Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-21 / 272. szám

Kurázsi mama Másodszor állított színre jrecht-daraoot Babarczy Lász­ló Kaposváron. Következetes rendezői munkáját dicsértük a Koldusopera láttán, s hasonló következetességet érzünk most is a Kurázsi mama brechti elő­adásmódjában. Szándékosan írok módot, s nem modort ; jól­lehet ez könnyebb választása lett volna Babarczynak. Még életében jelezte Brecht, hogy milyen veszélyes könnyelmű­ség az, ha csak dramaturgiája külsőségeit alkalmazzák, mo­dorossá, stílusfelszínné seké- lyesítve a lényeget.. De milyen nehéz ezt a lényeget megra­gadni félreértés nélkül úgy, hogy a rendező szuverén alko­tómunkát végezzen, s ne tűn­jön »-restaurátornak-“, aki egyik kezében a darabbal, má­sikban a reá maradt modell- könyvvel, dramaturgiai utasí­tásokkal, színházelméleti mun­kákkal irányítja a színrevitelt, s az minden célja, hogy olyan előadást alkosson, amilyen az eredetiben, a Berliner Ensemb­le színpadán lehetett... S éppen a Kurázsi mama az, a darab, amely tételes megva­lósítása a brechti elveknek, ha úgy tetszik mintapéldája az epikus színháznak, tanító szándékkal áthatott, elidegení­tő elemekkel átszőtt. S mégis csak a darab maga a »-szent- írás-«, minden egyéb utalás és utasítás kritikával kezelhető, ha nem is mellőzhető. Vala­hogy ezt az arányos és intel­ligens »kritikai-« közelítést su» gározta Babarczy rendezése, mindezt persze nagy küzde­lemben — ezt éreztem ugyanis a darab nézése közben —, s minden erény a kritikus kö­vetkezetesség gyümölcse. A Kurázsi mama művészi példázat a háborúról. Közvet­lenül egy másik »mama-«, a spanyol Carrar asszony szín­padi balladája után született 1938-ban. A spanyol polgárhá­ború asszonyalakja után a har­mincéves háborúhoz fordul Brecht, mert nagyon lényeges és igaz dolgokat szándékozik elmondani a háborúról korá­nak és főként polgártársainak, akik a nemzeti nagyság és gaz­dagság, a hitleri eszmék bűvö­letében, az első vérszagoktól elbódulva öltöttek barna in­get, s imádták azt az új bál­ványt, melyet a horogkereszt jelképezett. Logikusan eszült, egy­másra eyu.o színeken át, egy hétköznapi, eleinte rokonszen­vesen magabiztos asszony his- friájában mutatja be, mi lesz a sorsa annak a sakál termé-H szetű nőnek, aki »megadóztat-1 ja« a háborút. Természetes te­hát, hogy másként lehetett és kellett játszani ezt a darabot a világháború idején, 1941-ben Zürichben, ugyancsak másként a háború füstölgő romhalma­zán, és megint másként 1973- ban Magyarországon, a kapos­vári színházban. Mindig más­ként, de mindig egy-egy ren­dező Brecht-hitétől átitatva, s úgy, hogy a lényeg — s ez az, ami soha nem lehet más — ne sikkadjon el: tanuljunk Kurá­zsi mama sorsából, a körülöt­te levők pusztulásából, és ítél­kezzünk mindezek felett. Le­hetetlen nem ítélkezni, s ta­nulságok nélkül fölkelni a széksorokból mindaddig, amíg érvényes a refrén: »Elmúlt a tél. Süss fel, te nap. Űj fű borul ma holtra már. De aki még nincs föld alatt, Kapcát cserél és talpra áll.