Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-07 / 261. szám
Forradalom Szőnyi Gyula grafikája. Orsovai Emil LENIN Az alkotás — a világ vállalása. Nem vérszegény elidegenülés, hanem mikor már ráismer magára az ember a múltja mély tükrébe néz, gondolata nem öncélú mennyország sem egyszemélyes balga vizió, hanem avult tények megtámadása, a változás, mi változtatva jó. Es tudni kell a tagadást tagadni, kisajátítva kisajátítót, két kézre fogni, hévvel megragadni szerszámot, gépet, számítást, a szót, s kimondani, mi történelmi mondat: a tudatossá emelt létezést. Még akkor Is, ha végül önmagad vagy kit meg kell alkoss — bármilyen nehéz. ßesze Imre Acélsisak, bajonett Es akkor, negyvennégyben — Radnóti még írta levelét — föld-vágyó öreg paraszt kezében megcsillant egy orosz bajonét, rejtett szalonnát vágott szeletre, ünnep volt. Ragyogó őszi nap kacsintott a békés fegyverekre és csillogott kerek acélsisak. Elmúlt pillanat-ragyogás! elő emléke földnek, vérnek, Emléke bennünk is lobogjon a pillanatnak, ifjú nemzedékek! n szocialista irodalmak szellemi közeledése Néhány példa — okulás végett Kapcsolataink áttekintése — örvendetesen — roppant nehéz feladat, örvendetesen nehéz — ez a kifejezés frivolnak tetszhet, de valójában fontos és pozitív tény az a szocialista irodalmak közös életében, hogy folyamatosan és fokozottan nő az igény egymás jobb, pontosabb megismerésére; hogy föl akarjuk fedezni mindazokat a történeti és eszmei szálakat, amelyek összekötik irodalmainkat. Lehetetlen nem örvendezni annak, hogy a históriai múlt megismerése mellett egyre égetőbb és sürgetőbb igény mutatkozik éppen a legfrissebb művek s viták megismerésére. Végül — de nem utolsósorban — az is újfajta minőséget jelez kapcsolatainkban, hogy szocialista irodalmaink aktuális problémáit korántsem csak egy-egy nemzeti irodalom tapasztalati anyaga alapján óhajtjuk megoldani, hanem a szocialista irodalmak általános, in- ternacionális gyakorlatára is fölfigyelünk. Idézzük ezeket a példákat is okulás végett. Vitalij Ozerov izgalmas tanulmányára szeretnék hivatkozni, amelyben sok gyakorlati tettet idézve világítja meg az írók nemzetközi találkozóinak, konferenciáinak értelmét. A haladó nemzeti kultúrák képviselőinek tanácskozásait — fejtegeti Ozerov elvtárs — »a közös szociális és esztétikai platform erősítése« teszi igazán értelmessé. »Ennek a platfromnak az alapja pedig az irodalomban és a művészetben megnyilatkozó nemzeti, illetve in- ternacionális elemek organikus egysége...« »Az egyes országok és irodalmak lényeges problémáit lehetetlen elkülöníteni a világproblémáktól, hiszen a szociális és osztályfolyamatok rendkívüli módon hasonlóak...« irodalmak együttműködése a nemzeti sajátosságok rovására történhet. Az imperializmus ideológiai föllazító politikájának elméleti szakemberei — elsősorban Zbignevo Brzezinski — egész elméletüket arra alapozzák, hogy az ideológiai élet területén a nemzeti különállást kell hangsúlyozni. Ezen a különálláson ők nem a nemzeti kultúrák sajátos vonásait értik, hanem a nacionalista örökséget, az egyes nemzetekkel szemben a múltból reánk maradt előítéleteket. Ez az irodalmi együttműködés megfelel azoknak az általános fejlődési tendenciáknak is, melyek a szocialista országok közösségére jellemzőek. Természetesen