Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-25 / 276. szám
Náétndí éra Visszavárlak Visszavárlak. Minden közönyös mozdulatommal vétek ellened, elhaltak szaraim, melyekkel köszönthetnélek, mégis érted élek meg minden meddő órát és a várakozás festi meg szomorú arcomat. Nem beszélek rólad senkinek, és hitetlen is vagyok mert ki tudja: köszöntesz-e még engem sejtelmes számok bűvöletével, vagy egy alig érthető mondat rámvonatkozásával. Szomorú, hogy elfogyok a verssel, megváltás nélkül dőlnek rám a napok mert régóta nem tudom elképzelni hogy valóban létezel és tudnád-e mind közös játékainkat melyet csak két szerelmes ismer? Kiss István: GALAMBOK. (A Nemzetközi Kisplasztikái Biennálé anyagából.) „A durva szavak mögött a szív is keményebb../' Beszélgetés Balázs Anna írónővel ■■rCniiTfi már összvfcBS»*I *ék és elküldték. az * ötnteo csomag nfctí- várqit, fuvarlevelet. Ma délelőtt Kovács a maradék jegygyei átszaladt a nagy állomásra, most még le kell számolnia a postán. A várótermet, a mázsálót és a raktárt már a hét elején kiürítették. A berendezés, nagy részét ő vette meg, olcsón; az irodából a szekrényeket, a kályhát, a két asztalt, a váróból a padokat Hozzá került az apróságok többsége is: öt forintért a kancsó, háromért a lavór, húszért az asztali lámpa. Kovács különösen a rolós szekrénynek örült: átfestik, illik a szobabútorhoz, jó lesz valamelyik lány könyveinek. A pályamunkások hordják ki az »irodát«, rakodnak. Ko- vácsné sepreget, le-lehajol a papírdarabokért, rongyokért, kisimítja őket, de aztán mindent a szemétkosárba dobál. Nem lát a könnyeitől. Kovács ezért is menekül a postára. Nem bírja elviselni az irodája kifosztását. Tizenöt évig dolgozott ezen a helyen. Másfél évtizedig az élete tartozéka volt ez az iroda, ez a váróterem, ez az állomás a két váltójával, két villanyoszlopával, menetrend szerint beérkező és kiinduló kisvonatával. Vége. A kávédaráló ideje lejárt Minden, az utolsó szeg is, a legkisebb fadarab is emléket ébreszt benne. Itt ült, itt dolgozott mindig az asz táblái. Belátta innen a főutcát, a vasúti pálya nagy részét — és a piacot. Mindenkit ismert, őt is ismerte mindenki. Az emberek nyáron bekiabáltak neki, télen megemelték a sapkájukat. Ha valaki kevés pénzzel jött a faluba és meglátott valami vásárolnivalót, hozzá jött köl- ' csönért. Sokan bejáratosak hozzá, hivatalos ügyben vagy csak »úgy«. A lányai is bejöttek mindennap, egy órával azután, hogy ő eljött otthonról. Kiflipénzt kértek tőle itt, előtte az anyjuktól otthon. A bélyegzőt kellett átállítaniuk érte. Visszafelé is benéztek, beszámoltak a jegyeikről, elvitték a kenyeret vagy a tejet haza. Itt újságolta az egyik öröm- »■mel, hogy »maga« lett, mikor először magázták a városi áruházban, »öregszünk« gon- ~-;'9olta Kovács. Itt nézték végig a bizonyítványokat is évzáró után. A gyerekek ingyen utazhattak a vonaton, ha jól fejezték be az évet. Tizenöt évig itt telt minden napja a rövid, évi szabadságok kivételével. Több mint tíz évig a vasárnapok is. Aztán, ahogy csökkent a forgalom, ünnepnapra váltás nélkül bezárt. Kirakta a táblát: »Jegykiadás a vonaton«. E leinte — a kezdet kezdetén — nehezen ment a dolog. Beosztottból lett »főnök úr«. Addig negyedmagával szolgált. Mikor ide helyezték, nagy lett a felelősség, rossz volt megszokni az önállóságot. A váltókezeléstől a jegykiadásig mindent tőle kértek számon. Csomagfelvétel, bárcázás, rakodás, benti takarítás, hóseprés, az a rengeteg javítás — nem boldogult az asszony segítsége nélkül. Éjfélekig dolgoztak együtt, különösen hóvégeken: »nem jött ki« a zárlat. Az expressz és a poggyász összesítését is mindig a felesége végezte el. Mennyit veszekedtek! Hogy