Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-18 / 270. szám

Csokonai arcképe 1816-ból

Csokonai

Ügy mondják, aast a papírtekercset, amelyre Vitéz Mihály utolsó verseit írta, a költő üvegesedé bokája alá tették a koporsó lezárása előtt: útravalóul. »Miska nagyon szerette őket, vigye magával-“ — adja az anyja szájába a mondatot a legenda. .. Micsoda sors még a halál után is! Micsoda tékozlás.

S amit »magával vitt«, azt megette a debreceni homok, akárcsak a törékeny testet, mohón, gyorsan és kérlelhetetlenül.

Harminckét éves volt, amikor meghalt és harminckét éves korára mindenttudó, elérhetetlen grácia, költő, amilyen a földön csak kevés lehet. Ahogy közeledett a halál felé, egyre finomabb, egyre kecsesebb, egyre mélyebb lett a verse, végül már olyan tiszta a hangja, hogy aki hallja, fölzokog. Ügy énekelt, mint a mesebeli madár: a tövis egyre mélyebben a begyébe fúródik, de ö énekel csudálatosán.

Élete: csupa nyomorúság és megaláztatás. Diák, majd lanár a debreceni főiskolán, kicsapják az iskolából, aztán csavargás az országban, éhség, szegénység. Komáromban Lilla, a soha-be-nemteljesült szerelem, a somogyi idők, a fáradt, csurgói tanárkodás, aztán vissza a sivár és komor Debrecenbe ... állásta- lanság, végül a tüdőbaj.

Költészete: csupa derű, csupa fegyelem, csupa ellenszegülés, alighanem a legtöbb, amit költ: megtehet. Csokonai sohasem adta meg magát! Talán ő vívta meg a legnagyobb csatát az egész országra ülepedő debreceni porral, a közönnyel, a gúnnyal, a meg-nem-értcssel és a kortárs-kicsinyességgel, egyszóval a halállal. S a halál s a többiek alulmaradtak! Em- berentúli erőfeszítés ez! Vidámnak lenni az országos nyomorúságban, énekelni a máglyán, verssel kivédeni a csontvázlovas dárdaütését.

Csokonai életében és költészetében is a nagy forduló: Komárom, Lilla. Beleszeret a gazdag kereskedőlányba, s a lány csillaggá nemesül a költő szavaiban: de a csillag más útra tér és Csokonai végleg egyedül marad. Ebben a szerelemben érik gazdag, nagy költővé, mindig magát- kiáltó lírikussá, olyan modern költővé, aki előre fut egy századot, s tud lenni Ady vagy József Attila tanítómestere.

A LHla-ciklus a legszebb és legfinomabb szerelmi regény, a legmegrázóbb tragédia, a legférfiasabb lemondás, az átoktalan fájdalom-elviselés. És a legmerészebb költő-ívelés! A költő-koriárs, Kölcsey, aki pedig a vállalkozásban is társa lehetett volna, csak ím- mel-ámmal, fanyalogva ismerte el költőnek. Bugrisnak nézte.

Az utókor pedig még nem

szerette meg eléggé. Pedig az ö vaskossága maga az élet, az ő naturalizmusa a fölis- • mert, és legyőzött pusztulás, az ö szerelme évszázadok viharosodó szerelmi époszának kimondása, az ő finomsága törvény és erő. Az ő egész költészete győzelem az Apokalipszis erői fölött. Az ö költészete a mi emberi szivünk fölszabadítása.