képtelenség lenne azt gondolni, hogy miközben a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsába tömörült országok egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek a gazdasági élet integrálására, mindez teljesen észrevétlen marad az adott nemzetek szellemi, kulturális életére. Ugyanakkor a gazdasági integráció tényeit is nehéz lenne mechanikusan átvinni a kulturális élet vagy akár csupán az irodalom szféráira. Az egyes országok irodalmában a szocialista pozíciók erősödésével egyenes arányban növekszik az együttműködésre való készség, sőt a közös munka szükségszerűségének fölismerése. Nem arról van szó, hogy a nemzeti sajátosságok, illetve a szocialista realizmus általános törvényei között ellentétek lennének, s a szocialista Csakhogy mi, akik itt élünk Kelet-Európábán, keserves történelmi tapasztalatok árán tanultuk meg, hogy az itt élő népek mennyire egymásrautaltak. Példáimat a magyar irodaiam köréből veszem. Ugyan miként lehetne elválasztani egymástól a horvát származású Zrínyi Miklóst — aki az egyik legnagyobb magyar költővé lett — testvérétől, Petar Zrinitöl, aki viszont a horvát költészet jelese? Nekünk Ady Endre hazafisága a példa, aki keserű és káromló szavakkal lázadt a Monarchián belül érvényesülő magyar imperialista törekvések ellen. »Magyar jakobinus volt ő, aki tudta azt is, hogy »magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad« — és erre a dalra a román Octavian Goga és a szlovák Pavel Orszagh Hviezdoslav feleltek testvéri szóval. És ha József Attila közvetlen feladatként jelölte ki: »rendezni végre közös dolgainkat ez a mi munkánk, s ez nem is kevés« — akkor ez a rendezés nála személyesen azt jelentette, hogy a magyar irodalom történetében először ő volt az, aki műfordítói munkássága centrumába a nyugat-európai költők helyett a szomszédos népek poézisét állította. Az ilyesfajta példák könnyűszerrel szaporíthatóak. Ion Agirbiceanu, a Kolozsvárott élő, kitűnő román író még balázsfalvi gimnazista korából emlékezett egy református magyar emberre, akinek román meséit nagy áhítattal hallgatta. Megvallja azt is, hogy később sokat merített ezekből a regékből, s voltaképpen egy magyar paraszt előadásában találkozott először népének legősibb mondavilágával. Egy prágai kutató, Jaromir Jech a Bánságban bukkant egy nyolcvanéves cseh férfira, aki szerbül, németül és bulgárul mesélt — anyanyelvén kívül —, s ilyenformán mintegy személyében testesítette meg azt a rejtett folyamatot, ahogyan egy-egy mese vagy mesemotívum körbejárta hajdanán a világot. Zajlik tehát egy folyamat, függetlenül a mi irodalmi életünk megtervezett és okosan meghatározott szabályaitól. S ez mintegy az életté- nyek szükségszerűségével is bizonyítja: nem lehet az egymással együtt élő, azonos társadalmi rendszerek feladatait vállaló népek között mesterséges gátakat állítani. Sokan szeretnék Vannak újabb keletű példák is. Sőt, nem csupán az irodalom magasabb, »szervezettebb« világból valók, hanem az újkori folklór gyakorlata ez már bizonyítva, hogy a szellemi együttműködés nem egyedül tudatos fölismerés eredménye, hanem a népek legbelsőbb igénye is. 1953 őszén a moldvai Szabófalván egy értelmes siheder, bizonyos Pál Ferenc odaállt a néprajzosok elé, és magnetofonra mondotta csángó nyelvjárásban Mihail