« Brecht aktualitását, a Kurá­zsi mama érvényességét jól hirdeti Babarczy színpada. Mintha háborús fametszet kel­ne életre, olyan ebben a zöl­desszürke, »katonaszínű-« vi- Pauer Gyula minden díszlete és jelmeze. És ahogy a düreri metszet valamennyi fő- és mellékalakját alaposan mustrára foghatjuk, úgy a brechti színpadon nincs hang- súlytalan mellékalak. Az »en- semble-jelleg«, az együttes já­ték volt az, ami a Koldusope­ra sikerét olyan emlékezetessé tette. Most is éreztük az erre irányuló rendezői igényt. Következetes volt az elő­adás abban, hogy elvigyük magunkkal, hogy több legyen mint a »híres« és a köztudat­ban a nagy női alakítások ne­továbbjaként élő Kurázsi ma ma szép színházi élménye Pallót bocsátott a széksorok közé, tekintetünkkel körüliár hattuk a színészt, jól megért bettük a songok bölcsességét. Következetes volt a címsze­rep megformálásában is. A Kurázsi mamát nem szabad túljátszani, s nem is igazán jó a nagyon színes, mozgékony vibráló egyéniség, hanem jobb úgy, ahogy Olsavszky Évr megformálta, egyszerű, ravasz markotányosnénak, erős acsarkodó torokhanggal, meg­lepően, szinte zavaróan tiszta énekhanggal. Hiszen ítéle­tünk kimondásához hozzátar­tozik az, hogy voltaképpen egy zsugori nőt látunk, aki végű1 eszelős kalmára lesz a hábo­rúnak. A darab szerint a há-l borúval együtt változik élet­kora. Babarczy színpadán nem látjuk megöregedve — ez nem is baj, hiszen a sakáljellem időtlenségét sugallja. Kattrin megformálása ból sugárzik legjobban a brechti örökség ereje, Ba­barczy tudatosan állítja elő­térbe rongyaival, kacska lábá­val, bénult nyelvével. Monori Lili hangtalanul mondja el a legtöbbet a háborúról, ő az a csupaszív, békét áhító torz gyermek, akinek szülőanyja a . harcok hiénája, és nemzője lágban Ortutay Cyula könyve: maga a vérontás. Kár, hogy a dobjelenetben a magasba és a sötétbe dugták el, és a mus­Fényes, tiszta árnyak kéta körüli hajcihő túlságosan is elvonta a figyelmet róla. A Kiváló néprajztudósunk e legújabb művének bevezető fejezeteiben a folklórral, a népművészettel, a népmesével, a néptánccal, a népi énekek­kel foglalkozik. A szerző a pe­dagógus és a tudós egyesített i eszközeivel, meggyőző erővel domborítja ki ezek nagy je­lentőségét a nemzeti kultúra szempont j ából. Az egyes fejezetek együtte­sen és külön-külön mind al­kalmasak arra, hogy az előb­biek szeretetére és megbecsü­lésére tanítsák az olvasót, A szerző a továbbiakban va­lóságos kultúrtörténeti doku­mentumnak nyilvánítható ta­nulmányokkal emléket állít azoknak a tudósoknak, írók­nak, művészeknek, akik az utolsó fél században nemzeti művelődésünk, társadalmi ha­Bartók Béla, Devecseri Gábor, Babits Mihály, Erdei Ferenc, Veres Péter, Szabó Pál, Baj- csy-Zsilinszky Endre, Dési Hu­ber István, illetve Sík Sándor, Kner Imre és mások portréit, az értékes emlékezések során. A jeles költőbarátról, a sze­gedi fiatalok kimagasló alak­járól: Radnóti Miklósról több tanulmány, vázlat vagy sze­mélyes élmény fölelevenítése ad hiteles képet. Művelődéspolitikai kérdé­sek, a szocialista nevelés fel­adatai, problémái, célkitűzé­sei mind helyet kaptak az Európa-szerte ismert kiváló tudós és író kitűnő stílusú könyvében. A munkát a Szép- irodalmi Könyvkiadó adta ki. kis pallón a rikító kalappal meg a piros cipellővel elját­szott lányos vágyakozása egy néma song volt. S