ő nem teljes értékű ember, nem tud megállni a saját lábán! Sokszor aludt az irodában az asztalon: az iratokat az ablakba pakolta át, lete- ritette a zubbonyát, feje alá rakta a székpárnákat A bundájával meg betakarózott. Furcsa lesz otthon látni ezeket a bútorokat. Mindenütt világit rajtuk fehér betűkkel a MÁV. A kancsón is, a lámpán is a szekrény rolóján is. Ha itt vesztek össze, hazakí- séite az asszonyt, ő meg visz- szajött aludni az irodájába. Szenvedélye is volt. Békés, köítségtelen szevedély: szeretett telefonálni. Ezeknek is vége, ezeknek az éjszakába nyútó mókázásoknak, méhészeti-nyulászati szakvéleménycseréknek —Robban« a vonal: Kisst másik megyébe tették, Tóthot a nagyállomásra, Lehóczkit a városba raktárosnak, Magyar itthagyta a vasutat. Félévenként ha egyszer találkoztak, de a hangjuk mindennap itt volt. A hallottakból ismerték egymást. Ha valahova nőhelyettest vagy tanulólányt küldtek, azt a többi rögtön kinevezte a Kovács szeretőjének: élveztek, hogy nem érti a tréfát. Pataki Edit TEMETÉS* Ahogy a postáról jön, búcsúzik a pálya minden részétől. A talpfák, a sínek, az átjárók! Mennyit küszködött a hóval! Állította a két árva váltót, ha hozták a malomból a lisztet, vagy vitték a gyárba a cukorrépát. Itt kapott gyümölcsöt, dinnyét, káposztát a piacosoktól, ha segített nekik a rakodásnál. Hányszor kérték, hogy becsülje meg, mi hány kiló! Máskot meg ugratták a vén tyúkokkal. Ezeknek az embereknek hagyta nyitva a várót nem egyszer éjszakára — persze szabálytalanul, de így fedél alatt lehettek. Itt rendezték a számtalan hócsatát a bejáró gyerekekkel a vasutasok ellen. A gyerekek a jövő hónapra már a buszra váltottak bérletet. M egjárta hát utoljára a postát is. Alig veszi észre a szembejövőket. Rossz lesz ezután. Tizenöt évig volt a maga gazdája, megszokta. Senki nem dirigált, senki nem is engedelmeskedett neki. Mindig tudta, hogy »ideiglenes» a kisvasút, mégse keresett biztosabb helyet, összenőttek. Váratlanul érte a felszámolás. Sose tudott volna eléggé fölkészülni rá. Az irodát is kiürítették, nem maradt más, csak a csupasz falak, a függöny nélküli ablakok. Eltűnt a renSzepezdi nagyon szeretett enni. Fittyet hányt az orvosi tanácsoknak, s úgy érezte, hogy a több kalória több örömet, élvezetet jelent. Egy- egy jó falatnál a megelégedettség érzése töltötte el. Ezen a napon Szepezdi előbb májgombóclevest, utána hizlalt rostélyost, azután káposztás kockát, majd egy szelet kenyeret evett. — Mindig szeretek ebéd után kenyeret enni — magyarázta. — Figyelj ide! — mondtam neki komoran. — Amit te csinálsz, az kész öngyilkosság. Nemrég olvastam egy német könyvet, amely előírja, hogy különböző korú emberek miként táplálkozzanak. Neked a felét sem szabadna enni. Mindaz, amit ettél, rárakódik az erekre. — Miért? Mit kellene a német könyv szerint ennem? — Üres levest, rántás nél- kül. Egy szelet húst, leforrázott főzelékkel és gyümölcsöt. Semmi kenyér, legföljebb egy negyed zsemle. Krumplit soha! — Estére kacsa lesz otthon — mondta válaszul. És megnyalta a szája szélét. — Ne edd. meg, ha sokáig akarsz élni! Egy kis gyümölcs, más semmi. — Es mit csináljak a kacsával? A feleségem három kor jön meg vidékről. Megírta, hogy kacsát is hoz, és az lesz a vacsora. — Ne legyen! Most pedig kérj olajat! Igyál meg két kanállal! Az egyensúlyozza a geteg szemét is. Kováé* benéz még egyszer a raktárba: rendben van, üres. A váróból még leszedi a plakátokat. ö rakta föl mind. Most le kell szedni határidő előtt. Nehézkesen veszi föl a zubbonyát. Szokásától eltérően be is gombolja, bent. Most nem kell rohannia. A vonat öt-hat perc múlva ér ide. Nincs most elkésett jegyváltó, elgondolkozott árufeladó. Nincs