Eminescu híres meséjét, a Calin nebunult, amelyet — vallomása szerint — nem sokkal korábban olvasott románul. És mindezt afféle »mesefaként« tette, aki nemcsak őrizőjé, továbbadója, hanem gazdagítója is a nép mesekincsének. A dologban a legkülönösebb az, hogy ez a korántsem irodalmi szöveg, az illető Eminescu-mű első magyar fordítása, mert a mese magyarul nyomtatásban csupán 1957-ben jelent meg, Bö- zödi György átköltésében. sajnos, nem egyszer a szocialista országokban is — a szellemi együttműködést valamiképp úgy beállítani, hogy létezik egy intemacionális szféra, amely az úgynevezett nagypolitika köreiben érvényes, és létezik a nemzeti feladatok köre, amely a mindennapok munkájában szolgálhat iránytűként. Az ilyen megosztás politikai-ideológiai képtelenségéről szólni nem az én feladatom. De ide tartozik annak a cáfolata, hogy az irodalom világában sem lehet szétválasztani a nemzetközi és a nemzeti fogalmát, a nagy és a kis feladatokat, amelyekre más és más törvényszerűségek érvényesek. A jelenkori világirodalom egyik legragyogóbb példájára szeretnék hivatkozni, a Lenin- és állami-díjas szovjet—Kirgiz író, Csingiz Ajt- matov munkásságára. Vajon egyik legutóbbi műve, a Fehér hajó — amelynek alcíme: Mese után, világosan jelzi a mű ihlető forrásait — voltaképpen nem ugyanannak a folyamatnak a hasonmása, amelyről az előbb a magyar—román—cseh folklór újabb jelenségei kapcsán szólottám? Ajtmatov kisregényének egyik vezérmotívuma a Koronás Szarvas Anyáról szóló ősi kirgiz monda, a kirgiz nép eredetmondája. Ennek a regének az a funkciója — egyebek között —, hogy a társadalmi igazság, a mindenkor kötelező emberség nagy és közös törvényeire figyelmeztessen. Ajtmatov ezt a kisregényét orosz nyelven írta. Tehát így ugyanaz a folyamat játszódott le — persze jóval tudatosabb formá• m ostanában a mínusz !y\ harminc fokos, egészségesen száraz szibériai téli napokról álmodom. Pontosan emlékszem arra a délutánra, amikor hétezer ki- ométerre és hét órára otthonomtól — ennyi az időeltolódás — a Kínába, Mongóliába vezető út mentén épült legnevezetesebb orosz város, Ir- kutszk egyik terén ültem a pádon, mint a város többi pihenni vágyó szifoirjákja. Hideg, csendes délután volt. A Szibéria meghódítóinak tiszteletére emelt magas márvány obeliszk körül, a Gagarin sétányon sokan töltötték szabad szombatjukat olvasással, sétával, csendes beszélgetéssel. Legalább annyi gyerekkocsi volt a hótól megtakarított aszfaltjárdán, mint ahány kényelmes pad, amelynek négy öntött medvetalpa mélyen belenyomódott a oark porhavába. Kelet felől, a ritkán befagyó, csodálatos \ngara folyón túl már sötét szürkére vált az ég, nyugaton élénkpiros csíkokat, foltokat festett a felhők között az égre a lenyugvó nap. Fáradtnak és álmosnak éreztem magam. LegszíveOravec János VIRÁG AZ ANGARÁMAK sebben ledőltem volna a pad egyik hullámos ülőkéjébe, mint valami bölcsőbe. Az An- garára gondoltam, a Bajkál- tó legendába illő engedel- mességű, egyetlen leányára. Az Angarára gondoltam, amely a monda szerint megszökött az öreg Bajkáltól, atyjától, hogy távoli ifjú daliájával, a Jenyiszejjel összeölelkezzen. Az Angarára gondoltam, amiről legelőször vagy harmincöt esztendeje hallottam első világháborút és szibériai hadifogságot szenvedett magyar hadifoglyoktól. Az