a többi son­got is innen hallottuk. Köte­kedően figyelemkeltő volt Ol­savszky Éva és Kóti Árpád Salamon-dala. Az est egyik legjobb színészi teljesítményét nyújtó Kun Vilmos a Hórák dalát fanyar áhítattal adta elő, teljes meggyőzéssel. Meg kell említenünk Szabó Kálmán és Reviczky Géza elismerésre méltó teljesítményét is. Dessau zenéje keményebb, bonyolultabb, mint Kurt Weill muzsikája. Rendkívüli módon partnere azonban a szövegnek. ladásunk zászlóvivői voltak. Gy. Z. Tröszt Tibor LÁTOGATÓ T enyerében tartja a ket­tévágott almát, őrzi, ahogy a foglyul ejtett madarat szokás. Apja hozta, tíz perce, hogy megjött, a fo­lyosón még visszhangzanak a léptei. Nem ér rá, most is ;csak úgy szökött be a kocsi­ból. A főnöke elfoglalt em­ber, egész nap vinni-hozni kell az autóval. A kisfiú nem szereti apja főnökét. Az a bácsi egész nap apával lehet. Szép alma, gyönyörű, piros • héja, vajszínű, ikrás a hú­sa. Már ott illatozik az orrom alatt. — Egyél] — biztat apró lá­togatóm. — Leülsz? Vállat von, azután a fehér szék szélére tornássza magát. — Nem unatkozol? — Szeretnék — mondom de lefoglal a betegségem. — Apróság — legyint a fiú. — A bajom? Bólint. Az asztalra teszi az alma egyik felét, a másikba beleharap. — Hallottam a nővérektől, hogy nemsokára meggyó­gyulsz. De addig fájni fog. — Ne mindig rólam beszél­jünk. Mesélj, hogy kerültél be. — A mandulám miatt. El tudod képzelni, hogy tud az fájni? Kalimpál a lábával, lerö­pül a papucsa, be az ágyam alá. Ugrik utána, mint a csík. — Látom, már jól vagy. A válasz az ágyam alól szűrődik: — Ne hidd, csak leplezem. Olyan búsan mondja, hogy elnevetem magam. — Aztán miért takargatod? — Nem szeretem, ha csak azért cirógatnak, mert beteg vagyok. Egyedül apa tudja, hogy még csak lábadozok. ö ismeri a színtiszta igazságot. — Nekem nem mesélhet­néd el? Fölkapja a fejét. — Nem mese az, mondom. Kivették a mandulámat, gyó­gyul a seb, de más bajom is van. Csak nem találják. — Sokat vizsgáltak már? — Nem is tudnak a másik betegségemről. Titkolom. — És hol fáj? Kezét a hasára szorítja, tá- tott szájjal mélyet lélegzik, az orrán sípolva menekül a levegő. Megismétli három­szor. — Ez most miért volt? — Iffy gyógyítom magam. Én találtam ki. Igaz, szédü­lök utána egy kicsit. Már türelmetlen vagyok. — Miért nem mondod, hol fáj? — Te is jókat kérdezel. Ha én azt meg tudnám mondani. — Szúr? Újra legyint. — Ne is találgasd, mert én se tudom. Beteg vagyok és kész. Ha játszom, elfelejtem, meg az iskolában se jár ezen az eszem. A fiatal, szőke nővér teát hoz, meg tiszta huzatot a párnámra. Fenyeget, hamarosan injek­ció is lesz. Alkudozom, ha lehet, pirulában adják. Egy ideig türelmesen magyarázza, miért nem lehet, aztán már porol: hogy félhet egy fiatal­ember ennyire egy tűszúrás­tól. Nem várja meg, míg el­magyarázom, nem a tűszú­rástól tartok, hanem attól, hogy utána megint rosszul leszek. No, majd az orvosnak. A fiú tátott szájjal hallgat­ja a diskurzust, s amikor a nővér behúzza maga mögött az ajtót, odasúgja: — Ugye, milyen kegyetle­nek? — Dehogyis. Én szeretem őket. Jó, ha bejönnek. — Én csak azt nem szere­tem bennük, hogy mindig ne­kik van igazuk. Az este is Múltat idéző