Juhász Ferenc

Txtkóts Gyula

,4 Magyar Poézis Menetele“

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY VERSEI

AZ ESTVÉHEZ

A. volt a somogyi és or- M szágos barlang sötét- jében a reménykedő! A magányban is társra találó, a Balassi óta legszebb szavú poétánk. Ebben a zöld és zsíros sivatagban a Himfy-han- gú udvarlástól annyira elütő modorú és hangú, udvarló »kellemes poéta«. Aki érzéki és ingerlő volt, és nem nyájas, mint Kisfaludy Sándor. Erotikus és érzékenységre adó, akinek udvarló szavaiba még a »F. Királyi Cenzúra«" is belesimított. Első ilyen hangú, »A szép Jeanettek- hez« szóló költőnk, akinek a széptevése is tudatos volt. Hódításával, gáláns udvarlásával az irodalomnak óhajtott hódítani az érzékeny szépnem közül, »akik éreznek, akik gondolkodnak, akik valódi nyájasok és szép orcájukból a szép lélek mosolyog ki« ... Férjeikhez a pozsonyi országgyűlésen a Diétái Magyar Múzsával már szólott, mert »az érdemes olvasók mind a két nemének« akart szólani ez a szokatlan jelenség, ez a nőies »kelleme- tes bizarria«, mely a poétákat férfitársaiktól megkülönbözteti. És mindez a rokokós báj és fény ott ragyogott a kisasszondi »csonka gyertyánok« és »cserék« és a vaskos somogyi asszonyságok között. Ott, a puritán Debrecen sívó pusztaságain, amerre csak járt ez a magányos költő. Aki abban az érzékenységben reménykedett, mely nemcsak »a magányos filemile« dalát érti és érzi meg, de majdan az ő és minden igaz költészet lényegét és jövendő sorsát is eligazítja...

Sohasem kápráztatta el a képzelete annyira, hogy ne látta volna a természeti és a költői szépség mögött a vaskos valóságot és a honi irodalom célját. Az udvarlásban és a tanításban, a csurgói és minden más iskolákban a lényégét jól látta. Hafizünk e magyar rengetegbe már e dalaival nemcsak »Kelet édes énekese«, de irodalmat teremtő gyakorlati magyar elme volt Művet, könyvet és hozzájuk olvasót teremtő. »A szép Jeanettek« fülén át és diákjain és a parlagi urak és asszonyságok udvarlásán túl, a gazdag mecénásokat is számon tartotta, akiknek adakozó névsorán és aranyain keresztül a nyomtatott betűt nézte. Akinek természete és szelleme »hasonló volt a tavaszhoz, mely mikor boron- gós is, játszik és terem*...

Így játszott, ilyen vérésen komoly derűvel és tanáccsal ez a messzire tekintő, vidám számkivetett. Aki mindent tud, a Kazinczy—Kölcsey— Szemere triászon túl, hogy az

Ady—Babits—Kosztolányi hármasból is ki hogyan ítélt és esküdött reá... Ki volt közülük az élet királya, mert ő is az volt. Szegényen, az asztalvégen is leggazdagabb. Betegen is maga az élet, mert minden sora ettől ragyogott. Nemcsak a Kollégiumban, de Kazinczy fölött és után és Babits előtt is és után is ő a tudós költő. De olyan, akinek megnyíltak nemcsak a nyelvek és szavak és betűk, hanem az élet örömeinek titkos zárai is. Mint a Kalevalában Veinemőjnen- nek!...

p s épp ezért irigylésre

P* méltó mindaz, ami az ő soraiból fénylik és ezért titok is ez a kettős valóság és valóságon túli ragyogás ... És nemcsak korának, hanem Babits utáni irodal- 1 munknak is ő a formaművésze. És az ő lírai játékának, zenei komponálásánál:;, ritmusművészetének és verselméletének egyenes folytatója József Attila. És Dzsida művészete és a »Vers születése« is és versei írásával Weöres művészete is.

Az ő »Debreceni Magyar Psychéje« hangulatával,

európai és társadalmi és íz- lésátérzéseivel, áthallásaival és ízeivel a most megjelent Weöres Sándor-i »Psycheig« munkál... És Vitéz Mihály Janus Pannonius után nemcsak udvarló, hanem a gy- szerű költőtudós is. A legnagyobb »poéta doctus«, a kollégiumból kicsapva, irodalmunkban is egyszerre lett — gyalog oktatva is — mind a mai napig a verstan profesz- szora... — És az ő népiessége? Köztudott, hogy ebben Arany és Petőfi atyamestere. Professzora?! Igen, szókincsével, elméleti írásaival, és versformáiban is az... De hogyan? Ügy, hogy egyszerre a magyar költői realizmus megteremtője is. Mégpedig a 18—19 éves fejjel írt műveiben. Micsoda hihetetlen erő, éles szem és szellem a való megragadására! És micsoda nyelvi erő — Kazinczy rettenetére — az ő mesteri verses »mázolása«! Olvassuk csak újra el Az ósz, A tél, Az estve, A nyár, Cigány és a Dél sorait.