Angarára gondoltam, amelyen megépült az első szibériai vízi erőmű, s amelynek zabolátlan gazdagságát most már az ember használja föl, nemcsak Irkutszkban és Bratszkban, hanem nemsokára Uszty-Ilimszkben is. Ezek az erőművek Szibéria elektromos napjai. Az erő, a gazdagság, a civilizált élet, a beláthatatlan, űrutazásszerű emberi ugrás forrásai. És ekkor hirtelen földíszí- tett autósor törte darabokra a szabad szombat délutánjának díszes jégvirágait Az eb" ’gr tetején két virággal koszorúzott kör — mint két jegygyűrű — fonódott egymásba. Fölötte színes luftballonok sokasága vitorlázott a nagy folyó felől fújó szélben. Ifjú pár szállt ki belőle. A lány szibériai hónál fehérebb menyasszonyi ruhában és körömcipőben, a fiú alkalmi feketében és csokornyakkendőben. A többi kocsiból a násznép, rokonok, hozzátartozók, munkatársak özönlöttek a nyomukban. És ekkor már életre kelt a park és a sétány csendesen pihenő közönsége is. Mindenki odatódult a lépcsőhöz, amely majdnem egy teljes körívet leírva fut le a folyóhoz. Ott tolongtunk az ifjú pár mögött, amely egymáshoz igazított vállakkal és léptekkel haladt le a folyóhoz. A legalsó lépcsőfokon megálltak. A vőlegény lehúzta a celofán borítót a vörös szegfű- csokorról. A halálosan néma csendben csak a nagy ritkán befagyó Angara állandó vándorlásának susogásíi, egy el- tévelyedett sirály furcsa rikoltása hallatszott, fin a hidegtől reszketve hallani véltem, hogy a celofánburkától megfosztott élő virág sisteregve megpörkölődik a fagytól. Az alkalmi feketébe öltözött ifjú a talpig hófehérbe öltözött menyasszonynak nyújtotta a csokrot. A lány az arcához emelte. Jól láttam: nem megszagolta, hantin megcsókolta a meleg virágszirmokat, aztán határozott mozdulattal a folyóba vetette. A sebes Angara azonnal magával ragadta. Szürkéskék vizétől rövidesen mélyvörös színt kaptak a piros szegfűk. A ceremóniát mindenki szótlanul nézte végig. Csak akkor mozdultak el helyükről az emberek, amikor az ifjú pár ismét fölért a lépcsősoron. Itt aztán ünnepi fogadtatásban volt részük. Gratuláltak, sok boldogságot és sok gyereket kívántak nekik. Kivétel nélkül mindenki. Az egyszerű járókelők, sétálók, parkban pihenők — s mi, külföldiek is. Szertartásos és tiszteletteljes, kölcsönös haj- longás után az ifjú pár és a násznép visszabíiQt a fűtött személygépkocsikba, aztán elhajtattak. Ismét csendes lett a tér és a sétány. Keleten, a folyón túl már teljesen sötét volt az égbolt, nyugaton színt nem, csak valami kevés világosságot adott a nap. Szibéria első meghódítóinak obe- liszktűje mozdulatlanul mutatott az égre, ahol Gagarin, az űr első hódítója járt. Mellettem a pádon tüzet kért egy ősz szakállú, hosszú, fekete kabátos, prémsapkás, halinacsizmás öreg. Gyufát gyújtottam, és odatartottam. Megköszönte, aztán a füsttel kifújva csendesen ezt mondta: — Az út a boldogsághoz nem mindig fölfelé vezet. A tisztességes és tiszteletteljes emlékezés lépcsőfokai még akkor is a magasba emelnek, ha lefelé lépkedünk rajtuk. Ismerem a lányt, azaz a menyasszonyt. Valamikor gyerekkorában a térdemen ült. Most végezte el a főiskolát. Ismertem az apját is: munkatársam volt. Az Anga- rában lelte halálát, amikor az erőművet építettük. Nem is találtuk meg ... Helyes, hogy a fiatalok megnézték a folyót, amely