fotókiállítás Megrendítő képsor a felszabadulás előtti Magyarországról; így éltek a húszas-harmincas években a nincstelenek — mutatja az a fotókiállítás, amelyik tegnap nyílt a Latinca Sán­dor Megyei Művelődési Központban. A szociofotók hitelesen megőrizték azt a világot, melyet annyian elhagyni kívántak. József Attila verssorai jutnak a néző eszébe. Repro­dukciónk a kiállítás egyik legmegdöbbentőbb erejű alkotását mutatja be. Escher Károly készítette, a címe: Kilakoltatottak. Foglalkozásuk: gyágytornász Szenvedések folyosója— ezt adta címül a fizikoterápiás részleg folyosóján elhelyezett füzetbe írt soraihoz egy volt beteg. »Itt minden embert fáj­dalom gyötör. A hosszú gyógy­kezelés hatására azonban eny­hül a kín, a szorongás fölen­ged.« Néhány perc múlva 10 óra. Kezdődik a vállsérültek foglal­kozása. Bácsika görbe bottal, főkötős falusi asszonyok. Fia­tal alig van. »Általános emberi tulajdon­ság, hogy egy idő múlva elfe­lejtik a sok jót, amit elesett betegként kaptak. Én nem sze­retnék ebbe a hibába esni, ál­dozatos munkájukért fogadják hát egy idős asszony köszöne­tét.« — Jobb! Bal! Felhúzzuk a vállat... Le... Körözünk a karral! Itt is ott is nyögés hallat­szik. — Nem bírom megfogni. Jaj, ropog minden csontom. — Mikor előkerülnek a piros pettyes labdák, egy pillanat alatt eltűnik a fájdalom. Az egyik idős parasztasszony ba­bos kendőjét még torna köz­ben sem teszi le. Kezdetben — mint mondják — nagyon félt. hogy megtudják otthon a faluban: idős ember létére pettyes labdával játszik. Igen, játszik. Felszabadultan, mint a gyerekek. Néha ugyan felnyög, de egy pillanattal később már ismét nevet, sőt viccelődik is. A másik teremben, az úszó­medence mellett két fiatal gyógytornásznő ad utasításo­kat a mozgássérülteknek. i — A gyógytornász egy kicsit orvos és testnevelő tanár egy­szerre. Az orvos munkájából átveszi a gyógyítás módszereit és a szükséges szakmai ismere­teket, a pedagóguséból az em­berekre hatni tudást és a tü­relmet. A budapesti gyógytor­nászképzőben, ahol végeztünk, talán ez utóbbit igyekeztek leginkább belénk oltani. A gyógytornán részt vevő mozgássérültekben sokkal na­gyobb a céltudatos kitartás, mint a többi emberben. Meg­gyógyulok! Én is tudok majd futni, és labdázni! Meggyó­gyulok, ez ösztönzi őket szívós munkára. A nyáron Siófokon egy fiatalember könnyelműen ugrott be a vízbe. Nyaki ge­rincsérülést szenvedett. Ez részleges bénulással is jár. Hó­napokig tartó gyakorlások után javult csak az állapota, ö hitte a gyógyulást, és talán ez volt a legfontosabb. Néhányan azt gondolják, aki beteg, feküdjön, majd meg­gyógyul. Ez nem igaz. Itt a baleseti osztályon különösen nem. Például egy törés esetén, már a begipszelést követő nap mozgatni kell az egészséges ta­gokat. Hatheti fekvés után ta­lán föl sem tudna állni a be­teg. A nyáron volt eset, hogy kétszázötven emberrel is fog­lalkoztunk egy nap. Ma is többen lesznek száznál. Egy alig hároméves kislányt a nagymamája hozott el gyógy­tornára. »Üde nem feküdünk azt mondja a nővér: eleget mászkáltál, futás aludni. Hát honnan tudja ö, hogy én mennyit járkáltam, azt meg végképp nem sejtheti, hogy álmos vagyok-e. Nem hall­gatják