már utas se. Még egyszer körbetapogat- ja szemével az irodát. Ugyan mit kezd majd a hentesüzlet a pénztárablakkal? Csaknem elmosolyodik ezen a gondolatán. Hát nem mindegy? Bezárja az irodát, a várótermet is. A mázsáló árván maradt. A mérleget, amelyről mindennap be kellett írni, hogy »érzékeny és állé- kony«, elvitték. A faajtókat ő vette meg és szerelte le, otthon várják, hogy a méhesbe állítsa őket. Az utcán nagy tömeg sereglett össze. Nemcsak a piacosok vannak it, nemcsak a sétálók, jövőmenők álltak meg. Ide gyűlt a fél falu. Ahogy Kovács kilép, mindenki elnémul. Tisztelettel adnak utat. — Tán belebetegszik — mondja valaki. Kovács mereven, feszesen áll szokott helyén, az állomás sarkánál. Baljában a koszos piros zászlót tartja. Az emberek is mereven néznek maguk elé. — Hát igen. Átlépett rajta a történelem — kedélyeske- dik valaki. Senki sem nevet. Lefelé néznek, a sínekre, a »keskeny nyomtávra«, mintha mérlegelnék, mekkorát kellett lépni ehhez. — Elég nehéz volt — szól a tanács embere, egy azok közül, akik elérték, hogy a kisvasútat a buszközlekedés váltsa föl. És itt a vonat. A motor és két kocsi, utas nélkül. A vezető nem mer az emberekre nézni. A kocsik ajtajában egy-egy kalauz, sapkához emelt kézzel, egyenesen. Kovács jobbjával tiszteleg, baljával tétován fölemeli a zászlót. Beesett arcán végiggördül a könny. A kismotor ismerősen, játékosan zakatol. Nem tudja, hogy utoljára fut itt. Ahogy eléri az állomást, sípolni kezd. Sípol, amíg a pályát el nem hagyja. sok állati zsírt, amit megettél. Kitisztítja egy kicsit az ereket. Szepezdi intett a pincérnek! — Láttam a büfépultnál diókrémes tortát. A cvekked- li kevés volt. Hozzon kettőt a diósból! — Megbolondultál? — Tudod, hogy mennyivel jobb ebben a vendéglőben a dióstorta, mint az olaj? — Szóval beteg akarsz lenni? — Dehogy akarok. De olajat se akarok! A felszolgáló közben elém tette az üres húslevest. Neki elhozta a tortát. — Ugyebár hármat tetszett rendelni? — Kettőt. De ha már elhozta, hagyja itt. — Hozhatom a leforrázott halat? — fordult felém a pincér. — Igen. Zöldsalátával. Olajjal, ne cukorral! És persze a külön olajat is. — Szegény ember — sajnálkozott Szepezdi —, miért nem olvastad inkább az inyencmester szakácskönyvét. Tudod, milyen remek kolozsvári rakottkáposzta-recept van benne? Káposzta rizzsel és hússal összekeverve, egy szelet sülttel és rajta keresztben egy pár debreceni. Persze, sok-sok tejföllel leöntve. Minden héten egyszer van nálunk ... Lenyeltem az olajat, és egy kicsit összerázkódtam. Azután megjegyeztem: — Ez vezet téged a sirhoz. — Legföljebb nem fogjak Mit tudnak róla mások? — kérdezte könyvének előszavában Balázs Anna írónő aki megrázó írásban állított emléket a forradalmár asszonynak, Martos Flórának. Aki elolvassa a Történetek Flóráról című regényt, annak számára ez a név nem egy lesz csak a történelemből megtanult nevek közül, haném élő, személyes ismerős. Balázs Anna személyes ismerőse, elvtársa volt Martos Flórának, csakúgy, mint a felszabadulás előtti illegális kommunista mozgalom sok mártírjának. Ö maga egész fiatal korától tevékenyen részt vett a munkásmozgalomban. megkérdezni tőlem, hogy mi a hosszú élet titka. Viszont remek falatokat eszem. Te, vasárnap lesz a névnapom! Már megrendeltem a menüt: gríznokedlis leves, karaj debrecenivel töltve, róseibni, túrós és diós rétes... Szereted? — Nagyon — vallottam be őszintén. Ereztem a rétes ízét a nyelvemen. — Na, látod! Várlak. — Nem megyek. Elhatároztam, hogy a könyv előírásai szerint élek. Tovább csábított. — Akkor gyere el a jövő szerdán! Akkor lesz a házassági évfordulónk. Az lesz a menü, ami az esküvői ebéden volt: raguleves, rántott és töltött