atyjukat örökre elrabolta. És helyes, hogy a fiatalok megmutatták magukat az ősi folyónak... Ha sok pénzem lenne, pezsgővel kö- szonteném őket ban —, mint a moldvai Szabófalván Eminescu meséjével. Történt azonban más is. Ajtmatov önnön nemzetének legszebb humanista hagyományait a szocialista emberség új törvényeivel ötvözte. És ez már nem nyelvi kérdés. Sőt nem is egyszerűen a közvetítés problémaköre! Ez már egy magasabb rendű, minőségileg megváltozott kulturális egység új valósága. Nyikolaj Konrad akadémikus egyik tanulmányában a világ- irodalom fogalmáról értekezve kifejti, hogy az újkor szocialista társadalmában az elsőrendű feladatok egyike a társadalmi tudat etikai színvonalának növelése. Ez a feladat, illetve ennek teljesítése egy új világirodalom korszakainak három nagy, döntő fordulatot jellemző műve, Augustinus „De civitate Dei”-je, Dante „Divina Co- mediá”-ja, illetve a Kommunista Kiáltvány. Nos, ha ez a felosztás igaz — és én feltétlenül annak tartom —, akkor Ajtmatov művében — és sok más alkotásban — egy új, nagy egység létrejöttét kell megfigyelnünk. Ennek az egységnek meghatározó eleme, hogy a nemzeti örökségre támaszkodva, azt maximálisan fejlesztve, a humanizmus szocialista törvényeit kifejezve a kommunista társadalom intemacionális elveit és gyakorlatát tartja szem előtt. A szocialista forradalom alternatívája kell hogy iheghatározza a haladó irodalom tudatát — fejtette ki a kitűnő cseh kritikus, Jiri Hájek egyik tanulmányában, amelyben 1968 cseh jobboldali teoretikusaival vitázik. Ezek a teoretikusok a „kis népek” hivatását óhajtották szembeállítani a „nagy népek szerepével”. Hájek felelete erre nem lehet más, mint az, hogy „részt kell vennünk annak a reményteli világnak megvalósításában, amely az egész emberiség történelmi missziója, e megvalósításhoz egyéni tejlesít- ményükkel kell hozzájárulnunk — ez a mi kommunista válaszunk kispolgáraink úgynevezett „örök” kisnemzeti problémáira. Telies ioggal állapíthatta meg Konsztantyin Katusén elvtárs, az SZKP KB titkára: „A kultúra és az ideológia szférájában is legalább olyan jól látható a szocialista államok közeledése, mint gazdasági téren. Bármilyen gazdag is és sajátos is szellemi életük, bármenynyire virágzik is nemzeti kultúrájuk, ahogy az új rendszer fejlődik, mind mélyebben meggyökeresedik ezen államok kultúrájának és egész szellemi életének közös szocialista tartalma. Ennek a folyamatnak legfontosabb alapja az egységes marxista— leninista ideológia, az új társadalmi viszonyok megszilárdulása, amelyeknek legfőbb vonása a kizsákmányolástól megszabadult dolgozók baráti együttműködése, az emberek és a nemzetek egyenjogúsága. A szocializmus minden embernek megadta a munkához és a művelődéshez való jogot, valódi kulturális forradalmat hajtott végre, megnyitotta a néptömegek előtt az utat a jólét, az emberhez méltó élet felé. Mindez szilárd alapot nyújt a népek szellemi közeledéséhez. E. Fehér Pál BARNA MARGIT Csillagszegen Az ég alján villan Százélű vörös kés Engem vág a hajnal Szalad velem a fény Lábam viszi Lépésnek Kezem viszi Kenyérnek Szívem viszi ölem viszi Szerelmemnek Gyermekemnek Terít az éjszaka Kék bársony szőnyeget Elszökik a nappal Engem rajta felejt Becsukom a szemem A varázslót várom Hoz száz csillagszeget Kopácsol az álmom