meg az embert, csak hajtogatják a magukét. Ingatja a fejét nagy komo­lyan. Tényleg mérges lehet a korai takarodok miatt. Az in­jekció fölött nem tér napi­rendre. — Te tényleg nem a szú­rástól félsz? Mert én attól. Mielőtt bevittek a műtőbe, valami keserű orvosságot eresztettek a torkomba. Hir­telen lefolyt, borzasztó kese­rű volt. Hát én ebből a kese­rűből inkább háromszor kér­nék, csak ne adjanak injek­ciót. Persze, azért ezt ne mondd meg a doktor bácsi­nak, mert biztosan haragudni fog rám. Ha akarja, hát adja. Megkérem, nézze meg az órát. — Késő van, aludnod kell. Reggel várlak. — Te még ébren maradsz? — Én se sokáig. — Apa reggel megint be­jön. Nem ígérte, de tudom. Jaffát hoz nekem, mert unom ezt a sok teát. Meg könyv is kellene, az Egri csillagok. Elég nagy vagyok már hozzá, igaz? Most nem megy nekem a beszéd, nagyokat nyelek. — Lélegezzél te is jó mé­lyet. Majd én vezényelek, egy-kettő, egy-kettő. Ugye, hogy jobban vagy? Ha apá­nak fáj a feje, ráparancsolok, mélyet lélegezzen. Utána mindig mondja, elszállt a baj, s nevetni is van kedve. Apá­nak sokat fáj a feje, jól ten­né, ha mindig így lélegezne. Apa még nem járt orvosnál, egyszer hallottam, amikor mondta a főnökének, hogy doktor úgysem segíthet rajta. A fiú rést nyit az abla­kon. Ahogy nyújtózko­dik a kilincsért, háló­inge a hónaljáig csúszik. A könyöke csupa seb. — Elestél? — A lépcsőn. Rohantam, apa tejet akart inni. Már előbb is meg akartam kérdezni, persze, tapintato­sabban, de most kiszaladt a számon: — Miért mindig csak apát emlegeted? Anyát nem sze­reted? Ügy forgatja a szemét, hogy abból látszik: gondolko­dik a feleleten. — Az ember szereti az édesanyját, akkor is, ha messze van. Pesten egy bá­csival. Te nem tudtad? Hallgatok. — Reggel visszajövök. Ha hozzák az injekciót, ne vitat­kozz. Én se szoktam, és apa sem tenné. Pintér Dezső i le?« — kérdezi nyafogva a sajnálkozó nagyit. Nem, nem, nézd csak, már itt is a »dok­tor néni«. Beszédjavítás és báb játszás Igazi alkotóközösséget ho­zott létre G. Sólymos Neszta, dr. Muray Jenöné és Szabó Gyuláné. Közös munkájuk eredménye a kaposvári Fegy­veres Erők Klubja Pacsirta együttesének produkciója, az Erdei történet című bábjáték. Hogyan kezdődött? Dr. Mu­ray Jenőné megyei logopédus beszédfejlesztő verseket írt. G. Sólymos Nesztának mint szerzőnek már sok sikeres bábjáték fűződik a nevéhez. Hozzá fordult dr. Muray Je­nőné. így született meg az Er­dei történet, melyet Szabó Gyuláné, a Pacsirta együttes vezetője rendezett. A figurá­kat a darab írója tervezte. ír is, dramatizál is G. Sóly­mos Neszta. Egyik sikeres já­tékát a Népművelési Intézet jelentette meg Kiskönyvtár- sorozatában, Egy békéscsabai bábfesztiválon a dramaturgiai díjat kapta ezért a munkájá­ért. Mi lesz az Erdei történet sorsa? Jövőre a Pacsirta együttes ezt mutatja be a bé­késcsabai nemzetközi bábjá- tékfeszti válón. A mesejáté­kot Sün Ödön és a kisnyulak címen megjelenteti a Népmű­velési Intézet. Az alkotói közösség együtt­működésére távlati terveik is vannak. Dr. Muray Jenőné beszédjavító, -fejlesztő ver­seiből újabb feldolgozások készülnek. Somogyi Néplap! 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom