homlokába verődő haját, s az orrán a szemüveget. amely féloldalra dőlt, mint egy halálra sebzett huszár a lován.

— Parancsol még valamit? — kérdi remegő hangon.

— Semmit — mondom.

A

ktatáskámba rakom a könyveket, és elbúcsúzom. Rézsut, a Körút túlsó oldalán is van eg'y könyvkereskedés. Én azobari nagy vargabetűvel az ellertkező irányba indulok, mert visszanézve, a bejárati ajtó és a szemüveg kettős üvegfala mögött meglátom a sötéten utánam bámuló szempárt.

Igyekszem elvegyülni és megsemmisülni a sokadalom- ban.

Ortutay Gyufa

A népművészet új leifedezése

Hányszor fölfedezték már! ^ Megszámlálhatatlanul.

— szigorúbb szóval: divatjáról — beszélhetünk. Nem is különösebben magyar »felfedezés« vagy »divat« éz — inkább európai, sőt világméretű jelenség. Érdemes néhány vonását figyelőre vennünk: a jót is, a hamisat, a félrevezetőt is.

E rövid cikkben nem kísérhetném végig a népdal, népmese, díszítőművészet — közös szóval az egész népművészet — fölfedezéseinek történetét. Ki hinné, hogy egy időben, a XVIII. században a francia szalonokban a különböző, egyre nyakateker- tebb tündérmesék mondása és hallgatása volt a divat —

a népmese; a - paraszti mese fordultaitól, művészetétől. S

aztánKövéífeezettt. -épnek a divatnak nemcsak ifiegunása, hanem kicsúfolása is. Vagy a magyar díszítőművészet egyik divatja, a »tulipán-mozgalom« — rossz szecesszióba fulladt.

Az efféle divatok mellett azonban van olyan fölfedezés is, ami »tiszta forrósokhoz« vezet (Bartók szavai!), s ezek a források ne szennyeződjenek el. Ilyennek tekinthetjük éppen a népdal, népzene szeretetét, hódítását. A Televízió úgynevezett Aranypáva műsorának a középdöntője előtt vagyunk, amikor ezt a cikket írom. S a zsűriben való üldögélés köziben — figyelve az énekeseket, csoportokat, figyelve a közönségszavazatok eloszlását, a szavazók számának növekedését — sok felvetődő kérdésre megkapjuk a választ.

Egy időben szívesen vitáz- gattak azon, hogy szocialista társadalomban lehetséges-e a népművészét, illetőleg azon: milyen a szocialista népművészet. Nyilvánvaló, hogy a népművészetnek az a hagyományos, »klasszikus« jellege, amilyen az elnyomott paraszti osztályban — a feudalizmus idején — kialakult, nem lehet szocialista, és nem fejlődhet a hagyományos módon tovább. Már a kaipita- lizálódás idején szétzilálódott sok archaikus vonása, de ott, ahol az írástudatlanság, el- nyomottság uralkodott, még sokáig élhetett.

A szocialista társadalomban kettős helyzet alakult ki: az öregek körében vagy az öregek tanítására (és

ilyen »tanító« Galgamácsán Vankóné Dudás Juli, aki ne- velgeti fiatal énekeseit, táncosait, s közben festegeti a maga úgynevezet naív képeit, faldekorációit) tovább él a régi stílus; őriznek dalokat, meséket, táncokat. Ez a fogyó múlt.

Viszont épp Kodály Zotftán kezdeményezésére általános i s kol á; nldjíínpf.&/. éneklés, a zeneturaa5^','mapja a népdial megtanítása, és a Rádió meg a Televízió különböző műsorai az egész országot nevelik, tanítják a népdal tudására is, szeretetére is. (Hadd ne szóljak most a »magyar nóta«, a műnépdal kérdéseiről, mivel nem a mi témánk — egy »magyaros« divatnak a hajtása csak.)

És ezek a mostani Páva- versenyek azt bizonyítják, hogy a népdalénekesek versenyében az öreg paraszti előadók, énekesek mellett azok is föllépnek, akik zenei iskolákon, főiskolákon tanulták a népdalt — nem hagyományos módon, a falutól, a nagyszülőktől, hanem tanároktól, akik a legősibb, évezredes előadásmód sajátosságait is megtanították. És most. már a versenyen a falu és a város is verseng együtt, egy rangon: a spontán, hagyományos falusi és a szigorú fegyelemmel megtanított. Ez az utóbbi a növekvő, ez épül bele s lesz részévé a szocialista kultúrának. Minden értékét felmutatja a magyar népdal történeti rétegeinek, s továbbadja majd növendékeinek, az egész társadalomnak. És a magyar népdal ily én módon része lesz az egyetemes dalkultúrának, együtt hangzik a különböző népek népdalaival, de a nagy zeneszerzők dalaival is.

A népdal ilyen fölfedezése, ilyen beleépülése a magyar műveltségbe csak teljesebbé teszi a szocialista műveltséget — nem lesz külön szocialista népművészeit. Ezt a fölfedezést — ha úgy tetszik: ezt a divatot — mindnyájain helyeselhetjük.

Egészséges gazdag áramlat ez. Ha a magyar népdal kultusza olyan kártékony divattá válna, ami kizárólagosságot parancsol, ami elzárkózik más népek dalikul túrájától, a neves szerzők műveitől, s valami hazug romantikával belemerülne a paraszti múltba, akkor föl kellene lépnünk ellene. Ilyen jelenség azonban nem mutatkozik

— sem elméletben, sem a gyakorlatban. Kodály tanítása is arról szólt, hogy a magyar népdal tudásával induljunk el az egyetemes kultúra minden szép értéke felé: a tiszta források felé.

Minden népművészeti műfajon természetesen nem haladhatunk végig. A népi táncok, gyermekjátékok országos terjedése, újraelevenedése — az iskolai oktatásiban is, tánccsoportok műsoraiban is

— követi a népdal tanulásának tudatos módszereit. Rokon módszerekkel építi tovább a hagyomány anyagát. Különösen a táncoknál a koreográfus egyéni tehetséFonóház. Vankóné, Dudás Juli festménye.

ÍA naiv festők kiállításának anyagából.)

gének arra is van lehetősége,’

hogy a hagyományos nzrntók követésével egyéni hangulatú, értékes alkotósoibait, modern kompozíciókat teremtsenek. Ez sem lesz szocialista népművészet, hanem értékes hagyományokra épülő önálló, egyéni alkotás, része szocialista művészetünknek.

Más, bonyolultabb kérdésed két vét föl a népi díszátő- művészet újabb fölfedezése. Tudjuk, hogy az úgynevezett primitív, archaikus művészetek is hányszor megtermékenyítették a • képzőművészet mestereit. Elég, ha a modem képzőművészet történetére emlékeztetünk: Picasso, Chagall és annyi festő, szobrász és keramikus stb. kapott indítást, motívumot, formai ötletet ezektől az alkotásoktól, a paraszti díszítőművészet elemeitől is. A mi társad álmunkban is a díszítőművészet indítására, ösztönző példájára eleinte egyes csoportok alakultak, majd — most a HISZÖV irányításával — egész országos hálózat született a népi díszítőművészet hagyományainak tanítására, továbbfejlesztésére és hazai meg külföldi értékesítésére. Ez már nem a hagyományos népi művészkedés: paraszti, pásztori, gölöncsér módra, inkább népi iparművészeinek nevezhető. Szervezeti formája, az oktatás, a továbbfejlesztés tudatossága megkülönbözteti a hagyományostól, s megkülönbözteti bizonyos iparszerűsége is. Mégis a hagyományosból nőtt ki! Értékét részben ez is adja, s rangja van. Hazai és nemzetközi kiállításon szerepel, alkotói, munkásai nevét ismerjük. Munkájukról is azt mondhatjuk, hogy része a szocialista kultúrának.

Viszont van egy veszedelmes divata a hagyományos népi díszítőművészet gyűjtésének. A magyar sajtóban több hasznos cikk figyelmeztet erre a veszedelmes divatra, legutóbb a parlament kulturális bizottságának ülésén is szóba került. Ez pedig egyszerűen az, hogy fortélyos ügynökök, kereskedők vásárolják össze falvainkban, padlásokon, szobákban — ahol találják — a régi paraszti művészkedés tárgyi emlékeit. A bútorokat, faragásokat,’ szép cserepeket, szőtteseket, hímzéseket — mindent, amit csali találnak. Hagyján, ha ez hazai igényt elégít ki, lakás- kultúránknak ad egy-egy kedves színfoltot! Mégis: ezeknek a tárgyaknak inkább múzeumainkban, épülő szabadtéri múzeumainkban, tudományos gyűjteményeinkben van a helye. Különösen akkor, ha az aggálytalan ügynökök külföldi vevőknek árulják ki e megvédendő kincseinket.

Egyszer már megírta Siklóssy László — három kötetben — műkincseink Bécs- be vándorlásának történetét. Azok főúri, nemesi kincsek, képzőművészeti alkotások, történeti ereklyék voltak. Lassan több kötetre — s nemcsak Becsre — terjedne ki annak leírása, hová is vándorolnak a falusi porták névtelen paraszti, de számunkra igen értékes kincsei.

Ne engedjük elherdálni ezeket a szerényebb kincseket se! Ne áldozzuk fel semminő divat kedvéért: őrizzük és védjük minden törvényes eszközzel. A külföldi érdeklődő vásárolja csak a HISZÖV szövetkezeteinek népművészeti alkotásait. Szépek, dekoratí- vek azok is. A magyar múlt paraszti alkotásai nemzeti hagyományunk, kultúránk részét teszik — itt ne engedjünk a kereskedelmi divatnak. Nem csempészáru az, hanem maga a paraszti történelem, egy eltűnő, elmúló világ. De a miénk! Nekünk kell őriznünk. S akkor nem lesz üres divat, hanem mindig megújuló — megújító fölfedezés.