És íme, akinek füle van hallja, hogy több mint fél évszázaddal Arany János előtt itt serceg és zeng előttünk a Toldi »Ég a nap melegtől a kopár szik sarja« — ősi tizenketteseinek hangja és nyara, vagy a másikakban »A puszta, télen« Petőfi-világa ... De hogy ezt még meg is tetézzem: későbbi költeményeiben úgy emeli még ennél is magasabbra ezt a népi, nemzeti hangú költészetet és irányt; Balassi reneszánsz ra- gyogású színeit és képeit és a

magyar virágénekek gyönyörű hangját és minden lírai színét átemeli verseibe ...

Hatalmas park és ízléssel épített kert az övé. Olyan Helikon, amely az elmaradott és minden viharnak kitett keleti homokpuszták, alföldi szikesek, mocsaras baromállások és zsiványos erdők árnyai alatt szívós erővel kipusztított irtvónyokon okos szellemi válogatással telepített és növesztett.

Minél többször olvasom, annál inkább érzem egyéniségének és költészetének európaian magyar, egyedi voltát. Egyre inkább azt, hogy bár lírájában ott van a deá- kos íz, a latin—görög horizont csillagainak hatalmas íve, Csokonai mégsem a mediterrán, a római típusú magyar költő. Berzsenyivel szemben költészetünknek — épp így — a másik pillére ő... A legtisztább és legkellemesebb visszhang Berzsenyi sziklájával szemben .. Nem véletlen tehát utazásának keleti terve. Nem hiába kutatta az eurázsiai rokon és a perzsa, arab, kínai költészet titkait. Lírája török ragyogású, mint a keleti szőnyegek tarka virágindás és oszlopos mezői. Bacchusa és Vénusa anakreoni dalaiban is — olaszos kerülővel — a rózsák és méhek, jácintok és ekhók. szamócák ligetén át észrevétlen repülnek át — hafizi értelemben — egy mesés perzsa világba. így lesz ő lrtera- túránkban a földrajzi határ- mesgyén átlépve »Kelet édes énekese«. Keserédes, aki »betölt örömmel — c mámort okoz gyakorta«.

A Hafiz sírhalma című verse mintha az ő költői világának, életsze- retétének és az ilyen ihletű vers stílusának is mintha összefoglalása lenne. Mintha nem Kafizról, de magáról írna, nekünk és a majdani, a XXL századi költőknek. Ha nem tudnánk mi, megfogalmazta 6, hogy tudjuk helyét és érezzük örömhozó szárnyát és erejét »fűlepte sírja mellől«. Mert az ő lirája úgy »setét és aranyszál«, mint a piros siraszi bor. A szív »kinyílik ettől...« Hafiz és a magyar Hafiz sírhalma fölött »a szép tavasz« — »kék kárpitot lobogtat« ma is, de »kiterjed«-e az ő »drága híre« »szívünkre és hazánkra« is úgy, ahogy e ritka jelenség megérdemelné. Saját költői telitalálatával megfogalmazva: ez a »kellemes poéta«. És ebben a stílusban azóta sem volt sem utódja, sem párja neki.

Részletek a csurgói Csokonai- napokon elhangzott referátumból.

Csendes este! Légy tanúja, Mint kesergek én.

Szivemet mint óéra búja Lilla szép nevén.

Lágy árnyékkal Szőj} be engemet S e tájékkal Zengd keservemet.

Mert csalárd az emberekben Már a szív nagyon,

Es az érzéketlenekben Több kegyes vagyon.

Csendes este! ah tekints le, Nézd e bánatot.