csirke, somlói galuska. Nagyot nyeltem... A kedvenc ételeim... Jött a pincér, és megkérdezte: elvihe- ti-e az olajat. Gyorsan bólintottam. — Na, eljössz? — csalogatott Szepezdi. — Kérlek, én kemény ember vagyok, és. Félbeszakított: — Szóval eljössz. — Nem ígérhetem meg. A könyvnek igaza van. Azon a szerdán persze ott voltam. Azt hittem, a nagy ebéd három évvel megrövidítette az életemet... Es tovább haladtam lefelé a lejtön. Ma sertéscsülköt vacsoráztam, velesült burgonyával. Két év... Elhatároztam, hogy holnap erdélyi fatányérost eszem. És barátfülét, amiért rajongok ... Most már mindegy. Három vagy négy év ide vagy oda, mar nem számit-... — Törékeny, fiatal lány létére miért vállalta a veszedelmet? Erre így emlékezik:-- Óbudán laktunk szüleimmel, az óbudai téglagyárban játszottam én is a többi gyerekkel együtt. Mi nem tartoztunk ugyan a legszegényebbek közé, de szomorúan láttam a téglagyári munkások gyerekeinek nyomorát. Es már akkor elhatároztam, hogy amint megtanulok írni, meg fogom írni az ő sorsukat, hogy azt mindenki tudja. Lehettem volna gépírónö vagy más irodai alkalmazott, de én a munkások között akartam élni. Megtanultam a gépvésnök mesterségét, ami szép, de igen nehéz munka volt, s többnyire férfiak végezték. Nagyon sokat dolgoztam. Láttam, hogy a tanulatlan fiatal lányokat hogyan használják ki. Már akkor elhatároztam, úgy fogok írni, hogy azt mindenki megértse. Elsősorban ők, az egyszerű emberek. Részt vettem a szakszervezeti, mozgalomban, és tagja lettem a Kommunista Ifjúmunkás Szövetségnek. Ügy érzetem, hogy a mozgalom célkitűzései egyeznek az én egyéni gondolataimmal ... Nemrégiben felkerestek a régi elvtársak. Beszélgettünk a múltról, és valaki csendesen megkérdezte: vajon hogy lehet az, hogy mi soha nem féltünk. Pedig lőttek ránk, menekültünk, a börtönök, kínzások veszélye leselkedett ránk, és mégse féltünk. — Es hogyan válaszoltak bt« a kérdésre? — Olyan erős volt a hitünk abban, hogy az igazunkért küzdünk s hogy azt a rendszert meg kell dönteni, hogy az elnyomott minden más érzést. Balázs Anna első regénye 1944-ben jelent meg. Egy cselédlány történetét írta meg Maris című könyvében. Az azóta megjelent számos regénye, novellás kötetei híven tükrözik egykori elhatározását: úgy írni, hogy azt mindenki megértse. A munkásokról, egyszerű emberekről — ír — a munkásoknak. És nem ismer annál nagyobb örömet, mint ha meghívják egy-egy .gyárba, munkás—író találkozóra, és az összegyűlt emberek szavaiból megérti, hogy valóban az ő gondjaikról írt.' — S mi a véleménye m twM feladatról? — Sajnos, az emberiséget az eldurvulás veszélye fenyegeti — mondja Balázs Anna. — A durva szavak mögött a szív is keményebb. S ez ellen védekeznünk kell. Nekünk, íróknak is egyik fontos feladatunk, hogy írásainkban megértessük az emberekkel, elsősorban a fiatalokkal, hogy közönségesnek lenni nem nehéz. Legyűrni az ösztöneinket, csiszoltságra törekedni: ez a nehéz! A nagyhangú vir- tuskodók mindig ostoba emberek. ők lennének a követendő példák? Én hiszek abban, hogy nem. L. I. Károly Ferenc Bajomi utcán Bajomi utcán Atlantisz-világ Álom?... Valóság?... Itt a barikád fölött ragyogva tejet mér a lány. Szétszórt csontokon, emberkoponyán. Itt láttam én a folfénylő csodát: habos, friss tejből fénylő glóriát vont a hajnal... és így ragyogta át... hol akna robbant, szórta záporát... Halott katonák kihamvadt szemén tört csigolyákon kigyulladt a fény vítte-sodorta forró áramát... Énekelt, fénylett ujján a világi A horpadt kannán, vézna két kezén millió csillag, álom és remény csörgött habosán, fénylőn szerteszét. Dáiergó nyján jecsotgoü az ég. Palásti László Ballada a kalóriáról • O. rtoataj novemberi számából.