Könny helyett szememre

hints le

Tiszta, harmatot:

Mert elfogytak.

Régi könnyeim,

Ügy rámrogytak Szenvedéseim.

Nincsen, aki sírna vélem, Szánna engemet.

Így vesződöm, míg leélem kínos éltemet.

Csendes este! Már alusznak Mások édesen,

Vagy viszonti kedvbe

úsznak

ők szerelmesen.

Én aggódom:

Hát mit is tegyek1

Nines más módom,

Nines hová legyek.

Édes este! ah, ne hagyj <£ Zárj le más szemet,

És lakásodig ragadj ti Innen engemet.

Csendes este! balzsamozd H Durva kínomat,

Vagy reám végtére hozd ef Várt halálomat.

Mert fájdalmam Többre, többre nő,

És nyugalmam Senkitől se jő.

Lilla is midőn eszembe ötlik, elhalok S újra felfakadt sebembe Szinte meghalok.

)

Csendes este! ah, ne kozd el Még halálomat,

Kérlek, óh, ne balzsamozd él Gyenge kínomat.

Inkább áztasd Szűz szemed te is És dupláztasd Kínom ezzel is.

Lilla vesztén sirdogá&ni Drága sors nekem, Sírdogálva haldogálrti Szép halál nekem.

PILLANTÓ SZEMEK

Ne kínozz, LiRa! újabb ostromokkal;

Ne hányd oily hasgató pillanatokkal Felém villám szemed.

Az verte szivemet halálos sebbe!

Ne szórj, ne szórj újabb dsidákat ebbe, Kíméld meg éltemet.

Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak

Az Ámorok, miként rajtmódra dongnak Kökény szemed körűi?

Ki kis nyilát belőle rám ereszti.

Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,

Ki vesztemen örül.

PfOantatod szárnyára egy fetOle,

Szivem titkos várába berepülő.

És ott helyet fogott.

Zászlót ütött reményem fő tornyába; Mindent letiport már parányi lába — Halld csak — mint tombol ott

A Csokonai-ház Debrecenben

Csokonai színpada

Hogy milyen voít igazából

Csokonai színpada, arról prózai tűnődés csak gyarló képet festhet, szegényes rajzolatot; teljességében és hitelességében csak egy újrateremtett színpad, egy valóságos játékszín adhat választ. Az évforduló alkalmából természetesen megjelennek a színen a Csokonai hősök, gyakran megidézett szerzőjük kíséretében. Hosszú ideig

azonban csaknem kizárólag drámaolvasmányok, irodalomtörténeti kötelezők vagy |- ajánlottak voltak.

A világi színjátszás kezdeteinek d fámatermését

Beaumarchais, Kleist, Schiller, Lessing szerényebb magyar kortársaiit nemigen idézi fel a mostani zajló színházi élet, legfeljebb idézeteket olvashatunk értekezésekben, j Ez természetesen nem vádaskodás, hiszen a »kezdetek« j hazai színit érmésé szorosan I összefügg az akkori színikultúra állapotával, a XVIII. század végén már ápolgatott kérdéssel, de még kévéébe pártfogolt üggyel — a magyar nyelvű színjátszás létrejöttével.

E szerzők között mégis legelevenebb Csokonai.

A mai — és tegnapi — »€»fényire« méretezett konvencionális műsoridőben baoay '

legföljebb kurta felvonás- nyi lehetne a Gerson du Mal- sereux című Csokonai-da- rab... De nem úgy a műkedvelők szabadabban vállalkozó — igaz, jóval kisebb visszhangtól kísért — színpadán! Elsősorban a diák- színjátszók azok, akik hagyományosan hűségesek Csokonaihoz, s elsősorban a Kar- nyónéhoz. A könnyű har- sányság, a farce sodrása a s-zínes játék lehetősége — amit ez a darab ma is nyújt. S nem véletlen az, hogy a Csokonai drámatermésnek elsősorban a diákszínjátszók az előadóletéteményesei. A töredékes részleteket, epigrammákkal dúsítva, verseivel aláhúzva próbálják színre vinni. Dialógust építenek — mert dialógussá építhető — a lírájából is. Legutóbb a kaposvári Latorca Stúdió kísérletezett ilyennel. De lehetne idézni több eddigi szép példát Célszerűbb azonban, ha az elkövetkező — az évforduló jegyében zajló debreceni és csurgói diák előadásokat

ajánljuk az olvasó figyelmébe.

T£vedfts lenne tat Mnmf, bogy a fiatal amatőrök, körete tszö — hangütésben a hosz- ben csak a vállalkozó kedv, irodalmi hagyományápolási szándék teremti újjá Csokonai színpadát.

Azt hiszem, semmit nem

von le az irodalmi értékből — akár a Culturára, a Kar- nyónéra, a Gerson du Mal- heureux-ra és sok tekintetben a Tempefőire gondolva is —, hogy ezek eredendően diákszínpadra készültek ... Keletkezésük idejében az iskolai színjátszás hagyománya még nagyobb s töretlenebb volt, mint a világié — jóllehet azelőtt akkor nyíltak igazán ígéretes távlatok ... Irodalomtörténeti tény, hogy a felvilágosodás századát megelőző időkben, sőt abban a században is, a diákköltészet az iskoladráma pódiuma nem egyszer a haladó gondolatok fóruma volt. Nagyonis természetes az, hogy a jezsuiták nagy igyekezettel folytatták tovább a középkori iskolád rám a hagyományát, saját céljaik jegyében. A protestáns iskolák eleinte idegenkedtek, de a pu- rvfcán szemléletet csakhamar olyan egyéniség feszítette szét, s ültette el a színjátszás gondolatat, remi Palákon — Comenius. Az erdélyi református kollégiumokban, s ezzel csaknem egyidőben Debrecenben is népszerű, majd hagyományos lett. Igen jellemző Domby, Csokonai méltatása, aki azt írja, hogy egy Csokonai óra népszerűsége a diákok körében a teátruméval vetekedett.

Comenius — és Csokonai is — pontosan tudta, hogy mi az iskolai színjátszás didaktikus haszna, milyen képessegek bontakozhatnak ki ebben, milyen mértékben képes elevenné lenni a tételes tantárgy előadott dialógusban.

Költőnk korában teljességében virágzott az iskoladráma a tanintézetek falain belül.

A Csokonai-színpad egyik élő forrása tehát a diákirodalom, amelynek eleven áramlatába már Debrecenben bekapcsolódott, s ezt a sodrást hozta magával Csurgóra is. Nagy kedvvel és különös tehetséggel. Vegyük csak szemügyre például a talán keveset méltatott Gerson du Malheu- reux című darabot. Pergő dialógus oldja szellemes nyers — tegyük hozzá: ma talán túlzottan szabadosnak szabta monológokat Ezek a

monológok azonban nem arra jók, hogy palástolják a párbeszédre gyenge írói tehetséget, hogy cselekményt magyarázzanak és meséljenek ezek a monológok leginkább Kleist forró vallomásaihoz foghatók. (Heinrich von Kleisttöl sokat fordított Csokonai.) Figyeljük csak meg Malhereuv kitárulkozását: »Borítsatok el özön bánatok! Omoljatok reám, mint a leszakadt felleg, mikor a megritkuló levegő ég az ő terhe alatt leroskad s a hegyek úsznak a hegyek felett bömbölő habok között; omoljatok reám a ti verdöső habjaitokon kívánok én úszni édes Laiisám felé!«

Idézhetnénk a másik iskoladrámát, a Culturát is.

Kétségkívül a Tempefői ereje irodalmi mélysége a legnagyszerűob teljesítménye, még akkor is, ha a záró, ötödik felvonás töredékes. A színpadra lépő költő nyomorúsága és egyedülléte irodalmi vértezetű vádirat a korállapottal szemben.

Csokonai »színi kirándulásai« szerves részét képezik az életműnek, s ha nem is vezettek olyan kiteljesedett alkotásokhoz, mint a lírai termés, mégis értékes lapjai a magyar drámairás történetének.

Trónt Tibor